Perújrafelvétel

Kortársak Féja Gézáról

 

1.        

Tárgyalásokon lehet megfigyelni: a bíró olykor vissza-visszatér mellékes részletekre, megpróbál az ügy szempontjából érdektelen körülményeket is tisztázni, hogy hasznos benyomásokat szerezzen a tanúk emlékezetéről, szavahihetőségéről.

Abban a perben, amelynek vádirata szerint Féja Géza elárulta Bajcsy-Zsilinszky Endrét és átállt Gömböshöz, a bíró alighanem elidőzne egy részletkérdésnél: hogyan is szakítottak, lejátszódott-e közöttük valamilyen nagyjelenet? A tanúk ugyanis másként emlékeznek. Az egyik szerint „1935 végén [...] Zsilinszky keményen lehordta Féját [...] Féja lángvörös arccal rohant ki az értekezletről, s attól kezdve fővárosszerte csak Áchim gyilkosaként emlegette Zsilinszky Endrét”. (1) Más viszont mit sem tud e jelenetről: „[...] anélkül, hogy egy hangos szóváltás vagy vita lett volna közöttük, Féja faképnél hagyta őt.” (2) Lehordásról, „ellenséges indulatot kiváltó összetűzésről” (3) nem tud az állítólagos koronatanú, „Zsilinszky valóságos belső titoknoka” (4) sem, szerinte Féja „hirtelen kivált a lapból, végleg szakított Zsilinszkyvel. Lépését sohasem indokolta meg.” (3)

Egy pörben persze a rossz emlékezet könnyen sarokba szorítható, ám a bírónak bizonyára többször is latba kellene vetni a valóságérzékét az ellentmondó vallomások értékelésekor.

Szerencsére azonban nincs pör, nincsenek vádlók és vádlottak, nincs bíró és nincs tanú, s nem kell senkinek sem ítélkeznie. Van viszont egy homályos pont Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza kapcsolatában: meghasonlásuk története, amelyről sokat sejtető utalások, legendák keringenek.

E kapcsolat külső történetét viszonylag könnyű összefoglalni. Féja Géza 1929-ben, még esztergom-tábori tanár korában lett rendszeres cikkírója az Előőrsnek, s hamarosan kitűnt, hogy ő a legjelentékenyebb Zsilinszky környezetében (nem számítva az ún. „napkeleti bölcseket”, Zsilinszky baráti politikai asztaltársaságát). Úgyhogy rövid idő alatt Féja Zsilinszky bizalmas munkatársa, sőt, alvezérféléje lett, kapcsolatuk családias barátsággá mélyült. Erős rokonszenv fejlődött ki nemcsak a két férfi, hanem Féja Géza felesége és Bende Mária (Mickó), Bajcsy-Zsilinszky Endre titkárnője, később élettársa között. Féja a gyermekét Zsilinszky iránti tiszteletből keresztelte Endrének. A szülést követő válságos napok elmélyítették a barátságot, gyermekágyi lázas feleségét, akit nem sikerült megmenteni, Zsilinszky szállíttatta kórházba, az újszülöttnek pedig Bende Mária adott vért. A haláleset után Féja a Zsilinszky-lakás rendszeres vendége lett (5:276–278.), a családi kötelékből kioldódva (fia Léván nevelkedett, a nagymamánál) teljes emberként elkötelezte magát Zsilinszky mozgalmának; ez időtől kifejezetten politikai cikkeket is írt. 1932 márciusától ő szerkesztette az Előőrs örökébe lépő Szabadságot és irányította Zsilinszky pártirodáját is (6:47.), a Nemzeti Radikális Párt védőszárnya alatt megszervezte a Márciusi Fiatalok Szemináriumát. „Esztendőkön keresztül fenntartás nélküli barátság, sőt, talán annál is mélyebb érzések fűztek össze” – emlékezett vissza később. (6:86.) Együttműködésük zavartalannak ígérkezett, láthatóan jól egészítették ki egymást. Zsilinszky bízott Féjában, önálló mozgásteret hagyott neki, Féja tudott kezdeményezni, jó szónok volt, ugyanakkor feltétlenül vállalta és szolgálta Zsilinszky politikai vonalát, amely mentén megnyílott számára valaminő kultúrpolitikusi szerepkör. Féja bátorította Zsilinszky pártalapítását, a zászlóbontás után teljes energiával vetette bele magát a Nemzeti Radikális Párt szervezésébe; az indulás nehéz körülményei közöt is igazolta, hogy lehet rá számítani. Joggal említhette tehát a külső szemlélő Németh László: „a párt két vezetője Zsilinszky és Féja”. (7:15.)

Valami zavar, bizonytalanság azonban szinte kezdettől megfigyelhető Féja helyzetében Zsilinszky táborán belül. Hallgatólagos alvezéri és szerkesztői pozíciója sohasem rendeződött, nem fűzte őt formális kötelék sem a laphoz, sem a párthoz. 1931-ben, amikor még felhőtlen a barátságuk, Zsilinszky környezete Hubay Kálmánt léptette fel Féja ellenében, őt hozatták fel Miskolcról az Előőrs szerkesztőjének; a kortársak tudni vélik, hogy a döntésnél „személyi elfogultságok is közrejátszhattak”, a „napkeleti bölcsek” Féja elől akarták „elzárni a szerkesztőséghez vezető utat Hubay beállításával”. (3:53.) Zsilinszky „tudtomon kívül és kissé ellensúlyozásomra felhozta felelős szerkesztőnek az akkor még nem nyilas, de tehetségtelen és műveletlen Hubay Kálmánt” – emlékezett vissza élete vége felé Féja Géza erre a nyilvánvaló sérelmére. (6:86.) Amikor fél esztendő múlva Hubay Kálmán visszatért Miskolcra, újból előtérbe került Féja személye, a szerkesztőváltozást azonban csak egy kis hír tudatta, Féja neve sohasem került fel a lapra, mint Hubayé (8), ekkor sem stabilizálódott tehát a helyzete Zsilinszky környezetében. Ám most már nem olyan egyértelműek az okok, mint korábban. Kodolányi úgy emlékezett, hogy 1934-ben Zsilinszky került ellentétbe Féjával: „Azt mondotta nekem, hogy nem kívánja többé igénybe venni Féja szolgálatait.” (5:134.) Féja viszont időskori visszaemlékezésében cáfolta Kodolányi megállapítását: „Azt sem mondhatta neki Zsilinszky közös baranyai útjuk után, hogy lapjánál nem akarja tovább igénybe venni »szolgálataimat«. Én sohasem teljesítettem szolgálatot néki, viszonyunk merőben baráti volt, s a szerkesztésről már 1933-ban lemondtam, mivel ismét tanítanom kellett, s így a laphoz nem tudtam rendszeresen bejárni.” (6:112–113.) 1933–34 tájt tehát már – „az írói szabadság jussa” nevében – Féja lazított a párton belüli szorosabb, politikai természetű kötelékein. (6:145.) Ekkoriban már ő ódzkodott a Zsilinszky melletti túlzott lekötöttségektől. Zsilinszky viszont Hubay kiválása után kb. 1934 nyaráig számított rá. Eljárt Hómann Bálint közoktatási miniszternél Féja áthelyezése és órakedvezménye érdekében, hogy lapja és pártja rendelkezésére állhasson. Féja 1933. március idusától került Esztergom-táborból Pesterzsébetre, a Széchenyi István Polgári Fiúiskolába, s 1934 februárjától kapott órakedvezményt „irodalomtörténeti kutatásaira tekintettel” (9), idejéből azonban láthatóan egyre kevesebbet fordított Zsilinszky lapjára és mozgalmára. 1933 nyaráig még több fontos cikket írt a Szabadságba Zsilinszky mellett a pártmozgalom kiszélesítése és továbbfejlesztése érdekében, ismét életre hívta a Márciusi Fiatalok csoportját. Önéletrajza szerint 1933 májusában azonban lemondott a szerkesztésről, csak Zsilinszky ismételt kérésére csinálta tovább a lapot szeptemberig, az iskolai év kezdetéig. (6:113.) A Szabadság kiadóhivatali változásai, a lap ritkuló és rendszertelen megjelenése, a költözések mind a nehézségekre utalnak.

