Felszólalás Tokajban (1988)

 

 

 

Tizenöt év folytonosság — egy év kihagyás. Ilyen előzmények után találkozunk újra Tokajban. Az írótábor — három tekintélyes lusztruma ellenére — sem töltötte be a hivatását. Olykor megfáradt, érdektelen volt, így korábban, többször és többekben is megfogalmazódott: szükség van-e rá egyáltalán, nem válna-e a javára, ha ritkábban, például kétévente hívnák össze. Akik azonban részt vettünk a tavalyelőtti vitán, tudjuk, hogy nem a fáradtság, nem ésszerű ritmusváltás, nem a megújuláshoz szükséges erőgyűjtés volt az oka a tábor szüneteltetésének. A tokaji írótábor éppen 1986-ban érte el története egyik csúcspontját, az addigi átlagos érdeklődés megduplázódott, közel százan jöttek el, a részt­vevők összetétele, s maga a vita az irodalmi élet centrumához közelítette a tanácskozást, lényeges, időszerű és érzékeny kérdéseket érintett. Mindez egy rosszul működő társadalmi–politikai–kulturális szerkezetben persze nem erény, hanem botrány, s ez a szerkezet 1986-ban bizony rosszul működött. Éppen ezért a tábor nemcsak története csúcspontjára, hanem szakadék szélére is ért, sokak számára kellemetlen, irritáló volt a hatása. Akkor, két éve többen azzal az érzéssel távoztunk, hogy az utolsó tokaji tábor résztvevői voltunk. A folytatásnak nem igen voltak esélyei, noha az illúziók 1987 feléig továbbéltek. Legfeljebb az esetben lehettek volna, ha visszarendeződnek azok a tendenciák, szándékok, amelyek az írók kezét fogó és irányító irodalompolitika hatásos eszközeként szerették volna működtetni továbbra is a tábort. A központi vezetés kivárt, „néma" maradt a tokaji tábor ügyében is, mint annyi másban. Nem tiltott, de nem is engedett; a helyi hatalom, a tábor „gazdái" pedig nem szoktak hozzá, hogy saját fogatuk gyeplője a kezükbe kerül. Úti parancsok és útjelzők nélkül nem mertek továbbhajtani, féltve ezt a hosszú utat megtett, szívüknek kedves alkalmatosságot. A tokaji tábort tehát szép csendben útfélre állították, hogy megkíméljék, mentsék, óvják.

A tokaji írótábor „szüneteltetése" tehát abba a jelenség-sorba tartozott, amely a Tiszatáj betiltásával kezdődött el, s az írószövetségi közgyűlést követő kampányban tetőzött. A kulturális politika 1986-os fekete évének a következménye. Csakhogy, amíg a Tiszatáj-ügy erkölcsi tőkét jelzett, a tokaji írótábor valamiféle „közös bűnt", erkölcsi fiaskót. A Tiszatáj betiltása erős, s mind nagyobb hullámokat vető felháborodást váltott ki, nemcsak a folyóirat szerzői körében, hanem az ott sohasem publikált, más irányzatokhoz tartozók között is. A beavatkozás demokratikus érdekeket sértő, páratlanul durva, ellentmondó módszere váltott ki tiltakozást, s a szellemi életet szolidaritásra mozgósította. A tokaji írótábor sorsa, „szüneteltetése" viszont még a törzsgárdában sem váltott ki különösebb visszhangot, nem igen állt ki senki a táborért, nem perelt-tiltakozott senki — az egykori tokaji táborok mámora szép csendben párolgott el az 1987-es kánikulában. A szellemi, irodalmi élet pedig talán észre sem vette, hogy abban az évben elmaradt, mint ahogy korábban a léte sem járta át különösebben, ha tudta, hogy volt ilyen egyáltalán. Az írótábor helyét, nívóját ez az erkölcsi „némaság", az érintettek tétlensége, mozdulatlansága méri igazán: nem tudtunk kiállni érte. A szellemi élet 1986—87-es válsága nem lett számunkra, szervezők és résztvevők számára közös kihívás. Pedig esélyt adott e válság, hogy a tokaji írótáborról bebizonyosodjon: alakított-e ki valaminő önálló szellemiséget az évek során, s ezt tudja-e képviselni, vagy tehetetlenül és tehetségtelenül hányódik a viharzó hullámokon. Útszélre állítás, szelíd és biztos kikötőkben való megbúvás helyett a tábornak, még közelebb kormányozva önmagát az irodalmi élet középpontjához, a nyugtalanságok közepette is hajózni kellett volna tovább, irányjelzések nélkül is, a kritikus helyzetben önálló megítélésre hagyatkozva, az egész irányában tájékozódva, az értékek egyezségére, s a szellemi életen belüli jószolgálatra törekedve. S ehhez nem vakmerőség, kurázsi, merészség kell, hanem mély és elvi elkötelezettség a gondolat igaza mellett. S e tekintetben a botrányosnak ítélt legutóbbi írótábor, a relatív magasság, ahová felért, kár, hogy szédülést, visszarettenést okozott, s nem bátrabb körültekintésre ösztönzött. Bármily irritálónak is tűnt abban a pillanatban, ez csak tükörkép volt: az ott felvetett gondolatok időszerűek voltak, a közvéleményt is foglalkoztató, levegőben lógó kérdések kerültek terítékre, azóta az írói szilenciumokról a legfelsőbb szintű politikai testület alakított ki új álláspontot. Az itt is megpendített gondolatokat a személyi változásokról s a legfelsőbb politikai vezetés zavaráról a pártértekezlet elsöprő, a résztvevőkre, de talán az egész országra is katartikus hatással érvényesítette. Az idő az akkori kultúrpolitika presztizsét azóta elkoptatta, sőt, bizonyos értelemben a bukásával járt. Lám, újraindult a tokaji írótábor is. Mégsem triumfálhatjuk. Az idő nem a tokaji írótábort igazolta — a táborban legfeljebb sikerültebb pillanataiban megjelent az idő —, hanem mindannyiunk „közös bűnét” hozta a felszínre: a krízisben, mint a tábor egyénisége, sajátszerűsége, lényege nem eddigi értékei, hanem hibái bizonyultak erősebbnek, meghatározónak.

