Németh László 70 éves

 

 

Őt köszöntik az írások — megbecsüléssel és szeretettel. Nem az alkalomra készültek, egy-egy alkalomról pattintotta le mindkettőt az íráskedv. Az első munkanaplómba vetett jegyzet, egyik könyve olvasásakor került oda, emlékeztetőnek. A második színházi levél első drámája január végi budapesti ősbemutatójáról. Talán nem méltatlanok — virágszálnak születésnapjára.

 

 

Vizsgálni kell: a képeit!

Úgy látszik, N. L. megnevező készsége, képzettársítási rendszere kiapadhatatlan. Képek, képek és képek! Bő sugárban lövelli fel, s csak tőle függ, merre vezeti el, erre egy regényt futtat le, ott tanulmányt s bő sodrú lehet a dráma is. Most értem meg tehetsége igazi természetét: KÖLTŐ. Még professzorom kérdezte egyetemista koromban, szakdolgozat-konzultáción: szerintem sokszólamú-e N. L. tehetsége, avagy egyirányú? Nem emlékszem, mit feleltem. Ma azt mondanám: egyféle (költői) tehetség egyetemes kirajzásáról van szó. Ha tanulmányait vagy szépirodalmi műveit olvasom, ugyanazt érzem, mint amikor Korondon jártam. A tehetséget akkor tette láthatóvá —- számomra először — az alkotás folyamata. A Paál fazekas-dinasztia egyik tagja, miközben marokkal-mért anyagát rendre a korongra csapta, felénk fordulva mondta: ebbből kancsó lesz, ebből tányér, abból meg pocikás tál. S már futott is fel, vagy éppen hasasodott az agyag a mester kedvére. Neki csak annyit kellett kifundálnia, mivel ámíthatná vendégeit.

Így ejt ámulatba N. L. is. Természetességgel formálja anyagát, s a nyelv szinte ellenállás nélkül engedelmeskedik, hajlik gondolataihoz. Vesz egy mondatot — jellem lesz belőle. A másikból elvont gondolat a tárgyak kézzelfoghatóságában. Mindenképpen meg kell tehát nézni a stilisztikáját!

(Ma délután hét kéziratot olvastam el, öt használhatatlan, kettőt közlésre félretettem. Azok is milyen vérszegények! Talán ezeknek a szürkesége lelkendeztetett, N. L.-t olvasva? Nem hiszem! Amikor a Halálfiait és az Utolsó kísérletei egybevetettem, N. L.-t Babits elébe tettem!)

 

 

Premier negyven év után — adhatnánk hangzatos címet a Madách Színház január végi bemutatójárói készített beszámolónak. Csaknem négy évtizede írta ugyanis Németh László a most életre keltett Bodnárné című drámáját. A színházi világ félt az előadástól, ahogy ettől a megíráskor is óvták az írót a saját kedvesebb gyermeke arcát szétroncsoló „szörnyeteg" anya története miatt. Bodnárné (Kiss Manyi), ez a „sznob" parasztasszony földre üti férje (Dégi István) és nagyobb fia fejét, szótlanul fogja dologra őket, hogy a kisebbiket, Pétert (Balázsovits Lajos) féktelen nagyravágyásával átemelje az úri világba. Tapintatosan letett sonkákkal, odacsúsztatott tojásokkal segíti át a vizsgákon ott, ahol talán a tehetsége kevés lett volna. Így farag belőle mérnököt, még a házasság kötelékévei is odakötné ahhoz a középosztály-sorshoz, amelybe a diplomával csak belépőt váltott neki. Nyári tejkúrára meghívja az egyik „rokon" professzor-lányt. Művét nagyobbik fia, János (Huszti Péter) kitörő indulata teszi torzóvá: méltatlan sorsa, sérelme, a számára elérhetetlen úrilány szépsége, melegedő érzései fokozzák magánvaló mogorvaságát, végül egy baltacsapás Káin testvérgyilkos sorsába veti: megöli öccsét.

Más drámaíró itt fejezné be a művet. Németh László a drámai anyag felénél tart csupán, a gyilkosság a négy felvonás felénél történt. A nézőket eddig még ismert terepen vezette, mostantól (a második drámai „ívben") furcsa fordulatot vesz a történet, hogy beteljesedjen a főhős, Bodnárné tragikuma. Ahogy a nagyravágyás álmát a fejszecsapás kettéhasította, Bodnárné nem a tejbe-vajba fürösztött Pétert siratja, hanem gyilkos fiát menti-öleli. „Meglásd, mindent jóváteszek" — akaszkodik bele. Józan mentségkereséséből pattan ki a szörnyű terv (amit neki kell végrehajtania, mivel még a férje is gyenge hozzá): a rókának szánt golyóval szétroncsolja kedvesebb gyermeke halott arcát, mintha a vadászatra készülő Péter egy átmulatott éjszaka utáni vigyázatlansága, ügyetlen fegyvertisztító mozdulata idézte volna fel a végzetét. Ám a szerencsétlenséggé álcázott gyilkosság kipattan, így ez a rész is az elsőhöz hasonló ívet kap a befejezésben: az anya, aki egyszerre csak egy gyermekét tudta szeretni, mindkettőt elveszíti, ott Pétert, itt Jánost.

A színpadra viteltől, bár Bodnárné tette valóban rémes, kár volt félni. Ezt a bemutató sikere is igazolta. A nagy taps, amely nemcsak az öregedő nagy író mostanában kötetbe is rendeződő életművének szólt, hanem magának a Bodnárnénak is. Joggal, mert ez a dráma, éppen dramaturgiája miatt, sokkal inkább alkalmas a nézőtér egybefogására, mint a harmincas évek második felének nagy társadalmi drámái: a Villámfénynél, a Cseresnyés, Papucshős. Ez utóbbiak sajátos morális-metafizikai alapra épülnek, így csak az azonosulhat a készülődő drámai megtöretéssel, csak az érzékel valós konfliktust, érez sodró erejű küzdelmet, aki közös „vallásban" él a szerzővel, elfogadja a darabban felkínált világot, azonosulni tud a hősök üdvösségvágyával.

A Bodnárné szélesebb körben kinálja fel az azonosulást. Bár világát az általános szférája boltozza, mégis realista, igazságai könnyen beláthatók, nem egy-egy ember saját korából kiolvasott ideáján, a lélek üdvösségén alapul, mint a Cseresnyés például, hanem az anyaságon, az emberi felemelkedésvágyon, az életes paraszti gondolkodásmódon. Ezért dicsérhetnénk a drámát ugyanazokkal a szavakkal is, amelyekkel az 1925-ös íróavatáson, a Nyugat pályázatán díjnyertes Horváthné meghal című elbeszéléséről Kosztolányi Dezső, Osvát Ernő és Gellért Oszkár szólt a bírálati jelentésben. A realizmus ökonómiája, a stílus ma­gyar gazdagsága, életismeret jellemzi; életteljesség és igazság, amit azután az emberi és a művészi általánosítás magasába emel.

A felgördülő függöny a Bodnár-porta bejáróját és a ház egy szegletét tárja elénk. Nagyon szép ez a díszlet, különösen háttérmegoldásában, mégis túlzottan naturalista a dráma lélektani realizmusához mérten. Mindjárt jelzi azt is, hogy a drámai életanyag a „mezőföldi írói feudum" öröksége: a szilasbalhási nyarakon megismert paraszti világ, a parasztpolgárság, az a bomlásnak induló réteg, amelyről már a Horváthné meghal is szólt, és amelynek teljes széthullását, morális bomlását később az Erzsébet-nap című drámájában mutatta be. Egyébként a témája is a pályanyertes novella megírása körüli időben fogant, talán innen a két hősnő jellem-rokonsága. Az elbeszélésben és a drámában is ugyanazt a célja felé törő keménységet találjuk, amellyel Horváthné halálát is „hivatala elvégzésére”, a lányai szíve elleni ostromra használja fel, illetve amellyel Bodnárné Péter felemelkedésének útját egyengeti, majd Jánost menti. Kiss Manyinak nagyszerűen sikerült ezt a parasztasszonyt visszaadnia. Talán egyvalamiben maradt adós: a jellem szobor-keménységét nem sikerült arra a klasszikus talapzatra állítania, amelyet a dráma felkínált. Nem volt elektrai, pedig a parasztasszony alakját Németh-László beléoltotta a görögség (szubjektíve átélt) eszményébe. A dráma ugyanis Németh László úgynevezett görögös korszakában nyert kidolgozást, amikor nemcsak klasszicizáló esztétikai normát hirdető tanulmánysorozatot ír a Nyugatba, s napló-tanulmányban számol be Szophoklész-olvasmányélményéről, hanem még görög érettségit is tesz, hogy 30 évesen beiratkozhasson klasszika-filológusnak. Ez az új szellemi érdeklődése, főleg a Szophoklésztől kapott biztatás segítette a „görög" szellemű Bodnárné drámai hőssé üttetését. Főként abban, hogy a Horváthné meghal című novellában, de szinte csaknem valamennyi paraszti tárgyú művében a (nagyanyjáról mintázott) „titkon kormányzó bibliás parasztnagyasszony" statikus jellemét drámába merje állítani. Hiszen az iskolás szabályok, a dramaturgiai babonák szerint a drámai hőssel szembeni elemi elvárás, hogy a jelleme fejlődjék. Antigoné, Elektra egyhangú keménysége, Szophoklész dramaturgiája viszont éppen ennek az ellenkezőjéről győzte meg.

