„Diákéveknek fejfa”
A történelem forgószele még el sem csitult, amikor 1957 szeptemberében átléptem Miskolc rangos fiúgimnáziumának a küszöbét. Közel volt a háború is, az újrakezdés, a nagyhagyományú katolikus és református miskolci fiúgimnáziumok tantestületének és diákjainak összevonása, költözések. Egy év sem telt el a forradalom után, javában tombolt a megtorlás. Bármilyen mélyre is szántok azonban az emlékezetemben, nem találom ezeknek az eseményeknek az eleven, lüktető sebét a Földes Ferenc Gimnázium 1957 és 1961 közötti mindennapjaiban. A „jótékony” hallgatás miatt érezhettük úgy, hogy az iskola viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott korszakát éli. Az alma mater számunkra már csak e piros téglás, kívül-belül impozáns, tágas épület lett a Hősök terén, nem a Lévay, a Fráter, Mikszáth vagy Széchenyi, hanem a Földes, amelyből tisztaság, rend, erő sugárzott. Emlékezetem szerint az „ellenforradalom” szóra nem állt rá tanáraink és diáktársaink szája, ám a fővárosi gimnáziumok passzív ellenállásától eltérően nálunk is (ahogy vidéken általában) nagy lendülettel folyt a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISz-szervezése, az 1958-59-es tanévben már az egész iskola a mozgalomhoz tartozott.
Ekkor még nem sejtettük, hogy diákéveink egy korszak záróköveként illeszkednek rá a gimnázium építményére. „A Földes” megteremtője igazgatónk, Tok Miklós volt, s ő velünk zárta utolsó teljes iskolaévét, fél esztendővel később tanácsi közszolgálatba lépett. Neve korszakot jelzett, s fogalommá vált. Ma is látom, amint a szünet diákhullámzása, lökdösődő-moraja váratlanul elcsitul, s Tok Miklós pirospozsgás arca, alacsony termete ellenére is előtűnik már a folyosó végéről, út nyílik előtte, s ő jellegzetes tartásban, hátrakulcsolt kézzel, jobbra-balra nézelődő billegéssel közeledik. Jelenléte tekintélyt parancsolt, erős egyéniségétől, azt hiszem, tartottak a tanárok is, különösen az órákra késve induló, rosszul fegyelmező, gyöngekezű kollégái, amit diákos kegyetlenséggel mi ki is használtunk, hisz tudtuk, hogy végső esetben sem mernek az igazgatóhoz fordulni. Tok Miklós szavai szólássá váltak, különösen „szép iskolánk jó hírneve”, szerette mondani, hogy „az igények és lehetőségek szerint”, „elébe kell mennünk a dolgoknak”, „ha van rá mód és lehetőség”.
Tok Miklós rendelkezett valami különös képességgel, ami, mai divatos szóval „karizmatikus” személyiséggé tette az iskolában. Gyűlölt és rajongva szeretett személyiséggé, akinek a tekintélyét azonban senki sem vitatta.
Elsősök voltunk, alig egy-két hete jártunk az iskolába, amikor egyik délután, a tanulószobai szünetben osztálytársammal, Szabó Attilával a folyosón beszélgettünk. Tok Miklós hozzánk lépett, nevünkön szólított, édesanyánkról érdeklődött. Attilával meredten, dadogva, elálmélkodva válaszoltunk, hisz maga az igazgató, iskolánkban az isten ereszkedett le hozzánk, szerencsétlenkedő kis elsősökhöz. Mintha megemelkedtünk volna, kihúzóckodott bennünk a lélek. Történetesen mindkettőnk édesanyja pedagógus volt - általános iskolai tanítónő -, az érdeklődésben benne rejlett a pedagógus-gyermekek iránti figyelem is, amiről később, többször is meggyőződhettem. Ekkor azonban csak ámultam, hogy a kültelki iskola özvegy tanítónőjének a fiát így számon tartja az igazgató. E pillanattól családtaggá fogadott a Földes nagy közössége. Később is tapasztaltam, hogy igazgatónk tartást adott diákjainak, felcsavarta a büszkeségünket, elhitette, hogy figyel ránk, sokat vár tőlünk. A jelenléte húzóerő volt, ahogyan például az iskolai előadások, gyűlések előtt bevonulása közben oda-odakérdezgetett: - Ugye hozzászólsz?! Várom a véleményed!
