Németh László pályakezdése

Németh László pályakezdése

Félévszázados írói jubileumára

 

 

Egy-egy író világát az elméleti vizsgálódás szívesen modellezi, kiemelve belőle az egész életművet átható leglényegesebb jellemzőket.

A pályakezdés, amely az írói egyéniség és a saját hang keresésének kaotikus korszaka, megelőzi az így elvont elméleti konstrukció vagy alkati képlet szabályszerűségét. Benne még jól láthatók az erők, amelyek a véglegesedett, kiküzdött világ – az írói modell – meghatározói lettek.

Németh László írói modellje az alkat és a vállalt szerep kényszerű egyeztetéséből született meg, kialakulása jelentette a pályakezdés lezárulását. E tanulmány ennek történetét kíséri nyomon.

 

Az indulás ellentmondásai

 

A Nyugat 1925. július 1-jén novella- és tanulmánypályázatot hirdetett. Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy mi sugallta az orvosi fakultásról alig kikerült, gyerekképű cselédkönyves orvosnak, hogy a pályázatra nagy gonddal készített Ady vers genezise című tanulmánya mellé az utolsó pillanatban egy régebbi novelláját is legépelje és beküldje. Egy bizonyos: ez a véletlen, ösztönös mozdulat volt az, amely a siker szárnyára segítette, szokatlanná és szerencséssé téve egy, a XX. századi magyar társadalmi gondolkodásban és irodalomtörténetben mély nyomot hagyó életmű nyitányát. A fiatalember, akit Németh Lászlónak hívtak, éppen hajlama és foglalkozása választóvonalán állt. A Nyugat hajlamához szólította vissza. Az irodalomhoz, amely a gyermekkori szilasbalhási színielőadásokon, a Toldy reálban köré melegedő önképzőkörben, a kórbonctan-élettankönyvek mellett fölsarjadó királydrámákban, íróasztallappal takart novellakéziratokban már eddig is utat keresett. Költőbálványát, a gondolkodását betöltő Adyt idézi meg, versei kialakulásáról ír tanulmányt – benne a későbbi Magyar ritmus csírájával. Ez az első próbálkozása a műfajban, kedvet is kap mindjárt egy újabbra, s néhány héttel később már be is nyújtja a János kórház főorvosának, Szinyei Józsefnek Új szempontok a status praesens felvételében címmel, azzal a kéréssel, hogy az alkati statusok felvételét az ott leírt módon végezhesse. Menyasszonya biztatására még sebtében átsimítja és legépeli egy korábbi, nagyanyja elképzelt haláláról szóló elbeszélését és izgatottan várja: az orvostudomány vagy az irodalom mágnesezi-e magához a sorsát. Ő maga az irodalomhoz vonzódna, pedig egyszer már éppen az orvoskaron kapott menhelyet, amikor a Négyesy-szemináriumon ért megcsúfolás miatt a bölcsészkarról elmenekült. Nem kell-e most már végleg a medicinához pártolnia? Status praesenseket fog-e írni vagy verstani tanulmányokat? Mert a novellában nem nagyon bízik! Szinyeitől, aki példamutatóan foglalkozik a kisorvossal, jóindulatú, elnéző biztatást kap; szavai mégsem elhatározó szavak. Sorsát a Nyugat tájolja be, mégpedig kedve szerint. A karácsonyi kettős szám az ÍRÓAVATÁST hozza ajándékba, mint az elbeszélés-pályázat eredményét. A nagy gonddal készített Ady-vers genezise a „szerencsésebb kísérletek” névtelenjében maradt. S lám, a mellékesen beküldött, „szürkén” postára adott és „ragyogóan” visszakapott novella – a Horváthné meghal – 5 millió koronás első díjat, a Nyugat első nemzedékét kibontakoztató Osvát dicséretét, s azt a sorstól kapott biztató „hátbalökést” jelentette – ahogy Németh László az Ember és szerepben visszaemlékezik – „amely egyszer mindenkinek kijár, akinek hivatása van a földön”.

