Vihar a Viharsarok körül

 

1937 tavaszán, amikor megjelent Féja Géza Viharsarok című szociográfiája, az írónak élete legnagyobb háborúsága kezdődőtt el. A könyv élénk visszhangot vert, több száz cikk méltatta és támadta; a vita hullámai a sajtóból kiáradtak a megye- és városházak üléstermeibe, a parlamentbe, sőt, a törvényszékekre is. Tiltakozások, támadások rendészeti beavatkozást sürgető felszólalások, bűnvádi eljárások váltogatták egymást rajongó, együttérző megnyilvánulásokkal. A Viharsarok körül – nomen est omen – vihar kerekedett.

Miért kavarodott fel a könyv körül ilyen nyugtalanság? Hol volt a viharzug, ahonnan a tomboló elemek kiszabadultak? A mű fogadtatásában és rendkívüli hatásában kétségkívül közrejátszott a szerző személye, felizzó előadásmódja és agitatív szándéka, már a kortársak is látták azonban, hogy Féja hangja és stílusa csak „ürügye és fogantyúja” volt a támadóknak, a vihar kiváltó okai politikaiak: „a műfajnak, mint közvéleményalakító erőnek, az írónak pedig, mint a közvélemény-alakításában ellenfélnek szóltak”. Az izgatott hangú, sebeket tapintó, a történelem alatt élők jajszavait „hatalmas gégeként” továbbkiáltó könyv alkalmat adott, hogy a különféle politikai és szellemi irányzatok, napilapok és folyóiratok, felekezeti és ifjúsági körök válaszoljanak a kor kérdéseire. A fogadtatás érzelmi kavargása országos nyugtalanságot fejezett ki, az igazi viharsarok nem a mű volt, hanem az állapotok szélsősége, s az, hogy a rendszer politikailag átalakulóban volt.

A harmincas évek derekára a magyar társadalom szociális egyenlege csaknem elbírhatatlan terheket mutatott. A lakosság elszegényedett, a létminimum szintjén, sőt az alatt félmillió, olykor egymilliónyi ember tengődött. A legsúlyosabb helyzetben a földmunkásság élt, a nyomor nyomása alatt egy részéből a politikai, sőt az emberi öntudat is kihunyt, „néma forradalomba” menekültek: szektákba, öngyilkosságba, egykézésbe. A földbirtok és a tőke szociális irgalmatlansága, s a néptömegek politikai eszköztelensége a társadalom különböző viharsarkaiban felfűtötte az indulatokat. A dacos szembeszegülők közül sokan torz eszmék hatása alá kerültek. A nép körében is kezdtek jobboldali szervezetek alakulni, belsőleg függetlenül a hivatalos politikai élet szélsőjobboldalától. A kaszáskeresztesek jelentős része szabályos szociálforradalmár volt; mint 1937-ben az ellenük indított perben kiderült, jogos indítékok torzultak el, mert csak a jobboldalon kínálkozott számukra szervezkedési lehetőség. A magyar társadalomban felhalmozódott hatalmas forradalmi anyag abban a formában keresett érvényesülést, ahogy a körülmények megengedték. A Gömbös-kormány előszeretettel hangoztatta ugyan népi jellegét, reformpolitikájával szemben mégis erős paraszti ellenállás nyilatkozott meg, amely politikai eszközök híján döntően irodalmi formában, illetve a falukutató mozgalomban jelentkezett. A falukutatás különféle célú és módszerű, vegyes értékű mozgalom volt, divattá is vált, helyenként dilettantizmusba fulladt; a harmincas évek derekától azonban szervezett szociográfiai mozgalomba váltott, kialakultak ellenzéki és hivatalosan pártolt irányzatai, a mozgalomba folyóiratok és napilapok is bekapcsolódtak, feléledt a nagyközönség érdeklődése, s komoly kiadóvállalatok is meglátták benne az üzleti lehetőséget. A népi mozgalom ideológiájának a kifejtésében 1936–1938 között jelentős a szociográfia, ez időben jelent meg Illyés Gyula Puszták népe, Veres Péter Az Alföld parasztsága, Kovács Imre A néma forradalom, Darvas József A legnagyobb magyar falu, Féja Géza Viharsarok, Szabó Zoltán A tardi helyzet, Cifra nyomorúság, Erdei Ferenc Futóhomok című könyve. A népi írók a falukutatásból új műfajt alkottak, a társadalomrajzot, másképpen szépirodalmi szocigráfiát, fontosabb azonban, hogy az alsóbb néprétegek politikai érdekei e művek révén kaptak nyilvánosságot és képviseletet.

A harmincas évek derekára nemcsak a bal- és jobboldali ellenzék, hanem az uralkodó elit is úgy látta, hogy a politikai és gazdasági jogokat bővíteni kell, az elfekélyesedett társadalom kikezelésére gazdasági-szociális eszközökkel önmagában nincs többé mód, a politikai intézményrendszer megreformálására van szükség. Bár az ellenzéki agitációval szemben fenntartották, sőt 1937 tavaszától fokozták a szigorú hatósági fellépést és bírói repressziót – ennek keretében indult meg 1937 áprilisában a Viharsarok és Féja ellen az ügyészi eljárás – tudták, hogy rendészeti eszközökkel a bajok tovább már nem kezelhetők, az intézkedések egész sorára, a politikai intézmények átalakítására van szükség. A közéletben változások érlelődtek, előrevetítette az árnyékát például az általános titkos választójog és a velejáró új politikai éra.