Máig sem értem, akkor hogyan azonosított bennünket. Alighanem egyszerű, mondhatni olcsó trükkel: előzőleg sebtében megkérdezhette valakitől a nevünket. Ám tudott rólunk! Az iskola, akkori szokás szerint a felvételre jelentkezőktől rövid írást kért arról, hogy ki miért választotta a gimnáziumot. Az évnyitón azután egy-kettőt fel is olvastak a hangzatosabbak közül. Mi ketten persze nem kerültünk a kiválasztottak közé, ám hogy Tok Miklós komputer-agya betáplálta ezeket az irományokat, s ennek alapján becsülte föl a beérkező gyermeksereget, több mint valószínű. Ijesztő memóriája volt, név szerint ismerte az iskola több mint ezer tanulóját, erényeinket és viselt dolgainkat egyaránt. „Szép iskolánk jó hírnevére” így azután az utcán is ügyelnünk kellett, bármikor felbukkanhatott ugyanis igazgatónk, s ő nemcsak (az akkor kötelező, a sulitól távolodva táskába gyűrt) diáksapkáról ismerte fel a növendékeit. Félelmetes memóriája tiszteltté és gyűlöletessé is tette, főként a hozzá társuló kellemetlen tulajdonsága miatt. Első benyomásai lettek a meghatározóak, a jó véleményt nehezen lehetett csak lerombolni; akit viszont stricinek tartott (ez is szavajárása volt), az bizony nehezen állt meg előtte, legtöbbjét kiszekírozta, eltanácsolta az iskolából.
A diákévek színei nem fakulnak, sőt, ahogy újra napvilágra kerülnek a régi csínyek, a színek mind élénkebbek, valószerűtlenek, fantasztikusak. Tündéri toll hitethetné el igazán, hogy nem háryjánoskodás, ami velünk a gimnáziumban megesett. Az emlékezetnek ezt a legelevenebb, bő forrását nem szeretném itt most felfakasztani, folklórja osztályunk legendáriumához tartozik.
Volt-e ilyen legendáriuma, egységes mítosza a Földes Gimnáziumnak magának? Gyanítom, ahány földesista, ahány évfolyam, annyiféle kép őrződött meg az öregdiákokban. Közös mítosza azért mégis volt a Tok Miklós-féle gimnáziumnak. A nagy, erős, irigyelt iskola nimbusza, a szép iskola és a jó hírnév. S az igazgató személye, a hozzá kapcsolódó anekdoták, a Tok-rend (igazgatói intő, rovó), az eltanácsolás rítusa, ahogyan - állítólag - irodája rideg bárkáiban, a monstrum fekete bőrfotelekben udvariasan hellyel és cigarettával kínálta azt, akivel szívélyesen tudatta, hogy már nem az iskola diákja.
Az iskola és az igazgató ambíciója, ahogy utólag megítélem, méltó volt a két nagyhagyományú fiúgimnázium törekvéseihez és a névadó Földes Ferenc szociális, pedagógiai érzékenységéhez. Osztálytársaim többsége paraszt és munkásgyerek volt, egyharmad vidékről bejáró vagy kollégista. Körülbelül hasonló lehetett az iskola összetétele is. A Földes ebből a tarkaságból egységesen képzett ifjúságot akart nevelni, nemcsak áteresztette magán. Ma már talán megmosolyogtató, még inkább riasztó az olyasféle osztályfőnöki törekvés, amely a zokni, fül, köröm, talán még a zsebkendő ellenőrzésére is kiterjedt, pedig e tapintatlanság bizony sok csúfolástól, megaláztatástól menthette meg a legelesettebb, hátrányos helyzetű - főként vidéki - kisdiákokat, akik különben céltáblák lettek volna „úribb” osztálytársaik környezetében.