Az örömbe üröm is vegyül: a szívvel írt tanulmány lemaradása a lobbal beküldött novella mögött. Még nem is sejti, hogy a folytatás hasonló meglepetést tartogat, megtalálja a furcsa kezdésre rímelő még furcsább kádenciát. A friss házas, a nászútjárói éppen hazatérő fődíjas szépíró előtt 1926-ban ugyanis egyszerre becsapódtak az őt felfedező Nyugat kapui, az önkényes ítészkedéssel megbélyegzett tanulmány-pályázatírónak viszont nemcsak az akkoriban induló Magyar Szemle és a Napkelet, de hamarosan maga a Nyugat is felkínálta leapadt kritikai rovatát. Közben csak a Napkelet és a Protestáns Szemle közli — álnéven — egy-egy novelláját, a Nyugat pedig egyet sem. Az irodalmi közvélemény lassan elfelejti a Horváthné meghal sikerét; Osvát szavai – melyek a novella életszerűségét és életismeretét dicsérték – a semmibe merülnek. Németh László, a pályanyertes szépíró megállt, továbbment a bátor, támadó szellemű kritikus.

A pályakezdés véletlennek látszik, holott okszerű.

,,Az író vállalkozás – olvassuk Németh László első megjelent tanulmányában – öröklött képességei: az alkat; gyermekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé örökődni és hatni benne.”

Németh László vállalkozásának a kialakulása sem más, mint annak a szerepnek a megtalálása, amely e sokféle meghatározottság egyensúlyi pontjában áll. S ez, mint látjuk, nem lesz könnyű, mert ellentétes irányú erőket kell nyugalmi helyzetbe hoznia. Legnagyobb, egész életét végigkísérő dilemmája az önmagának és a közösségnek való elkötelezettsége, amelyet ellentmondásos alkata (személyessége és „prófétai” hevülete) miatt sohasem tud megnyugtatóan összebékíteni.

Alkata belső ellentmondása: szülői örökség. Protestáns erkölcsű apja – ahogy fia jellemezte – ,,született egyesületi balek”. Anyja ,,azok közé az asszonyok közé tartozott, akiknek az élete lendületet és értelmet csak a virtusban talál [...] egy külön nagy próbára, erényre, teljesítményre van szükségük, hogy felmelegedjenek.”

Anyai öröksége: az indulatossága. Érzékeny, a játékban hamar összekap, rajongása lobbal csap fel fellengzős érzelmekbe. Apai fele viszont küzd e vonások ellen. Németh József tanár úrtól sajog át érdeklődésének erős erkölcsi, világnézeti nyilallása.

Gyermekkora arcképét a képzelet és a sérelem élénk és komor színei tarkítják. A rajongás, a nagy feladatokra készülés, az erényre-virtusra szálló hajlam, a társaktól elzáró magányosság eleinte képzeletében, a ,,nappali álmokban” növeszti az erőt a lélek szenvedélyéhez. Később a feladatra, a szerepre is rátalál.

Pintér Jenő keltette fel a diák érdeklődését az irodalom iránt. A tőle hallott első hiteles Ady-sortól jut el a Halottak élén Adyjáig, aki ekkor már prófétaként emelte magasba az ,,emberiség, az emberi méltóság zászlaját”. (Sinkó Ervin). Nemcsak a versei előtt szaporodnak meg az ótestamentumi mottók, hanem „Egy új emberű új világ” jövendölésének látnoki hangsúlyaiban és gesztusaiban is. Minden sora farkasszemet néz a korral, amely ellenében megszületett. Ady önvizsgálatra intő sorai, mély magyarságélménye meghatározója a világra érző Németh László magatartásának. A szétszóródás előtt írt figyelmeztető Ady-sorok („elveszünk, mert elvesztettük magunkat”) a bukott forradalmak és a szétszóródás után kiutat kereső Németh László erkölcsi alapú megújulási programjának előképe lesz. Az ekkor rajta átborzongó verssorok még a Cseresnyés írásakor is visszajárnak kísérteni. A mintaközösség házi kiadványa Ady-mottóval indul: „Tartsd magad, / Sors, Élet és Idő szabad / S ki várni érez, várni tud. // Várni tud, / Kinek ön-énje nem hazug.” (Ki várni tud)

Apja nagycsaládja, a vállalkozó kedvű paraszt–polgár ősök és rokonok, akiket a vakációkban ismer meg, életükkel, sorsukkal, történeteikkel csodálattal töltik el. Ne töltené el ugyanígy Ady Kalota partján szerzett, az állandóságot, szépséget, biztosságot felmutató népiség élménye? Amikor híres verstani tanulmányát írja a Magyar ritmusról, példaként az alábbi sorokat veti föl az emlékezete:

 

Pompás magyarok, templomból jövet

Mentek át a Kalota folyón

S a hidat fényben majdnem fölemelte

Az ölelő júniusi nap.

Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves.

És tarkaságban annyi nyugalom.

És fehér és piros és virító sárga,

Izgató kék és harcos barna szín.

S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,

Ékes párták, leesni áhítók,

Papi-beszéd kemény fejükből csöndben

Száll el s nyári illattal vegyül.

Mily pompás vonulások a dombon.

Oh, tempós vonulás, állandóság.

Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.

 

Ez idő tájt, még a forradalom előtt ismerte meg Németh Szabó Dezső munkáit. Berzsenyi-tanulmányát olvasta elsőként, az Elsodort falut pedig megjelenésekor, a Tanácsköztársaság alatt vette meg, s egyszerre készen kapta meg benne azoknak a gondolatoknak az illusztrálását, amelyet Szabó Dezső az előző évtized publicisztikájában lefektetett.

Az akkor induló nemzedék tagjaira – így Németh Lászlóra is – erősen hatott Szabó Dezső. Magamutogatása, pózai viszont taszítják. Egyetemista, amikor Szabó Dezső előadásról előadásra száguld, s „tapsviharban szórja ki” ifjúkori eredményeit. 1920 őszén megjelenteti tanulmányait (Egyenes úton, Tanulmányok és jegyzetek).

Németh diákéveit e hatások alapján Szabó Dezső-párti és Szabó Dezső-ellenes szakaszokra lehet osztani: „[…] évente berúgtam tőle s évente kijózanodtam” – emlékszik vissza később. Azonban a rajongás, a hatás perceiben is – mint később például Ortega vagy Szophoklész esetében – csak azt fogadja be Szabó Dezsőből, amire szüksége van. A gondolkodásától idegen elemek fölött átsiklik vagy szembefordul vele (mint pl. Szabó Dezső egyéniséget nivelláló törekvéseivel). A forradalmak bukása utáni zűrzavarban és társadalmi hanyatlásban Németh László sorsa egyik alkatelemét a Halottak élén ,,prófétai” attitűdje, Ady temetésének tömegélménye, az előadásról-előadásra száguldó, teljes életet és a megújuláshoz vezető utat ígérgető Szabó Dezső tájolja be. Mint későbbi önéletrajzában leírja, ekkoriban alakul ki benne az a gondolat, hogy ,,a magyar irodalom sorsszerűen prófétatermelő irodalom”, s hogy „viszonyaink a művészt prófétaságra kényszerítik.”

A Horváthné meghal sikere után a bécsi nászúton benne is átzúgott a póz – mint a pályaképében visszaemlékezik – ,,fölrázni a nemzetet, összefogni a legjobbakat.” Négy–öt árkusos levelet ír Osvát Ernőnek, amelyben hangsúlyozza: ,,én nem vagyok tiszta művész, s nem is akarok csak tiszta művész lenni.” Kiszökik a tollából a gyermekkorától érlelődő szenvedélyéhez méltó életcél: a magyar szellemi erők organizátora szeretne lenni.

Az irodalmon túlmutató szerepvállalás, a magyar élet egészére szétáradó szellemi érdeklődés (és szenvedély) szükségszerűen a tanulmány és a kritika műfajába is utalta Németh Lászlót. A kritika, tanulmány és esszéírás ezért nem volt, mint akkoriban hitte „véletlen letérés” a szépíró útjáról, hanem inkább tehetsége természetes megnyilvánulása. A kezdeti irodalmi kritikák után irodalmon túlmutató műfajokban is jelentkezik, amelyek Németh Lászlót mint közéleti gondolkodót mutatják. A szépíró elakadása mögött tehát nem Osvát ,,kasztráló kését” kell csupán keresnünk, mint tette Németh az idő tájt.

