Visszapillantás

 

A Miskolcon megjelenő Napjaink című irodalmi folyóirat 1962 áprilisában indult. Negyedszázados működéséből egyetlen rovata másfél évtizedét veszem közelebbről szemügyre, a kezdeti, még pontosabban az 1978-as formátumváltozást megelőző éveket.

Az 1962-1977 közötti fél emberöltőnyi kor irodalomtudatunkban, ízlésben, szemléletben többször is áthangolódott fél emberöltőnyi kor. A lírafejlődés önmagában is cezúrákat húzott a rovaton belül; emellett figyelembe kell vennünk a közvetlen előzmény nélkül, vidéken indult lap helykeresését, önépítkezését, váltakozó szerkesztői törekvéseit, a szerzők alkotói pályájának alakulását (ígéreteket és csalódásokat) egyaránt. Egységes benyomást tehát aligha várhatunk ettől a vizsgált időszaktól. Egy statisztika szerint* a Napjaink ez alatt a 16 év alatt 371 szerzőtől 1903 alkalommal 2636 verset közölt; ha ugyanezeket az adatokat az egyes lapszámokra vonatkoztatjuk, az átlag szerint a szerkesztőség havonta 14 verset közölt 10 szerzőtől. Jellemző tehát szerzőnként egy, ritkábban két vers közreadása. Elvileg a számonkénti 10 szerzőből kettő a lapban addig még nem szerepelt „új" név – fárasztóan sok költővel kellett tehát az olvasónak megismerkedni, s legalább ily ütemben megfeledkezni, mert, ugyancsak e statisztika adatai szerint, a szerzőknek mintegy a fele csupán egy alkalommal szerepelt a lapban. A „statisztikai" következtetéseket maguk a tények is „visszaigazolják", 1970-1977 között például évente 140-172 a közölt versek, 54-76 a publikáló költők száma. Csupán az egyharmad (20-22 költő) van jelen többször is — de inkább csak kétszer – egy-egy évfolyamban; a kétharmad (40-44 költő) csupán egy alkalommal. Többnyire ez utóbbi csoportból került ki az a 19-20 költő (szintén egyharmad tehát), aki korábban nem szerepelt a lapban – bár egy részüket máshonnan ismerhette az olvasó, nem első közlésekről volt szó tehát.

Ezek a tények azt jelzik, hogy a Napjaink versrovatát a 16 év alatt mindvégig nagymérvű kísérletezés, keresés jellemezte, csak kevés „saját" költője volt a lapnak. A jelenlétet persze elég csalóka csupán a mennyiséggel mérni, azzal, hogy ki hányszor, hány költeménnyel szerepelt a rovatban. Ágh István emlékezetes Harangszó a tengerészért című verse, amely a lap középső, egybenyíló kettős oldalán jelent meg, a statisztika számára éppúgy egy mű, mint a tördeléskor fennmaradó helyre „beakasztott" rövid, kis hangulatvers. Nagyobb kompozíciója, teljesebb gondolat- és jelenségvilágot felölelő jellege és elhelyezése miatt azonban nemcsak egy lapszámot határozott meg, ráfénylik ma is a Napjainkra. Más a jelenlét minősége, ha a versre nyilatkozatok, elemzések, bemutatások hívják fel a figyelmet, s más, ha hangsúlytalanul közlik. A versjelleg és a „mennyiség" azonban másképpen is összefügg. Tanulságos például a lapban legtöbbször publikáló költők közül Papp Lajos és Kalász László jelenlétét mérlegelni. Kalász rövidke versei általában egy-egy lélekállapotot tükröznek csak, míg Papp Lajos nagyobb kompozíciójú, hosszú, magas sorszámú verseket ír; a modernebb poétikáknak megfelelően a Kalász-versekben a költői világkép elemeit találjuk csak meg, Papp minden egyes műben a teljes világképet próbálja összegezni. Mind a sorok számát (mennyiséget) tekintve, mind költői integrálódása szempontjából tehát Papp Lajos teljes értékűen van jelen a folyóiratban, noha Kalász Lászlónál - versről leírni is szokatlan - darabszámra kevesebbet publikál.