A Földes Gimnázium az ország legjobb iskoláihoz tartozott. Az emlékezés nem szépítheti azonban tökéletessé. A híres és szigorú rend szövedéke bizony fel-felfeslett, csintalankodni itt is éppúgy lehetett, mint máshol. Nem dohányos igazgatónk megszállottan üldözte a cigarettázókat, az egészséget károsító szenvedélyeket. A lebukottak kicsapással is bűnhődhettek. Mondjam-e, hogy a legbiztonságosabban mégis éppen az iskolában lehetett bagózni, szivacsmosás, rádióhirdetés ürügyén el-elmaradva az órákról, vagy éppen rettegett igazgatónkra hivatkozva („ő hívatott”)? Még tanár koromban is kísértettek vissza-visszatérő álmaimban egykor megíratlan matematika házi feladataim. A szigorú 3 8-as iskolába érkezésnek megvolt az előnye, a tanári razziák ellenére is, hogy becsöngetésig mindig lemásolhattam a jobbak
leckéjét. Április elsején felbolydult az iskola, maskarát öltöttünk, hátraforgattuk a padsorokat (ami komoly mutatványnak számított, mert akkoriban a padokat egybeszerkesztették, összeerősítették). Elbarikádoztuk a tanterem bejáratát. A fenenagy fegyelembe ez is belefért. A gyors, olykor drasztikus rendcsinálás, a barikádok rohamszerű berúgása hatalmas üvöltözésekkel az igazgatóhelyettes „szerepe” volt. Szerepet írok, s nem feladatot, mert Budaházi Laci bácsi teátrális fellépése is csak része volt a bolondok-napi komédiának, a ráncba szedés csupán azt a célt szolgálta, hogy a második órától már normális mederben folytatódjék a tanítás. Megelőzésre vagy megtorlásra, a „felbujtók” keresgélésére sosem került sor, az igazgatóság mintha ügyelt volna arra, nehogy elrettenjünk a jövő évi mókától, nehogy megszakadjon a diákhagyomány. Aligha véletlen, hogy a rendteremtésben ilyenkor maga az igazgató, emlékezetem szerint sosem vett részt. Nem ártott „szép iskolánk jó hírnevének” az akkoriban dívó szokás sem, hogy a maturandusok az utolsó tanítási napra, mintegy a filiszter-jövő előlegeként konflison, taxival érkeztek, keménykalapban, zsakettben, cigarettázva vagy szivarozva.
E híresen jó gimnáziumban voltak híresen rossz tanárok is. A rend és a törvény iskolájában, ahol mindenki képességei szerint méretett, bizony volt rendetlenség, kivételezettség, voltak összeválogatott tanulócsoportok, fő- és altanárok. Szerencsénknek tartom, hogy osztályunk „közrendűként” azonos képességű (erős négyesrendű) diákok köztársaságára épült. Itt nem a kitűnő volt az érdem, hanem hogy ki-ki „menő” legyen a maga tárgyaiból. Így azután az ábrázoló geometriától a latinig, magyartól a matematikáig minden órának volt húzóereje, hat-nyolc kiemelkedő tudású vezéralakja. A szakfelügyelői látogatásokkor egyetlen tanárunkat sem hagytuk szégyenben.
Az iskolai KISz-szervezetben a mozgásterünk kívül állt a tanárok szűkebben vett hatáskörén, a sporthoz, kultúrához, rendezvényekhez, az iskolarádióhoz kapcsolódott - diákéletünknek ezeket a kereteit meglehetősen szabadon és önállóan alakíthattuk. Saját lábunkon álltunk. A tanórákon kívüli iskolai életnek értelmet adott az a rang és dicsőség, amelyet az ezer-ezerkétszáz fős gimnázium nyilvánossága előtti szereplés jelentett. A versenyszellemnek változatos alkalmakat kínáltak a házibajnokságok, alsó és felső évfolyamokon belüli osztályküzdelmek, tanulmányi, osztálydekorációs és tisztasági, helyesírási és egyéb vetélkedők, versenyek. Az önképzőkör, a szakkörök, a pályázatok. Az egynapos Földes-kivonulások (bükki kirándulás és igazgatói hegyibeszéd) mellett sor került egyhetes országjárásra, műsoros osztály klubdélutánokra, iskolai bálra, össztáncokra. Osztálykrónikát és iskolanaplót vezettünk. A Földes felkészített a közszereplésre, a nyilvános megszólalás biztonságára. Ezért is szerezhettünk dicsőséget iskolánknak, még a televíziózás őskorában a Miskolci Nemzeti (akkor még Déryné) Színház színpadáról sugárzott kvíz-műsör megnyerésével az ország - ekkor még elég szűk -nyilvánossága előtt.
A diákélet szélesre vont keretei között megpendült iskola szinte a teljes személyiségünket lekötötte, hála a túlterhelést nem panaszló, hivatástudattal teli tanárainknak, akik még energiát fordítottak arra is, hogy az iskola látókörébe vonják mindazt, ami érdeklődésünkbe beletartozott.