A legnagyobb, egész életét végigkísérő dilemmája: az önmagának és a közösségnek való egyidejű elkötelezettsége miatt ekkor még nem találja a saját útját, mint szépíró. Mert nem tudta beleilleszteni az irodalmon túlmutató szerepvállalásba a történetmesélő szépirodalmat. Egyelőre legalábbis nem. Jól dokumentálja ezt az Ember és szerep egyik része, amelyben a bécsi úton született, már említett, Osvátnak írt levélre emlékezik. „Meglehetős zavaros, itt-ott modoros szóáradatban lepleztem le magam – az ő felfedezettjét. Máig is rejtélyes előttem, hogy jutottam ennek a levélnek a tartalmához. Valószínű, hogy a Horváthné meghal ellen küzdöttem vele; a bírálatban foglalt jellemzés ellen, amely eleinte olyan volt, mintha egy házfalon, márványba vésve olvastam volna az érdememet, de lassan nyomni kezdett, mintha az a márványlap a mellemen feküdne, s a tulajdon »tökéletességem« akarná kriptába zárni, azt ami tökéletlen bennem, de én vagyok. Bécs, szerelem, versek, diadal lelkesedésében egész biztosan tudtam már, hogy én nem a Horváthné meghal szerzője vagyok, a tökéletes beosztó művész, akit Osvát felfedezett. Több, kevesebb, zavarosabb […] nehezebb, áldozatosabb szerepet kértem Osváttól, mint Horváthné meghaltakat írni.”

Ha a Németh László-kutatás pontosan felméri a pályakezdő novellákat, könnyen kimutathatja, hogy világuk nem egyezik Németh László későbbi világával. Korai szépprózája figyelemre méltó epikus teljesítmény ugyan, de a szenvedély, a szerep, az írói világ öntőformája, a modell hiányzik még. Ez akasztja meg a szépíró már addig is gazdag életanyagának áradását, s emiatt válik e korszaka elméleti tevékenysége – amelyet később Készülődés címmel gyűjtött kötetbe – a szerep-és feladatkeresés dokumentumává. Ekkori kritikái és tanulmányai teszik láthatóvá azt a küzdelmet, amelyet írói modellje kialakításáért vív. Önmagukban vett tanulmány és kritika értékükön túl ezek az írások, mint az írói készülődés katalizátorai is figyelemre méltóak. (A szakirodalomban erről egyébként megoszlanak a vélemények. Más álláspontot képviselt például B. Nagy László, aki a Mítosz és önüdvözülés című tanulmányában úgy látta, hogy: ,,Az »inasévek« kritikai és tanulmánytermését vizsgálva se lelünk több nyomra, melyekkel az Emberi színjáték jelezte volna a születését [...] programadó tanulmányaiban olyan eszméket vall, amelyek jórészt élesen tagadó hangsúllyal épülnek majd be a regénybe.”)

 

A készülődés

 

A mi álláspontunk szerint – mint fentebb ki is tűnhetett – e korszak tanulmányainak, bírálatainak alkotás-lélektani háttere az írói egyéniség és feladatvállalás (későbbi önéletrajza címével: az ember és szerep) ellentmondásainak a feloldása. Több tanulmányában az írói elhivatottságot/elkötelezettséget hangsúlyozza. A Nyugat húsz esztendeje című cikkében visszacsendíti az Osvátnak írt bécsi levél alapgondolatát: ,,Ma minden magyar annyit ér, amennyit a nemzeti erők organizálása körül végez.” Követelményként állítja fel az irodalom és a művészet egyetemességét, hangsúlyozva, hogy az író politizál ugyan, de nem lehet párttag. E formula, amely a kor vitáiban gyakran előfordult, nem egyszerűen a művészet pártosságának a tagadását jelentette; benne legalapvetőbben az egész és rész, az egyetemes és a partikuláris dilemmája ütközött. Valójában Szabó Dezső A forradalmas Ady című tanulmányának az alapgondolata épül be az írásába. Szabó Dezső úgy látta, hogy a költő a teljes emberséget csak osztálykorlátozás nélkül teljesítheti ki. E gondolat átvétele előremutat arra az idealizált egyetemességre, mitikus teljességre, amely Németh László írói világképének egyik fontos alkotóeleme lesz.