A versrovat jellegét az összerendezett mozgások mutatják meg. Tanulságos tehát megfigyelnünk, hogy a csaknem négyszáz költő „foglalkoztatása" hogyan történt! A „beemelésük" vagy a „lehagyásuk", a közlések hangsúlya átszínezte-e a rovatot, rajzolt-e ki új tendenciát?

A már említett statisztika egyik táblázatából kitűnik, hogy a lap rendelkezik egy olyan szűkebb költőgárdával, amely kezdettől folyamatosan publikál a Napjainkban. Hat-hét állandó szerző egy versrovat gerincének a kialakításához éppen elegendő, karakterteremtő lehet. Ha a még fiatalabbakra, a csak 4-5 éve publikálókra is ügyel a statisztika összeállítója, a névsort kiegészíthette volna, s kiderülne, hogy e szerzőgárda (a középnemzedéktől a pályakezdőkig) már több generációból tevődik össze. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy nagyobbrészt a folyóirat környezetében élőkről van szó, a lapalapítók igazolva láthatják a szándékukat: a Napjaink teret adott a helyben élők alkotói kibontakozásának.

A Napjaink legszűkebb költőgárdájának a névsora (Kalász László, Serfőző Simon, Bihari Sándor, Papp Lajos, Rózsa Endre, Raffai Sarolta, Győri László) megbízható, jó színvonalat jelez. Az állandó szerzők ismert és elismert költők. Ám az is kétségtelen, hogy egyikük sem reprezentánsa nemzedékének, avagy líránk valamelyik irányzatának. E törzsgárda tehát nem önmagában hordozza egy jó versrovat lehetőségét, hanem irányzatuk, nemzedékük lapban kialakított hangsúlyai révén lehetnek annak részesei. A versrovat igazi értékmérője tehát, hogy az állandó szerzőgárdája köré milyen erőteret képezett, vállalások révén sikerült-e a nemzedék, az irányzat vezetőegyéniségeit és elődeit (élő klasszikusokat is) megnyernie.

A versrovatban megjelent ugyan olykor-olykor egy-egy Illyés Gyula-, Kassák Lajos-, Weöres Sándor-költemény is, de sosem egy vállalkozás részeként. Valójában nem sikerült soha úgy szervezni a rovatot, hogy a fölpártolt hang vagy nemzedék legjobb költői közül ne hiányoztak volna néhányan; ha egy nemzedék fel is sorakozott, az elődök-előképek nem álltak a rovat élén, hogy segítsék – gesztusértékű közlésekkel legalább – az újabb nemzedék áttörését. A lap kezdeti szakaszát meghatározó tűz-táncosok közül a legmarkánsabb képviselők hiá­nyoztak (Váci Mihály, Simon István, Garai Gábor); illetve e korosztály olyan költőegyéniségei, mint például Csoóri Sándor vagy Fodor András. A versrovat legszervezettebb, Ratkó–Utassy nevével jelezhető ún. hetek és kilencek időszakában sem sikerült velük együtt közölni elődjüket és példaképüket, Nagy Lászlót és Juhász Ferencet. E tények azt jelzik, hogy a versrovat még a legjobb esztendeiben sem tudta kiteljesíteni a törekvéseit.