A mi időnkben mindennaposak voltak a csodabogárszámba menő tanáregyéniségek. Valóban egyéniségek voltak, s tudták, hogy az iskolai közszereplés hasonló kissé a színészethez. Szerepjátszás és alakítás, s a játéknak vannak kellékei. A tanár-karakter jól látható, külső jegyei, amelyek azonnal megragadják a diákot. Kémiaórákon eleinte az foglalkoztatott bennünket, hogyan is tudnánk szabályos kört rajzolni a táblára, vagy pontozott vonallal aláhúzni egy szót, a krétát visszafelé pöcögtetve - ahogy Prókay tanár úrtól láttuk. Hetekig próbálkoztunk, gyakoroltuk a szünetekben. A külsőségek bűvölete kelepce volt, amely szép lassan becsalta az érdeklődésünket a tárgy körébe. Tanáraink csodálatosan sokoldalúak volna, Huszti Vili bácsi, a latintanárunk kínaiul is tudott, a matematikus Kálmán László műhelyfőnök volt, nemcsak a szakját tanította, hanem azt is, ami apáról fiúra szállt rá, még gyermekkorában, az asztalosműhelyben. A német-francia szakos Timon Tivadar, aki idős fejjel még orosz nyelvtanárrá is kellett képezze magát, műhely- és menzafőnök is volt, s a tanulószoba vezetője. Tüneményes biológia tanárnőnk, Gyuris Olga néni (galádul Brehm-anyónak becéztük) kedvelt szereplője volt az iskolai ünnepségeknek, gyönyörű zongorajátékával a hegedülő fizikatanárt kísérte. Ábrázoló geometria tanárunk, Imreh Zsigmond jegyzett, kiváló festőművész volt (vele el lehetett hitetni a második emeleti teremben, hogy valaki benézett az ablakon).
Visszaemlékezésem címében már kölcsönvettem Pintér Lajos költő szavait, most újra idézem: „Tanítód, tanárod arca: medaillon”. E közül az arcok közül most csak egyet hívok elő az idő negatívjairól, példaképemet, Bede Zoltánt. A legnagyobb tisztelettel és szeretettel őrá emlékszem azok közül, akiknek a keze alá jártam. Elfogultsággal senki sem vádolhat, matematikát tanított, a tárgya nem érdekelt s gyönge is voltam belőle. Elsőtől vitt, végig, majd mindhalálig. Savanyú volt a gúnyneve. Nem is sejtettük, valószínű ő sem, hogy már ott pusztít benne a rák. Sosem sürgölődtem a tanárok körül, az érzéseimet sem könnyen mutattam ki, ám az érettségi után úgy éreztem, hogy ez a zárkózott, érzelmeit ugyancsak mélyre rejtő tanár megérdemli, hogy megtudja: emberséges szigora, szakmai tudása, tisztessége miatt mindannyian megszerettük a négy év során, az egész osztály. Lelkifurdalást érzek azóta is, mert az érettségi után eltervezett újévi, névnapi üdvözlőlapokból jó, ha csak egy is postára került, végül csak az emléke előtt tiszteleghettem a Deszka-temetőben.
Sírját az érettségi találkozóinkon mindig felkeressük, virágot viszünk. Igazságérzete nem tett különbséget köztünk, a napi teljesítményt értékelte, bukdácsoló és kitűnő tanuló is felelhetett nála elégtelenre vagy jelesre. Megható volt az utolsó óránk: szűkszavú, jól követhető, logikus, száraz tantárgyi magyarázatai védőpajzsa mögül akkor tűnt elő teljes embersége, szíve melege. Apánk korabeli volt, legnagyobb fiával egy évfolyamra jártunk
.Iskolánkat a hagyományőrzés, az oktatás régi értékeinek megtartása mellett a megújulás, a kísérletezés is jellemezte. A kísérleti nyúl szerepét a mi osztályunk töltötte be, mint első 5+1-es tanítási rendű politechnikás tanulócsoport: a közismereti oktatás öt napra korlátozódott, a hatodikon (a szabad szombat akkor még ismeretlen volt) gyakorlati képzésben részesültünk. Abból, hogy e kísérletre nem valamelyik főtanár osztályában került sor, arra következtetek, hogy az iskola alighanem kételkedve fogadta a gimnázium hagyományos jellegének megváltoztatási kísérletét, s az elit osztályok „értékesebb” diákjait megóvta a próbálkozástól. Emlékezetem szerint a gyakorlati foglalkozásokat az 1958-1959. tanévtől, másodikban kezdtük el az iskola jól felszerelt műhelyében, akkor még kötelező rendkívüli tárgyként, félévig fa, utána fémmunkát végeztünk Kálmán László irányításával. Harmadiktól a XVI. sz. Autójavító Vállalathoz jártunk el heti egy napon, a nyári szünidőben hosszabb (talán két hetes) gyakorlati foglalkozásra is köteleztek ugyanitt.