Ebben a helyzetben határozta el a tekintélyes, „csendes vizeken evező”, lojális és – a korabeli támadások miatt, azok jobboldali hangját idézve tesszük hozzá – „körúti kapitalista” Athenaueum Könyvkiadó, hogy nagyszabású sorozatot indít Magyarország felfedezése címmel. Tíz fiatal író és szociográfus, Boldizsár Iván, Illyés Gyula, Kodolányi János, Erdei Ferenc, Németh László, Szabó Zoltán, Ortutay Gyula, Erdős Jenő, Kovács Imre és Féja Géza kapott megbízást, hogy járja be az országot és tárja tíz kötetben az olvasók elé egy-egy tájegység életének legsúlyosabb problémáit. Ennek a viharok miatt egyébként félbeszakadt sorozatnak volt „zengő nyitánya” Féja Géza könyve az alsó Tiszavidékről, Békés, Csanád és Csongrád vármegyéről. A könyv 1937. március első napjaiban jelent meg 3675 példányban, a sajtóügyésznek 10-én mutatták be a köteles példányt, az első méltatói között volt Móricz Zsigmond. Április elején, amikor a könyvet elkobozták, már alig találtak lefoglaható példányt. Közben Féja egyik vezéralakja lett a Márciusi Frontnak.

1937. március 15-e megmutatta, hogy az érlelődő közéleti-politikai változások milyen egymástól végletesen eltérő előjelűek lehetnek. E napon az ifjúság körében kétféle 12 pont került forgalomba. Az új nemzedék szükségét érezte, hogy világnézeti-politikai meggyőződése szerint kényszerítően lépjen fel, befolyásolja a változás irányát. A pesti Vigadó ünnepségét a szélsőjobboldali ifjúság botrányba fullasztotta. 12 pontjukban sürgették a magyar fajvédelmi törvény megalkotását, a zsidóság fajnak nyilvánítását, s az idegeneket ellenőrző hivatal felügyelete alá helyezését, a baloldali ellenzéki pártok és szakszervezetek feloszlatását, sajtótermékeik betiltását. Követelték, hogy a kormány „mozdítsa elő a zsidó nemzetközi tőke és bolsevizmus ellen a magyar faji eszme és a jobboldali világnézet népi erőinek diadalát.” Ugyanezen a napon bontott zászlót baloldali egyetemi ifjak kezdményezésére a Március Front, a demokratikus népi megújhodás és a nemzeti függetlenség érdekében. 12 pontjuk az 1848-as forradalom szellemét emelte fel, első helyen Kossuth örökségét: az ország demokratikus átalakítását; követelték a gondolat, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, a dolgozók gazdasági szervezkedésének a jogát. A mozgalom élére a népi írók álltak, közülük Kovács Imre és Féja Géza a múzeumkerti politikai gyűlés szónoka volt.

Féja, aki egyébként is „lobogótüzű igehirdető” volt, nem hűvös szociográfiai tanulmányt írt, hanem alulról, a „deresről” nézte a táj múltját és jelenét. A Viharsarok 1957-es kiadásának előszavában elmondta, hogy egyedül népi adatközlőit nem ellenőrizte, megbízott igazságaikban, ítéletükben. Féja Géza szándékait a mű címe, pontosabban a címül válaszott „viharsarok” szó jelentésváltozása érzékelteti. E fogalmat a népnyelv időjárási értelemben használta, különösebb táji-területi kötődés nélkül. A láthatárnak azt a részét nevezik így, ahonnan hirtelen szél, zivatar jön; átvitt értelemben pedig a viszály kiindulási helyét. E jelentésárnyalatban honosodott meg a harmincas évek újságnyelvében, illetve politikai zsargonjában: a parlamenti szélsőjobboldal padsorait nevezték viharsaroknak az ott ülő képviselők gyakran renitens, izgága, közbe-közbekiáltó, botránykeltő magatartása miatt. A szónak azonban nem volt markáns politikai tartalma, egyszerűen a házszabályok gyakori megsértésére utalt.

Talán kevesen tudják ma már, akik a Viharsarok földrajzi nevet nap mint nap használják, hallják hírekben, sporttudósításokban, hogy a táj kölcsönözte Féjától a nevét, s nem a mű a tájtól. A szocigráfia címének „forradalmi, mozgalmi töltése, hangulati vonzata összetett jelentése, költői színezete és találó rövidsége” játszott közre abban, hogy a szó a politikai életben, a hírlapokban, a rádió adásaiban az Alföld déli részének, különösen Békés megyének a megjelölésére szolgál.

Az agrárszocialista mozgalmakban gazdag alsó Tiszavidéket Féja nevezte elsőként „a Tiszántúl egy egyben Magyarország »viharsarkának«”. A földrajzi-táji kötés mellett az ő könyve adott e szónak mozgalmi töltést is: „Ez a nép mindig készen volt a fölkelésre, hogy újra kezdje életét, mely ezer év óta dermedten áll kísérletek és gyorsan elbukó országos szándékok tüzében és ködében. Ha egy-egy szikra arra repült, Tiszántúl mindjárt kigyúlt s égett gyönyörűen, mintha tudata volna egy különb, emberibb magyar életről s egykettőre csapatokat állított az úri magyarság, később pedig a feudál-kapitalista hatalmasságok ellen.”

