A régi, elsárgult, rongálódott folyóirat- és újságlapok különös érzést támasztanak a mai miskolci, vagy onnan elszármazott olvasóban: a nagyapák, apák ismerős, mégis homályba vesző világát idézik föl, a szülőváros, a lakhely szellemi, műveltségi igényeit és állapotát. A sajtó sajátos intézmény, kora észjárását, ízlését, közvéleményét egyszerre tükrözi is, alakítja is. Egy-egy régi folyóirat — Németh László szavait kölcsönözve — „azért olyan megható, mert annyira ahhoz az esztendőhöz szól, amelyet a homlokán hord. A folyóiratokból nem nyomnak második kiadást, ők nem apellálhatnak a jövőre, nekik a maguk esztendejét kell szolgálniuk. A művek, amelyeket közölnek, talán örökbecsűek, de a kiválasztás, az összeállítás, a közönséghez szóló fejhajtások és lökések, az a millió titkos szál, amellyel múlandó és el nem múló művek összebogoztatnak (tehát maga a folyóirat) menthetetlenül a koré.”