Harmadévesek voltunk, amikor az iskola fennállásának 400. évfordulóját ünnepeltük. Ekkor szólalt meg újra az a kisharang, amely még a régi református gimnáziumban jelezte a szüneteket, s amelyet a Herman Ottó Múzeum adott kölcsön az ünnepségekre; azóta már az iskola tulajdona, kondulása-kongása búcsúztatja évente a ballagókat. Fényképeim között egy régi felvétel emlékeztet arra, hogy a jubileumon a B osztályok nevében szalagot kötök az iskolazászlóra.
Az évfordulóra megjelent (politikai okból gyorsan vissza is vont) évkönyvből feltárult előttünk az egykori miskolci református és katolikus gimnáziumok gazdag hagyománya, amelynek örökségét a Földes Gimnázium büszkén vállalta. A hagyományok felkutatása és őrzése mind nagyobb teret kapott. Már budai polgárként is megmaradt miskolci helytörténeti érdeklődésem is ezekben az években gyökerezik: az iskolai pályamunkáimban, önképzőköri előadásokban.
Némi irigységgel gondolok azokra, akik tudományuk alapjait a középiskolában vetették meg. Én nyugtalan diák voltam, talán még pontosabb, ha könnyelműnek nevezem magam. E könnyelműségből, sajnos, nem rázott fel senki, nem akadt mentorom a Földes Gimnáziumban, aki útjelzőivel az irodalom és történelem területén eligazított volna. Magyartanárom, amikor már döntöttem, hogy magyar-történelem szakra jelentkezem, meghívott az albérletébe s kettőt kiemelt és kölcsön adott a körülbelül tucatnyi könyvből álló házi könyvtárából. Az egyik az úgynevezett Bóka-Pándi volt, a másik Rákosi főideológusának, Révai Józsefnek akkoriban megjelent tanulmánykötete. A sors fintora, hogy a felvételembe mégis besegíthetett: a jó debreceni professzorok alighanem megijedtek és gyors zöld utat adtak, ahogy a Madáchról írott felvételi dolgozatomból visszahallották Révai dörgedelmeit.
Pedig nem is Debrecenbe készültem, hanem, Egerbe. Pontosabban, tudtam én, hogy Debrecenbe kéne menni, odahúzott a szívem, ám, ahogy ez az eddigiekből kiderült, nem tartoztam a kitűnő tanulók közé, értelmiségi származásom a proletárdiktatúra kasztrendszerében hátránnyal járt, ami a felvételi pontokban is kifejeződött. Édesanyám özvegyen nevelt bennünket, biztonságosabbnak vélte, ha csak tanárképző főiskolára jelentkezem. Az iskola - a mi esetünkben a Tok Miklós vezette Földes Gimnázium - ajánlását a felsőfokú intézmények akkoriban mértékadónak tartották, jó volna tehát megtudni, gondolta édesanyám, miként vélekedik az iskola a jövőmről. Anyám szegény, ha nagyritkán be is jutott eddig a tanári elé, rendszerint hívatták, fegyelmi okból, volt, hogy ijedtségében Rezeda tanár urat kereste Rozmaring Elemér helyett. Most önként zarándokolt be, nagy riadtan tanácsot kérni az igazgatótól. A továbbtanulásomat így végül Tok Miklós döntötte el. Szó sem lehet Egerről, intette le félelmünket, Zolinak Debrecenben a helye. Jeles diplomám őt igazolta.
Tok Miklós törődött a diákjaival; azt hiszem, meg is voltak a személyes csatornái, amelyen elindított bennünket. A Földes Gimnázium érettségi bizonyítványa jó ajánlólevél volt bárhová. Később tanácsi tisztviselőként régi diákjaira, kollégáira támaszkodott, közülük választotta nem egy munkatársát, így engem is.
Ötödik évfolyamon, a kötelező vidéki pedagógiai gyakorlatot az alma materben szerettem volna teljesíteni. Ehhez a művelődésügy osztály vezetőjének (ekkor már Tok Miklósnak) az engedélyére volt szükség. Ekkor járt édesanyám másodszor volt igazgatómnál, aki megjegyezte: „Zolit végzés után hazavárjuk Miskolcra”.
