Sinka István

Fütyöri és Kadocsa
Sinka István: Érparti történet

 

A költő prózáját legtöbbször mellékes műfajként kezeljük. Elhíresült önéletrajza, a Fekete bojtár vallomásai kivételével Sinka Istvánnak sem szerzett elismerést négy további prózakötete. Másodlagos műfaj másodlagos vonulata lenne tehát az Érparti történet című új elbeszélés gyűjteménye?

Laczkó András válogatása Féja Gézát igazolja, aki szerint Sinka „prózája néha a legszebb verseivel vetekszik”. Igaz, Féja azt is írta, hogy „novellái értéke egyenetlen, de erőszakolt történetek micsoda társadalmi pillanatfelvételekkel váltakoznak". Sajnos, a válogatás a lapályt is igazolja, az értékekre (Kadocsa, merre vagy?; Böjti Péter áldomása stb.) nem kevés hamu és pernye között kell rátalálnunk. Kevesebb talán több lett volna. A bőkezű válogatás azonban kárpótol is: nemcsak a javát, a prózai életmű jellegét is megismerteti. Rekonstruálja például a Fekete bojtár vallomásaiból ismerős életrajzi szocio­gráfiát. S ha emiatt az értékszempont itt-ott csorbát is szenvedett, a válogatás és szerkesztés érdeme, hogy feltárja Sinka költészetének élménykörét, motívumait, ugyanakkor azonban szétválasztja az önéletrajzban még egymásba fonódó hangokat, a vádat a vádaskodástól, az igazság tiszta hangjából kiszűri a „denevérvijjogásokat”.

Sinka gyermekkori élményeihez tért újra meg újra vissza, a kötet 53 elbeszélésének világa ezért ismerős számunkra a balladáiból, dalaiból, himnuszaiból, s annak, aki hozzájutott, önéletírásából. Ez a világ elsüllyedt, átalakult, megváltozott; az „alulsó, édes Magyarország” felfedezése ma már történeti érték, mégis az elbeszélések hatása alá kerülünk. A jóízű olvasás az irodalmi pluralizmus hitében megerősítve vet ki e sodró mesékből, megrázó vallomásokból, meggyőz, hogy a modern próza nem iktat ki korábbi értékeket. A mesét nem lehet megölni, és Sinka elbájolóan tud mesélni.

Ő persze éppen azt szeretné elhitetni, hogy a mese meghalt. Fütyöri, „a bihari puszták híres csavargója” (12 történet szól róla) végére akart járni a mesének, vasfüvet varratott a tenyerén a bőr alá. Kilincs, zár mind megnyílik majd előtte, gondolta, másnapra azonban „felfúvódott a kezefeje, délután félrebeszélt”, öt hétig forgatták a lepedőben, mire újra tudomást vett a világról. Azután összerázkódott mindig, hacsak rágondolt a vasfűre. „Igen, mert a vasfűről eszébe jutott a mese, de az is, hogy a mesét nem szabad erőltetni, a mese nem valóság, csak olyan megfoghatatlan, kékes fényű valami, aminő, elenyészik, s újra nő, úgy hozzátartozik a tájhoz, mint az éjjeli ég rajzához a tejút.” Többé nem is járkál utána, maga költi inkább: „meglopja a vadászokat, kijátssza a fél vármegyét, fittyet hány a világnak és „dalol és elköveti csínyjeit és lopásait”. Afféle népi igazságtevő, mint a betyárballadák hősei, akiket a képzelet különválaszt a zsiványoktól, haramiáktól, a közönséges rablóktól és gyilkosoktól. Sinka úgy adja tovább a történeteket, mintha magától Fütyöritől hallotta volna, „éppen vacsoráztunk, mikor ezt elbeszélte”, „épp arra fitetett s ott nyomta az eső”, „ott lapultunk együtt egy nagy, kerek szénaboglya töviben”. Minél aprólékosabbak a részletek, annál biztosabb, hogy a költői képzelet és a szájhagyomány formál az élettényeken, a vasfűvel pórul járt egyik pásztortárs történetén például. Fütyöri, akit hús-vér betyárnak hiszünk eleinte, Tamási Áron Ábelének és Tersánszky Kakuk Marcijának bűbájos pásztor-rokona, Sinka István képzeletében megformált népmesei indíttatású hős.

Fütyöri történeteiben az élet a mesékbe stilizálódik, a Kadocsa merre vagy? című elbeszélésben viszont egy gyermek mesevilágából csordult ki a valóság keserű leve. Az árva kisszolga, Nehéz Balogh András a nappalok szörnyűségeit éjjel, fénylő álmokban felejti. Élete tovább keseredik, ezért az álmok mézét átlopja a „nappali álmokba”. Tipródásai közben (ki- vagy meg-?) talál egy avas könyvecskét, amelybe valaki tintaceruzával rótta be állapotát. Nehéz Balogh András az árvát kihasználó, kifosztó dickensi mélyvilágban mind többször gondol e fantomalakra, Kadocsa Péterre. Eszébe villan, hogy neki is hírt kellene adnia sorsáról. Az elbeszélés, amely alcíme szerint Nehéz Balogh András naplója, a Fekete bojtár vallomásait, Sinka életanyagát sűríti magába. Az áttétel ellenére „igaz történet” a javából, a kötetet nyitó – eddig könyvben kiadatlan – Így kezdődött című önéletrajzi vallomás ikerdarabja. Sinkát erősen foglalkoztatta élete „csodája”: hogyan nőtt a barbár–nomád körülmények közül íróvá a kis fekete bojtár. Ez a nagyszerű elbeszélés érzékelteti, hogy a névtelen, némán szenvedő Tiborcokból mennyi fájdalom sajtolta ki, nagy-nagy hallgatások után a szót, hogyan lettek a készülő történelmi pörben a vád tanúivá. Az elbeszélés hibátlanul fejti fel az „őstehetségek”, a parasztírók megszólalásának motívumait. A boldog ember, az Elejétől végig szűkszavú, belenyugvó előadásának vérlázító módján mutatja be a világhiányt, a teljesség utáni vágyat.

Fütyöri és Kadocsa a tehetetlenségre nyomorított sorsok önszemléletének kétféle művészi lehetősége. Az egyik a népköltészeté, a folklór fölényes katarzisa. A másik a valóság vádoló tényanyagának föltárása. Sinka „álomszövőszékéről” az epikának kétféle szövete omlik le a mese, illetve a non fiction mintázatával; mindkét minta egyszerű és áttetsző, mint Picasso békegalambja vagy a rovás a pásztorbotokon. Csak aki próbálta, tudja, hány ezer és millió vonalat, mennyi mesterségbeli tudást és művészi rafinériát fed az egyszerű, tiszta rajzú ábrázolat. Sinka világával rokon az Elejétől végéig, az Igéző, Lengyel József novellisztikájának egy része. Sinkát és sorstársait a száműzetés kérlelhetetlensége zárta a szegénység barbár, félnomád Szibériájába; a távoli sztyeppék száműzöttje pedig „szabad”, mint a pásztor magányos, robinsoni állapotában. A fölemelt fejű embert azonban szabad szelek fújják meg a sztyeppén és a bihari pusztán is, kicsapott-kivert, rideg állapotában is méri a mérhetetlent, igéző-megbabonázó emberség érik benne.

Az Érparton, igen-igen messze az Óceántól, egy elrekedt álmos árok mentén, a bihari mocsarak hátán is csak az árva szél fütyörészi a szabadság dallamát. Ezt a dallamot kottázta le Sinka István az elbeszéléseiben