Németh László élete képekben

 

 

1.

Németh László életműve csupa fény-árnyék; szinte barokkos sugárzásban áll. Kedvenc szavának, a „fényes” jelzőnek megszépítő, kiemelő távlata – az ideák ragyogása a világképben. Maga az élet azonban homályba vágyott, a szerzetességet kereste. A fotográfia viszont a plein-air, a fény művészete. Az önéletrajzi írások vezérmotívuma, a homály szó arra utal, hogy Németh László élete nem volt igazán fotogén, a lencse csak a szerepet, a „világ felé fordított felületet” örökíthette meg, az emberi lényeg „csupa takart mélység”, láthatatlan, homályba vész. Megmutathatja-e tehát egy fényképgyűjtemény Németh László igazi arcát, egyénisége és vállalkozása dimenzióit?

A kétely csak fokozódik bennünk, hisz az albumot olyasvalakik válogatták és állították össze, akikre az életmű majd minden sora vádlóan mutogat. „Delilája”, akinek „sámsoni” börtönét tulajdonította, s „az anyjuk élvezni tudását öröklő lányok” egyike.[1] Léha, az élet felszínesebb rétegeiben fürdő, mulandóságokhoz és csillogó divatokhoz igazodó nőalakok modelljei, akiket Némethnek „annyi lázongó műben kellett szóhoz juttatni és letorkollani.” (2:126.)

E vitalitásról van egy személyes élményem, 1968 nyarán meglátogathattam Németh Lászlót Sajkodon. A meghitt kisházbeli beszélgetés és a Csúcs-hegyre tett séta után a nagyházban ebédvendége lehettem a Németh-családnak. Eleven asszonysereg zsivajába csöppentem. A közös asztalhoz ültetett, megilletődött vendég mintha arra lett volna csak alkalom a három asszonylány és édesanyjuk jól evő, vidáman harsogó társaságának, hogy színre vigyék, már-már túljátszva a Németh László-drámákból ismerős szerepet. A kicsattanó anya szinte kérkedett: a lányaimat mindig arra tanítottam, hogy tudjanak enni és nevetni. Aszketikus urát akarta volna a vendég előtt zavarba hozni: ha már olyan vádlón mutogatott rá a műveiben, dehogyis cáfol rá e képre, vállalja ő a vastag matériák, nyers ízek, egyszerű emberek vitalitását. Hadd borzongjon az ifjú látogató, micsoda ellentétek és feszültségek húzzák föl az életmű rugóit!

Most, ahogy nézem-lapozom a könyvet, amelyet Németh Lászlóné Démusz Ella és segítői, Németh Ágnes és férje, Lakatos István állítottak össze, amelyben tehát a család mutatja be Németh Lászlót, s burkoltan vizsgázik is, hogy mennyit látott meg nagyságából a közelből, az első megdöbbenés, hogy hírükkel ellentétben nem az élet fecsegő felszínét kínálják. E képeskönyv breviárium, Németh László gondolatainak legjavát összegző szemelvénygyűjtemény; a külsőleg dokumentáló fénykép és az aforisztikus szöveg mintegy diaporámikusan vetíti egymásra ember és szerep, a „csupa világ felé fordított felület” és a „takart mélység” fénynyalábjait.

 

2.

Arról az egykori sajkodi látogatásról is készült egyébként fénykép. Minden kameránál érzékenyebb felvevő rögzítette, író tolla. Németh László „fotografáló” kedve, a Lányaim kötet múzsája ez alkalommal a látogatóról, az érdeklődésről készített felvételt, amely naplójegyzetként posztumusz került nyilvánosságra.[2] (2:189-190.) A képen tehát nem lehet igazítani, elkészült, s így készült el. A modellnek vállalni kell az arcát. Arcot vagy szerepet? Végül is mindegy, hogy milyen a „takart mélység"” ha az író felé forduló felület az ő nézőkéjében ilyennek látszott. Naplójegyzete szerint e látogatás novellaötletté stilizálódott benne: „az öreg, kiebrudalt író, akihez eljön a disszertációt író ifjúság, s ő csak a végén veszi észre, hogy milyen hideg szemmel nézte, s hogy csak az alaposabb kikészítéséhez gyűjtött adatokat.”[3] (2:190.) Az érdeklődés e negatív típusa felbukkant már a Villámfénynél Határváryjában, s később is több műben. A sajkodi látogató arca sejthetően szerepként stilizálódott tehát a fotográfián, mégis: a maszk letéphetetlen, az író Fantomas-kesztyűje – az áldozat kezéről lenyúzott bőr – ujjlenyomatot hagyott a valóságon. A szerep az entitás része lett. Az albumot olvasva-nézegetve kavarodik fel bennem most mindez, látva, hogy az a kép, amelyik az írói fotográfiákról ismerős, nem hasonlít erre a frissre, amelyiket Németh Ella önmagáról e könyv révén rajzolt meg. Ott az életérték tobzódása, az ideák világában keringő életmű kabinjába vitt fogoly súlytalansága, itt a mű lényegét megértő, továbbsegítő tiszta tekintet. Pirandello-drámába tévedtünk volna, ahol erősebb valóság a költött alak, mint az élő ember; elgondolt, még nem fixált szerepek tolakszanak a deszkára? „Nincs megismerés és megértés” Németh László „színpadán”, az életkörébe került sorsok e nagy egyéniség rekvizitumai lettek? Azt hiszem, e sorsdráma más dramaturgia szerint jutott el a megismerés és megértés stációin át a megoldásig.