A tokaji tábor születésekor génjeiben hordta a pangás, elhalás esélyeit. Sorsa az elmúlt évben csak beteljesedett — s hogy ez egyszer, előbb-utóbb bekövetkezik, nem volt kétséges, legfeljebb az, hogy mikor kerül erre sor. Mikor a tokaji táborozás 1972-ben elkezdődött, a belülről feszítő mondanivaló, egymás keresése már az első este a táborvezető-főszerkesztő szobájába rántott össze mágnesként mindannyiunkat. A hivatalos, formális tanácskozás előtt lezajlott az első nagy eszmecsere, s mindez fantasztikus távlatot ígért a másnapi formális vitákra. A Napjaink az időben, 1968 és 1972 között saját története legjelentősebb korszakát élte, ekkor állt a legközelebb az irodalmi élet centrumához. Ez a minőség fejeződött ki az első tokaji írótábor megszervezését övező várakozásban, s a túlfűtött esti gyülekezésben, ott, az igazgatói irodában. Egymás közt voltunk, húsz négyzetméternyi vagy annál szűkebb helyen, 20—25-en írók, a bennünket feszítő gondok nyilvánosságának lehető legzártabb, legszűkebb terepén. E nyitány azonban a felívelés helyett árnyékot vetett a tábor jövőjére. E zárt körben, kötetlen, baráti beszélgetés formájában elhangzott gondolatok politikai, sőt, azt hiszem, rendőrségi üggyé is lettek, vagy azzá próbálták tenni, s mindenképpen meghatározta a továbbiakban a tábor sorsát, a meghívásokat például. Az emberi jogok, gondolat és szólásszabadság e minimuma alatt a tábornak természetesen semmi esélye sem maradt, hogy az irodalmi élet problémáinak nyilvánosságot teremtsen. Mondanom sem kell, hogy nem hangzott ott el semmi alkotmányba ütköző; több is volt talán a veszekedés és a vita egymás között, ami az akkori ,,treuga Deit”, a kulturális politika hamis istenbékéjét sem igen sérthette, hiszen egy irányzathoz sorolhatók belső vitája zajlott. Azóta mindig a tábor fölött lóg Damoklész kardja, így szinte törvényszerű, hogy két olyan koncepció határozta meg ezt követően a jövőjét, amely egyaránt az ellényegtelenítést eredményezte, súlytalanná tette. Az egyik lazítani akart a tábor szervezettségén, kötetlen, pihenő jellegű együttlétet javasolt – az akkori irodalompolitikai helyzetnek megfelelően az óvatosság realizmusa alkudott itt meg a körülményekkel. A tábor, becsületére legyen mondva, ennek ellenállt, s 1974-ben fogalmazódott meg a leghatározottabban – az önszerveződés igényével —, hogy legyen tartalmasabb jobban előkészített a tanácskozás. E fordulatnak voltak eredményei: szo­ciográfiák készültek, ösztöndíjas megbízások alapján; a viták tartalmasabbak lettek, Kósa Erzsébet, Bíró Zoltán, Gombár Csaba, Kéry László, Pozsgay Imre előadásai szellemi izgalmat hoztak. A végeredmény azonban, végső soron bürokratikus túlszervezettség lett. Az ötvenes évek és Révai József szellemét idéző afféle író-átnevelő szemináriumnak tűnt időnként ez a tábor, ahová, mint jó tanuló hajlamú írónak el lehetett járni és hozzá is lehetett szólni a kötelezően előírt, időszerűnek tartott anyaghoz, a kirendelt szemináriumvezetők vezetésével. A tábor, amely a meginduláskor, 1972-ben úgy tűnt, hogy fókuszába tudja majd gyűjteni az irodalmi élet éppen időszerű izgalmait, s így az irodalmi élet önszerveződésének, belső ügyeinek, tisztulásának fontos fóruma — műhelye — lehet, mind távolabb került az irodalmi élet centrumától, jelentéktelen lett, súlytalanná vált. Ami az irodalmi életben történt, az nem itt történt, nem a tokaji táborban, s nem a Napjaink környékén. Ugyanakkor a kulturális politikának alibit adott: izgalmat-főfájást nem okozott a számára, s ugyanakkor az irodalmi ízlésváltás, a közéletiség és elkötelezettség átértékelődése idején rá lehetett mutatni bármikor az írótábor szépen sorjázó közéleti témáira, a nőkérdésre, ifjúsági kérdésre, a parasztság kérdésére, a munkásművelődésre, településfejlesztésre és így tovább, s azok Napjainkban olvasható lenyomatára, mint szocialista irodalomra. A tábor vagy nem észlelte, vagy nem tudta befogadni az irodalmi élet felszíne alatt forrongó valós kérdéseket, így azok nyilvánossága nem is lehetett.