1928-ban (az Emberi színjáték írása kezdetekor) újra nyomatékot helyez az írói elhivatottságra, megújuló „íróprófétaságra” ösztönöz. ,,Nem tehetünk úgy, mint Jónás próféta, aki bement Ninivébe, kikiáltotta isten üzenetét, s a futótök levelei alá húzódva egy közeli hegyről leste a város pusztulását. Be kell mennünk Ninivébe, el kell vegyülnünk a magyar életben, s ha nem is ízlik, bele kell nőnünk minden szervébe, ott kell lüktetnünk minden életmegnyilvánulásában, mert ezt kívánja az idő.”

Egyfelől tehát ars poeticája a néppel való „elvegyülés”, „prófétaság”, közéletiség, ugyanakkor írói alkata személyes, erősen él benne a vallomáskényszer; ő is, mint egyik regénye, az Utolsó kísérlet hőse, Jó Péter „örökké a maga labirintusában lohol.” A későbbi művei – mint pályája elemzése kimutatja – egyéni élethelyzetet tételeznek fel s egyben személyes cselekvést is jelentenek. Gyermekkora lírája ömlik át később az Emberi színjátékba, a Gyásznak kislánya halála ad életet. Ugyanígy sorolhatnánk szinte valamennyi művét, amelyekben rendszerint egy-egy (többnyire negatív) tulajdonságát írja ki, s így kapcsolható a Mauriac—Forster típusú regényírókhoz.

Írói természete személyességét maga Németh László is pontosan jellemzi későbbi Móricz-könyve egyik részletében, amelyben kettejük írói módszerét veti egybe. „Az bizonyos, hogy [Móricz] lelkiismeretes tanuló volt: mindig készülten jött a regényírásba. Amikor az Iszonyt elkezdtem, mondtam is neki: én úgy ülök előtted a padban, mint a készületlen diák. Nálad mindig éreztem a beolvasztott tudást. Én azonban mindent az emlékezetemből húzok ki. Ezért nem vagyok igazi epikus. Sosem voltam gyűjtő: az iskolában sem volt sem bogaram, sem herbáriumom, sem bélyegem. Most sincs: se alakom, se szótáram, se anekdotám. Csak ahogy a szenvedéseimből előgomolyog.”

Hogyan kiálthatja ki az ”isten üzenetét” a magyar Ninivében, aki csak önmagáról tud szólni? E dilemmában manifesztálódik először a Németh László-i életmű alapkérdése, a személyes hajlam és az objektív közösségi normák egyeztetési szándéka. A pályakezdő útkeresés alkotás-lélektani mozzanata veti ugyan föl, a kérdésnek azonban erős világnézeti oldala is van. A megoldást Németh László ekkor a Készülődés kritikáiban és tanulmányaiban keresi, később, a harmincas évek világnézeti éhsége miatt a Tanú lapszámaiban. Lényegében azonban maga a teljes Németh László-életmű szüntelen újrafutás és kísérlet a probléma megoldására, bár a különféle egyeztető kísérletek ellenére valójában az egyén kettős elkötelezettsége mindvégig antinómiája marad az írói és emberi világának. Később, például a Tanú „világnézeti” kísérlete, a belső növéstervhez való ragaszkodás sem hozta meg az objektív közösségi normákba való beolvadást. Így alakult ki az a kettős meghatározottság, amely az író világ- és sorsérzésének mindvégig fájó, voltaképpen tisztázatlan és megoldhatatlan problémája maradt – de, tegyük hozzá: éppen ebben rejlik életanyaga drámaiságának (így egy újabb műnem meghódításának) a lehetősége is.

A Készülődés éveinek kritikáiból és tanulmányaiból morális-metafizikai jellegű világkép vonható el. Több bírálatából kitűnik, hogy az író feladatát morális érzés kialakításában látja. Első jelentkezése ez a később meghirdetett „vallásos forradalomnak”, Németh László idealista jellegű etikai szocializmusának.