 

3.

Démusz Ella és Németh László párkapcsolata az irodalom közügye ugyanúgy, mint Ady és Léda, Móricz Zsigmond és Janka egymás húsába beletépő „héjanásza”. Németh László maga ismerte el feleségét életműve „társszerzőjeként”: „a mű anyagát jórészt rajtad át kaptam – írta hatvanadik születésnapjára -; benned ismertem meg a nőt, te vettél körül gyerekekkel, barátokkal; cirkálásaidban ezer jellemző élettényt hajtottál fel, mint a virágállat tapogatói a remeterák fölött, kifelé fordult életed szerencsés szimbiózisban mozgott, remegett befelé fordult életem fölött. Azonkívül te ültetted életembe a harcot is. A fájdalom milyen mélységeit, belátás, féltés, felelősség milyen iskoláját jártam meg melletted, témáim egy részét te sebezted ki, sok olyat is, melyről senki sem gyanítja […]. Ha az [életmű] az én szülőcsatornámon jött is a világra, mint a család a tieden, bizony közös alkotásunk ez is, mint amaz.”[4] (2:122.)

Németh László legelső életelve a helytállás volt: „ki kell tartanunk amellett, amit a belénk átkozott erők akarnak velünk.” Aki tehát társként szegődött mellé, annak csak a saját természete lehetett a bibliája, hiába csábították szirénhangok: „a nőknek bele kell nőniük a férjük ideájába”. Az a „kemény, realista lélek”, aki mint „csámpás, zilált hajú kislány […] a hóna alatt, egy darab újságpapírba csapva a fürdőruháját”, 13 éves bakfisként lépett be Németh László életébe, a belenövéshez túlzottan független, párjához méltóan erős, lázadó egyéniség volt. Eggyéforrt életükben egymást kiegészítő értékként „ellenféllé” kellett tehát időnként lenniük. „Amire az egyik, épp akkoriban, az életét tette fel, a másiknak abrakadabra volt, melynek az értelme még csak kíváncsivá sem tette, ami a másiknak volt fontos, nyiladozó tündérvilág, amaz nézte le alapos léhaságként.”[5] (2:124.) Németh Ella önmagát, realizmusát tette hát szereppé. Ellensúllyá lett, mint a kút gémjén az odakötözött kő, a nehezék, amely föld fele húz, hogy a tiszta, friss víz feljöhessen, s lendül, hogy az üres vödör lefelé bukjon. Így lehetett csak „társszerző”. Idézzük megint Németh László feleségéhez írt sorait: „A te vetélytársad […] az Ideál, a Szerep, melyet én s velem együtt te is hússal tartoztunk volna kitölteni, amelyet te, ha képes lettél volna is rá, mint idegent, értelmed szerint értelmetlent - nem vállalhattál. Ez a minden földi nőnél veszedelmesebb konkurrens abban a pillanatban állt közénk, amelyikben én úgy éreztem, hogy nem elég a Mű, a helyzet olyan kritikus, reménytelen, hogy Példa is kell mögé, amely mint erős, győztes nővér felmutassa. Hiszen a házasságunk elején is ott volt bennem az érzés, hogy minden család új sziget, új királyság, melyet az élet alkotmányának a mintájául kell megalapítani”, ekkor azonban még „az Ideál s te, szép sűrű anyaságaidban egy tudtatok maradni, a meghasonlás akkor jött, a farmtervek, házépítés idején – amikor a kettő szétvált s a felmutatandó s a körülvevő, körülzáró egymástól egyre távolabb került”[6]. (2:125.) Így lettek ők „a maga dolgait intéző asszonyrealitás” és „az ábrándokban botorkáló férfivilág” archetípusai.