Amikor Féja Géza a harmincas évek eljétől megismerte e vidéket, a századvég-századelő alsó-tiszavidéki népi mozgalmait lassan megölte a reménytelenség, a lakosság rettenetes nyomás alá került, már nem élt benne az a politikai erő és öntudat, amely Áchim L. András, Szántó Kovács János idejében. A „táj lelke”, amely a Szabadcsapat szerint a címválasztáskor Féja eszébe villant, nem fedte a viharsarok szó műbeli jelentését. A könyv anyaggyűjtése és írása idején a jobboldali radikális Kaszáskeresztes Párt mintegy hétszázhúsz tagja ellen bírósági eljárás kezdődött. A párt egyik szálláshelye az alsó Tiszavidék volt. Nincstelen agrárproletárok álltak tömegével a törvényszék előtt. Féja a mozgalom néhány évtized alatt végbement politikai előjelváltását más szervezkedési lehetőségek hiányára, s az olcsó eszközökkel dolgozó szélsőjobboldali demagógiára vezette vissza. Midőn könyvcímként a Viharsarok szót választotta, s annak értelmét – a táj lelkét – a különb emeri életért lázadó elmék és szívek nyugtalanságában jelölte meg: e néma, hunyó öntudatú népnek adta vissza a múltját, mozgalmait, e népet próbálta meg kiragadni a tétlenség és téveszmék bódulatából. Ezért is elevenítette fel az első oldalakon a kiemelkedő parasztvezérek, Áchim L. András, Szántó Kovács János, Péter András alakját. A legméltóbb „emberi élnivalót”, a cselekedetet állította példaként a táj népe elé, s megpróbált e cselekvésnek progresszív irányt szabni. A viharsarok szó bajt, viszályt hozó népnyelvi jelentését, s a parlamenti jobboldal rendzavarásaira utaló árnyalatát nagyszerű pozitív politikai metaforává alakította, a pusztító tombolás helyett a megújító, tisztító, felfrissítő vihar jelképévé. Az agrárszocializmus mozgalmi hagyományait és a polgári radikális szociológia gondolkodását oltotta rá e szó alapjelentésére, midőn a közösség tusakodásának a vállalását, a történelmi fordulat szükségességét, a mélyre vetett és politikailag elnyomott néprétegek felszabadítását jelölte meg kiútként. A Viharsarok utószavában egy „nagy szellemi és politikai mozgalom elsöprő erejét” vetítette ki, a könyv a Márciusi Front zászlóbontásának előestjén jelent meg, s tükrözte a front ellenzéki programját, a népi írók politikai törekvését, népnemzeti koncepcióját: a társadalmi rend súlypontjainak az áthelyezésével a történelem alatt élő osztályok, elsősorban az agrárproletárok, törpebirtokosok, kisbérlők, gazdasági cselédek és mezei munkások beemelését a politikai nemzet tagjai közé. Az írói kifejezés művészi eszközével és egy szellemi mozgalom erejével vállaltak részt a politikai némaságra kárhoztatott néptömegek érdekeinek a képviseletéből.

E „néma”, „ismeretlen” Magyarország, a „hárommillió koldus” nyomora az első világháború után elsőként a húszas években Oláh György: Hárommillió koldus (1928) és Militay István: Ismeretlen Magyarország (1930) című könyvében szólalt meg; az elsőséget a Viharsarok körüli vitákban fel is emlegették. Lényegileg ugyanazokra a sötét képekre figyelmeztették a közéletet, mint később a népiek. Hírt hoztak a vályogviskók nyomoráról, a falusi szegények kétségbeeséréről, a tanyákról, a latifundiumokról és a zsellérekről; ám a Viharsarok viharai idején épp Oláh György határolta el magát Féjáéktól, mert „a Jászi féle baloldali zsidó jakobinizmusnak bűvkörébe kerültek”, „a hazai galileizmus és zsidóság” idegen érdekeinek a szolgálatába álltak. Vádolták Féjáékat, hogy a „körúti kapitalista kiadó” megrendelésére lázítanak a földbirtokosok ellen, hogy így eltereljék a figyelmet a „zsidó kapitalizmusról.” A jobboldali fajvédő radikalizmus az igazi viharsarkot az idegen tőke monopóliumában látta, a társadalmi bajokat a trianoni országcsonkításra, illetve a szétdarabolásért „felelős” Károlyi–Jászi-féle forradalomra, s a Tanácsköztársaság „rémuralmára” vezették vissza. A társadalom alapkonfliktusát az „idegenek” (zsidók) és a magyarság ellentétében jelölték meg. Magyarország népi írói felfedezése egészen más következtetésekre jutott. A népi írók úttörő szerepe nem a társadalmi állapotok, a nyomor képeinek a felfedezése volt csupán, ezeket szorgalmasan szállították más falukutatók is, hanem az okok feltárása, s a levont és kimondott politikai következtetések. Féja például, ahogyan az egyik korabeli kritikusa kiemelte: „egyetlen egyszer sem zsidóz”, „az okok keresésénél nem elégszik meg divatos és kellemetes jelszóhangoztatásokkal”. Forradalmisága „nem fasiszta, hanem humanista forradalmiság”. Féja az alsó Tiszavidék terepasztalán azt demostrálta, hogy a népi és nemzeti gondolat útjai végletesen szétváltak az ellenforradalmi rendszerben, a nép társadalmi, történelmi és gazdasági gondokodása éppen ellentéte az »úri« terveknek és szándékoknak; a társadalom alapkonfliktusai osztályjellegűek. A törpebirtokosok, kisbérlők, gazdasági cselédek és mezei munkások nyomorának az egészségtelen földbirtokmegoszlás, a társadalmi szerkezet, a magyar középosztály szociális érzéketlensége, a közigazgatás tehetetlensége, a szociális belátás hiánya, a földbirtokosok és kulákok embertelen önzése az oka; a reform köpönyege alatt az uralkodó rétegek önbiztosítása folyik, a szegénységet tervszerűen és tudatosan megnyomorítják.