Féja emlékirataiból nehéz az események időpontját rekonstruálni. Egy helyütt beszámol arról, hogy elhidegülésük akkor vált eltávolodássá, „midőn Zilahy segítségével lehetősége nyílott napilap és országos jellegű párt szervezésére. Zsilinszky kívánta ezt, majd midőn elérkezett a megvalósítás órája, elutasította.” (6.147.) Erre valószínűleg 1933 derekán kerülhetett sor. A Szabadság helyzete az év vége felé rendeződött, Féja viszont ekkor már háttérbe szorult, a lapban a nevével csak főmunkatársként találkozunk, működése túlnyomóan irodalmi jellegű. Hamarosan rábukkanunk a belső szerkesztőségi feszültség leplezetlen jeleire is: 1934. február 18-án Féja arról nyilatkozott, hogy egy „kérdéses cikk a megjelenése előtt nem került a kezébe”, a március 15-i vezércikkével viszont S. P. (Simándy Pál) a korabeli sajtóban szokatlan módon – saját lapon belül – vitatkozott. Mindez a március 25-i számban történt, április 15-től Féja neve el-elmaradozott a lapból, a továbbiakban csak alkalmi szerzője a Szabadságnak, az 1935-ös választások idején találkozunk majd újra sűrűbben a nevével és az írásaival. Emlékezésében azt említi, hogy az Előőrs–Szabadság korszaka 1934-ben körülbelül véget is ért. (10:313.) Ezt követően írta a Régi magyarság című irodalomtörténetét, rendszeres szerző lett más lapoknál, elsősorban a Magyarországnál, a felvidéki Kazinczy Szövetkezet lektora, a Magyar Írás irányítója, Győry Dezsővel és Tamás Mihállyal megalapították a pozsonyi Tátra Kiadót.

1933–34 tájt valami történhetett Zsilinszkyvel is, Féjával is, ami átszínezte, megváltoztatta a kapcsolatukat. A különféle visszaemlékezések többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy a felhőtlen barátság, amely fölöttük és közöttük honolt, nem oly harmonikus többé, mint korábban. Féja megszűnt a Zsilinszky-ház gyakori vendége lenni, ehelyett egyre sűrűbben jelent meg a párthelyiségben („lent”), s egyre több a kritikai megjegyzése a „fentre”. Féja szerint még a harmincas évek legelején érte sérülés a viszonyukat Tornyospálcán; Zsilinszky itt vett volna tudomást arról, hogy alvezére kitűnő szónok, tömeghatás elérésére képes. Ezután kezdett bizalmatlankodni, s panaszkodott a barátainak Féja „forradalmi hevülete” miatt. Elhidegüléshez az vezetett, hogy egy ilyen panaszos levelet a címzett megmutatott Féjának, aki azonnal telefonált Zsilinszkynek, s lemondott a szerkesztésről, Zsilinszky unszolására azonban ideiglenesen tovább vállalta, amíg nem találnak helyettest, „a hetekből hónapok lettek, majd egy év is eltelt”. (6:145–146.) Mindez 1932-ben történhetett. A bizalom megromlására utal Talpassy Tibor is, s ez szerinte is valamikor 1932 vége felé kezdődött. Talpassy már régebbi visszaemlékezéseiben (3, 11, 12) is tüzetesen foglalkozott Féja és Zsilinszky kapcsolatával, utoljára azonban meglepő, új megvilágításba helyezte az eseményeket: a megözvegyült Féja, akinek felesége „lelki finomságban, férjéhez fűződő szelíd simulásában szinte mása volt Zsilinszky Mickójának”, udvarolni próbált a titkárnőnek. Talpassy szerint Zsilinszky azoktól, akik Bende Máriához közeledtek, „önkéntelenül eltávolodott”. (5:280–282.) Így volt-e vagy sem? Talpassy az értesüléseit, mint bevallja, pletykákból szerezte, a háziszolga Kerecsényi Imre elmondásából; mindenesetre több jel is arra mutat, hogy a zavar először valóban nem Zsilinszky és Féja között, hanem inkább köröttük keletkezett, valószínűleg arról volt szó, hogy Zsilinszky titkárnője, Mickó és Féja között megromlott, sőt, ellenségessé vált a korábbi baráti, ideális összhang. (5:279.) (Azt nyugodtan kizárhatjuk, hogy Zsilinszky csalódott Féjában. Mint a későbbiekben bemutatjuk majd, Zsilinszky elutasította Féja radikalizmusát és jakobinus szellemét, ez az elvi-alkati különbözőségük már a harmincas évek elején is felszínre kerülhetett, nem valószínűsíthető azonban, hogy ez lett volna a bizalom elvesztésének, az elhidegülésnek a kiváltó oka. Féja tehetségét Zsilinszky később sem vonta kétségbe. 1937-es kimondottan haragos levelében a Féjának nyújtott támogatását mint „emberi és magyar kötelességét” értékelte továbbra is, nem érezte tehát ekkor sem, hogy méltatlanra pazarolta volna pártfogását (5:225.). Sőt a szellemi mentorban a harag és bánki sértettség mellett láthatóan tovább élt a közös műhely iránti nosztalgia is: Féja újabb könyveit, amelyeket neki barátsággal dedikált, azzal a megjegyzéssel akarta visszaküldeni, hogy javítsa azokat ki. „Új könyve kusza, zavaros. Látszik, hogy nincsen, aki barátilag bírálja és figyelmeztesse tehetségére.” (13) Ezt a megjegyzést azonban végül Zsilinszky áthúzta a levelében. 1932 tájt tehát kettejük között legfeljebb a feltétlen bizalom repedezett meg egy személyes-érzelmi természetű ok miatt, s e repedésekbe azután már könnyebben szivárgohatott be minden távolító szándék, Féjával szembeni fagyosság.

Lényegesebbnek tűnik, hogy 1933–34 tájban a háttérben megjelent két olyan személyiség, akiknek döntő befolyása lett a kapcslat további alakulására: Zilahy Lajos és Kodolányi János. Zilahy 1934. március 4-től szerkesztőként jegyezte a Magyarország című napilapot, s Féja – aki jó barátságba került vele – ettől a számtól kezdve az újság rendszeres cikkírója lett, megdöbbentő hatású riportsorozatban tárta fel az alföldi parasztság szociális állapotát. Féja írói-újságírói tevékenysége ekkor bontakozott ki igazán. S ekkor vált ismertté a neve, „amit addig csak kis hetilapokban kiálthattam ki, most már széles nyilvánosságnak mondhattam el” (10:316); „nem dobhattam el a lehetőséget, hogy országos napilapban tárjam fel a népsorsot” – írta ő maga. (6:113.) Féja Géza a Magyarország munkatársaként azonos mezőben mozdult tovább, szó sincs eszmei-, gondolkodásbeli fordulatról a pályáján, csupán az eszközei bővültek, nagyobb nyilvánossághoz jutott. Zsilinszky hetilapja, a Szabadság és a Zilahy-féle Magyarország irányvonala ugyanis sokban hasonló volt, s részben megegyezett a két lap munkatársi gárdája is. Az átalakított, megújított Magyarországot a Szabadság is köszöntötte: „A »Magyarország« [...] Zilahy Lajost, a kitűnő írót állította élére. Zilahy Lajos mindig magyar bátorsággal, komoly írói tehetséggel és tiszta emberi lelkiismerettel ragadta meg a magyar élet nagy kérdéseit. Vállalta a magyar író legszebb hagyományát s oda állt az életbe, tudván, hogy a toll fegyver is, a fegyver pedig harcra kötelez. Az ő szellemi vezetése a »Fiatal Magyarország« teremtőerejének felszabadulását fogja jelenteni, tehát történelmi munkára vállalkozott s ebben valamennyiünknek támogatni kell őt.

