Garai Gábor

Garai Gábor
Doktor Valaki tévelygései

 

Garai Gábor élete utolsó éveiben valósággal rettegett az elnémulástól. Időnként úgy látszott, van is rá oka: sokszor panaszolta, hogy hetek óta „sehogy se megy a munka”. Ilyenkor elhagyta az önbizalma, attól félt, végleg beomlanak ihlete forrásai. Utóbb derült csak ki, hogy az „üresjáratok” hasznos terhet is hordtak, nap mint nap dolgozott ekkor is, lefordított egy drámát, vagy kötetnyi verset, sőt olykor még saját kéziratot is mutathatott, előhúzva belső zsebéből. Igazi professzionista volt, sosem tudott kioldódni az írás fegyelméből és kegyelméből.

Az alkotásba menekült 1986 nyarán is, amikor a Doktor Valaki tévelygései sorozat ötletét kitalálta. Saját – fülszövegen olvasható – szavai szerint élete meglehetősen gondterhelt időszakában „találkozott” először Doktor Valakivel. „Jólesett vele találkoznom, mert körülményei nagyon hasonlóak voltak az enyémekhez: osztozhattunk a bajban. Csakhogy ő gyöngéd öniróniával és iróniával reagált, azokra a gondokra és megpróbáltatásokra, amelyeket én hajlamos lettem volna már-már dramatizálni […] Az első találkozás után körülbelül fél éven át szinte úton-útfélen belebotlottam Doktor Valakibe, úgy is mondhatnám: majdnem mindig arrafelé bolyongott, tévelygett, amerre én tévelyegtem.”

A költőt nyomasztó gondok, amelyektől így próbált szabadulni, csak Garai Gábor személyisége felől értelmezhetőek. Köznapi szemmel nézve inkább életerőt adó – bár kétségkívül fárasztó – terhek kerültek ekkor a vállára. Az történt ugyanis, hogy a költő és a felesége 1986 őszén – megválva a Mikó utcai bérházi otthontól – közös családi házba költözött fiával, menyével és két fiúunokájával: a fiatalok kinőtték addigi, apró öröklakásukat. Az ésszerűség az összeköltözés mellett szólt. A lakásnézések és nézők, csere és adásvétel, hitel és költözés, az egész herce-hurca szinte megoldhatatlannak látszó helyzetet teremtettek a borúlátásra hajlamos, s a hurcolkodás, könyvespolc-állítás, falfúrás, lámpabekötés dolgaiban magatehetetlen költő számára. A versciklus egyik darabja szerint Garai—Valaki ekkor „félholt volt a gondtól, olyan kusza pénzzavarba sodorta egy kényszerű családi – mi? kaland? vállalkozás? önsorsrontás? —, no mindegy; képzelt végrehajtóktól rettegett, teljes csődtől, sőt, már-már éhhaláltól.” (A mindennapi) Túlfeszült és elpattanással fenyegetett egy erős belső, érzelmi húr is. Garai—Valaki, „akit a népben és nemzetben gondolkozók nemzeti nihilista néven szoktak hívni”, hírével ellentétben erősen kötődött a „legszűkebb hazához”. Budapesten született, de sohasem érezte az egész fővárost otthoná­nak, Mindig Budán lakott, igazi pátriája azonban annak csupán két „tájegysége” volt: a Krisztinaváros és Lágymányos. A legszűkebb haza pedig, ahol gyermekkora, ifjúsága és férfiévei javát leélte, „a Várdomb nyugati lejtőjétől a Mészáros utcáig” terjedt, mindössze néhány négyzetkilométernyi körzet. Igaz ragaszkodással kötődött e vidék rögeihez, fáihoz, köveihez: „ne engedj elmenni innen most már, amíg élek, hadd várjam a bevárhatatlant a legszűkebb hazában.” — írta nem sokkal előbb, 1982-ben. Végül mégiscsak elköltözött a számára idegen, ismeretlen Dél-Budára, 1986 szeptemberében.