A Viharsarok részleteiben ugyan itt-ott elképesztően pontatlan, összességében azonban megfellebbezhetetlen bizonyítékai az egész korabeli társadalom remélytelen helyzetét mutatták, a mű nem hagyott kétséget afelől, hogy itt nem egy tájról, nem egyes hibákról, s nem egyedi jelenségekről van szó, hanem a magyar társadalom egészét érintő diagnózisról. Féja mintegy megelőlegezte azt az összképet, amely a Magyarország felfedezése sorozat további kilenc kötetéből feltehetően akkor is kirajzolódott volna, ha azok visszafogottabbak, mint a Viharsarok. Mert Féja nemcsak lázat mért és sebeket tapintott, nemcsak leírt és bemutatott, hanem politikai következtetéseket is levont. Az „ezernyi fajta népbetegség” láttán szenvedélyesen tört fel belőle ugyanaz a kiáltás, amely ez idő tájt József Attilából is: a „felfedezések” mellett politikai cselekvésre van szükség, nem elegendő, hogy a nemzeti nyomor „kitessék”. Az irodalmi szociográfia nagy változások előjele volt, s azt sugallta, hogy igazságai „történetileg Magyarország új megrendezéséhez kell vezessenek”. Gaál Gábor szavait idézhetjük: „a mélység megnőtt, s a tanulság felszaporodott, a szocigráfia szerzője már nem tudja elhallgattatni a szívét, világnézetét, s bár a szociológus eszményeit nem tagadja meg, a tudományosság köreit túllépve – az utolsó óra igézete ez! – magasabb lépcsőfokra hág fel, valahová a népmegmentő mellé, akinek a lelkiismeretét nem annyira a szociológiai kíváncsiság, hanem a mai magyar lét határozza meg erre a munkára. [...] Nagy seregszemle, mérhetetlen bűnlajstrom ez, mely mindent és mindenkit mérlegre tesz. Egy nép törekszik itt a végső leszámolás magatartásában önismeretre. Új hőseit keresi, s régi bálványokat döntögeti.”

A Horthy-korszak a legitimitását az 1918/19-es forradalmak elleni fellépésben jelölte meg; a társadalmi robbanás szellemi előkészítőit a polgári radikálisokban látták, s megbélyegezték őket úgy is, mint a magyarság testétől idegen elemeket. A Viharsarok megsértett egy korabeli tabut, s ezzel a rendszer legitimitását kérdőjelezte meg: feltámasztotta a kiátkozott polgári társadalomtudomány szellemét, s kinyitotta a népi írói gondolkodást ebbe az irányba. „Nagy jelentőségű azért is ez a könyv, mert nyíltan védelmébe veszi a húsz esztendővel ezelőtt lehanyatlott és lebéklyózott magyar társadalomtudományi gondolatot. A mai fölfedezők, Féja Gézáék pontosan oda érkeztek el, ahol néhány évtizeddel ezelőtt Szabó Ervinék már értékes eredményeket mutattak fel” – írta a csehszlovákiai Magyar NAP. A Márciusi Front idején úgy látszott, hogy a hivatalosan kiközösített polgári radikalizmus újra beilleszkedik a magyar írói lelkiismeret történetébe – itt a hangsúly a magyar szóra esik –, a szellemi élet meghaladja a mesterségesen szított ellentéteket. A Viharsarok irodalma jól érzékelteti: a puskaporos levegőben veszedelmes szikra pattanhatott ki Féja Géza könyvéből, s a hatalom riadtan nézte, mi lesz ebből: „alkotó munka” vagy forradalom? A Márciusi Front zászlóbontása, a népi írói szociográfiák sorozatos megjelenése és hatása az elégedetlen tömegek és a mind határozottabb programmal fellépő értelmiségi ellenzék szövetségével riogatta az uralkodó köröket. 1937-ben lehetségesnek tűnt, hogy a baloldali ellenzék irányzatai „népfrontba” egyesüljenek, s mögöttük tömegek sorakozzanak fel; az összefogás a rendszer alapjait kezdte volna ki. Alighanem ez a hatalmi megtorlás, az 1937-es sorozatos írói perek indítéka. A korábbi sajtóperek, mert hisz perek voltak szép számmal korábban is, főként erkölcsi és vallási alapon indultak, a politikaiak pedig kommunista vagy baloldali szociáldemokrata, többségükben idegen elemként kezelt zsidó felekezetű, illetve szélsőjobboldali, kaszáskeresztes szerzők ellen. 1937-ben új vonás, hogy az ügyészség a népi írókat is üldözőbe vette. Ugyanazok kerültek a vádlottak padjára, akikkel két évvel korábban még a párbeszéd esélyeit puhatolta a hatalom. Miskolczy Ágost főügyészhelyettes, a főügyészség politikai bűnpereinek előadója 1937 nyarán egy nyilatkozatában kétséget sem hagyott afelől, hogy a forradalmi szellemet csírájában megfojtják és legyűrik az esetben is, ha ezek szóvivői az emberiség, a haza, a társadalom érdekeit és annak tiszteletét hangoztatják.

