Főhajtás a távolodónak

 

Németh László élete szép volt, a szó archaikus értelmében. „Életrajzi esztétikája": az elv és életvitel azonossága. A példaélet, a heroikus sors. Érte vívódott személyisége mélyrétegében, e forrongó magma lávázta föl változatos műfajokban regényei, drámái „szent, hős, szörnyeteg" alakváltozatait, így gyúlt ki az élettől az alkotás, s lett munkássága ikerlángja: az önépítés és közösségteremtés.

Kollektivizmusának titka nagy egyénisége. Miként minden művészé. Illyés Gyula írta az egyik esszéjében: ,,... környezete Homérosz óta arra biztatta az írót, hogy mondja ki a titkos gondolatait és érzelmeit is, sőt épp csak a legtitkosabbakat, a legrejtettebbeket mondja ki, azokat, amelyeket más — elsősorban a politikus — mindig okosan megtart magának. Mondja ki a kéteseket, a kuszáltakat is, vagyis az indulatait is. Fedje fel a családi életét, szerelmét, gyengeségét, szégyellnivalóját, tévedését, hogy ti okulhassatok rajta, sőt erőt nyerjetek belőle”.

E „szenvedéssel és gondolkodással kivívott átlátszóság" volt Németh László szolgálata is. Európa, a magyarság élet- és műveltségi jelenségeit gyűjtötte roppant szelleme fókuszába, s lobbant fel tőle az egy pontba vont sugarak fizikája szerint. Tanulmányai létét, s egyben a magyarság és Európa viszonyát érintő fontos kérdések voltak. Kiolvasott válaszait, személyes véleményét — még a legtitkosabbakat is — a kimondás szent őrületével és hevületével öntötte a világba. Nemegyszer személyes barátság, tanítványi hála, a családja és önmaga ér­deke, érvényesülése ellenére. Meggyőződése nevében, ha a torkát égette, még a történelem elé is vetette magát. A műszer hűségével adta le a lelkiismeretében kialakult jelzéseket. A hajlamaikhoz való ragaszkodásnak e következetessége egy nagy, morális érzékkel áldott, kol­lektív ösztönű egyéniségnek a tévedések, az objektív igazságokkal ellentétes következtetések kockázata árán is kötelessége. Németh László nagysága volt a mérték, hogy legmélyebb erkölcse e hűség legyen.

*

„Igazságkereső és tanító elme volt" — írta egykor Lev Tolsztojról, akiben az ragadta meg, hogy háttal is meg tudott állni a korának, bűnnek minősítette a vagyont, s megtagadta a korabeli orosz társadalomi elit fényűző életét.

A kornak háttal-megállás különféle magatartástípust takarhat. Tartalmát a társadalom jellege s a tagadás módja minősíti. Érvényesül-e az adott korban az igazságtendencia, a háttal-megállás önfertőtlenítő befelé-fordulás, avagy autonómia igény, a hamis normáktól független változtatás-vágy. „Napról napra jobban kellett éreznem, hogy a társadalom nem lehet bírám [...] Az az ember, akinek nincsenek nagyobb igényei, mint a társadalomnak, még szörnyeteg is lehet; ahol az egyén csak a társadalomnak felelős, ott a legkamatozóbb erény a képmutatás."

A kor, amely ellen e sorokat Németh László írta: a két világháború közötti Magyarország; a látleletét annyiszor, majd minden korabeli írásában felvette. Íme az egyik: „Az a rendszer, amelyben az 1919-es forradalom óta élünk, talán még szűkebb, sivárabb, mint a régibb katasztrófákkal ránkszakadók. Habsburg-restauráció, császár nélkül: így neveztem el egy régibb írásomban, s valóban mindazok a nemzetközi elemek, amelyeket a Habsburg birodalom népeiből népei ellen kitenyésztett: arisztokrácia, klérus, nagytöke, nagy fénnyel iktattattak vissza tekintélyükbe; éppen csak a császárt nem lehetett visszahozni, idegen tilalomra. Míg körülöttünk új nemzeti államok virágzottak föl, mi a régi Habsburg Monarchia romjait őriztük; épületeink ennek a stílusában épültek; történelmünket ennek az igazolására fogalmaztuk át; szent-istváni gondolat címén tulajdonképpen Mária Terézia birodalmáért vállaltuk a szomszéd népekkel az összeférhetetlenséget. S ez az anakronizmus jellemezte államunkat befelé is. A parasztságot egy rövid kisgazda fölbuzdulás után kirakták a politikából; a munkásság forradalmi »bűnei« miatt karcerben ült; a jól átfésült értelmiséget szigorú ellenőrzéssel idomították szolgává."

A Horthy-rendszert a magyar progresszió mindig, mindenestől elutasította. Tagadta, hamis normáinak háttal állt meg Németh László is. Konok változtatás-vággyal, egy új Magyarország álmával.

Magatartását kollektív ösztönein túl az irodalomról alkotott felfogása ihlette. Legnagyobb, élethosszig elhatározó élménye Ady. A gimnáziumban hallott első hiteles sorától jutott el a Halottak élén költőjéig, aki akkor már prófétai magaslatokban szárnyalt. Nemcsak a versei előtt szaporodtak az ótestamentumi mottók, hanem „Egy új emberű új világ" jövendölésének látnoki hangsúlyaiban is. Önvizsgálatra intő sorai, mély magyarság-élménye meghatározója lett a világra érző diák magatartásának. A szétszóródás előtt írt figyelmeztető Ady-sorok („elveszünk, mert elvesztettük magunk") a levert forradalmak és a szétszóródás után kiutat kereső Németh László erkölcsi alapra helyezett megújulási programjának előképe lesz. A közösségi elkötelezettség parancsát kitörölhetetlenül írta bele az érettségiző diákba Ady temetésének tömegélménye, bizonyítva, hogy van nemzet, s annak volt, lehet igazi költője. Mint későbbi önéletrajzában leírta, e hatások alakították ki benne a gondolatot, hogy „a magyar irodalom sorsszerűén prófétatermelő irodalom", s hogy „viszonyaink a művészt prófétaságra kényszerítik."