Mikor a táborról beszélek — magunkról beszélek, az írók-szerkesztők felelősségéről. A népfront, a helyi vezetés csak a keretet biztosítja végső soron, a szellemet a helyi irodalomnak kellett volna hoznia. A tokaji írótáborban azonban csak a Napjaink vegetáló szelleme pangott, vagy pedig, fura módon, a jobb szándékoknak nemegyszer a Napjainkkal kellett megütközni évekig. A tokaji írótábor indulását követő 17 év páratlan lecsúszás a helyi irodalmi életben. A Napjaink, 1972-ben a két központi és a négy vidéki lap között volt mindenképpen, szorosan a nagyobb hagyományú Alföld, Jelenkor, Tiszatáj mögött, s ráirányult az irodalom figyelme. Azóta az akkor még antológiaként megjelenő lapok is megelőzték, mint a Forrás, az elsőrangú jelentőségű Életünk, vagy a most is csak kéthavonta megjelenő Új Forrás. Beszédes a példa, hogy az Új Forrás például most is „imperializálni" tudja a tábort: egyik sikerült vitája, kiadványa az, ami itt újra terítékre kerül, s teremt reklámot a rokonszenves tatabányai folyóiratnak. Pedig közben a helyi feltételeink javultak. A Napjaink főállású dolgozóinak száma egyről háromra emelkedett, működik, nem csekély anyagi áldozattal a tokaji tábor, megváltozott a Napjaink formátuma is —     s a lap ezek ellenére a háttérbe szorult, jelenleg az irodalmi élet perifériáján vergődik.

Furcsa paradoxon: a tokaji írótábor szüneteltetése ellen a leghatározottabban, cselekvően egyedül a Napjaink főszerkesztője tiltakozott, lemondott megyei népfront elnökségi tagságáról — ugyanakkor éppen a Napjainkban meghonosodott szellem és gyakorlat vezetett a helyi irodalom olyan mérvű presztízsvesztéséhez és erkölcsi süllyedéséhez, amely a tábor szüneteltetésében is kifejeződött.

Megfelelhet-e ez a tábor bármiféle szerepnek az irodalmi élet­ben, ha nincs mögötte erős és vitális folyóirat? Létezhet-e szellemi holdudvar a Napjaink körül, ha a szerkesztőség szétesett, atomizálódott, ha hiányzik a belső műhelymunka? S kialakulhat-e a nézetek, elképzelések ütköztetése és vitája révén ez a műhely, ha bárki is egyénisége autonómiáját feladva, feledve él, elfogadja, s nem akarja megváltoztatni, a rossz körülményeket, az elégedetlenség legfeljebb locsogó-fecsegő vadvízként pang, nincs medre, sodrása, felszíne, tükre.