A mű kapcsán felmerültek persze politikai elfogultságoktól mentes, higgadt vélemények, tudományos, művészi-esztétikai szempontok, az író személyére, a műfajta, a valósághitelre vonatkozó – általában ellentmondó – nézetek is. Egyesek szerint a szociográfiát „száraznak ható tárgyilagosság” jellemezte, a többség viszont Féja egyéniségét látta a művön. Megoszlottak a vélemények, hogy a „heves, néha retorikai magasságokba emelkedő hang” ártott-e vagy használt-e a „felfedezésnek”, károsodott-e a mű valósághitele, művészi ereje, tudományos szakszerűsége. Jellemző volt a vihar ereje és mérete is: a nyugtalanság a magyar társadalom mélységeiből a csúcsokig csapódott, a göcsörtös betűkkel író sövényházai parasztoktól a parlamentig, végiggyűrűzött az érintett megyékben, s átfutott a sajtó idegrendszerén. Nemcsak a véleményeknek volt jelentősége, hanem annak is, hogy ki mondta, melyik irányzat, felekezet, írócsport. Eltért például a katolikus és a református sajtó reakciója. Az „ellen-viharsarok” egyik szálláshelye a katolikus falukutató mozgalom volt. A klérus, mint jelentős földtulajdonos, érdekelt volt a nagybirtok gazdasági előnyeinek hangoztatásában. A református sajtó viszont a történelmi vészjelet észlelte, a könyv arra ösztönözte, hogy megmérje önmagát és a valóságot, hogy felülvizsgálja egyháza gyakorlati munkáját és a lelkészképzést. Féja egyébként katolikus volt, saját felekezete ennek ellenére elhatárolódott a Viharsaroktól, az aktív katolicizmus, Bangha Béla Magyar Kultúra című folyóirata korán és élesen támadta „keserű materializmusa” miatt, s ürügyet talált arra is, hogy belekössön az Athenaeum Kiadóba. A Katholikus Szemle és Az Ország Útján csak a per után szólalt meg a gondolatszabadság védelmében.

A korabeli sajtóvisszhang olyan támpontokat is kínál, ahonnan a szerző és a mű helye viszonylag pontosan bemérhető. A Viharsarok utalásai, érvelési rendszere, szóhasználata végkövetkeztetése nem zárta ki, sőt tálcán kínálta a mű forradalmi értelmezését. Féja túllépett a korabeli állami szociálpolitika keretein, nem volt azonban forradalmár. Az ellentétek új minőségű társadalmi rendben való feloldása volt a célja, de nem társadalmi harcot, hanem történelmi fordulatot akart a nép szociális érdekeinek politikai szintre emelésével, parlamentáris eszközökkel. Reményeket fűzött az általános és titkos választójog bevezetéséhez. A moszkvai Sarló és Kalapács cikke is azt tükrözte, hogy ekkoriban megalapozott volt a legalitás iránti bizalom, a francia és spanyol választási népfrontgyőzelem táplálta a reményeket. Féja is eljutott a népfront-gondolatig, cikkeiben – melyekben magát e szót is használta – a lefelé irányuló szolidaritás, a törpebirtokosok és földmunkások politikai megszervezése, az agrárproletáriátus bázisán szerveződő új parasztpárt gondolata mellett felcsillant a szövetség lehetősége a szociáldemokratákkal, tehát a munkáspárttal is, amit a Szocializmus című folyóirat egy cikkében nyugtázott is. A mű helyét a baloldal – Kassák Munka című folyóiratától eltekintve – egyértelműen kedvező fogadtatása jelzi; ehhez hasonló egyöntetűség csak a szélsőjobboldali elutasítást jellemezte. Féja Géza ekkor a baloldahoz tartozott, de nem volt kommunista, sőt titkos-szimpatizáns sem. Az álláspontját meghaladó szélsőbaloldali „kisajátítás” éppen ezért nem fedte a nézeteit, így magában hordozta a későbbi renegát Féja-kép esélyeit, Féja jobbramozdulása ugyanis ehhez az olvasathoz képest erőteljesebb volt, mint valóságosan. A csehszlovákiai és főleg a moszkvai visszhang egyébként is a vád hangját erősítve verődött az ügyészségre és a tárgyalótermekbe, s Féját ösztönösen is elhatárolódásra késztette. Baloldali beállítottsága és valamennyi baloldali irányzat felé való nyitottsága mellett ugyanakkor megfigyelhető bizonyos elhatárolatlanság is jobbfelé. Németh Imre és Matolcsy Mátyás nyomán Féja is Gömbösre hivatkozva próbálta menteni a vádlottak padjára ültetett szociográfiát, úgymond: a kíméletlen valóságfeltárás és „leleplezés” ösztönzője volt a néhai miniszterelnök is. E védelmi érvet az a furcsa körülmény adta kézre, hogy a sajtóügyészségeken, bíróságokon liberálisabb szellem uralkodott Gömbös idején, mint Darányi alatt. A Viharsarok védelmében Gömbös neve a kormány gleichschaltoló – tehát lényegileg Gömbös elhatározott, de meg nem valósított – irányával szemben lett pajzs. Mindenesetre Féja ideológiai képlékenységét jelzi, hogy számára, ha csak taktikából is, érv lehetett Gömbös Gyula, akire – bár bírálta a reformpolitika csődjét – halála után hivatkozni lehet.

