Kossuth, az ügyvéd

Hiánypótló vállalkozás
Kossuth, az ügyvéd

 

Kossuth Lajos ügyvédi tevékenységére eddig nem sok figyelmet fordított a szakirodalom; e témával önállóan az Országos Ügyvédi Tanács kiadásában (Korom Mihály előszavával) 1978-ban megjelent Kossuth, az ügyvéd című kötet foglalkozik első ízben.

A Kossuth családban élénken élt a jogászi hagyomány. Kossuth Lajos nagyapja táblabíró, az apja ügyvéd volt; ő maga 1823-ban tette le az ügyvédi vizsgát, az oklevelét a következő évben hirdették ki Zemplén megye közgyűlésén. Ezt követően a forradalom kitöréséig gyakorolta az ügyvédi hivatását, nyolc évig Sátoraljaújhelyen, később Pesten. Közben 1827-ben elnyerte a táblabírói címet is. Az ügyvédi foglalkozás nemcsak kenyérkereset számára: elválaszthatatlanul összekapcsolódott a politikusi pályafutásával. Mint ügyvéd érezhette a jogrend és a jog­szolgáltatás visszásságait, a jog politikai átformálásának a szükségességét; mint politikus viszont gyakran választott ügyvédi megoldásokat. 1848/49-ben például a politikai érveléseiben és a közjogi vitákban egyértelműen felfedezhetők az ügyvédi praxis nyomai.

A zempléni években Kossuth adósságok behajtásáról gondoskodik, birtokperekben jár el, adásvételi, örökösödési ügyeket intéz. Mint táblabíró, büntetőügyekben is részt vesz. E közben ébredt rá a vármegye hatalmának ellentmondásosságára: egyfelől védbástyája az alkotmánynak, másfelől a feudalizmust, az önkényt konzerválja. Kossuth Újhelyen megismerte a börtönviszonyokat, a jogszolgáltatás fonákjait, a polgári perek évtizedes útvesztőit, a visszaéléseket, a korabeli ítélkezés gyakorlatát. E tapasztalatai a későbbi években elmélyültek, midőn Wesselényi Miklós, Lovassy László, majd a saját ügyében kényszerül gyakorolni a hivatását; ekkor közvetlenül is átélhette a perbefogottak védekezésének korlátozását, a törvények áthágását, az önkény, az abszolutizmus érvényesülését a jogszolgáltatásban. Ezek a tapasztalatok formálták ki azt a meggyőződését, hogy „a jog s az igazság szent nevétől követelt orvoslás csak az egész büntetőjogi eljárásnak gyökeres átalakításával eszközölhető".

Kossuth a közvéleményt tartotta a leghatékonyabb fegyvernek mindenféle önkény és hatalmaskodás ellenében, hirdette, hogy a nyilvánosság a nemzet szent és elidegeníthetetlen tulajdona, amelyet semmiféle más garanciákért nem cserélhet el. E közvéleményt Kossuth 1832—36. között az Országgyűlési Tudósításokkal, később a Törvényhatósági Tudósításokkal formálta. A büntetőjog átalakításában is elsősorban olyan „biztosítéki rendszer” kiépítésén gondolkodott, amely az ember megalázását, a visszaéléseket kizárja. Ehhez a Pesti Hírlap szerkesztőjeként és publicistájaként (1841—44. között) a közvélemény és a szakmai körök informálásával és felrázásával akart hozzá­járulni. A Pesti Hírlap valósághű, riasztó képet festett a büntetőtörvénykezés állapotáról; a lap – és Kossuth – büntetőjogi reformprogramjában a nyilvánosság és a védelem kérdése szerepelt első helyen; ebben volt a legérettebb és a legkidolgozottabb a nézete. Programjához tartozott a nemesi privilégiumok, a „jogtalan és célszerűtlen” büntetés, a botozás-vesszőzés ellenzése; követelte a jogegyenlőséget és az esküdtszék felállítását.

A Kossuth, az ügyvéd című könyv összeállítója, illetve írója, dr. Sík Ferenc Kossuth Lajos jogászi pályafutását a peres anyagok, Kossuth cikkei-levelei közlésével, kresztomátia, történelmi olvasókönyv jelleggel mutatja be. Sajnos, a korrajz, a történeti és jogi tájékozódás szempontjából sok érdektelen és semleges szemelvényt is közread az izgalmas dokumentumok mellett, összekötő tanulmánya pedig gyakran csak a közölt iratokat kivonatolja. Emiatt bosszantóan sok az ismétlődés, s az egyébként terjedelmes (300 oldalnyi) kötet fecsérli a terjedelmi lehetőségeit. Rövid kitekintésekkel (például a Kossuth elleni vádról és perének menetéről) gazdagabb képet kaphattunk volna a korabeli jogrendszerről, az ökonomikus szerkesztés, s a dokumentumokat kiegészítő, s nem megismétlő tanulmány mindenképpen előnyére vált volna a kötetnek. E hibák ellenére is dicséretes az Országos Ügyvédi Tanács vállalkozása, amely pótolja a szakirodalom eddigi hiányát. A Napjaink olvasói számára talán az sem érdektelen, hogy a peranyag jelentős része (dr. Román János és dr. Hőgye István levéltárosok segítsége révén) az egykori Zemplén megye levéltárából került elő.