 

4.

Az együtt-egymás ellen végigküzdött évtizedek lezárultak: azóta, hogy a közös életmű befejeződött, Németh Ella a szerepből kioldódva lép elénk. Aki addig földhöztapadt asszonyrealitással ellensúlyként szolgálhatta a Művet, most – Keresztúry Dezső szavait kölcsönözve – immár „földi s égi szívvel” társáért is továbbszolgál, hogy e Mű a nemzet emlékezetében is elkészüljön.

Németh László 1975 márciusában „kétségbeesve halt meg”, utolsó éveiben borúlátóan ítélte meg írásai jövőjét, sírkőnél is keményebb fedlap, a feledés sziklatömbje alatt látta, a gyalázat föliratával fölötte: „ennek a műnek társadalmilag […] meg kell semmisülnie. Hogy is maradhatna fenn valami, ha a fennmaradás feltétele egy pusztuló táptalajjá denaturálódott nép magára eszmélése s egy részben alexandrinizmusba, részben bizantinizmusba süllyedt civilizáció visszatalálása hagyományaihoz.” Borúlátásában is bízott azonban társában: „Mi ketten persze nem tehetünk mást, mint ahogy a családunkkal sem tehetünk, mint hogy kitartunk mellette; mindenikünk a maga természete szerint.”[7] (2:124.) A megismerés és megértés meghozta az irgalom és belátás igéit is: „nemcsak te épültél Kőműves Kelemennéként a műbe, a mű is beléd nőtt, örömök és fájdalmak rostjaival, s sok mindent, amit én kezdtem s folytatnod neked kellett, jobban szereted már, mint én. Öregkorodra te olvasgatod úgy este az ágyban, jövőjük latolgatva, könyveim, ahogy Móricz olvasgatta ceruzával a kézben a magáét; dacban, csüggedésben, te oktatsz az alázatos magyar harcmodorra, mellyel egy ilyen mű létéért, folytatásáért küzdeni kell.” (2:122.) S még egy mondat a feleségéről: „ő volt a legkülönb s értem legnagyobbat tevő ember, akivel dolgom akadt.”[8] (2:48.)

 

5.

1985 nyarán megkértem Németh Ellát, olvasná el, amit a Sámson című drámáról írtam, még a megjelenés előtt, hisz személyét érintő kérdésekről esik benne szó. Utóbb hallottam, hogy a Delila-párhuzammal nemigen értett egyet. Nekem nem kifogásolta, a beszélgetés alkalmával elmondta viszont – a nyolcvanadik év küszöbén járt ekkor –, hogy tizenéves mezőföldi kisdiákokat lát hamarosan vendégül két napra, a Kocsik szeptemberben című regény elemzésére kiírt pályázata nyerteseit. Az asszonyrealitás tudta, hogy a művet szolgálva nem az irodalomtörténész kezét kell vezetnie, hanem az olvasóké után nyúlni s bevonni Németh László bűvkörébe. Ekkoriban jelent meg a Németh László élete képekben című album. Ahogy a pályanyertes mezőföldi gyerekek kezét megfogta, e kiadvánnyal ugyanígy toborzott híveket az életműnek, sejtve, hogy az egyre ritkábban olvasó fiataloknak elriasztó lehet az oevre, a minőségnek az a mennyisége, amelyből aligha sikerül szerencsés kézzel kiválasztani az életmű továbbolvasására ösztönző első könyvet. „Térképet” készített tehát, bő képanyag s a közé csempészett idézetek formájában, a teljes életmű breviáriumát. Szolgálni akart, s nem „igazságosztó” koronatanúként tetszelegni Németh László utóéletében. Az irodalomtudós hadd tájolja úgy az olvasót, hogy Némethnél „az esszé az életpálya legszerencsésebb kibontakozásában többnyire akadállyá vált”, hadd döntse el az utókor, hogy kinek a véleményét osztja, azét-e, aki az esszéírás Adyjának tekinti Németh Lászlót, vagy azét, aki szerint Németh regényíróként nagyobb. Szolgálata a tanúságtevő feleség hitével és hitelével a homályból a rejtett mélységet takarja ki, annak a Németh Lászlónak az arcát, aki egy-egy mű, például a Gyász és az Iszony tökéletességénél büszkébb volt például a Szárszói beszédére, amelyben – ahogyan ő írta –: „a perc nagysága, a figyelmeztetés komolysága és kockázata tulajdon erkölcsi szintje fölé emelte.”

 

Megjelent a győri Műhely című folyóirat 1986. 3. számában és az Öt közelkép című tanulmánykötetben 1989-ben

 

Jegyzetek: