Tamási színháza és a rendezés kérdőjelei

Tamási színháza és a rendezés kérdőjelei

Vitéz lélek
Beszélgetés Beke Sándorral, a kassai Thália Színpad rendezőjével

 

Beke Sándorral esztendőnyi a vitánk. Az okát a Magyar Területi Színház kassai Thália Színpada tavalyi [1974] évadnyitó előadása, Tamási Áron Vitéz lélek című művének a színrevitele adta. A Vitéz lélek a több mint harminc évvel korábbi ősbemutatót követően nem került újra színpadra, a szakma is leírta, mint „misztikus lélektani problematikájú” művet. Vártam, hogy Beke Sándor szöveg és szerkezeti módosítása, valamint rendezése perbe száll a félreértéssel, s kibontja a dráma igazi jelentését. Az együttes és Beke Sándor addigi eredményei újabb sikert ígértek és készítettek elő, hisz alkotó műhelymunkájuk, az elmélyült dramaturgiai elemzés teremtette újjá korábban a Csongor és Tündét, mentette át színpadra a Kakuk Marci líraiságát, bontotta ki az Énekes madár motívumait. Igényes, fontos esemény volt a Vitéz lélek 1974. október 17-i kassai bemutatója. A vitánk is ott kezdődött. Most, hogy a nyilvánosság előtt folytatjuk, nem önigazolást keresünk. Szándékunkat Beke Sándor szőtte bele a beszélgetésbe: „A rendezés felett az idő elmúlik, de ha nyoma marad, csak egy ilyen vita szintjén is, a későbbi Tamási keresőknek, akár pozitív, akár negatív értelemben, okulásul szolgálhat.”

– Az Énekes madárról szóló tanulmányodban írtad: „azokat a darabokat, amelyeket az irodalomkritika Tamási »játékai« közül kiemel, sokkal kevésbé tartom aktuálisnak, modernnek, színpadképesnek és főleg rendezhetőnek, mint azokat, amelyeket elmarasztal. E kesztyűdobás — tudom — elsősorban engem kötelez. Bizonyítás esetén viszont csak egy nyertes lehet: a költő.” Azóta saját kihívásodra a Vitéz lélek rendezésével feleltél. Szeretném, ha a fentieket részletesebben is kibontanád.

Beke Sándor: Rendezői látásmódom fogalmaztatott így velem. Azt a színházat szeretem ugyanis, amelyik – bármilyen kis erezettel is – nemcsak áttételek útján, hanem közvetlenebbül is kötődik a mához. Erőszakolt aktualizálás nélkül, természetesen. Ha él még, legszívesebben az íróval együtt kísérelem meg egyeztetni a darabot és a színpadi látásmódomat. Tamási esetében sajnos e lehetőségem nem adatott meg. A Vitéz lélek – amelyet az irodalomkritika elmarasztal – szerkezeti töredezettsége miatt nagyobb teret kínál az áthangolásra, a színpadi látásmódom megvalósítására. Az invenciózus rendezők minden bizonnyal jobban vonzódnak az ilyen darabokhoz. Azokat a játékokat viszont, amelyeket az irodalomtörténet nagyra becsül, egyértelműen lehet rendezni, mondhatnám: mindössze rekonstruálni lehet csak. Ez nem vonzott.

– A darabválasztásoddal tehát nem az irodalomtörténet értékítéletével perlekedtél; sőt azzal egyetértve, éppen a vélt fogyatékosságai miatt találtad meg a Vitéz lélekben a számodra alkalmas alapanyagot?

Beke Sándor: Csak részben igaz ez így. Elsősorban Tamási értelmezési, játszási lehetősége izgat. Eddigi Tamási-rendezéseimben a legjobb és a legvitathatóbb darabját vittem színre. Két különböző utat választottam tehát. Kezdtem a legjobbnak tartott Énekes madárral, amelyet hűségre törekedve rendeztem meg. Utána azt mondtam: most induljunk legalulról, hogy a két véglet között betörjem az utat. Melyik az a darab, amelyik Tamási életművéből a számomra – tehát nem biztos, hogy tárgyilagosan is – a legvitathatóbb, a legnehezebben vihető színpadra? Így jutottam el a Vitéz lélekhez. S megpróbáltam benne kitapintani azokat a tág kereteket, amelyeket Tamási a rendező számára felkínál. Az értelmezési lehetőséget keresve jutottam el a szöveg- és szerkezeti módosítás szükségességéhez. Nem kezeltem Tamási művét alapanyagként: megtartottam ugyanis a darab mondandóját, azt, hogy alulról kezdve cselekvő emberi hittel fel lehet emelkedni. Éppen e mondandó alapján éreztem, hogy félresiklik az eredeti szándék, amit azután a változtatásokkal próbáltam korrigálni.