Ezek voltak tehát azok a gondok, amelyeken osztozni próbált. Művészhez illőn, a költői katarzis ragyogásában élte meg a reménytelennek tetsző magánemberi helyzetét. Megteremtette Doktor Valakit, a saját tipródásain felülemelkedő, bölcs, olykor ironizáló alakmását. Szigorú költői penzumot vállalt azzal, hogy e vele bolyongó „árnyat” versbe írta, „ihlettelenül” is élménnyé téve a prózai mindennapokat. Nem a költő eltévelyedéseit megörökítő pikareszkről van itt szó, hanem éppen a tévelygések elleni önvédekezésről, az alkotás fegyelméről. Válasz ez a kötet a Garai Gábort évek óta gyötrő, de új élethelyzetében felerősödött kételyekre: „megmaradok? – talán megmaradok; de termést hozok-e? — ugyan ki tudja…” (A csemetediófa)

A Doktor Valaki tévelygései című kötet 29 darabból álló összefüggő versciklus, a kéziraton még olvasható műfaji megjelölés szerint: verses regény. Maga a költő rendezte sajtó alá. Kézbe véve első reflexként a műfaj – Garai Gáborhoz életrajzilag is közelálló – kiváló magyar művelői jutnak az eszünkbe, Szabó Lőrinc például, (tőle diákként kért véleményt a verseiről), és Kálnoky László (az idősebb barát és pályatárs). A Doktor Valaki azonban nem verses önéletrajz, mint a Tücsökzene; s a múlt kevésbé szervezetten idéződik fel benne, mint Homálynoky Szaniszló újabb történeteiben. Csak egy-egy bevillanás, a magányosan töprengő ember alkalmi visszarévedése — pl. egy elromlott irányjelző javítása közben a halott sofőr-barátra. A műfaji párhuzamok ellenére közelebb áll Déry Tibor: A napok hordaléka címmel annak idején az Élet és Irodalomban hetente megjelent prózai jegyzeteihez, emlékezéseihez.

A napló-jellegnek megfelelően így került azután a kötetben egymás mellé a legkülönfélébb tárgy: kávéházi beszélgetés és követségi fogadás, séta unokájával és magányo­san újév reggelén, sírásóktól hallott kocsmai anekdota és az atyai baráttal eltöltött, meghitt alkony. A mindennapok hordalékaként írta versbe a WC-folklór Szt. József [János] Kórházban felfedezett kis remekét, egy ,,találó és nem kevésbé praktikus, va­lamint a férfinem ismeretéről tanúskodó mondást.” A ciklus egyes darabjai rendre a vershelyzet „prózai” rögzítésével indulnak: Valaki ott ül egy sárga padon, csemetefát vásárol, hazafelé bandukol a Széptani Egyletből. E fénytelen megállapításokból az epikus ábrázolás lépcsőin, többnyire párbeszédeken emelkedik fel stilárisan is és gondolatilag is a mű az utolsó sorokig a legnemesebb költészetté, miközben a mindennapi tárgy — témává érlelődik. E témák közt megtaláljuk az utóbbi évekből ismerős elmúlás, élet és halál élménykörét. A legtöbbször és a legmakacsabbul persze a költészetet. Korábbi verseiben és nyilatkozataiban az úgynevezett közéletiség esélyeinek romlása foglalkoztatta, kételyeket keltett benne személyes népszerűségének érezhető csökkenése. Most azt tapasztalja, hogy maga a költészet kezd kimenni a divatból, Petőfi, Ady, Weöres sorai legtöbbször és sokaknak ismeretlenül csengenek.

Garai Gábor posztumusz könyve nemcsak egyik záróköve az életműnek (az előkészületben lévő utolsó verseskötet, a Zápor és aszály mellett), hanem új elem is. Az érdeklődő alighanem a költő egyik legjobb művét kapta kézhez a Magvető Kiadó jóvoltából.