A Napjaink versrovatára jellemző az újságszerű közlés: évfolyamonként sok szerző szerepel, jobbára csak egy alkalommal s egy-egy verssel. Ez nagyobbrészt a folyóirat adottságaival, mindenekelőtt a nagyalakú újságformával függött össze. A cikkek mellett itt-ott „kimaradó" csöppnyi hely ösztönözte a versek „beakasztását"; a szem is megkívánta, hogy a „lepedőnyi" lap apró „kenyér-betűs" mezejét egy-egy grafika, versblokk oldja. Az adottságok közé számíthatjuk, hogy a lap közvetlen előzmény nélkül indult a vékony humán kultúrájú Mis­kolcon. Első számainak valamelyikében megjelent egy karikatúra: az egyik szerkesztő ráült és úgy nyomta le annak a ládának a fedelét, amelyből makacs kezek nyújtogatták a verseiket. A Napjaink előtt hat évig szünetelt az irodalmi folyóirat Miskolcon, emiatt kialakult valaminő helyi értéktudat, lokális mérce. A lap indulásakor – az egyébként kezdő – szerkesztőknek kellett megítélnie és az egyetemesebb értékrend sűrűbb szitáján átrostálnia a helybeli költőgárdát. A tapasztalat hiánya, s e makacs közeg önmagában is engedményekre csábított, a szellemi élet vitaminhiánya a legéberebb szerkesztőt is elbágyaszthatta, alkalmi értékvakságba ejtve. Biztatóbbak lehettek a tehetség-csillanások, türelmetlen–fürkésző a szerkesztők tekintete. Hiányoztak oly szűrők, előiskolák, előszobák és műhelyek, mint pl. az egyetemi alkotókör (a Tiszta szívvel Budapesten), vagy ha meg is alakult Miskolcon egy-egy, mint később a Kapuk előtt vagy a ma is működő Kelet, magukra hagyottan főttek a saját levükben, kapcsolatot keresve legfeljebb a Napjainknak ugyanannál a szerkesztőjénél köthettek ki, akinek éppen egy függetlenül működő tehetséggondozó műhely segítségére lett volna szüksége.

A lap az indulásakor – helyzetét, realitásait figyelembe véve – főként a fiatalok pártolására, a műhely-jellegre törekedett: az új költői nemzedékek fórumát kívánta megteremteni. S ez egy olyan paradoxon, amely végső soron az újságforma és a folyó­iratszerep ellentmondásából vezethető le. Az újságszerű közlés ugyanis nem kedvez a műhelymunkának, kizárja a folyamatos, rendszeres baráti-munkatársi kapcsolatot. Sajátos módon a lap műhelyszerepe éppen a műhely-jelleg ellen ható újságszerű közlést erősítette fel. A fiatalok „fölvállalása" ugyanis még nem annyira az egyéniség, a személy, hanem a hang pártolása. A közös karakter tudatosítása, a rokon hangok keresése, egybefogása az el­sődleges cél, s csak ezt követi az egyéniségek kiválasztása. Ezért is közölt rendszerint közös keretben több költőtől egy-egy verset a szerkesztőség, a „karámmal" az összetartozást, s e közös hang pártolását hangsúlyozva. A módszer egyébként a rovatépítés jó alapozó és hangsúlyteremtő eszköze, hisz a „hang" kiválasztása után könnyebb a „költő", az egyéniség megtalálása. Ha az egyszeri, egyverses közléseket visszahelyezzük a lapba, kitűnik, hogy nem jellegtelenül „lógó" publikációk, hanem többnyire közös keretben jelentek meg egy-egy hang vagy nemzedék közös seregszemléjeként. Ha e demonstráció résztvevői mind nem is publikálnak a lapban továbbra is, a hang azonban tovább él. Jellemző példa erre az a csoportos bemutatkozás, amelyre 1973-ban biztosított lehetőséget a szerkesztőség öt költő számára. Közülük négyen nem jelentkeztek újra (részben műfajt is változtattak); Baka István rendszeres jelenléte viszont a „felkarolt" törekvést a csoport legkiválóbb képviselőjében éltette tovább.