1928-ban az Új reformkor felé című cikkében hangoztatja: „Meg kell duzzasztanunk a kollektív ösztönök, a lelkesedés, a szeretet, az önfeláldozás kiapadt vizeit.” Gandhi-harcra szólít. Gandhi írásai és a szatjagraha mozgalom az emberek erkölcsi tartalékára figyelmeztette. „Indiában egy nagyszerű, emelkedett hazafi vértelen, de vértelenségében is könyörtelen szabadságharcra nógatja honfitársait. Ilyen Gandhi-harcra szeretném én a magyarságot elég erősnek és méltónak tudni.”

Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk című, ugyancsak 1928-as tanulmányában a kultúrát erkölcsi tényezőként értelmezi: „A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója.” Az igazi zsarnokságnak nem a külső korlátokat, hanem az ember lelke mélyére ólmosodó vak erőket, a „vérség koloncát, a jóság szárnyainak szörnyű zsibbadását, az életünkre kendőzött hazugságokat és álszemérmet” tartja.

A morális magatartás Németh László-i értelme: az ember önmagához való hűsége, alkalmazkodás ahhoz a növéstervhez, ami minden emberben megvan; azoknak az erőknek a kiteljesítése, amelyeket a sors „belénkátkozott”. Eleget tenni az önmegvalósítás kategorikus imperatívuszának. „A történelem olyan vers — írja Ortega-tanulmányában — amelynek minden szaka más ütemre lejt. De ha így van, nekünk, akik e század, strófájában vagyunk beiktatott szavak, e strófa üteme éppoly fontos, mint maga a vers. Ez az ütem a parancs, amelyet a verstől kaptunk, amit Ortega úgy mond: mindenkinek első kötelessége saját kora imperatívuszát megérteni.” Eszerint tehát az erkölcsös magatartás az individuumban is meglevő „örök emberihez”, az egyetemes eszményekhez való hűség.

A tanulmány utalásai jelzik, hogy Németh László felfogása elsősorban a korabeli polgári áramlatokkal tart rokonságot. Nem árt azonban emlékeztetnünk, hogy éppen a húszas évek európai és főképp (a bukott forradalmak utáni) magyar valósága táplált egy erős gandhis–tolsztojánus–messianisztikus vonalat, amely átmenetileg – főképp az emigráció kezdeti szakaszában – a kommunista mozgalomban is elterjedt. Elég talán utalnunk Lukács György 1919-es Taktika és ethika című könyvére, Sinkó Ervin Szemben a bíróval című 1935-ös önéletírására, illetve Lengyel József Bécsi portyák című útirajzának idevágó részleteire. Sinkó Ervin leírja például, hogy a szociáldemokrácia világháborús csődje, a nemzetköziség elárulása után milyen revelációt jelentett számára Ady attitűdje, költészete: „találkoztam egy individualizmussal, […] mely nem a saját, nemcsak a saját, hanem minden egyes individuum végtelen értékének megismeréséből fakadt. […] Ez az individualizmus az emberiséggel való heroikus szolidaritás, a hűség nevében állt külön, és tartotta magasra egymaga azt a zászlót, melyet a milliós tömegszervezetekkel rendelkező szociáldemokrácia a nemzeti zászlókkal cserélt fel: az emberiség, az emberi méltóság zászlaját.”

A Készülődés-évek tanulmányai a morális magatartás életelveit fogalmazták meg, hozzá a mutatóábrát az Emberi színjátékban kapjuk meg. Németh László első megjelent regényének az alapproblematikája a főhős, Boda Zoltán „belső növéstervének” a megvalósítása. Boda Zoltán életútja metafizikai személyiségformáló „forradalom”. A benne munkáló egyetlen szenvedély (ahogy a másik nagy fejlődésregény, az Utolsó kísérlet Jó Péterében a ,,maiora canamus” ösztönzése) a különböző eszmékhez való oldódásain és kötődésein önmegvalósításban teljesedik ki.

(B. Nagy László mutatta ki a már említett tanulmányában, hogy Németh László e regényében mint jut el „logikai lépésként” W. Jamesnek, a pragmatizmus atyjának nézeteihez hasonló felismerésre a vallásfelfogásában. „Isten és vallás Németh számára – írja B. Nagy – a neokatolicizmussal éles ellentétben! – szubjektív, akarati tényező, a személyiségből magából ered!”, s megtisztítja az ösztönélet homályát.