A közhiedelem szerint a Viharsarok teljes peranyaga ismert, már megjelent; e tévedést valószínűleg az táplálja, hogy a Márciusi Front egykori brosúrája a Viharsarok újabb kiadásaiban „A Viharsarok-per törvényszéki tárgyalásának anyaga”-ként szerepel. Eredetileg A „Viharsarok” a bíróság előtt – Féja Géza pere címmel jelent meg 1937 későőszén, s mint az alcímében jelezte, nem egyéb, mint „A budapesti kir. büntetőtörvényszék 1937. október 14-én tartott főtárgyalásának gyorsírói feljegyzések alapján készült szövege”. Megjelentetése a maga idejében bátor tett volt, a még évekig továbbgyűrűző per eseményeit azonban nem ismerhetjük meg belőle, még azzal a rövid kiegészítéssel együtt sem, amelyet Féja Géza illesztett a Viharsarokkal közös 1957-es kiadásához.

A per önmagában is korrajz. Az eljárást politikai döntés alapján indították meg csaknem egy hónappal a könyv megjelenése után, 1937. április elején. Az ügyészség indítványára a bp-i. kir. büntetőtörvényszék vádtanácsa április 8-án elrendelte a Viharsarok lefoglalását, a szerző és a kiadó fellebbezése nyomán azonban ugyanez a vádtanács két hét múlva feloldotta a könyvet és a szedést is, ez tette lehetővé, hogy hamarosan megjelenjék a Viharsarok második, majd harmadik kiadása, a köteles példányokat 1937. május 1-jén, illetve szeptember 20-án mutatták be a sajtóügyésznek. „A vádtanács döntésének indoklása olyan, mintha közülünk írta volna valaki”– jegyezte fel öregkorában Féja az elkobzást feloldó végzésre, amelynek indoklása szerint „ha indulatokat fel is kelt az olvasóban a puszta, rideg adatokkal alátámasztott nyomorúság leírása folytán, ez az indulat e vidéknek a könyv által állapított közállapotai sivársága miatt fogja el az olvasót”. A könyv állításai nem a magyar államra és nemzetre vonatkoznak, „hanem vonatkoznak a magyar politikusra, közigazgatásra, vagy vezető rétegre, tehát a kormányzati, közigazgatási szervekre, [...] akik azonban a magyar állammal és a magyar nemzettel nem esnek egy fogalom alá”, így „ha a tények valótlanok is lennének, azok nem a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülését csorbítanák.”

A bp-i királyi ügyészség a könyv elkobozására tett indítvánnyal egyidejűleg, tehát április 7-én nyomozást rendelt el osztály elleni izgatás és a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen sajtó útján elkövetett vétség miatt. Rendőrségi házkutatás és kihallgatások után április 13-án elkészítette és kiadta a vádiratot Féja Géza ellen, amely azonban egyelőre elfeküdt az első fokon illetékes bp-i királyi büntetőtörvényszéken. Az újabb kiadások miatt azonban az ügyészség Féját „a büntetőeljárás megindításával adott nyomatékos figyelmeztetésnek nem engedelmeskedő” személynek minősítette, s nemcsak a per elindítását sürgette, hanem külön-külön vádat emelt az újabb kiadások ellen is. Az érintett megyék felháborodása, a Viharsarok újabb kiadása, Féja „rettenthetetlensége”, az éles, cseh és román lapokra is kiterjedő sajtóvisszhang, Kovács Imre Néma forradalom című szociográfiájának a megjelenése, a Márciusi Front növekvő befolyása és népszerűsége, a baloldal ereje, az „ellen-viharsarok” fellépése – Féja egyik jegyzete szerint a Nemzeti Kaszinó küldöttséget vezetett Hortyhoz ez ügyben – végül az elfekvő per folytatásával járt. Az első két kiadás elleni vádat a bíróság egyesítette, a harmadik kiadás ellen külön per folyt, mindkét ügy végigjárta a törvényhozás valamennyi fokát. Az első két kiadás miatt a büntetőtörvényszék Méhes-tanácsa 1937. október 14-én 5 havi, a harmadik kiadás miatt pedig a Pálffy-tanács alig egy hónap múlva 2 havi fogházbüntetésre ítélte Féja Gézát. Valóságbizonyításra egyik perben sem került sor, majd csak a fellebbezés miatt eljáró másodfokú bíróságon, ott mutatták csak be a Földmívelésügyi Ministerum, a Statisztikai Hivatal csaknem egy évvel korábbi feljegyzéseit, Csongrád megye alispánjának észrevételeit, tanúként hallgatták ki többek között Veres Pétert is. Az ügyészség terhelő bizonyítékokat keresett és pótnyomozást rendelt el, mert felmerült, hogy Féja Géza „mint bölcsészkari hallgató az Eötvös kollégium kötelékében államellenes mozgalom gyanújába keveredett s emiatt onnan eltávolították”. Szabó Miklós igazgató szerint azonban erre nézve „a kollégium irattárában nem található a legcsekélyebb nyom sem”, a kollégium idősebb tanárai sem emlékeznek ilyesmire. Végül több mint féléves eljárás után a bp-i Kir. Ítélőtábla dr. Harmath Jenő tanácsa 1938. szeptember 10-én az első fokú bíróság ítéletét megváltoztatva Féját mindkét pörben felmentette. Az ügyész semmisségi panaszt jelentett be, így került az ügy tovább, a Magyar Kir. Kúria (mai fogalmak szerint: a Legfelsőbb Bíróság) elé. Dr. Töreky Géza tanácsa 1939. április 20-án a tábla ítéletét megsemmisítette, s az egyik ügyben 2, a másikban egyhavi fogházra büntette Féját, elrendelte továbbá 2 évi hivatalvesztését és politikai jogai gyakorlásának 2 évi felfüggesztését is. Az indoklás szerint: „A könyvnek a büntető törvényekbe ütköző tartalmát [...] az adja meg, hogy a vádlott valótlan tényállításokat egyoldalú és célzatos módon úgy csoportosít, hogy ezáltal a magyar közviszonyoknak igaztalan, a nemzet megbecsülését sértő képét adja.” A Töreky-tanács egyébként nem állapította meg az osztály elleni izgatást, mert az – mint indokolta – beleolvadt a büntetendő nemzetgyalázásba. Az ítélet ezzel jogerőre emelkedett és végrehajtható lett; az ilyenkor szokásos összbüntetésbe foglalással később 2 hó 14 nap fogházra mérsékelték. Féja helyzetét kritikussá tette, hogy osztály elleni izgatás miatt korábban már elítélték, a 3 évi próbaidő 1938 decemberében járt le. Végül 1940. május 1-jén feltételesen elengedett szabadságvesztés kegyelemben részesült, bár ezt „nem véleményezte” (nem javasolta) sem az ügyészség, sem a büntetőtörvényszék.