1987 nyarán, amikor véletlenül megtudtam, hogy nem kerül megrendezésre a tábor, arra gondoltam, hogy állampolgári jogon levelet írok mindenkinek, aki valaha is járt e táborban, s felvetem, jöjjünk össze saját költségen, egy napra legalább Tokajban vagy Sárospatak—Tokaj között, a bodrogi hajóúton, önszerveződő módon éltessük tovább a tokaji írótábort. Ez afféle hitvallás is lett volna, hogy saját költségen hányan érezzük indíttatva magunkat, hogy egymást keresve összejöjjünk. Tulajdonképpen ez minősítette volna leginkább, hogy 15 év alatt sikerült-e közösségé válnunk, képvisel-e ez a tábor valaminő önálló szellemiséget, vagy pedig csupán felülről és kívülről irányított, közpénzen tengő-lengő, önmozgásra képtelen passzív gyülekezet. Mint szégyenemről beszélek erről, hamvába holt ugyanis a szándékom. Hogyan s miképp, nem szeretnék rá kitérni, tanulság volt számomra abból a szempontból, hogy jóhiszeműség és bizalom ellenére is – mert ezt nem szabad sohasem feladni —mindig teljes autonómiával kell élnünk. A részletek felfejtése kevésbé érdekes. A lényeg, hogy a hivatalosan útfélre állított, s önszerveződésre képtelen, a praktikák és taktikák hálójából önmagát kiszabadítani nem tudó tábor nem életképes. Most, az újrainduláskor ki kell mondanunk egyértelműen és határozottan: e táborra, úgy, ahogy eddig a „közös bűnt” leplezve megéltük, nincs szükség. Találkozót csak imponálóan szabad szervezni, a szellemi élet komoly erőit felvonultatva, s a kor legaktuálisabb kérdéseit a középpontba állítva. 1987-ben nem jöhettünk össze Tokajban, megszerveződött viszont a lakitelki találkozó. Lakitelken, a tokaji táborra gondolva többünk tekintetében nem az elveszett, az el nem nyert Éden fájdalma volt. A tábor szüneteltetésével szembenézve nem tudok hát ujjal mutatni senkire, X-re vagy Y-ra, csak a „közös bűn” tudata ólmosodik egyre súlyosabban a lelkemre. Közösen tettük, hogy a tábor tizenöt éve alatt az irodalmi élet perifériáján maradt, nem tágította az irodalmi élet nyilvános­ságának a kereteit, nem lett az irodalmi élet meghatározó tényezője, de nem vált benső értékké sem, amelynek megtartására képes közösségként váratlan válsághelyzetben felléptünk volna.

A népfront volt a kezdeményezője e tábornak — bizonyos fokig a Napjaink és a helyi irodalom ellenére — éppen a pangás évei idején, a belső reform és a szocializmus 1968-at követő presztízsvesztésekor. Akkor is menedzselte az irodalom közéleti szerepét, amikor az ország gazdasága, politikája hanyatló és lehangoló korszakát élte. E tábor 17 évébe Kőműves Kelemennéként épült be a népfront nem egy jóravaló és becsületes embere. Déva vára azon­ban összeomlott, s nem most először, tizenöt év után, hanem évente. Amit raktak nyárig, leomlott tavaszra: évente kellett újraépíteni, újrahúzni a falakat. Az áldozat és az eredmény rossz aránya nyilván elgondolkodtatja őket: lehet-e jobban, eredményesebben képviselni az ügyet, kezelni a fékező körülményeket, használni a mozgalom erejét és eszközeit, felülemelkedve a helyi irodalmi életet jellemző személyi megosztottságon.

Ma itt valamit újrakezdünk, s ez jó alkalom, hogy elgondolkodjunk a múlton, s változtassunk a jövő érdekében. Irodalom és politika egymásnak nem szolgálóleányai, s a viszony közöttük nem függés, hanem kölcsönös. Mindnyájunkat meghatároz az a közös nevező, amelyen, mint egy törtben a számláló: a nagy egész részeként állunk. Ez a közös nevező utal az egészre. S az egész: egy nép, egy nemzet ügye. A közös nevező kell kifejezze tehát az a szándékot, hogy ezt a társadalmat minél szélesebb néptömegek javára, mind jogszerűbben, a lehető legmagasabb szabadságfokon, a jólét elérhető nívóján kívánjuk berendezni.