Érdemes itt megemlítenünk, hogy a regény szerkezeti fölépítése, Boda Zoltán említett oldódása-kötődése egy-egy eszményhez szintén James-re, az ő eszköz-igazság felfogására emlékeztet, amely szerint az igazság cél nem lehet, mert a cél mindig az ember; ha egy igazság használhatatlanná válik az egyéniség számára, azt elvetve újabbat kell találni a helyébe.)

A regény tanúsága szerint Boda Zoltán „üdvözülése” csak – B. Nagy László szavával – „önüdvözülés”, azaz: egyéni, saját morális beteljesülése. Ő maga figyelmezteti erre a híveit: „Ne szomorkodjatok azért, ha nem értitek minden szavam. Imádkozni lehet együtt, üdvözülni azonban mindenkinek magának kell.” Az igazság kinyilatkoztatását váró tömegnek csak önmaga példáját, az önmegvalósítást adja: „Egy igazság van, amelyet a pincékbe űztetek, s lelketek vadonja aljára szorítottatok. Azt követeljétek magatoktól, s ha magatok igazak lesztek, a világ is újraépül a ti igazságotok szerint.”

Boda Zoltán életmaximája megfoghatatlan, üdvösségtana bizonytalan példa. Az írói megoldás azonban figyelemreméltó, mert a „prófétaság” Németh László-i jelentését hordozza!

 

„Másfajta prófétaság”

 

Milyen értelmet nyerhet a „prófétaság” egy olyan történeti-filozófiai nézetrendszerben, amelynek alapja a morális „forradalom”? Próbáljuk meg Németh László nézeteit összegezni: felfogása szerint a történelem abszolút normákkal, ideákkal rendelkezik, ennek kategorikus imperatívusza az emberi természet nemesebb felében, belső normákban nyilatkozik meg. Az önmagunkhoz való hűség azonos a bennünk meglevő „növésterv” beteljesítésével, amely a társadalmi felemelkedéshez, az egyéni megtisztulásokban érvényre jutó „vallásos forradalomhoz” vezet. Ehhez példa kell, olyan emberek „önfelmutatása”, akik maguk válnak egy-egy eszme inkarnációjává, azaz eszménnyé.

Németh László ezt a gondolatot egyértelműen a harmincas évek második felében készült regényciklusában, az Utolsó kísérletben Jó Péter szavaival fogalmazza meg. Anakronisztikusan idézem, bár nem érzem anticipálásnak, hanem már a húszas évek végén érlelődő gondolatnak: „Az ember maga az idea […]az élet választ keres. S egy-egy kor vagy mondjuk korok kérdéseire egész részletes, mindent kielégítő választ: csak egy élet, egy emberélet példája adhat.” Az idea „egy emberben, egy fizikumban, s nem erkölcsi szabályokban” szövődhet csak össze. Az igazi nagy emberek „átlátszó edényei” az ideáknak, azaz: önmagukban mutatják fel a normát.

E gondolatok fényében átszíneződik a Németh László-i „prófétaság” is. Nem látnok attitűd, amilyennek a romantika kora óta belénk rögződött; inkább a vallás prófétáihoz hasonlít. A „krisztusi” szerepet fogalmazza újra azzal, hogy az emberiség legfontosabb feladatául az önüdvözülést szabja, amihez a mások példája nyújt segítséget.

A „másfajta prófétaság” gondolata Németh László írásaiban az Emberi színjáték megkezdésének évében bukkan fel először. „A költő éppúgy nem próféta – írja 1928-ban –ahogy nem országgyűlési képviselő. Nem is készít elő semmiféle kort. Legalább nincs bizonyíték rá, hogy egy költőből valaha kor lett volna, ahogy a kócsagból sem lehet mocsár, ha fölébe száll is.”