Vitatható viszont az a szerkesztői szándék, amely a Napjaink terjedelmi korlátait figyelmen kívül hagyva, talán versengve is más folyóiratokkal, nagyszámú szerzővel próbált kapcsolatot tartani ugyanúgy, mint jobb adottságú laptársai. Az Élet és Irodalom egy időben közölte a költészet adatait; e szerint a Napjaink évente nagyjából a többi folyóirattal azonos számú szerzőtől közölt, a versek számát tekintve viszont – értelemszerűen – jelentősen elmaradt tőlük. Az Új Írás például 1972-ben 67 szerző 233 versét közölte, a Napjaink ugyanebben az évben 61 szerző 140 versét; 1971-ben az Alföld 77 költőtől 271 verset, a Napjaink ugyanekkor 76 költő 153 művét, így ütött vissza az irodalmi életben való egyenlő jelenlét igényére az egyenlőtlen adottság.

Mindezek előrebocsátásával nézzük végre, hogy a 16 év alatt megjelent 371 költő mikor, hogyan jelentkezett a Napjainkban; az újabb szerzők beáramlása kirajzolt-e időnként valaminő új tendenciát, átszínezte-e a jelenlétük a versrovatot?

Az első évfolyamokat csaknem harminc szerző rendszeres jelenléte határozta meg. E gárda fele a lap környezetében élt, s az elődeiben (Kohó, Széphalom, 1953-56.) is publikált. A másik felét a szerkesztőség „toborozta" az induláskor, többnyire a Tűz-tánc, illetve a későbbi Tiszta szigorúság antológia költőiből (Boda István, Maróti Lajos, Nyerges András, Ladányi Mihály, Mezei András, Simor András, Pál József, Kalász Márton). Ha a felsoroltak közül mindannyian nem is publikáltak rendszeresen – Kalász Márton például –, maga a tűztáncos jelleg, a nyílt elkötelezettség, a lírai realizmus jellemezte a Napjaink első évfolyamait; a versek életanyagában a munkás és paraszti életsors, a kétkeziek világa tükröződött. A szerzők mindannyian pályán lévő, ismert, másutt is rendszeresen publikáló költők. Ám nemzedékük néhány reprezentánsa (Váci Mihály, Garai Gábor, Simon István, Csoóri Sándor) egyáltalán nem közölt a lapban.

E határozott jelleg mellett szinte kezdettől érvényesült az a csendes folyamat, amely később átrendezte a rovatot. A hátterében egységesülő szerkesztői munka, a szerkesztőbizottsági rendszer felszámolása, személyi változások állnak. A rovat átszí-neződésének első szembeötlő jele, hogy az egykori Kohó és Széphalom szerzőiből nyolcan „kirostálódtak", csak öten közöltek továbbra is folyamatosan (Juhász József, Niklai Ádám, Akác István, Kalász László, Bihari Sándor). Sorsukat továbbkövetve, néhányuk kapcsolata idővel lazább lett a lappal, sőt, átmenetileg meg is szakadt. Ez később, egy újabb szakasz nyitásakor történt 1967/68 táján. A ritkuló jelentkezést több körülmény befolyásolta (elköltözés, a rovat változó orientációja stb.), ám lényegében a költői teljesítménnyel állt összhangban. A lemorzsolódottak közül azoknak vált lazábbá a kapcsolata a lappal, akiknek a költői pályája nem tudott kellőképpen kibontakozni. A korábbi folyamatos, nagyszámú publikáció emiatt ritkult meg; valójában azonban a szerkesztőség egyiküket sem „írta" le, csupán az értékarányos jelenlétre, s a folyamatosság minimális fenntartására szorítkozott. A legfájóbb volt talán Akác István „elmerülése"; ő az elmúlt években már nem is jelentkezett az irodalmi sajtóban, pedig a hatvanas évek első felében valamennyi jelentős folyóiratban publikált, a lap környezetében élők s a laptól leszakadtak közül ő volt a legerősebb ígéret. Ám most, a versrovat első éveiben még rendszeresen publikál, meghatározó szerzője a Napjainknak Juhász Józseffel, Niklai Ádámmal együtt.