A «Magyarország» a modern napisajtó legtökéletesebb eszközeivel fog harcolni a magyar jövőért. Minden magyar kérdés, minden társadalmi réteg, minden teremtő gondolat helyet s levegőt fog kapni benne. A sajtóra különösen nagy feladatok várnak a mai napokban s örvendeznünk kell, ha hozzá nől ezekhez a feladatokhoz s méltó fegyverük lesz.

Itt említjük meg, hogy március 3-tól fogva vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kodolányi János és Féja Géza is munkatársai a «Magyarországnak».” (14)

A Szabadságnak ugyanebben a számában indította el Kodolányi János Levelek Kozma Miklóshoz, a Rádió vezérigazgatójához című cikksorozatát, amely a hatalommal való párbeszéd – a későbbi Új Szellemi Front – egyik tapogatózási kísérlete volt, a Szabadságnak abban a számában pedig, amelyet Gömbös és az írók találkozójának a napjaiban szerkesztettek, s 1935. április 21-én jelent meg, a Milyen reformot követelnek az írók? című összeállításban nagyjából a találkozón részt vevő írók nyilatkoztak; Kodolányi: Fegyvertánc az „új szellemi front” körül  című későbbi sorozata, valamint Féja: Magyar jakobinus válasza bizonyítja, hogy az Új Szellemi Front utóvédharcai részben a Szabadságban folytak. A párhuzamosság a két lap között a németellenességben is érvényesült; a nemzeti szocializmus elleni hangolásban a Magyarországot fenntartó Est-konszern egzisztenciálisan is érdekelt volt, mindemellett felfedezhető azért árnyalatnyi különbség a Szabadság – főként Zsilinszky és Szabó István nevéhez fűzhető – következetes németellenessége és a nyilvánvalóan korlátozottabb mozgásterű Magyarország visszafogottabb, külpolitikai bonyodalmat nem okozó iránya között. Végső soron mindkét lapban a Gömbös-kormánnyal való párbeszédkészség és határozott Hitler-ellenes szándék kapcsolódott egybe, amely 1934-ben rövidebb ideig még politikai realitásnak tűnt. A népi gondolat, amely eddig jószerivel csak Zsilinszky lapjában talált szálláshelyet, most otthont kapott a Magyarországban is, mégpedig „népi” és „urbánus” megkülönböztetés nélkül, színvonalas mezőnyben. A Zilahy szerkesztette Magyarország tulajdonképpen a perifériáról a nyilvánosság centruma felé hozta, egyben kibővítette és nívósabbá tette azt a sávot, amelyben a népi eszme és irodalom terjedhetett.

Féja mindemellett továbbra is dolgozott a Szabadságnak, a lap szerkesztésében részt vett, segítette a pártmozgalmat is, s Zsilinszky híveként lépett fel. Ő javasolta például 1933 nyarán, miután Pakots József meghalt, hogy Zsilinszky legyen az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnöke.

Érdekes apróság, hogy Kodolányi János éppen Féja kezdeményezése nyomán ismerkedett meg személyesen is Zsilinszkyvel 1933 nyarán. Hamarosan közeli kapcsolatba kerültek. Miközben Féja visszahúzódott a Szabadságban, Kodolányi meghatározó cikkíró lett. Zsilinszky 1934 tavaszán Kodolányi János és Talpassy Tibor társaságában hosszabb baranyai utat tett. Féja és Kodolányi akkor már jó tíz éve ismerték, s nem igazán szívelték egymást. Pákozdy Ferenc szerint Féja, akkoriban kollégista társa kérte meg, hogy ismertesse össze őket. „Ez meg is történt – de ők ketten nem barátkoztak össze. Kodolányi az úrifiút látta Féjában, mert nagy gyönyörű kézelőgombot viselt.” (15:53.) Féja 1933 májusától (feltehetően már Zsilinszky és Kodolányi megismerkedése előtt) újra közeledett Kodolányihoz, több cikkben is nagy elismeréssel szólt róla, mint a fiatal írónemzedék egyik legtehetségesebb tagjáról, Zsilinszky táborában azonban láthatóan nem léptek szövetségre, s nem alakult ki barátságos viszony közöttük. Ideológiai-politikai egyéniségük formálódása, ellentétes irányú elmozdulása alapján ez érthető is: Kodolányi balról jött, sőt szélsőbalról, és kiábrándultan tartott jobb felé, Féja inkább jobbról jött és ez időben balra tartott.