(Itt jegyezzük meg, hogy a Bodnárné Németh László drámaírói pályakezdésébe esik, tehát dramaturgiájában nem jellegzetes Németh mű. Az érdekes csupán az, hogy a későbbi dráma-modell ugyancsak Szophoklész-, illetve görögség élményére vezethető vissza, csak utóbb inkább Szophoklész morális­metafizikai-mitikus természetű világa, itt pedig a jellem állandósága az alapja.)

A rendezőnek és az együttesnek valószínűleg az adhatta a legnagyobb feladatot, hogy ebben a rendhagyó történetben megkeressék az igazi drámát. A kulcsot Bodnárné jellemének megértése adja. Antigonéi, elektrai keménységet említettünk fentebb, most idehozhatnánk az ugyancsak anya-tigris Klütaimnesztrát is. Ahogy bennük, ugyanúgy Bodnárné lelkében, jellemében sincs küzdelem, amely drámát fakasztana. Nem vívódó lélek, hisz magatartása a következetesség egyenes vonalán halad akkor is, amikor a családja fejét kell a földig nyomni Péter érdekében, s akkor is, amikor gyilkos fiát menti. Ádám Ottó, a rendező jól látta meg, hogy a főhős lelki egyensúlya az utolsó pillanatig tart, mindaddig, amíg a gyilkosság ki nem pattan, s második fia elveszetése anyasága értelmét is elveszi. Érezték azt is, hogy nem kétszívű dráma ez, két külön keringési rendszerrel, így Péter és János ellentéte sem nagyítható drámai érdekű ellentétté, azaz: konfliktussá.

Hol van akkor a dráma a Bodnárnéban mégis? Hol kellett azt a rendezőnek meglátnia? Ha a jellem változatlan, a drámaiságot az ellentétes helyzetekből épülő cselekmény adja, így építette Németh László is előrevivő és befelé, a lélek felé vezető dialógusokból a darabját, amikor ellentétes érdekeket, érzéseket (nem konfliktusokat!) állít szembe, ezek idézik elő az ellentétes drámai helyzeteket, a sorsfordulatot, amellyel a szerencse szerencsétlenségbe fordul.

A színház feltétlen érdeme a darab „felfedezése". Dicsérhetjük a sajátos dramaturgia pontos és helyes értelmezéséért is. Ennek ellenére nem volt egyenletes a két rész megformálása. Az első színészi megoldása egyenletesebb volt, amikor a darab a színházi hagyomány, a dramaturgia járt útjáról a második részben járatlanabbra tért, az együttes mintha elbizonytalanodott volna, ekkor még Kiss Manyinak sem sikerült minden árnyalatot előhívnia. Maga az előadás szép, nagyon megbízható, nagyon pontos, Németh László írói rangjához méltó volt, de meglepetést nem hozott. Sokkal inkább maga a dráma: ennyi színpadi életképességgel hogyan maradhatott ilyen hosszú tetszhalottságban a társadalmi drámák kötetének álcájában?