Az egyetem befejezése után Tok Miklós a Földes Ferenc Gimnáziumban helyezett el félfüggetlenített tanárként, heti három napon berendeltként az osztály népművelési csoportjában előadóként dolgoztam. Nyilván szüksége volt az újszerű népművelés-képzésben részesült fiatal szakemberre, olyan munkatársként, akit régtől ismert - jellemét, adottságait, kitartását -, s aki, földesbeli szavajárása szerint „agilisan, a dolgok elébe menve, az igények és lehetőségek szerint” önállóan tud dolgozni. Bizalmát azzal háláltam meg, hogy szuverén munkatársa próbáltam lenni. A hivatali demokrácia természetesen nem az osztályvezetői döntések és adminisztrációs végeznivalók vitatásában nyilatkozik meg, hanem korrekt munkakapcsolatban, ahol - hogy a korban divatos frázist használjam - az alulról jövő kezdeményezések is érvényesülhetnek. Az enyémek hol érvényesültek, hol nem, a dolgok természete szerint.
Mindig eleven kapcsolatunkat alighanem az éltette, hogy diákjaként és beosztottjaként is, a helyzetnek és az alkalomnak megfelelően mindig elmondhattam és el is mondtam a véleményem. E kollegiális viszony arra kötelez, hogy köntörfalazás nélkül megmondjam: igazgatói munkáját értékelem a legtöbbre, s művét, a személyisége jegyeit magán viselő Földes Gimnáziumot. Ahogy emelkedett a ranglétrán, növekedtek a megbízásai, s nőtt a hatásköre, nem növekedett ezzel arányosan a hatékonysága, ekkor már kevésbé sikerült az elképzeléseit kiverekednie. Karizmatikus egyéniség a Földes Ferenc Gimnáziumban volt. Nyilván a Földes szellemét akarta szétárasztani az egész városban, s ez a szellem a minőség volt. A szép és a jó - egy elesett, elhagyott, kulturális állapotában leromlott városban.
A slusszkulcsomon egy ezüstmedál fityeg, a felirata: A Miskolci Ev. Ref. Főgimnázium házi versenye - 1904. Nagyapám nyerte tornaversenyen. A Fráterben tanult apám és három nagybátyám, a negyedik a Lévayban. Valamennyi férfi felmenőm tehát, engem pedig összesen 11 év fűzött a piros téglás épülethez, négy diákkoromban és hét tanárként. Ha nem sodródunk el szülővárosomból, jó szívvel kísértem volna öreg iskolámba a fiamat és a lányomat, főként ha még az álom tanári kart is összeválogathattam volna nekik az élők és a túlvilágiak seregéből, akiket diákként és kollégaként becsültem. (1985)
Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. kötet (1987–1988) 114–119. oldal
Kései megjegyzés: 1989-ben Hivatásból tettem címmel megjelent Tok Miklós visszaemlékezése, amelyet az 1980-as évek közepén kezdett el írni, munkáját Kabdebó Lóránttal (ugyancsak volt növendékével) együtt segítettük. Tok Miklós ekkor már Budapesten élt, többször találkoztunk. Azt tervezte, hogy függelékben néhány egykori diákja írását is beilleszti a kötetbe. A felkérésére írtam meg 1985-ben s adtam át neki közlésre a „Diákéveknek fejfa” című dolgozatomat, amely (mellőzve osztályunk legendáriumát) értelemszerűen az ő személyét állította középpontba. A könyvében meg is találtam írásom legjavát, igaz, nem a függelékben, hanem különböző helyeken, hol 1-2, hol 10-15 mondatos szó szerinti „vendégszövegként”, hivatkozás, idézőjelek és forrás megjelölése nélkül. Nem véletlen tehát a szövegek egyezése. A szellemi tulajdon szabados kezeléséhez hozzátartozik még, hogy az írásomat tudtom és hozzájárulásom nélkül közlésre átadta a Herman Ottó Múzeum számára, meg is jelent, utólag szereztem minderről tudomást. Nyilván kárpótolni kívánt - arra nem gondolván, hogy saját magát, a „szövegkölcsönzést” leplezi le ezzel.
Könyvét – névjegykártyával, ám dedikáció vagy kísérő levél nélkül – Tok Miklós postán elküldte. A köszönet álságos lett volna, a plágiumot felhánytorgatni nem akartam. Így ért véget a kapcsolatunk.