Beke Sándor: Vegyünk néhány példát, amely ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Az első világháborúból hazatérő Balla Péter a szülői házban senkit sem talál, édesapja meghalt. Kedvese nem tudta kivárni, hozzáment egy jobb módú gépészhez. A házát is megrongálta az idő. A nagy szegénységből alulról kezdve, egy szamárral akar kilábolni. Kitűnő indítás. Az egyik délután azonban meglátogatja őt egy furcsa ember, Pakot Ambrus. Elmeséli, hogy van egy leánya, akinek megígérte: 21 esztendős korában férjhez adja. Húsz esztendeje gyűjti a hozományt. Amikor meghallotta, hogy Balla Péter miként él és gondolkodik, elhatározta, felkeresi, hátha ő lesz az igazi. Csakhogy kiderül: a lány nem létezik, „lélek”. Hároméves korában széttépte ugyanis egy vadállat a hegyi esztenán. Balla Pétert annyira meghatja a jelenet, hogy azonnal „apámnak” szólítja Pakot Ambrust, s ettől kezdve jegyesének tekinti a halott lányt. A felvázolt jelenetben (amely egyébként az első felvonást zárja) nagyon is utolérhető, ahogyan szerző egy kitűnően exponált figurát olyan síkra visz, ami gyengíti a drámai hitelességet Itt nem a valóságigényre gondolok, hanem a figura, mint drámai elem tartalmának az összekuszálására. Más szóval: arra az igényre, ami már bennünk él Balla Péter alakjával kapcsolatban az első felvonás valós helyzetének a kibontása után. Mert milyen ember Balla Péter? „Én szamarat vettem a fegyverek helyébe” — mondja az első jelenetben. „S azt gondoltam: én ezzel a szamárral felépítem, amit a fegyverekkel lerombolt az ember. Ott kezdem legalól, ahol egy vesztett embernek s vesztett nemzetnek mindig kezdenie kell. Kicsiből, alázatosan, hittel.” Még a későbbiekben is így beszél erről: „Mindent újra kell kezdeni, és mindent újból fel kell építeni. Mindent úgy, ahogy a legjobb. A gazdaságot is, s a népet is. S elhatároztam, hogy én ebben a törekvésben példa leszek az emberek előtt.” Ez a kitűnően exponált jellem a későbbiekben erős törést szenved. Ha a szerző arra szemel ki egy figurát, hogy cselekvéseiben példa legyen az emberek előtt, hogy megváltoztasson mindent, „a gazdaságot s a népet is”, káros olyan helyzetbe kényszeríteni, ahol ezt a képességét, a cselekvési hitelét leromboljuk. A további példák most már kézenfekvőek. Miután a szívébe fogadja a halott lányt, felkeresi Lázárt, az erdei ácsot, hogy segítségét kérje az új ház felépítéséhez. Itt ismeri meg annak a lányát, Borókát, akit viszont megszeret. Egy lányt a szívébe fogadott, egy másikat megszeretett, mitévő legyen hát? Ettől kezdve folyton viaskodik magában. Attól a ténytől tehát, hogy Balla Péter elfogadta a halott lánnyal való házasság képtelen drámai kelepcéjét; s a testi és a lelki szerelem között tusakodik csaknem két felvonáson át, a mű cselekményvonala kedvezőtlen irányt vesz társadalmi tartalma és pszichológiája szempontjából egyaránt. Igaza van Németh Lászlónak, aki Tamási játékai című tanulmányában a Vitéz lelket tartja a leggyöngébbnek. Idézem: „Meglátszik, hogy novellából készült. S minthogy a nagyszerű szamár-novellából nem futotta egész darabra: az egyik mesébe egy másik mesét kellett erőszakkal belehüvelyezni. A földvisszahódító szamár s a halott lány, akinek Balla Péter a jegyese lesz: így csak némi szimbolikus csavarosság és agyafúrtság árán illhetik egymáshoz.”