A helyi erők megrostálását a lap indulásakor toborzottak és odacsapódók értékkiválasztása és kiválasztódása kísérte. A Napjaink helyben is nevelni, szervezni kezdte a saját gárdáját (pályakezdők, az egyetemi lapokban, antológiákban már publikáló tanárjelöltek miskolci elhelyezésével, fiatal költők letelepítésével). Így alakult ki 1965 tájt a kezdetinél szűkebb, 15 fős, az első éveknél karakteresebb, jó értékszempontokra alapozott versrovat. Meghatározó, gyakrabban és hangsúlyosabban publikáló költői nagyobbrészt helybeliek (Serfőző Simon, Ladányi Mihály, Juhász József, Niklai Ádám, Akác István, Kalász László, Hevesi Attila, Bihari Sándor, Berencsy Sándor), mellettük Mezei András, Csanády János, Simor András, Takács Imre, Konczek József, illetve a Bükkaranyosból származó, s lényegében a Napjainkban induló Székely Dezső nevét említhetjük.

E versrovat igazi értékét nemzedéke s az ún. kombattáns lírai hang reprezentánsának tekinthető Ladányi Mihály adta. Az induló Napjaink önépítkezését nagyban segítette az, hogy a Rudolftelepen illetve Kazincbarcikán élő költő ekkor kapott József Attila-díjat. A hivatalos elismerés ellenére sem volt azonban kockázatmentes Ladányi harsányan politizáló lírájának a vállalása, sok feddést kapott emiatt Gulyás Mihály főszerkesztő. A korszak egyik figyelemre méltó tanulsága e kockázatvállalás, a szerkesztői kurázsi (a már említett rostálás, ér­tékkiválasztás, új gárda nevelése, költők letelepítése, a lírai aktualitások gyors érzékelése mellett).

Alighogy kialakult ez a határozottabb húzású versrovat, máris gyors átrendeződés következett be. Az okok összetettek, néhányan (Ladányi Mihály, Niklai Ádám, Bihari Sándor) elköltöztek a megyéből, keresettebbek lettek, ritkábban és kevesebb verset küldtek; az átszerveződő szerkesztőség figyelme – belső elkötelezettségük alapján – másfelé fordult, áthangolódott maga az irodalmi élet is. Az újabb szerzők „beemelésének" határozottabb irányát 1967-ben fedezhetjük fel (Ratkó József, Ágh István, Bella István, Raffai Sarolta). 1968/69 között újabb, ugyanehhez a vonalhoz tartozó szerzők jelentkeztek (Kovács István, Győri László, Utassy József, Molnár Péntek Imre, Bari Károly és mások). A szerkesztők áthelyezték a rovat hangsúlyait, noha a közölt versek változatlan témákat, a kétkeziek sorsát szólaltatták. A jelentős hangsúlyeltolódás ellenére a korábbi szerzőkkel sem szakadt meg a kapcsolat, részben tehát folytonosságról is beszélhetünk. Ladányi Mihály 1973 végéig folyamatosan jelen volt a lapban, mint korábban is, ő adta meg a Napjaink színvonalát és karakterét. Igaz, 1968 után ritkábban publikált, de reprezentatív jelleggel. A költészetnapi, évfordulós s demonstratív jellegű összeállításokban mindig szerepelt, s közösséget vállalt a lappal.

Papp Lajos Miskolcra költözésétől (1969) kezdve visszatért és folyamatosan jelentkezett a versrovat első éveit jellemző hang. Noha nem tartozott (s életkora miatt nem is nagyon tartozhatott) a csoporthoz, a tűztáncos jelleg határozta meg leginkább a költeményeit. A hetvenes években ő képviselte a Napjainkban ennek az irányzatnak a változó időben hangot váltó — válsággal küszködő, belső meghasonlottságról árulkodó — költészetét. Az új orientáció pedig lényegében a lap környezetében élő s kezdettől jelenlévő két költő — Serfőző Simon és Kalász László — hangjához, költői karakteréhez igazodott; az első korszak két értékes, összecsengő hangja teljesedett ki Ratkóék, a „hetek", majd a „kilencek” felsorakoztatásával.

