Ki a Szinva vizét issza...

Idő kellett, míg fölfedeztem, hogy gesztusaimban szülővárosom mozdul. A kishaza, Miskolc.
Debrecenbe, az egyetemre hárman kerültünk innen, egy időben, azonos szakra, egy ritka eszes fiúval közös szobába is a kollégiumban. A hovavalóság fitogtatásában létszámfölényt éreztünk, két főt csak Sopron állított még ki; mi pedig jobban bírtuk szuflával. Legalábbis úgy gondoltuk. Társam filozófiai kategóriákban gondolkodott, de a szellemi udvartartás (kedvenc Thomas Mann-ja például) az eszébe sem jutott, ha Miskolcért hadakoztunk. 
Valami, túl az iskolából alig kibódultak szabadságán, azt sugallta, hogy a virtus megmutatásának alkalmasabb terepe lesz a Leveles csárda, s a kisüstik hadrendje. Hogy szellemmel bírtuk volna-e? A pálinkától minden esetre csúfos berúgás lett.
Túlzás lenne a magatartásunkat egy városra áthárítani, onnan eredeztetni. Miskolc mégis a lelkünkre ült, zaklatott feszültségeket, félszegségtudatot táplált belénk, amit nyers gesztusokkal lepleztünk. Kár szépíteni: nem tudtunk viselkedni; azazhogy: nem éreztük a szükségét a viselkedésnek. Magatartásszabályozóval nem regulázott bennünket a miskolci utca. Hej, de szerettük pedig, s így szerettük: esett gesztusok egérútjaival, dac-gőg kivagyisággal. Debrecent lenéztük, mert a villamos ötven lépésről visszajött értünk, bárhol bevárt; Miskolcon akkor is lemaradhattunk, ha mi lestük a megállóban. A főutca medrében zúgó-szökdöső, fel-felcsapó hegyi patak rohanásához szoktunk hozzá, nem a Piac utca szétterülő hömpölyéhez. Titok maradt Debrecen, titok a magas kőkerítések mögött. Mi égre nyíló élethez szoktunk. Csoda-e, ha nem tudtunk viselkedni, ha látomásainkban egy szemétdomb fölött kukorékolt a város jelképe, az avasi kilátó? Ha hagytuk, hogy a Villanyrendőrrel csúfoltassunk? Ha a város köznapjait kilocsogtuk, s nem öltöztettük, mint mások, vasárnappá? A soproniak bezzeg, még ha viccet meséltek is, értették a módját. S mi? Beszéltünk-e Miskolc hangulat-zugairól? Az Anjou-liliomokról a diósgyőri várban? Az Avasalját nyári esténként álomba dúdoló tárogatószóról? Hová vittük, az egyke főutca melyik oldalára a vendégeinket, az Avas hordó gyomrú pincéibe, avagy szemközt a Tetemvárra, Bábonyi bércre, ahonnan a pompás kilátást az Avas látványa is megkoronázza? Tudtuk-e oly lágyan ejteni gyönyörű helyneveinket – Selyemrét, Diósgyőr, Fehérkőlápa, Köpüs völgy, Búza tér, Sötét kapu, Tatárdomb, Dudujka, Koncsorgó, Mendikás dűlő – mint a soproniak például a Lövéreket? Büszkélkedtünk-e a színházunkkal, amelynek nemcsak múltja, jelene is volt. Micsoda színház volt, istenem! Némethy Ferenccel. A Szent Johanna Darvas Ivánnal, Görbe Jánossal, Gáti Györggyel.
Igen, erről beszéltünk, s a Napjainkról. De kit érdekelt egy induló folyóirat erőfeszítése például Debrecenben, az Alföld tizenötödik évfolyama táján. S a nótázásokkor? Belefoglalhattuk-e a visszavágyódás átkölthető dalaiba folyónk, patakunk nevét? Pedig de rászomjaztunk a jó otthoni vízre a debreceni pocsolyák után! Íze a víznek csak Miskolcon van; inni lehet mindenütt, de szomjat oltani csak bükki forrásból, miskolci csapból. De hát énekelhettük-e: „Ki a Szinva vizét issza…”? A bükki kristály patak az iparral-roncsolt táj szennyvíz-csatornájaként nem illett a nótába […]
 
 
Új Tükör, 1976. november 2.