A Zilahy–Kodolányi erőtérben fellépő – távolító – hatásokra változott meg 1933–34 tájt a Zsilinszky–Féja kapcsolat minősége, jellege. Korábban, 1929–33 között Féja ténykedésének szinte kizárólagos terepe Zsilinszky lapja és pártja volt, ő maga Zsilinszky alvezére. A tágabban vett elvi közösség, stratégiai egység mellett taktikai azonosság is jellemezte gondolkodásukat, baráti-elvi kapcsolatukban Féja alárendelte magát Zsilinszky kemény, parancsoló egyéniségének. 1933-tól kezdve viszont az élete sodra egyre erősödött (6:146.), s kezdett túláradni a Zsilinszky szabta medren. Féja talán fel is értékelte önmagát a korábbiakhoz képest Zsilinszkyvel szemben, az egykori famulus kezdett erősebben ragaszkodni a saját álláspontjához, az általános elvi azonosság mellett számos gyakorlati kérdésben eltért a véleményük, mind gyakoribbak a taktikai különbségek. Féja a továbbiakban nem volt hajlandó mindig és mindenben alárendelni magát Zsilinszky, a párt és a lap érdekeinek. Az emlékezéseiből is érzékelhetjük ezt, midőn beszámol róla, hogy a Magyarországnak készülő cikkei anyagát a hét végén gyűjtötte, s „az irányt tervszerű országjárás, nem pedig Zsilinszky gyűléseinek a helye szabta meg”. (6:113.) Féja függetlenül, egyre kritikusabban kezdte nézni Zsilinszky személyét, meg-megtorpanó pártmozgalmát. Nem fegyverhordozó többé, az írói szabadság nevében elhárította magától a mozgalmi megkötöttségeket. A kapcsolatuk azonban ezen az új minőségen belül rendezett, a személyes tónusa továbbra is szivélyes. Féja odaszámítódott Zsilinszky köréhez, a Szabadság cikkírója maradt, részt vett az 1935-ös választások előkészítő tanácskozásain és a kortéziában is. Ez a kötelék azonban már nem olyan szoros, mint korábban volt, egy szabadcsapat lazasága fűzi csupán Zsilinszkyhez. 1934 tájt valaminő hallgatólagos megegyezéssel Zsilinszky visszavette, Féja pedig odahagyta addigi, ugyancsak hallgatólagos alvezéri rangját és sohasem legalizált szerkesztői posztját. A tolla azonban továbbra is szolgálta Zsilinszky irányát mindaddig, amíg az együtt kezdett és Féjától is ösztönzött pártmozgalom úgy kívánta. A napi taktikai kérdésekben azonban rendre a javaslataival ellentétes döntések születtek. 1935-ben azután a Nemzeti Radikális Párt és maga Zsilinszky Endre is vereséget szenvedett a tavaszi, sőt az őszi pótválasztáson is, tehát a hajó, amelyben a közös célok felé indultak, zátonyra futott, nagy nehézségekkel küszködött a Szabadság című lap is. Féja a kudarc láttán sok mindenben igazolva érezhette magát. Levált Zsilinszkytől, még pontosabb, ha azt mondjuk: nem követte a pártot feloszlató és lapját eladó Zsilinszkyt a kisgazdapártba, hanem új parasztpárt szervezését kezdeményezte a földmunkások, zsellérek – tehát az agrárproletariátus – érdekképviseletére. Ő volt, aki a későbbi Nemzeti parasztpárt gondolatát – a sajtóban legalábbis – elsőként vetette fel. (16) 1935 decemberétől – egy személyes összezördülés után – végleg megszűnt nemcsak elvi, hanem baráti-munkatársi közelségük és közösségük is, Féja nem járt el többé Zsilinszky asztaltársaságába, nem tartozott a tágabb környezetéhez sem. Távolságtartó, de nem ellenséges köztük a viszony, egészen az 1937-es nevezetes, egyesek által utólag mesterségesen felnagyított afférig. Kapcsolatuk a korábbi sérülés, elhidegülés, eltávolodás lépcsőfokain ekkor jutott el a nyílt – nyilvános – összeütközésig. (6:145, 147–148.) Féja Kelet Népében, illetve Válaszban megjelent Werbőczy-, illetve Áchim-tanulmányából (17, 18) Zsilinszky azt érezte ki, hogy volt híve egymás után „igazságtalan, tárgyilag meg nem alapozott s valósággal gyűlölködő támadásokat” intéz ellene (5:224.). A Válaszban közölt Áchim-portréja pedig egyenesen „közel jár a piszkolódáshoz” (5:225.). Az ügy kapcsán „hűtlen baráti kezek”-ről is beszélt (5:224.), s miután Féja Zsilinszky felháborodásáról értesülve „sem tartotta kutya kötelességének, hogy mentse magát”, Bajcs-Zsilinszky Endre kijelentette: „én az ilyen emberrel nem állok szóba.” (5:234.)

Féja 1937 januárjában valóban „megtámadta” Zsilinszkyt, amennyiben a vitát, az ellentétes véleményt támadásnak tekinthetjük. Az történt ugyanis, hogy a Mai magyarok régi magyarokról című tanulmánykötetben elmarasztaló – ma úgy mondanánk: deheroizáló – írás jelent meg Werbőczy Istvánról egy szélsőségeiről ismert, később nyilassá lett történész, Málnási Ödön tollából. Zsilinszky, aki nagyra becsülte a Tripartitum megalkotójának jogérzékét, védelmébe vette Werbőczyt. Ekkor szállt vele közvetett vitába Féja. A Kelet Népe 1937. januári számában azt hangoztatta, hogy „kevés olyan «tiszta» ellenforradalmi egyéniség él a magyar történelemben, mint Werbőczi”, aki szerinte „a jobbágyság számára csak azokat a törvényeket és rendelkezéseket gyűjtötte össze, melyek a bosszúálló rendek vak gyűlöletének az «eredményei» voltak.” (17) Az írás az elvi, megítélésbeli különbségen, tehát a tiszta szellemi vitán túlmenően némi személyes élt is kapott, miután az akkoriban Zsilinszkytől kétségkívül balra álló, jakobinus hangoltságú, s a „történelmi realizmus” nevében fellépő Féja Zsilinszkyt burkoltan – neve említése nélkül – mint a történelem „szent” ködéből táplálkozót, megbélyegezte. Zsilinszky ugyan ekkor még nem számolt le teljesen az ellenforradalmi rendszerhez fűződő illúzióival, helyesen írják azonban a kortársai, hogy „az 1935-ös választás [...] – minden kudarca ellenére, vagy talán éppen azért – olyan erőforrássá vált Bajcsy-Zsilinszky Endre számára, hogy végleg leszámolva Gömbössel, újabb nagy lépést tett előre, egy következetes, demokratikus ellenzéki politika irányába.” (5:124.) A történészeknek kellene megvizsgálniuk, hogy egyebek között nem Féja „támadása” volt-e a kihívás, amely Zsilinszkyt még eltökéltebbé tette. 1937 februárjában Féjára célozva ugyanis a következőket írta: „Megettem kenyerem javát, és arra a kis időre, ami még hátra van számomra, bizonnyal fogok tudni találni magamnak még akkor is teret a magyar népért való munkálkodásra, amire életemet letettem, ha ez a nép gonosz és hűtlen baráti mesterkedések hatása alatt engem megtagadna.

S talán nincsen is messze az idő, hogy Isten segítségével megjelenik a könyvem, s akkor az én egykor annyira dédelgetett Féja Géza barátom mélyen és rettenetesen el fogja szégyellni magát.” (5:229.)

A támadó élű Werbőczy-cikknél nagyobb súllyal esett latba Féja Áchim-tanulmánya, amelyben viszont mai szemmel nem találunk semmi bántót. Féja tőle szokatlan tárgyilagossággal, a személyeskedést kerülve foglalkozott Áchim halálával és a Zsilinszky családdal, a témaválasztása sem kifogásolható, mert készülő új könyve, a Viharsarok kívánta meg, hogy a századforduló forradalmár parasztvezérét is ábrázolja. Zsilinszky Endre nevét a tanulmányban le sem írta. Zsilinszky felháborodásának is valószínűen nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Röviddel az eset után már ő mentegette Kodolányinak a Szabadság kiállását Féja, pontosabban a Viharsarok mellett. A saját sérelmét hamar félretette, méltatlankodása elcsendesedtével arról is lemondott, hogy Féjával vitába szálljon vagy közzétegyen egy ellen-Áchim-portrét a Szabadságban. (19:50.) Az egész ügy jelentősége tehát annyi, hogy felszínre hozta Zsilinszky és Féja gondolkodásbeli különbségét, elveik és szellemi alkatuk eltérését. Az affér nyilvánvalóan emberileg növelte közöttük a távolságot, sebeket hagyhatott mindkét félben, de ezt követően is baráti dedikációval küldték meg egymásnak a könyveiket. (20.) A Féja szerkesztésében megjelenő Kelet Népe kiemelten foglalkozott Zsilinszky: Egyetlen út: a magyar paraszt! című könyvével, ennek közeli megjelenésére utalt a fentebb idézett levél. Nincs adatunk arra, hogy Zsilinszky a történteket később felhánytorgatta volna, s Féja sem vívott-vitatkozott vele többé, sosem támadta Áchim gyilkosaként, nem járatta le a felszabadulásért harcoló politikust. S ha el is kerültek a közös táborból, nem álltak később sem szemben, ellenséges fronton. Körülbelül ennyit lehet elmondani Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza kapcsolatának alakulásáról.

 

2.