Az „új" szerzőgárdát nem a Napjaink szerkesztői fedezték fel. Most is, ahogy korábban, a fiatal irodalom legújabb aktualitásából emelték ki. A lírafejlődésre érzékenyen rezdülő szerkesztői magatartás mellett ezúttal figyelemre méltó még a „meghívott" szerzők teljes vállalása. Ugyanazzal a határozottsággal, ahogyan a versrovat átszervezte önmagát, elvégezte a szűkítést, a súlypontozást is, a felpártolt hangból, az irányzatból költőket, személyeket emelt ki, tudatosította az összetartozásukat, s teret készített nemcsak a rovatban, hanem a lap egészében is a számukra (nyilatkozatok, verselemzések jelentek meg, közléseik hangsúlyt kaptak, érezhető a szerzőkkel való személyes törődés és figyelem is). Az azonos hangú költők közül egy szűkebb csoportot, az ún. heteket (Ágh István, Bella István, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon) foglalkoztatta a legtöbbet a lap. Az ún. kilencekből és más rokon jelentkezésekből pedig erőteret képezett köréjük, a hangot kórusban is szólaltatta (Győri László, Kovács István, Konczek József, Molnár Péntek Imre, Mezey Katalin, Oláh János, Rózsa Endre, Kiss Benedek, Utassy József, illetve Szalai Csaba, Bari Károly stb.). A szervezést más rovatok (főképp a kritikai) is segítették. A versrovat határozottsága és a rovatok összehangoltsága miatt a Napjaink egységesebb lett, így e néhány év a folyóirat fölszálló ága volt. Az irányzatosság ellenére is nyitott maradt azonban, fogékonyan figyelt más esztétikai értékekre, s szerepeltetett főhangsúlyától távolabbi törekvéseket is (Tandori Dezső, Oravecz Imre); mégsem vált eklektikussá, mert ezek az értékek a vállalt irányzatot is hitelesítő mi­nőségként szerepeltek a lapban.

A rovat színvonalát szintén József Attila-díjak fémjelezték (Ratkó József, Raffai Sarolta, Kalász László, Bella István, Buda Ferenc, Ágh István, Utassy József). A „hetek" és a Napjaink kapcsolata 1968-72 között a legszorosabb; nemcsak a rovat karakterét határozták meg, hanem a Napjaink számukra is „a" műhely ez idő tájt: a lap vonta magához és közölte verstermésük legjavát. Kalász László és Serfőző Simon mellett főképp Ratkó József publikálta itt a legjelentősebb verseit (Történelem, Hazám, Az ének megmarad stb.). Folyamatosan je­lentkezett Ágh István és Bella István mellett az ún. kilencek közül Utassy József, aki a Csillagok árvája című kötetének jó negyedét a Napjainkban publikálta, valamint Kiss Benedek és Kovács István is.

A hetvenes évek elejétől-közepétől a folyóirat kapcsolata meglazult a hetekkel és a kilencekkel. Lanyhult a szerzőkkel való törődés és figyelem, látszott, hogy az újabb szerkesztők nem tudták megújítani kapcsolatukat az időközben beérkezett, más helyzetbe került költőkkel. Ám a rovatot meghatározó folyamatos jelenlétükről – főképp a folyóirat szerzőgárdáját reprezentáló összeállításokban – 1975-ig beszélhetünk. A legtöbbjük 1974-ben közölt utoljára a Napjainkban. Elmaradásuk okaként nem beszélhetünk e csoport alkotói válságáról, mint ahogy ezt a Napjaink új főszerkesztője, Papp Lajos indokolta, hisz csak Ratkó József és Buda Ferenc hallgatott el időszakosan; mindössze tehát Ratkó „néma évei" érinthették a lapot, mert Buda Ferenc inkább csak eszmeileg volt jelen a hetek csoportjában, verset a Napjainkban elvétve publikált.