A Viharsarok ellen egyébként pert indított még Csongrád megye, Szentes város és a Körös–Tisza–Maros Ármentesítő Társulat is, illetve Féja Géza adott be keresetet gr. Károlyi Imre ellen rágalmazás és becsületsértés címén.

E vázlatos áttekintés is érzékelteti, hogy a Viharsarok-per fontos kordokumentum a maga fordulataival, felmentő és elmarasztaló ítéleteivel, bepillantást enged a hatalmi gépezet működésébe, a törvény által védett érdekek értelmezésébe és képviseletébe. A fennmaradt periratokban a fejlemények elejétől végig követhetők az ügyészi, rendőri és bírói szakaszon.

Egy könyv fogadtatása nemcsak a művet, hanem a kort is jellemzi. Rendkívül izgalmas és tanulságos ma olvasnunk az egymást erősítő és egymással perelő írásokat. Látnunk, hogyan foglalt állást Féja Géza személyével, a Viharsarokkal, a könyv ellen indított perrel kapcsolatban a korabeli sajtó a Pesti Naplótól a Népszaváig, a Szabadságtól az Új Magyarságig, a folyóiratok közül például a Nyugat, a Szép Szó, a Gondolat, a Válasz, a Kelet Népe, a Szocializmus, a Korunk Szava, a Magyar Kultúra, a Munka, a Református Élet, a Katholikus Szemle, a Zsidó Élet, a Híd, az Emericana, a Széchenyista Ifjúság. A külföldi magyar lapok közül a Sarló és Kalapács, az Új Hang, a csehszlovákiai Magyar NAP, az Új Szellem, a Prágai Magyar Hírlap, az erdélyi Korunk, a Brassói Lapok, a párizsi Szabad Szó. Személy szerint mit mondott, mit írt Móricz Zsigmond, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szekfű Gyula, Gergely Sándor, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Darvas József, Knopp Imre, Buday György, Fiala Ferenc, Oláh György, Rajniss Ferenc, Barankovics István, Gaál Gábor, Szabó Zoltán, Bálint György, Mónus Illés, Schöpflin Gyula, Matolcsy Mátyás, Kovács Imre, Németh Imre és mások. A véleményekből elkészíthető a kor politikai időjárásjelentése. Ma, ötven év múltán fájó tapasztalatok birtokában olvasva az egykori dokumentumokat, mintha egy történelmi dráma expozícióját tartanánk a kezünkben, azét a drámáét, amely tragikus végkifejletéhez 1944/45-ben ért. A dramaturgiai szabályok szerint a főbb szereplők és motívumok, a lehetséges ellentétek 1937–38-ban már megjelentek, ám egyelőre kifejletlenül. Kérdés, mely ellentétekből lesz alapkonfliktus, s hogyan rendeződnek el emellett a szereplők, hogyan formálódnak a jellemek? Az expozícióból érezhető, hogy tragikus életanyag került elénk: emberi, társadalmi-politikai, eszmei, erkölcsi értékek válnak veszélyeztetté, s a drámai erők végső soron ezeknek az értékeknek a védelme és elpusztítása frontján kerülnek szembe. A csapdát azonban, ahogy az igazi drámákban, a sors itt is felállította. A társadalmi igazságosság, a gazdasági és politikai egyenlőség, az emberi jog, méltóság és humánum nem képviselhető együtt és egyszerre mindig és mindenkor, tiszta választások, ismert képletek szerint. Politikai kultúra, emberség és tisztesség kérdése az „értéksorrend” kialakítása.