Sajnos azonban ezzel nem a történet végéhez, hanem éppen a legérzékenyebb, vitatott pontjához értünk. Az utóbbi időben ugyanis több olyan cikk is megjelent, amely szétválásukat másként állítja be. Ezek gondolatmenete a következőképp foglalható össze: Féja 1935 végén, közvetlenül azt megelőzően, hogy Zsilinszky a Szabadság című lap tulajdonjogának a feladására kényszerült, „hirtelen kivált a lapból” (3), szembefordult egykori jótevőjével és mentorával, „végleg szakított Zsilinszkyvel” (3), akit fővárosszerte Áchim gyilkosaként kezdett emlegetni. (21.) Indítéka e cikkek szerint karrierizmus és bosszuvágy volt: „Hogy miért fordult szembe Féja Bajcsy-Zsilinszky Endrével, aki hosszú éveken keresztül fórumot nyújtott neki lapjában, annak két oka volt. Mindkettőt jól ismerik a ma még élő kortársak. Az egyik, hogy az 1935-ös tarpai bukás után Féja már feladta ama reményét, hogy a Nemzeti Radikális Párt révén mandátumhoz jut, s ezért Gömböshöz közeledett. A másik, hogy Bajcsy-Zsilinszky keményen lehordta nyilvánosság előtt amiatt, hogy a népi írókat «szállítani» akarja a totális fasiszta rendszer kiépítésére törekvő miniszterelnöknek. Az Áchim-ügy ezután történt célzatos előteregetésének előzményeit így tudja Talpassy Tibor, Zsilinszky legközvetlenebb környezetének immár egyetlen élő tanúja is.” (21)

Zsilinszky és Féja beszámolóiból egyaránt tudjuk, hogy Áchim halála téma volt közöttük, Zsilinszky részletesen feltárta Féjának a tragikus haláleset körülményeit. (5:225; 10:212.) A szóban forgó cikkekből az szűrhető ki, mintha Féja a szíve mélyén sohasem adott volna hitelt Zsilinszky vallomásának Áchim haláláról, nem hitt Zsilinszky ártatlanságában, de korábban kételyei ellenére mégis felsorakozott mögé, s a rágalmaktól ő is védte, s csak akkor mutatta ki a „fogafehérjét”, „amikor a Magyarországnál puha ágyat vetett magának”. (4) Ekkor sem szakított azonban még Zsilinszkyvel, mert szeretett volna országgyűlési képviselő lenni, az 1935-ös választásuk után viszont „Zsilinszky megszűnt adú lenni”. „Sokkal kecsegtetőbbnek látszott a Gömbössel jó viszonyban levő Zilahy Lajos kegyeibe férkőzni. Úgy remélte, hogy Zilahy ajánlására ő is rákerülhet a futtatni kívánt «reformifjak» listájára; és a kis publicitású Szabadság helyett a Zilahy Lajos befolyása alatt álló, megnövekedett példányszámú napilapban, a Magyarországban adhatja közre írásait.” (4) E beállítás szerint Féja 1935 őszén Gömbös „reformifjaként” az egyik kormánylap (a Magyarország) munkatársa (1), s nem támogatta Zsilinszkyt az 1935-ös választásokon, sőt, midőn Gömbös szerette volna csöndben lezárni az ún. Kenyeres–Kaufmann ügyet, Zilahy Lajos megbízásából Féja Géza próbálta csitítani Zsilinszkyt, hogy hagyjon föl a hajszával. (1) Eszerint „Féja és Bajcsy-Zsilinszky útjai azért váltak el, mert az 1935. évi második tarpai vereség után a Nemzeti Radikális Párt nem jelentett többé politikai lépcsőfokot számára, a filléres gondokkal, állandó megjelenési nehézségekkel küzdő Szabadság pedig nem volt már hatásos fórum. E két ok együttesen sodorta át Féja Gézát Gömbös táborába.” (4) Ezt követően azután állítólag „1935 végén [...]  a karácsonyi szám előkészítésével foglalkozó szerkesztőségi értekezleten Zsilinszky keményen lehordta Féját amiatt, hogy Zilahyn keresztül Gömbös felé közeledett, az Új Szellemi Front egyik bábájaként a fasiszta miniszterelnök karámjába igyekszik terelni a népi írókat.” (1) Erreföl Féja fölállt és távozott – ez az apró mozzanat az, amelyre a szemtanúk érdekes módon ellentmondásosan emlékeznek. Egyesek szerint „anélkül, hogy egy hangos szóváltás vagy vita lett volna közöttük” (2), más szerint viszont „lángvörös arccal rohant ki az értekezletről, s attól kezdve fővárosszerte csak Áchim gyilkosaként emlegette Zsilinszky Endrét” (1), aki „csak a lehordás után lett az Áchim-gyilkosság egyik tettese”. Féja „ezután jött elő az Áchim-ügy célzatos beállításával” (4). Nemcsak kimondta, sőt, hangosan hirdette, hogy Zsilinszky Áchim gyilkosa, hanem ezt később le is írta a Válasz 1937. évi második számában, ahol „azzal a megállapítással súlyosbította korábban csak élőszóval – de minduntalan és mindenütt – hirdetett vádját, hogy a gyilkosság elkövetői osztályérdekből cselekedtek”. (18) „[...] az Áchim-fejezetet Féja engesztelhetetlen dühe hegyezte ki Zsilinszky-ellenessé.” (4) Az írás „egyet jelent egy igazán németellenes politikus hátbatámadásával.” (3:105.) „Az Áchim-ügynek ilyen beállítása kapóra jött a nácifasizmus elleni harcot szenvedélyesen és megfélemlíthetetlenül vívó Bajcsy-Zsilinszky diszkreditálására: a kormánypárt kortesei, majd a nyilasok újra és újra megpróbálták felhasználni arra, hogy elszakítsák Zsilinszkytől lelkes paraszthívet.” (22) Féja a „Válasz-beli cikkével Brutusként tőrt döfött” Zsilinszkybe és „kormánypárti publicistaként kurzusízű glosszáit írta a gleichschaltolt Est-lapkba. Ugyanakkor – mint ismeretes – Zsilinszky a magyar progresszió élén vívta mindhalálig harcát a független és demokratikus Magyarországért.” (5:42) Politikai pályájuk 1935-től, miután Gömbös kiirtatta Zsilinszkyt és jelöltjeit a választásokon, homlokegyenest eltért: „Bajcsy-Zsilinszky Endre ettől kezdve következetesen haladt bal felé, egészen a sopronkőhidai vesztőhelyig. Féja ugyanakkor egyre inkább jobbra tartott a gleichschaltolt sajtóban.” (1) E gondolatmenet szerint Féja hangja 1935-től eltorzult, ő maga jobboldali figura, Gömbös embere lett, s ez „a Bajcsy-Zsilinszky Endre útjáról való letérés következménye volt.” (4) „Féján a kettőjük kapcsolatában bekövetkezett szakadás után egyfajta Zsilinszky-komplexus vett erőt, ami őt haláláig nem hagyta nyugodni. Sajnálatos módon nem tudott igazán szembenézni ezzel a számára súlyos etikai problémával.” (23)