Amikor 1972-ben a Napjaink megünnepelte fennállása 10. évfordulóját, érződött, hogy ismét a rovatmegújítás, a keresés korszaka következik. A díszesten személyesen is jelenlévő, beérkezett költők „megtartása" mellett (az ő nevük egyre inkább ráfénylett már a lapra), újra meg kellett keresni a felpártolt hangot a fiatalabb nemzedékben is. E szándék szép megfogalmazása a versrovatot 1968 óta vezető (s mindmáig meghatározó) Serfőző Simon Postabontás című írása a Napjaink Szerkesztőségi asztala rovatban, 1973-ban. „Átutazóban a fél országon, hazafelé a jászsági porlepedékes tájakon, elvetődve bihari, hajdúsági tanyák közé, vagy épp a Miskolc környéki falvakba, füstös munkáskolóniákra, hányszor gondolok arra, ki írja le az itt élők sorsát, írásban ki ad számot gondjaikról, toporzékoltató bajaikról, s ki tudósít innen a jókedvek délutánjairól, az arcokon nehezen felvirradó örömökről? Azokat ki fogalmazza meg, akiké – Váci Mihályt idézve –: »a folyózug, városszéle, kertekalja, világalvége, szikverés, temetősor – minden hely, ahová más nem települ«?"

A Napjaink versrovata a hetvenes évek elejétől az ország-zugokban, a széleken s az irodalmi életben is a periférián élők felé tájékozódott. Az eredményességet (a keresés tiszteletre méltó szándéka, következetessége ellenére) gyöngítette, hogy a rovat nem tudta megtartani korábbi kapcsolatát a hetekkel, akik a lap felfedező-kísérletező szándéka mellett a színvonalat biztosíthatták volna, s a József Attila-i, Nagy László-i korszerű népiség mércéjét kötelezővé tették volna szerkesztők és szerzők számára egyaránt. Periférikusabb irodalomszemlélet erősödött fel a rovatban, az újonnan felfedezettek formakultúrája mérsékeltebb volt, s az irodalmi jelenlétük – Napjaink-béli felfedeztetésük ellenére is – esetleges maradt, mert bemutatásukat csak kisebb részben igazolták vissza más folyóiratok és a könyvkiadás. Sajnos közöttük már nem egészen fiatal, későn és nehezen indulók is voltak, olyanok, akik eddig éppen a hetek árnyékában álltak. E fölfedezésekben helyenként őstehetség-kutatás is kísértett. A rovatmegújításkor gondoltak a fiatal alkotókra is, a legújabb lírai áramlatokat, mutatkozó friss tehetségeket is igyekezett tehát a szerkesztőség bekapcsolni a folyóiratba (Pintér Lajos, Szentmihályi Szabó Péter, Szokolay Zoltán, Papp Márió, Vaderna József, Aczél Géza, Szervác József, Villányi László stb.). A lap környezetéből jelentkezők felkarolása, a helyi szerzők nevelése is érvényesült a rovatmunkában (Balogh Attila, Csorba Piroska, Ormos Gyula, Cseh Károly, Fecske Csaba, Galyó Géza, Sajó László, Zana László).