– Tamási műfaji megjelölése szerint a Vitéz lélek példázat. A példázat a tanító szándékú mese egyik válfaja, s a mindennapi élet erkölcsi igazságát hirdeti. Mindez azt jelenti, hogy benne a valóság és a mese összekeveredik. Az értelmezés során tanácsos tehát szétszűrni e különféle elemeket: az életigazságot (tartalmat) és az azt hordozó formát: a mesét, a szimbólumokat. Németh László is ezt teszi az említett tanulmányában, jóllehet mesterkéltnek találja a Vitéz lélek meseszövését. A Te érveid viszont egy olyan nézőpontra utalnak, amelyből a mesei (formai) elemek is valós tartalomnak tűnnek, s ezért teszik számodra ködössé a darab „társadalmi tartalmát” és „pszichológiáját”. A változtatás szükségességét feltehetően e nézőpontváltás miatt érezted. Anélkül, hogy az átdolgozás egész láncolatát végigvezetnéd, megkérlek, érintsd e fentebb említett vázlathoz kapcsolódó módosítások lényegét.

Beke Sándor: Előadásunkban megemeltük Balla Péter argumentatív erejét a falu gondolkodásának a megváltoztatásához. Ezen egyszerű dramaturgiai fogással változtattunk. Az első világháborúból, illetve a hadifogságból nem a déli, hanem a keleti frontról érkezik haza. Ezáltal lényegesen hitelesebbek a szociális tépelődései, már-már a forradalom gondolata is megérinti. Az új változatban, amikor Ambrus bácsi felkeresi őt és a halott lányáról mesél, Balla Pétert ugyanúgy megrendíti ez a váratlan történet, mint az eredetiben. Meg is ígéri az apának, hogy a lányt feleségül veszi, de nem azért, mert beleszeret a lelkébe, hanem mert részvétet érez egy rokkant, tudathasadásos ember iránt. Ebben a helyzetben – a mi előadásunkban – Balla Péter már szerelmes Borókába, tehát a lélekfeleség eleve nem hatalmasodhat el rajta. E módosítással, valamint az álapa (Lázár) Borókához fűződő érzelmei konfliktussá mélyítésével (Lázár az eredeti darabban is vonzódik felnőtté cseperedett „lányához”) adtuk meg Balla Péter és Boróka szerelmének a kibomlásához a kellő színpadi időt, mélységet és teret, valamint a dramaturgiai ellenerőt, amit a szerzőtől nem kaptak meg. Boróka valódi édesapja, Ambrus figurája szintén híján volt a kellő pszichológiai motiváltságnak. Az ő esetében a demisztifikálást idősíkok megtörésével, az epikus élmény expresszív megjelenítésével értük el. Egy adott pillanatban megszakad, például Pakot Ambrus meséjének a fonala, és hirtelen egy hatéves kislány énekét hallja az apa (és a néző), majd a zavarodott apa feleszmél és ismét folytatja meséjét, majd ismét rabja lesz fixa ideájának, élőnek véli halott lányát, „karonfogja” és kikíséri.

Beke Sándor: Igen, némi egyszerűsítéssel.

– E módosítások szerint társadalmi drámaként közelítettél a játékhoz. E kulcsra nehezen nyílik meg a példázat, s ha föltárul is, ellentmondásosan. Holott a Vitéz lélek építkezése nagyon következetes, ha az alaphelyzetet jelképesen értelmezzük.