Nagyjából ennyiben foglalható össze – minden különösebb rövidítés nélkül – Zsilinszky és Féja szétválásának az az okmagyarázata, amely ismerősnek (így hihetőnek is) tűnik az olvasónak, mert az elmúlt tíz évben Féja Géza szerepéről, pályafutásáról a sajtó révén a közvéleményben ez terjedt el és vált közkeletűvé. Ugyanazok a lapok, amelyek helyt adtak a fentebb szinte teljes terjedelmükben idézett, tömören vádló, bizonyítékokat mellőző, kijelentő tónusú cikkeknek, elhárították a tisztázó szándékú, tényeket-érveket felsorakoztató, tárgyra irányított vitákat. Mindez a szellemi élet kisszerűségének, a folyóirat-szerkesztés manipuláltságának a válságtünete, e témához csak annyiban tartozik, amennyiben jelzi, hogy – sok más kérdéshez hasonlóan – a Zsilinszky–Féja kapcsolat megvitatásának sem volt igazi esélye és nyilvánosságra a magyar kulturális sajtóban az elmúlt évtizedben. Ez a magyarázata, hogy Féja halála óta eltorzított optikai beállítás érvényesült. A sajtóban klikkszerű, elfogult, személyeskedő álláspont kezdett tárgyiasulni, „dokumentum” szintre emelkedni az elmúlt években, kihasználva a nyilvánosság és a szellemi élet zavarait  – minden kockázat, cáfolat, leleplezés vagy a valódi vita esélye (pontosabban: a torzítók számára veszélye) nélkül.

Néhány mozzanat különösen figyelemre méltó a fentebb bemutatott beállításban. Először is az, hogy a hangoztatók köre jól behatárolható, s két-három főre szűkíthető, akik minden egyéb bizonyítékot mellőzve kizárólagosan emlékeikre, főként pedig egyetlen személyre, tehát tekintélyelvre hivatkoznak. A másik szembetűnő vonás, hogy a középpontba az ún. Áchim-ügy került: Bajcsy-Zsilinszky Endre szerepe Áchim halálában, saját vallomásának a hitele, s Féja véleménye az esetről. A harmadik pedig az, hogy más kortársak történeti érvényű, objektív Féja-ellenes bírálatai rávetítődnek e más indítékú támadási pontra; különösen nagy hangsúlyt kap a magyar szellemi életben mindmáig denunciáló Új Szellemi Front ügye, s abban Féja szerepe.

A kulisszatitkokban járatlan irodalmár nem egészen értheti és követheti a rejtett összefüggéseket. Úgy tűnik azonban, mintha történészi szakmai érdekek mozgatnák a kortársak emlékezés-mechanizmusát és a fenti Féja-képet alakító cikkezéseket. Mintha itt elsősorban már nem is Féjáról önmagáról lenne szó. E mély Féja-ellenességet lappangó érdekek mozgatják, Féját általánosságban és egészében téve lehetetlenné és hiteltelenné, mint gömböspárti, nemzetiszocialista renegátot, hogy automatikusan kiiktatódjon a Bajcsy-Zsilinszky irodalomból, a források közül. Igen, mintha Féja személye ütközőpontja lenne egy, a történészkörökben lappangó viszálynak, a Görgei–Kossuth ellentét méreteit, meddőségét és feloldhatatlanságát mintázó Áchim-párti–zsilinszkyánus szembenállásnak. Bizony, elég reménytelen feladatnak látszik, hogy a Zsilinszky–Féja kapcsolatot kibontsuk az érdekek és indulatok összekuszálódott szövevényéből.

Zsilinszky és Féja meghasonlása valószínűleg a körülöttük támadt feszültségekből indult ki, már csak ezért is tanácsos a kortársakra nagyobb figyelmet szentelni. Márpedig a fentiek hangoztatói Zsilinszky egykori hívei, Féja Géza munkatársai, akik róla esetenként kimondottan rosszindulatú véleményt nyilvánítanak. Nem túl rokonszenves, hogy szemrehányásaik főként Féja Géza halála óta szaporodtak el, az pedig a szellemi élet kórtünete, hogy minden különösebb kontroll és – nyilvános vita – nélkül publictást kapnak. Természetesen emlékeiket elvitatni, sem megvitatni nincs értelme. Kifogásaik, vádjaik, akár egyetértünk velük, akár nem, megfogalmazódtak, élnek, terjednek (1, 2, 3, 4, 21, 22, 23, 24, 25), sőt, tegyük hozzá, elég könnyen hitelt is kapnak, mert Féja későbbi eléggé közismert és nyilvánvaló úttévesztése és nehéz természete miatt ma már szinte minden állítás – bizonyítás nélkül is – hihetően hangzik róla.

Féja Géza halála, 1978 óta, legyen szó akár Áchim L. Andrásról, akár Féja Gézáról, rendre bejelentkezik egy kör, amely a kor hangján, a hiteles tanú vagy a bíró szerepében lép fel, minősít, ítél, jogot formál az utolsó szóra az ún. Féja-kérdésben. E kör magja Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori munkatársaiból áll, közéjük tartozott többek között, ha jól tudom, Talpassy Tibor, Antalffy Gyula, Barcs Sándor, Simándy Pál, Katona Jenő, Nagy Tibor és nyilván még mások is. Szellemi mozgatójuk Vigh Károly történész, Bajcsy-Zsilinszky-kutató; e kör Féja-képére befolyással volt Bende Mária, Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori titkárnője, későbbi felesége, majd özvegye, továbbá Kodolányi János. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, helyesebb is, ha Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori munkatársainak Bende Mária és Kodolányi János vonzáskörébe tartozó csoportjáról beszélünk; a Féjával kapcsolatos fenti negatív beállítás ugyanis ebből – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért olykor „baráti kör”-nek nevezett – irányból ered. (E kifejezést használva le kell szögezni, hogy e tanulmány kifejezetten csak a Féja Gézára vonatkozó kortársi emlékezéseket érinti, s nem irányul a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság ellen, amelyet feltehetően épp az ő kezdeményezésükre alapítottak meg a kiemelkedő politikus születése 100. évfordulóján. A „baráti kör” megnevezés nem e társaságra utal, s a körre vonatkozó kritika nem vonja kétségbe, s nem kisebbíti a fentebb megnevezettek más irányú, pl. e társaság keretén belül kifejtett tevékenységét. Egyéb érdemük viszont nem adhat felmentést a Zsilinszky–Féja kapcsolat ábrázolásában vitt kétes szerepükre.)