Megtagadta volna Németh László a korábban s e cikkel egy időben is hirdetett költői-írói elhivatottságot? Mielőtt erre gondolhatnánk, a tanulmány máris visszatér a korábban vallott elhivatottsághoz, csak most más színben, más tartalommal, individualizálva, de ugyanakkor az egyéniben felmutatható közösségi mozzanatával. ,,Ha a költő prófétája valaminek, akkor annak a prófétája, ami nincs, s az élet mechanikus determináltságában nem is lehet. A költő utalás önmagára, s az igazabb életre, amelynek egy elkapott foszlánya talán benned is ott cseng, de csak ő hallja az egész melódiát.”

A kiemelés a Szabó Dezső-tanulmányból való. Ez az év az, amikor Németh László minden korábbi vonzalmát és későbbi, a hatásokat beismerő tárgyilagosságát félretéve szembefordul egykori „mesterével”, aki az egyéniséget nivellálni igyekezett. Az individualizmus nevében vitatkozik vele: ,,A történelem sivárságában az egyéniség az egyetlen felemelő.”

Szabó Dezső irodalom-felfogása, ideológiája ellenében fogalmazza meg ,,ars poeticáját” is: ,,Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával […] az embernek egy dolga van: az üdvössége. Aki üdvözült (a mi nyelvünk szerint: beteljesült) az mind tágabb és tágabb körben sugároz enyhületet s akaratlan is purifikál. […] Élj és valld meg magad, ez a költő megbízása.”

Ekkoriban írt kritikáiban szinte kivétel nélkül azt kéri számon, hogy mennyire hajol az író saját titkai, szíve titkos árama fölé; fel tudja-e mutatni az egyéniben az „örök életet”? „Élj és valld meg magad, ez a költő (értsd: író!) megbízása”. Ez a mondat már a személyességre hajlamos alkat és a nagy feladatokra törő társadalmi szerep egyeztetését, a pályakezdés ellentétes lehetőségeinek összebékítését jelző ars poetica. Éppen az Emberi színjáték idejében fogalmazódik meg, s az Emberi színjáték, mint gyakorlat meg is valósítja az elméletet. Hiszen mi más ez a regény, mint az író saját életének a megvallása, nem a hős és az író útjának egybevágóságában, hanem az életproblémák azonosságában. Az Emberi színjáték már jellegzetes Németh László-mű, amelyben a később kiteljesedő írói világ minden alapvető sajátossága fellelhető. Joggal mondhatjuk tehát: ha csak egyetlen regényben jutott is fényre, kialakult az író modellje. A modell, amely tükrözi Németh László szándékát: a saját életét, vívódásait szeretné – még a legtitkosabbakat is – feltárni, hogy ezzel mások tanítója legyen. Persze látnunk kell azt is, hogyan formál a szükségből erényt, személyes írói hajlamából látszólag objektív kiindulású ars poeticát. Jellemző, amit a Magam helyett című önéletrajza bevezetőjében, 1943-ban írt. Az olvasót egy szokatlan élveboncolásra hívja meg, „egy ember, aki voltaképpen már meghalt, odaáll a maga letett élete mellé, hogy ezt a kadavert az emberi gondolkodás javára fölbontsa.” Önéletírásával minden embernek akar szolgálni, írja, de legfőképpen a „maga homályával vívódót” szerette volna meggyőzni arról, hogy „minden életnek van egy belső növésterve”, amit kötelessége beteljesíteni. „Könyvemben, amennyire lehet, kíméltem a más emberek titkát: annyit használtam föl, amennyi nélkül az enyémek érthetetlenek. Bocsássák meg a szenvedést, ha nem látnák meg mellette mindjárt az emberi együttérzés írját. Én magam: diszciplinául szabtam magamra, hogy a legkínosabbat se hallgassam el. Egyesek tán vetkezési hóbortot fognak kiáltani. Épp az ellentéte annak: szenvedéssel és gondolkodással kivívott átlátszóság. Meggyőződésem, hogy az emberi életnek sokkal több átlátszóságra van szüksége.”

Így lett Németh László vállalkozása – ismét B. Nagy László szavával – az önüdvözülés mítosza. S ezzel zárul pályakezdő útkeresése is 1928/29-ben; írói hajlama és vállalt társadalmi szerepe összebékítésével, morális-metafizikai jellegű írói világa kialakításával.

 

Palócföld, 1969. 2. szám