Mint felidézted: a háborúból-fogságból meg­térő Balla Péter háza–otthona–élete leomlott, s e válságból alulról kezdve akar kilábolni. Egy szamarat vesz, ami a mélyből indulás, a munkával való felemelkedés tárgyi motívuma. Mindez még akár egy társadalmi dráma alaphelyzete is lehetne. Csakhogy Tamási hamar átlép a mese világába, s a tárgyi motívumból szimbólummá válik maga a szamár is. Számunkra most az a fontos: hogyan teszi ezt? A darabból hamarosan kiderül, hogy a címadó Vitéz lélek nem más, mint Balla Péter szamara (elsőként Nikita bácsi, a népi bölcselő mondja ki derűs gúnnyal, hogy lélek van a szamárban). A szamárhoz egyszerre biblikus (Jézus jeruzsálemi bevonulása), tréfás, ócsároló köznapi (buta, csökönyös) és a klasszikus műveltséganyag (Lukianosz, Apuleius, Shakespeare) alapján erotikus, testi tartalmak is tapadnak. Így e sokféle mellékképzetet felidéző szamarat a hit jelképévé tenni játékos, groteszk ötlet. Már itt elkezdődik az „életet mesélő délibábolás”, amely Pakot Ambrus betoppanásával, s a lélek Balla Péter szívébe fogadásával folytatódik, s amely eszköze Tamásinak arra, hogy kialakítsa azt a mágikus játékteret, amelyben azután nagyon is valóságos erkölcsi tartalmakért útnak indíthatja a hősét. A lelki házasság belehüvelyezése a másik mesébe, a szamár és a halott lány szimbolikus egybekapcsolása kétségtelenül mesterkélt, mint Németh László megjegyezte. Ezt elismerem. De semmiképp sem világnézeti természetű, csupán a mese egyik cselekményeleme. Egy olyan dramaturgiai jel, amelynek a műfaj törvényei szerint konkrét jelentése van: a testi örömökről való lemondásra, Balla Péter vállalkozásának aszketikus jellegére utal. S itt bukkan fel a mű egyik nagyon fontos, rejtett alapkérdése (ami a kortárs drámairodalmat is erősen foglalkoztatta egyébként): vajon az emberi nagyság csak szenvedéssel, aszkézissel érhető-e el? Lebontva tehát az első felvonás dramaturgiai jelrendszerét, kirajzolódik az alaphelyzet: Balla Péter nagy célt tűzött ki maga elé: az újrakezdést, az alulról való felemelkedést, cselekedeteinek indítóoka eszmei-erkölcsi természetű (hit, hűség az eszméihez), vállalkozása aszketikus.

Beke Sándor: Ha el is fogadjuk ezt az értelmezést, Tamási, miután nagyszerűen exponálja az újrakezdés már említett gondolatát, a második felvonástól hűtlen lesz a figurához, s a továbbiakban nem az újrakezdésről beszél, hanem két felvonáson át a test és a lélek problematikájában vergődteti a hősét. Nem ad neki további teret a harcra, az újrakezdésre.

– Aligha az újrakezdés következetes végig vitelét, tehát a társadalmi irányultságú drámai küzdelmet kell számon kérnünk a darabtól. A küzdelem erkölcsi tanulságokért folyik. Ezért példázat a Vitéz lélek. A hit tartalma valóban az újrakezdés, de a dráma további felvonásaiban már csak e hit tárgyi motívuma-jelképe – a szamár és a lelki házasság – körül forog a bonyodalom. S éppen így viszi végig Tamási a szándékát. Mert milyen kérdések fogalmazódnak meg bennünk az első felvonás után? Alkalmas-e Balla Péter a példaéletre, kiállja-e az útján tornyosuló próbákat, megőrzi-e a hitét, hűségét, felépül-e a ház (amely ugyancsak szimbólum: egy új életforma jelképe), s az hoz-e boldogságot a számára? Az első felvonás errefelé nyitotta meg a dramaturgiai fordulat lehetőségét. A második felvonás a megkísértés, a hűség viaskodásának a története. Balla Péter és Boróka egymásba szeretnek, de Péter ingadozik a test és a lélek között. Magatartása csak a társadalmi dráma síkján képtelenség, a mesében – az első felvonástól a sűrűjében járunk – nagyon is reális belső konfliktusra, Balla Péter egyénisége belső harmóniájának megbomlására utal. „Én pedig egész ember akarok lenni” – mondja Borókának. Szavai tragikus választási kényszert sejtetnek: „Ida (ti. a halott lány) nélkül a hitemhez lennék hűtlen, s elveszteném a [...] háborút, amit a szamárral meghirdettem! Nélküled pedig boldogtalan lennék, mert testtel rendelkező szerelmes ember vagyok én is.” Hogy mennyire komoly belső konfliktussal terhes e helyzet, jelzi az is, hogy amikor Péter ki akarja kerülni a választási kényszert, s kibölcselkedi, hogy a két lány – miként van test és lélek – egy s ugyanazon személy is lehetne – tehát egyszerre szeretne hű maradni Idához, s beteljesülni Boróka szerelmében – elvész a szamár, a hite jelképe, a győzelme eszköze. „Ítélet ez – hasít Péterbe – valami nagy bűnt kellett elkövetnem”. Lemond Borókáról, a test örömeiről, s indul megépíteni a házat: „A hitemnek bölcsőt, a szerelemnek koporsót.”

