Gyújtópont. 26 mai szlovák költő

„Minden irodalom élő organizmus, amelyből alkotókat, korszakokat, stílusirányzatokat kiszakítani többé-kevésbé csak mesterséges beavatkozással lehetséges Éppen ezért minden irodalmi antológia összeállítója nagy kockázatot vállal, amikor ennek az élő organizmusnak egyetlen szeletét, egyetlen metszetét teszi meg vizsgálata tárgyául, hiszen azt úgy kell megválasztania, hogy benne legyen az egész, s a műveletet is úgy kell elvégeznie, hogy azzal az egész se károsodjék.” (Tóth László utószavából)

A kortárs szlovák költészetben világirodalom nyilatkozik meg, a kérdés mégis az, hogy ajánlható-e világirodalmi értékként a magyar olvasók figyelmébe? Pusztán esztétikai meggyőződésből, hivatkozás nélkül mindarra, ami összeköti népeinket?

A közelség hátrány is lehet. A szomszéd portáról átpillantó szem érdekeket figyel inkább, semmint értékeket. A szellemi hídverést „szomszédolásra" hangolt lélek vezérli, a kortárs román, szerb, cseh, horvát, szlovák regényekben és versekben mindenekelőtt „testvériségünk" anyajegyeit próbáljuk fellelni, élményeket gyűjteni a megértéshez. Alighanem ezt a beidegzettséget; akarta ellazítani Tóth László, az antológia válogatója a kiszemelt nyitódarabbal: „Mielőtt versolvasás mellett döntenének, fojtsanak el földrajzot, frenológiát, minden emléket. […] / A fedőlap füle alá dugják be — legalább átmenetileg — a lélek sok apró bosszúságát.”

E vers eredetileg a modern hangzásokra készítette föl a füleket, a kortárs szlovák poézis fölvezetőjeként azonban sajátos olvasatot is megenged: azokra az előítéletekre figyelmeztet, amelyekkel a szomszédsági műveket fogadjuk itt és túlát a Duna-tájon. Hisz nem előítélet-e (még ha pozitív is) a mindenáron barátkozásra hangolt lélek? A remekművet az esztétikai szép révületében, megbabonázva, a rácsodálkozás őszinteségével és természetességével fedezzük fel. Kivéve a szomszédokét. Mintha ehhez más érv és támaszték is kellene. S bár valóban ezernyi az ok és az érdek, hogy belélegezzük szomszédaink kultúráját, a recepció mégsem lehet őszintétlen, nem vezérelhetik esztétikum-idegen szempontok. Hisz megszépíti-e a silányságot bármiféle igaz elv a sorsközösségről, szolgálja-e a megértést a másodlagosság felmagasztalása? Nyersebben szólva: a jó szomszédság korparancsa miatt nem igen érdemes elrekedt, pocsolyásodó belvizekbe belemászni; a jó erős sodrásban viszont, az „Ér” és az „Óceán" között szemügyre vehetjük a közeli partokat, a barátság és megértés motívumait is.

Az esztétikai éleslátást maga a közeli nézőszög is elhomályosítja. Nem nagyítódnak-e fel ebből a perspektívából világirodalmi rangúvá helyi valőrök?  Efféle aggályoskodás miatt igen fontos művek keservesebben jutnak át a szomszédságból a nyelvi határokon (ha átjutnak egyáltalán), mint távolabbi, ízlésirányító népek irodalmából.

Két ok is magyarázza tehát, hogy a Gyújtópont némiképp adósságtörlesztés: a szlovák líra modernsége nem ingerelte a szomszédsági reflexeket, a közelség a „hipereurópaiságot". Bár a felszabadulás óta már két gyűjtemény is megjelent északi szomszédaink költészetéből (Mai szlovák líra, 1954. A szlovák líra kincsesháza, 1966) az elmúlt évtizedekről nincs áttekintésünk, a kötet költői közül — akik egyébként kivétel nélkül 1945 után kezdték pályájukat — 21 csak most szerepel elsőként magyar nyelvű könyvben. Tóth László válogatásából végre képet alkothatunk a modern szlovák költészet poétikai irányzatairól, és nemzedéki törekvéseiről. Különösen markánsan rajzolódik ki a szlovák, költői nyelvet megújító ún. nagyszombati iskola (konkretista) törekvése.

Műfordítási hagyományainknak megfelelően az „idegen” verseket igen jó költők teremtették újjá magyarul. Garai Gábor, Tandori Dezső, Fodor András, Rózsa Endre például, a Csehszlovákiában élők közül Tözsér Árpád, Cselényi László Tóth László és mások. Az antológiát a pozsonyi MadáchKiadó jelentette meg, szép vállalkozása is tanúsítja a nemzetiségiek híd-szerepét szomszédaink, barátaink kultúrájának megismertetésében. A nagy műgonddal készült könyvnek azonban csúnya szépséghibája a sok elszedés; amely a nyelvi játékosság és szóferdítés szövegkörnyezetében „terepszínű”, szinte felismerhetetlen, s így különösen veszélyes és félrevezető. Az egyébként apró sajtóhibák riasztó tünetként jelzik, hogy a nyomdászok nem (vagy alig) beszélik azt a nyelvet, amelyen szednek. A korszerű, helyenként világirodalmi rangú, s nemcsak szomszédsági értékű szlovák költészet magyar nyelvű bemutatkozásának nem használt a csehszlovákiai magyar irodalmat meghatározó „nemzetiség” nyomdahelyzet: a jól képzett magyar szedők, magyar üzem, vagy üzemrészleg hiánya. (Madách)