A hetek elmaradása és az új szerzők keresése miatt – amelyet a főszerkesztő-változás is motivált – szembeötlően megsokasodtak az új nevek a lapban; egyelőre a rovat átrendezésének a szándéka látszik erősebbnek, mint annak eredménye és iránya. A Napjainkban korábban nem publikálók közül ez idő tájt létesített kapcsolatot a rovat Aczél Gézával, Apáti Miklóssal, Banos Jánossal, Baranyi Ferenccel, Benjámin Lászlóval, Bertók Lászlóval, Búzás Andorral, Fenyvesi Félix Lajossal, Fábri Péterrel, Garai Gáborral, Hatvani Dániellel, Hegedűs Gézával, Kiss Gyulával, Papp Márióval, Polner Zoltánnal, Sipos Gyulával, Zelk Zoltánnal többek között. Újra publikálni kezdtek néhányan azok közül, akik a Napjaink első évfolyamait meghatározták, de 1964/65 tájt elmaradtak a laptól (Boda István, Demény Ottó, Hárs Ernő, Nyerges András, Regős Sándor, Simái Mihály, Simonyi Imre, Takáts Gyula, Kelényi István, Bényei József). Az előző – hetek-kilencek – korszakból Péntek Imre, Győri László, Raffai Sarolta és Rózsa Endre folyamatos jelenlétéről beszélhetünk, a helyben élő Kalász László és Serfőző Simon mellett. Összességében látszik a rovat megújításának a szándéka, ám oly céltudatos, határozott elképzelésekről és vállalásról, mint amit 1967 után tapasztalhattunk, ezúttal nem beszélhetünk. Sok szerzőt közölt a lap egyformán hangsúlytalanul; súlypontozást, futtatást nem nagyon érzékelhet az olvasó; nem oly karakteres a korábbi keretes közlések – a „karámok" – hangot pártoló jellege sem. Mindez szerkesztői tétovaságot, a keresés-töprengés elhúzódását, az értékkiválasztás bizonytalanságát jelzi: a rovat még nem döntötte el, hogy kiket vállaljon. Ebben közrejátszott, hogy a kritikai rovat ajánló, líránkat átlós futások­kal becserkésző, felfedező, rovatépítő szerepe megszűnt. Ellentétes mozgások is kezdtek kialakulni a lapban, emiatt eklektikusabb, kísérleti jellegű lett a korábban határozott arcélű, vállaló rovat. Az elmosódó szándékot a súlypontok híján statisztikai módszerrel ragadhatjuk meg legfeljebb, a publikációk folytonossága és mennyisége alapján. A centrumban változatlanul Kalász László, Papp Lajos és Serfőző Simon áll (Serfőző azonban kevesebbet publikál a Napjainkban ezekben az években). Rajtuk kívül a szerzőgárda belső köréhez azokat számítjuk, akik az elmúlt négy évben, 1975-öt, a főszerkesztőváltást követően folyamatosan jelen voltak, s 1977-ben is publikáltak (Balogh Attila, Béri Géza, Bihari Sándor, Cseh Károly, Fecske Csaba, Körmendi Lajos, Ószabó István, Ormos (Papp) Gyula, Páskándi Géza, Pintér Lajos, Raffai Sarolta, Rózsa Endre, Szalai Csaba). Kissé távolabb, lazább kötésben állnak azok, akik kihagyásokkal, de végső soron az elmúlt években – 1977-et is beleértve – folyamatosan publikáltak (E. Kovács Kálmán, Oláh János, Szokolay Zoltán). A lap lehetséges költői, akik 1977-ben nem publikáltak ugyan, de a megelőző évfolyamokban rendszeresen jelen voltak (Demjén István, Galyó Géza, Csorba Piroska, Péntek Imre, Sajó László, Simonyi Imre, Zana László). Ha pedig az alakuló versrovat erőtartalékait akarjuk megjelölni, azokra is gondolnunk kell, akiket a Napjaink az elmúlt két-három évben emelt be, s azóta folyamatosan közöl (Aczél Géza, Banos János, Benke László, Bényei József, Csanády János, Futó György, Galambosi László, Hegyi Gyula, Iluh István, Karácsondi Imre, Lezsák Sándor, Papp Márió, Pátkai Tivadar, Szenti Ernő, Szervác József, Tar Lajos, Tóth Lajos, Vaderna József).

E visszapillantás: önvizsgálat és számvetés is, amelyre alkalmat a Napjaink formátumváltozása adott. A lap új, magazinformája, az így feljavult adottságai kedvező feltételt teremtettek a szerkesztői elképzeléseknek. Érdemes volt talán számba venni azokat az eszközöket és módszereket, amelyeket a szerkesztő-elődök küzdöttek ki, s amelyek az utódot is segíthetik abban, hogy az elnyúló, hosszas keresgélés után a kiválasztás-vállalás révén a versrovat törekvéseit jobban meghatározza s kiteljesítse. (1978)