A dráma eddig, a második felvonás végére tulajdonképpen lezajlott. Más író itt be is fejezné – gondolj például Németh László akkoriban írt társadalmi drámáinak tragikus választással végződő befejezésére. A társadalmi dráma ugyanis nem tűri a hazug jó véget. A példázat épp ellenkezőleg, megkívánja az egyszerű erkölcsi tanulságot, hisz éppen ennek a kimondása a célja. Ezt kapjuk meg a Vitéz lélek lágyabb, derűsebb harmadik felvonásától. Meseszerű, romantikus fordulatban derül ki, hogy Boróka azonos Idával, a vadállat az esztenán Lázár lányát tépte szét, s az elkeseredett apa cserélte ki a kis áldozatot az akkor távollevő Ambrus lányával. Így nyeri el a próbát kiálló Balla Péter – miként a mesehősök – a jutalmát. A felépült házra a hit jelképe kerül, belé pedig boldogság költözik. S ezzel válaszol Tamási a mű elején elrejtett kérdésre: az életszeretet, a humanista boldogságeszmény nevében szembefordul az emberi nagyság, hősiesség aszketikus értelmezésével. Nagyon pozitív, mélyen emberi, meleg, életes tehát a történet végső kicsengése, mentes minden misztikumtól. A tanulsága pedig alkalmas arra, hogy példát adjon a ma emberének is.

Beke Sándor: Elemzésed igaz lehet olvasva, de a színházban nem realizálható. Ha úgy lenne, ahogyan mondod, akkor 35 év óta valamelyik rendező elővette volna ilyen céllal. Szerintem a rendezőkben nem mozdul meg ez az értelmezési lehetőség, és alig hiszem, hogy valaha is megmozdulna. Irodalmárban előbb, joggal, mert olvasva a darab nagyon jó atmoszférát teremt, rabjai vagyunk a szövegnek, de megjelenítve lelaposodik. A rendező igazi argumentuma a szakmája. A hipotéziseidre is csak így tudnék igazán válaszolni: azaz, ha e felfogásban megrendezném, s utána leülnénk, s azt mondanánk: na, meghozta az eredményt? Kiderülne, hogy nem! Mert a darab lefelé ível, Tamási magas fokon exponál, s utána lekonyul a mű információs szinten, érdekfeszítésében egyaránt. A mai néző számára már nem teremtene színházi izgalmat. S elvégre az egész nézőtérnek nem magyarázhatjuk el az előadás előtt estéről-estére mindazt, amit Te elemeztél.

– Rátalál arra maga is. A Vitéz lélek dramaturgiai megoldása ugyanis könnyed, szellemes. Egy párhuzam talán jobban megvilágítja az állításomat. Németh László társadalmi drámáinak az alaphelyzete csaknem azonos a Vitéz lélekével. Hősei idea-emberek, akik a teljes életet szeretnék megélni, de tragikus választásra kényszerülnek, egyéniségük harmóniája megbomlik. Nos, ez az azonos alaphelyzet, rokon téma Németh László drámáiban reális drámai időben és térben játszódik le, a hős tetteinek indítóokait (hit, üdvösség, hűség a kulcsszavai) meghagyja fogalmi szinten, elvont marad tehát a konfliktus. Mindez a hatás szempontjából fékező erejű. Tamási viszont ugyanezeket az elvont motívumokat nagyon kézzelfogható, játékos cselekménybe vezeti át. Egy szamár elveszése, egy szerelmi történet könnyed, jól átlátható, már-már kaland izgalmasságú eseményeiben bonyolít, ami megkülönböztetetten jó formaérzékre, s mint említettem, szellemes dramaturgiára utal. A néző könnyen befogadja és követi e játékot, ha a rendezés ebben segít neki, s megérezteti a példázat meseszerűségét, azaz szétszűri a szimbolikus elemeket és a valós tartalmakat.

Beke Sándor: A játékos–groteszk értelmezés nem vonzott. Mindamellett, ha ezt a koncepciót fogadjuk is el, meggyőződésem, hogy ritmusában akkor is meg kellett volna változtatni a művet, bele kellett volna nyúlni, ha nem is az átdolgozás szintjén. Számomra azonban a vita során is Tamási keresése, a rendezés lehetősége volt a legfontosabb. A maga idejében bemutatták Tamási Áron darabjait, de törés következett, így nincs generációs kapcsolatunk a játszott művekkel. Az újrakeresés, aminek a szándéka a mai rendezőkben él – ha más-más közelítési pontból is – Tamási színpadi világának a kiforrását segíti elő. Azt hiszem, a jövőre kellene bíznunk, hogy melyik jutott közelebb Tamásihoz.