A Viharsarok viharai idején már mozgott egész Európa, nyilvánvaló lett, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus nemcsak revízióra, a status quo német érdekek szerinti kiigazítására készül, hanem új Európát akar, s ez az új Európa a demokrácia és a diktatúra, a parlamentáris és a totális állameszme összecsapásával jár. Mind nyugtalanítóbban vetődött fel tehát helyünk és sorsunk az új Európában, a náci befolyás visszaszorítása, a függetlenség és a demokratikus értékek megőrzése. A Viharsarok fogadtatásában a hangsúly a műhöz közvetlenül kapcsolódó műfaji, illetve szociális kérdésekről, ahogy a könyvet elkobozták, majd vádiratot adtak ki ellene és Féza Géza ítéletet kapott, mindinkább áttolódott a társadalmi és emberi vívmányok védelmére. Az írói szabadság és a demokratikus érdekek oldalán komoly erők aktivizálódtak az ügyészi fellépéssel szemben. Egyidejűleg felkavarodtak azok a szennyes indulatok és ingerek is, amelyek a sajtó megrendszabályozását, az ellenzék kíméletlen letörését várták a kormánytól. Az egyre zajosabb, követelőző hangokat a következő év jogalkotása „törvényerőre emelte”. A magyar állam hatályos védelméről, a sajtókamara felállításáról hozott törvények megtépázták a politikai és emberi jogokat, beszüntettek számos lapot, korlátozták az egyesülési szabadságot, a szellemi életben faji megkülönböztetés érvényesült. A parlamentben fölhangzottak könyveket máglyára ítélő inkvizíciós hangok; nyers és durva a Viharsarok elleni per elsőfokú bírói ügyvitele. Lázár Andor igazságügy-miniszter elismerte, hogy 1937 tavaszán ő adott utasítást a szigorú eljárásokra. A köztudatba úgy ment át, hogy dr. Méhes Ignác, aki Féja ügyét a budapesti büntetőtörvényszéken tárgyalta, jutalmul lépett elő kúriai bíróvá. Valójában Méhes dr.-t 1937 szeptemberében nevezték ki a magasabb bírósághoz, a Viharsarok-pert azonban októberben még letárgyalta. Előrelépése inkább arra vet fényt, hogy a politikai klíma a „régivágású”, független, szabadon mérlegelő, tényeket és tanúkat felvonultató bíró helyett – a Viharsarok-perekben velük is találkozhatunk – a hatalmi érdeket nyersen képviselő bírónak nyitott teret. Megdöbbentő példáját láthattuk e tárgyalási stílusnak a Hitler elleni összeesküvés „népbírósági” peréről készített (eredetileg náci propaganda-célokra szánt) rejtett kamerás filmben, amelyet a mozik Titkos birodalmi ügyek címmel vetítettek.

A vihar, a baj összetereli a nyájat, az összebúvás, összefogás erköcsét dacoltatja az elemekkel. A magyar társadalomnak abban a viharában, amely a Viharsarok fölött is erős szívóhatást fejtett ki, szétszóródtak a progresszió lehetséges erői. Sok szenny és szemét kavarodott fel, s magát Féja Gézát is jobbfelé sodorta. A magyar társadalomnak továbbra is megmaradtak a viharzugai, sőt, a politikai jobbratolódással számuk szaporodott. A nagy, mindent átfúvó és elmosó vihar majd csak 1945-ben, az elomló hadak nyomán söpört végig a Dunatájon. Féja könyve, a szerző egyéni sorsától és útjától függetlenül is nagymértékben ösztönözte a falvakon ekkor végigfutó agrárforradalmat.

 

Forrás, 1988. 3. szám 65-73. oldal

 

Féja Géza irodalmi hagyatéka

Budapest Főváros Levéltára VII. 17. b. VII. 3/25.; VII. 5. c. 4518/1937 sz. és 12465/1937. sz. ügyek

Féja Géza: Viharsarok. Az Alsó Tiszavidék földje és népe. Athenaeum, Bp. 1937. (1 kiadás)

Viharsarok. A Viharsarok-per törvényszéki tárgyalásának anyaga. Magvető, Bp. 1957. (4. kiadás)

Féja Géza: Viharsarok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp, 1980. (5. kiadás)

Féja Géza: Szabadcsapat. Életregény. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.

Féja Géza: A magyar gyarmat I–II. Válasz, 1935. 5–6. sz. 360–364; olda. 7–8. sz. 451–455. olda.

Féja Géza: Magyar parasztpártot! Válasz, 1936. 1. sz. 1–7. old.

Féja Géza: Alakítsunk-e magyar parasztpártot? Magyarország, 1936. február 11.

Féja Géza: Iránytű. Új Kor, 1936. február 15. 67. old.

Féja Géza: Jóslások Magyarországról. Pesti Napló, 1936. május 29.

Féja Géza: A reakció rohamcsapatai újra Ady ellen. Magyarország, 1936. június 5.

Féja Géza: A titkos válsztójog színjátéka. Gondolat, 1937. 37–41. old.

Féja Géza: A szellem politikája. Válasz, 1938. 1. sz. 6–18. old.

Varga Rózsa–Patyi Sándor: A népi írók bibliográfiája 1920–1960. Akadémiai Kiadó. Bp. 1972.

Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Bp. 1980

A „Viharsarok” a bíróság előtt – Féja Géza pere. Márciusi Front kiadása [Bp. 1937.]

Bényei József: Magyar írók perei. Kozmosz, 1984. 256. l.

Farkas József–Szabó Ferenc: A Viharsarok. Egy tájegység sajátos történeti problémái. Párttörténeti Közlemények, 1979. március 196–207. old.

Fodor Ferenc: A falukutató mozgalom kritikája. Magyar Szemle, 1937. május, XXX. kötet 23–32. old.

Gaál Gábor: A mai magyar szociográfia és az irodalom. Gaál Gábor Válogatott írások. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1964. I. k. 607–613. old.

Kiss István: Az Athenaeum Könyvkiadó története. Akadémiai Kiadó, Bp. 1980.

Lackó Miklós: Válságok és választások Gondolat Kiadó, Bp. 1975.

Némedi Dénes: A népi szocigráfia 1930–1938. gondolat, Bp. 1985.

Pintér István: Máciusi Front. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1987.

Sz. L.: Elvek bajnoka vagy gonosztevő? Beszélgetés Miskolczy Ágost főügyészhelyettessel a politikai bűncselekményekről és a forradalmi szellemről. Az Est 1937. júl. 15. 4.