A fogalmazás ne tévesszen meg bennünket. E prófétaság nem látnok attitűd, ahogyan a romantika kora óta belénk rögződött, nem átkokban–jövendölésekben vagy váteszi népvezér-szerepben ölt testet. Evangéliumi inkább: a jó hírt önmaga legmélyebb moráljában hordozza, az élményeihez, tapasztalataihoz való hűségben. Az őszinteségben, mint életrajzi és művészi esztétikai normában. Ahogy fentebb már esett róla szó. Megújulásvágya, az új Magyarország álma így omlott bele nagy utópiájába: a minőségszocializmusba. A példaélet igényét, az ő életrajzi esztétikáját megismétlő egyéni „üdvözülések" „lelki forradalmába". Felemelkedésünket az „új embertermészet" kialakításától várta. S bár meg volt ennek az „új magyar idealizmusnak" az anyagi oldala is (a „Kert-Magyarország gondolat" például), erősebb és elsődleges az életérzés megújhodása.

Az új Magyarország azonban nem az ő álmai szerint, hanem a történelem méhéből született meg. Az olyan formátumú egyéniség, mint Németh László, aki „az idea-kutak sorra járása után" a megszenvedett nézeteit létét és személyiségét érintő meggyőződésének érezte, nyilvánvaló, hogy „történeti belátásból" nem tagadta meg a maga normáit. Nagy egyénisége, közösségtudata nyert bizonyítást, amikor most, a jövőre készülő különféle szociális irányzatok Horthy-rendszerben elkezdett „vitájának" végeztével, a történelem „határozata" után félretette a saját út igényét. A közös cél érdekében az együttműködési lehetőséget kereste, feladatot vállalt és teljesített népe érdekében. Tervet készített pl. az új oktatáshoz, amelynek alapeszméje: „Az osztálytalan társadalom megteremtése a növő nemzedék műveltségében. Testvére tehát a földosztásnak, a szövetkezeti mozgalomnak; előjogokat, válaszfalakat bont a képzettség arányosabb elosztásával." E magatartás nem jelentett sem változást, sem új fordulatot Németh László pályáján. Logikája egyéniségében, előzménye korábbi írásaiban rejlik. 1935-ben például, amikor a Magyarság és Európa című történelmi esszéjében kifejtette a minőségszocializmus elvét, ugyanott az új Európa „legalaposabb és a legnagyobb jövővel bíró kísérletének" tekintette a szocializmust építő Szovjetuniót. Egy másik írásában az októberi forradalom és Lenin jelentőségét azért méltatta, mert emberi élethez juttatta az orosz milliókat. Kevéssel az új Magyarország meg­születése előtt, még a „vita" során (amikor már látszott, hogy a baloldali pártok kezébe kerül a háború után az ország vezetése) hangoztatta: hamarosan „óriási rés nyílik a magyarság számára, hogy minél nagyobb tömegek javára rendezze be az életét." „az öntisztulás útja nyitva áll előttünk, az életet leszorító mészvázat ledobhatjuk." „Én, bármit kezdjenek, még ha ellenem is, bajtársuknak érzem magamat, s mint szurkoló, mellettük leszek."

Az időben előre haladva, későbbi események is visszautalnak arra, hogy Németh László egyénisége legmélyebb igénye szerint fordult arccal az új kor felé. 1956-ban, a forradalom napjaiban Németh László mérsékletre intett. Az a félelem vitte fel Sajkodról Budapestre, hogy a „fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust." Egyik akkori cikkében írta: „már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva, olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni [...] Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál, vagy még az sem adhat." S szól is és figyelmeztet: „Három dolgot kell itt mindenkinek meggondolnia. 1. Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképp szocialista állammá lett [...] 2. [...] a magyar nép , klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a „szocializmus elvéhez ragaszkodjunk […] 3. Végül az sem közömbös, hogy a szocializmus vállalásával vagy elvetésével [...] mit nyerünk s vesztünk a világban [...]”.

E kiálláshoz az emberségnek az a mértéke kellett, amely a jelenségeken és a személyes sérelmeken túlemelkedve az ügyre lát. Hiszen Németh László pusztán sérelmein is érezhette, hogy a társadalomban elhalványodott az igazság. Fordítások gályapadjába kényszerült, nem adták ki a műveit. Korábbi félelmét beigazolódva láthatta, amikor az osztályharc 1949—53 között személyi üldözéssé és meghurcolássá fajult. Már 1943-ban, Szárszón elmondott beszédében óvta a jövőt e túlkapásoktól: „Mindnyájan egyetértünk abban, hogy a kispolgárság fölött levő nem-munkás osztályok megszüntethetők, és meg is  szüntetendők. A nagy- és középbirtokok felosztásán, a nagyüzemek nacionalizálásán mi, írófélék sohasem vitatkoztunk egymással. Más azonban egy osztály likvidálása s más a beléje tartozó embereké. Én igazat adok azoknak, akik egy-két napot töltve olyan helyen, mint Balatonföldvár, azt mondják: ezek az emberek jobb lenne, ha nem volnának. A munkára fogáson kívül azonban semmiféle emberi módunk sincs rá, hogy ne legyenek."'

Az Utolsó kísérlet című regényében írta: „Az embernek lehetősége sok van, de sorsa csak egy." Maga sosem kacérkodott a lehetőségeivel, így lett méltó a nagy sorsra. Élete szép volt, a szó archaikus értelmében.