Bajcsy-Zsilinszky Endre történelmünk kiemelkedő személyisége; 1945 után, bár jelentőségének és mártíriumának megfelelően temették és méltatták, utcákat neveztek el róla – alakját mégis fenntartások fogadták, főként az ún. „ötvenes években”, de még ezt követően is, amin nem csodálkozhatunk, mert Bajcsy-Zsilinszky Endre politikai öröksége történetfilozófiai értelemben ellentéte volt, s nem illett be a sztálinista politikai gyakorlatba. Ezért az értékelése késett, Zsilinszkyt mellőző, Zsilinszky-ellenes törekvéseket is lehetett észlelni. Önmagában is tiszteletre méltó tehát, hogy a kegyelet és a megbecsülés közös nevezőjén baráti körré szerveződött, majd társasággá szélesedett az egykori munkatársak kis csoportja. Időszerű és fontos ma is Zsilinszky ébresztése, emlékének óvása, életpéldájának népszerűsítése. E kör kezdeményezésére készült el például a Kortársak Bajcsy-Zsillinszky Endréről című emlékezésgyűjtemény, amely azóta már a második kiadást is elérte. De felidézhetjük a Tiszatáj 1982. 1. számában közölt összeállítást, vagy Zsilinszky börtönleveleinek a publikálását, ugyancsak a Tiszatájban, az 1984. 3. számában. Különösen sokat fáradozott Vigh Károly Bajcsy-Zsilinszky méltatásán, több könyvet is írt róla, s a születési centernáriumon számos dokumentumot közölt a Valóság, az Új Forrás és a Tiszatáj című folyóiratban. Zsilinszky egykori környezetéből Féja mellett (6, 10) Talpassy Tibor visszaaemlékezései segítenek bennünket a legjobban (3, 11, 12). Ugyanekkor azonban e kör többször elfogultan ír és vitatható módszereket alkalmaz. Különösen két, Zsilinszky életéhez kapcsolódó személy lett a céltáblájuk: Áchim L. András és Féja Géza. Módszerükről megállapították már, hogy a „a történeti tisztánlátás helyett inkább azt a történelmi árukapcsolást erősítették meg, amelynek értékrendjében minél «rosszabb» Áchim [behelyettesíthetjük ide Féja nevét is!], annál «jobb» Bajcsy-Zsilinszky.” (26) Gondolkodásukban úgy állítódik szembe Áchim és Bajcsy-Zsilinszky alakja, mintha a nemzet emlékezetének mérleghintáján az egyik csak akkor emelkedhet, ha a másik süllyed. Mintha Zsilinszky leértékelődnék, ha az önállósodó, tőle elváló, vagy őt elhagyó Féja (fogalmazzunk most akárhogy is) további működéséből pozitívumokat is ki lehetne mutatni. Ezért azután Féja Géza 1935 utáni pályafutását egészében eltévelyedésnek állítják be. Szerintük Féja útja azért vezetett zsákutcába, mert elfordult Zsilinszkytől. A Viharsarok, a Márciusi Front évei ezek a szakítás utáni idők. Féja ekkor pályája kiemelkedő szakaszát járta, érdemeit a későbbi tévedései sem árnyékolhatják be, kár lenne tehát a tényeket és az érzéseket összekavarva, mesterséges homályt teremteni. De kár lenne az önállósodó Féja méltatását Zsilinszky-ellenes támadásnak, Zsilinszky lekicsinylésének vélnünk, vagy akár Féja későbbi botlásait feledtető „szerecsenmosdatásnak”.

A baráti kör tollát Féjáról írva – mint volt már róla szó – elfogultság vezeti, akár tudatosan, akár ösztönös ellenszenvből. Nézzünk néhány, nem is különösebb súlyos példát erre. A fentebb már idézett egyik mondat pl. történésztől szokatlan „nagyvonalúsággal” azt állítja, hogy Féja „kormánypárti publicistaként” a „gleichschaltolt Est-lapokba” írt. (5:42.) A kormány és a kormánypárt fogalma között még a Horthy-kor viszonyia között is különséget lehetett tenni. Féja soha semmilyen kormánypártnak a tagja nem volt. A Magyarország című napilap, amelyre Vigh Károly céloz, nem a kormánypárt, tehát a Nemzeti Egység, majd az örökébe lépő Magyar Élet Pártja napilapja volt, hanem az Est-konszerné, s csak később vált állami jellegűvé (1939 decemberében az Athenaeum Kiadóval együtt), miután Miklós Andorné Gombaszögi Frida kényszerű belátásból, a szellemi életben faji megkülönböztetést bevezető zsidótörvények miatt eladta a tulajdonában lévő részvénytöbbletet az államnak. Ezt követően e törvényt az Athenaeumnál és a Magyarországnál éppúgy végrehajtották, mint más vállalatoknál, csökkentették a zsidó származású alkalmazottak létszámát (27); a szó histográfiai értelmében azonban gleichschaltoltnak legfeljebb zsurnalisztikai nagyvonalúsággal nevezhetjük az Est-lapokat, s ezen belül a Magyarországot, amely 1939 után kormánylap volt, de nemegyszer – Teleki Pál politikai irányvonalán – a kormánypárt ellenében is megpróbált lavírozni. A magyar sajtó a fokozatos fasizálódás s az új sajtótörvény, a sajtókamara felállítása, majd a háborús cenzúra (demokratikus államokban is szokásos és természetes) bevezetése ellenére is még meglehetős mozgásteret élvezett a hitleri Németország sajtójához viszonyítva. Csak a legkézenfekvőbb példákra utalva: ellenzéki pártlapok jelenhettek meg továbbra is, a Népszava híres 1942 karácsonyi száma is legálisan készült. A Magyarország például, és személy szerint Féja Géza is határozott és egyértelmű nyilasellenes cikkeket jelentetett meg a Vigh Károly által „gleichschaltoltnak” nevezett években. S ne feledjük azt sem, hogy Féja nem az elbocsátott zsidó származású újságírók helyére nyomult be, a Magyarország még Miklós Andorné idejében alkalmazta a Viharsaok című könyve miatt állásából elbocsátott tanárt.

Nem kifejezetten tárgyilagos eljárás az sem, hogy Féjának egyetlen visszaemlékezése sem került bele a Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetbe, amelynek az előszava ugyanakkor kimerítően foglalkozik ezekkel a memoárokkal. A szerkesztő – ugyancsak Vigh Károly – Féja mellőzését azzal indokolta, hogy írásai önálló kötetben jelentek meg; másoktól viszont – Kállai Gyulától, Nagy Istvántól például – ilyen esetben is beválogatott egy-egy részletet, mert ezek szerinte „sok fontos ecsetvonással gazdagították Bajcsy-Zsilinszky Endre pályaképét”. (5:43.) Az emlékezésgyűjtemény előszava kétségtelenné teszi, hogy Féja tudatos elhagyásáról, tehát a kortársi emlékezések szándékos retusálásáról van szó, mert Féja, aki Zsilinszky nagyságát ezekben az írásokban feltétlenül elismerte és kidomborította, néhány kérdésben a szerkesztőtől eltérően gondolkodott. Ugyanakkor Vigh Károly a könyv második kiadásában teret adott egy olyan (újonnan készült) írásnak, amely Az utolsó szó jogán címmel kizárólag Féja Lapszélre című könyvével, a Bajcsy-Zsilinszky Endréről írott fejezetekkel foglalkozik.

Ugyanebben a kötetben csonkán, a Zsilinszky–Féja kapcsolatot árnyaló részletek elhagyásával jelent meg az a levél, amelyet Bajcsy-Zsilinszky írt Németh Imrének 1937. február 8-án. A kihagyásokat a szerkesztő nem jelölte, e szövegrészek a második, bővített kiadásban sem olvashatók, s az elhagyásokat itt is csak hellyel-közzel jelzi a szokásos kipontozás. De elmarad Féja neve abból a névsorból is, amely Bajcsy-Zsilinszky Endre asztaltársaságát veszi számba. Pedig Féja e körnek évekig állandó tagja, ismert alakja volt. (5:19–20.)

A „koronatanú”, akire a többiek hivatkoznak, Talpassy Tibor érezhetően elfogult. Emlékezéseiben már a szavakon, a stíluson is átüt az ellenséges indulat. Féját, midőn először bukkan fel a neve, így mutatja be olvasóinak: „akadálytalanul helyezhette el saját és kegyeltjei kakukktojásait” az Előőrsben; a lap hangja ezért itt-ott a „levedlett időkre emlékeztetett”; Féja a „kezébe kaparintotta” a lap irodalmi rovatát és azt „teljesen egyéni ízlésének rendelte alá”. Megtudjuk, hogy Féja korábban Szabó Dezső „fullajtárja volt”, és „saját sápadt versszüleményeit csempészte be” a Mester lapjában, aki emiatt „elvesztette türelmét, és sületlenségnek nevezve a költői zengeményeket, kitiltotta azokat a lapból”, sőt, még az Előőrs indulásakor is tiltakozott a munkatársnak jelentkező Féja szerepeltetése ellen (3:12.) Ez utóbbiak forrása egyébként ugyanaz a Kerecsényi Imre, akiről volt már szó annak kapcsán, hogy Féja állítólag Mickó körül legyeskedett. Talpassy szigorúan csak olyan események felelevenítését ígéri, amelyeknek általában önmaga, ritkábban valamelyik barátja volt a közvetlen résztvevője. Féjáról azonban harmadkézből kapott pletykákat szellőztet: Bajcsy-Zsilinszky iskolázatlan, ám Talpassy szerint intelligens mindenese aligha lehetett szem- vagy fültenúja a legalább hat évvel korábban történteknek. Talpassy látóhatára sok esetben leszűkül a háziszolga horizontjára a Féja–Zsilinszky kapcsolat megítélésében, másutt is beismeri, hogy „a szemnyitogatás sok dologban Kerecsényi Imrén keresztül történt”. (5:278.) Talpassy Tibor a Nemzeti Radikális Párt 1930. november 1-jei zászlóbontásráról írva megjegyzi, Féja nem volt jelen (3:21–22.), s ez valószínűleg igaz is, a szövegkörnyezetből azonban arra lehet következtetni, hogy azért maradt távol, mert fenntartással fogadta a pártalapítást, hasonlóan Zsilinszky politikai asztaltársaságához, a „napkeleti bölcsekhez”. Talpassy itt elhallgatja, amit egyébként jól tud, s másutt leírt (5:273–294.): Féja Géza ekkor boldogság és balsejtelmek között hányódott, felesége napokkal előbb szült, s röviddel később gyermekágyi lázban elhunyt, az újszülöttet vérátömlesztéssel sikerült csak életben tartani. Féját mellesleg ekkor Esztergom-táborhoz fűzték az iskolai kötelezettségei, mindemellett a kérdéses napokban még influenzás is volt, a távolmaradását tehát számos komoly ok indokolta. Zsilinszky táborában a pártalapítás egyik legkövetkezetesebb híve volt, amit Talpassy ártatlannak látszó ténymegállapítása az adott szövegkörnyezetben elvitatni látszik.

Tudtommal nem kapott nyilvánosságot, de él és terjed, amit Nagy Tibor egyik, Féja pályafutását felvázoló levelében írt az 1945 utáni békéscsabai évekről: „Mit csinált Féja ott a könyvtároskodáson kívül? Mivel magyarázza, hogy éppen békéscsabai tartózkodása idején a nyilas csőcselék csabai utóhada különös gyalázatos tüntetést tartott Bajcsy-Zsilinszky neve és emléke ellen, és követelték Bajcsy-Zsilinszky utcájának és névtáblájának a levételét? E turbulenciában részt vett Áchim nyilas rokonai mellett a Kis János altábornagyot és Bajcsy-Zsilinszkyt a nyilas terroristák kezébe adó Mikulich Tibor páncélszázados békéscsabai menyasszonya, akit Cseres Tibor is ismert. Volt-e közvetlen köze Féjának a tüntetéshez? Vagy tán közvetett köze volt csupán? Ezt a hézagot is csak Féja becsületes önvallomása töltheti ki.” (28) Minderről természetesen megkérdeztem nemcsak az akkor még élő Féját, hanem a tanúként pártatlan Cseres Tibort is. Egyikük szerint sem volt Féjának köze a tüntetéshez, Mikulich menyasszonya pedig, akit Cseres valóban ismert, nem békéscsabai, ettől függetlenül neki sem volt köze az eseményhez.

E néhány példa is érzékelteti, hogy a „baráti kör” nemcsak valakiért, hanem valakik ellen is hadakozik. Gyűlölség, Zsilinszky emberségéhez méltatlan indulat vakítja el őket. Harcmodoruk már-már a kérlelhetetlenül vitatkozó Féja legkíméletlenebb pillanataira emlékeztet. Módszerükben az a félelmetes, hogy valódi tényeket eltorítva alakították ki a vádak alapjául szolgáló hamis koncepciót. Mert tény az, hogy a népi írók egy csoportja, köztük Féja Géza is, 1934–35 tájt kereste a párbeszéd lehetőségét a hatalommal. Zilahy Lajos villájában találkoztak Gömbös Gyula miniszterelnökkel. Tény az is, hogy emiatt az Új Szellemi Front néven ismert akció miatt a résztvevőket éles támadás érte bal felől, többek között József Attila részéről, továbbá nem baloldali, de zsidó származásuk miatt a fasizálódás, hitlerizmus fenyegetésében élő körök irányából. Tény az is, hogy Féja Géza és Zsilinszky Endre útjai szétváltak, s ha a szemtanúk eltérően emlékeznek is, e szétválás – egyébként hosszú – folyamatának volt egy látványos vagy csak látható pillanata 1935 decemberében, akár összeszólalkozás, lehordás, elvörösödés, ajtócsapkodás, akár csak néma, hirtelen eltávozás volt is a jele. Tény az is, hogy Féja Áchim halálában nem tartotta vétlennek Zsilinszkyt, aki részese volt a tragikus végű dulakodásnak. Tény az is, hogy az Áchim-drámát, amelyet eleinte csak Zsilinszky előadásából ismert, e beállításban utóbb egyoldalúnak találta; Áchim-tanulmánya erősen felzaklatta és sértette Zsilinszky Endrét. Tény az is, hogy Féja 1934-től előbb külső, majd 1937 után belső munkatársa volt a Magyarországnak, s e lap 1939 végén állami jellegű lett. Féja a háború kitörése után újságíróként a hatalmi elit Teleki Pál nevével jelezhető szárnyának álláspontját képviselte, egyszerre írt a jobb- és a baloldal ellen is. Tény az is, hogy néhány cikkét áthatotta a polgári és emberi jogokat korlátozó hazai zsidótörvények, továbbá az oroszellenes politika szelleme. Hangja akkor torzult el, amikor – soha föl nem adott – politikai értékeit: az önkormányzatot, demokráciát, nemzeti függetlenséget, német- és nyilasellenességet elválaszthatónak vélte – főként az ország külpolitikai helyzetének megfelelő taktikából – az emberi jogoktól. Korábbi patriotizmusát feladva és feledve, a magyarság ügyét nem a magyarság egészével, tehát a hazai zsidósággal vállalt teljes szolidaritásban képviselte, így képességeit végső soron nem a progresszió különféle – népi, polgári, szociáldemokrata – szárnyának a közelítésére, a nemzeti egység és ellenállás erősítésére hasznosította. Tény, hogy félt az „idegenvezetőktől”, a náci és a bolsevik befolyástól, s ebben közös nevezőre jutott a Horthy-korszak hatalmi elitjével. Tény az is, hogy Féja Géza ellen ügyvédi feljelentés alapján népbírósági pert akartak indítani, amire végül azért nem került sor, mert az „illetékes köröknek” az volt a felfogása, hogy „amennyiben közönséges bűncselekményt nem követtek el s háborús bűnösöknek nem tekinthetők, az ilyen irodalmi vétségekből nem akarnak bűnügyeket csinálni.” (29)

Hamis viszont az a kép vagy inkább karikatúra, amely e valóságelemek felhasználásával és kiforgatásával, időrendi csúsztatásokkal készült. Nem igaz, hogy Féja Géza volt az Új Szellemi Front egyik bábája, s hogy 1935-től egyre inkább és egyre erőteljesebben jobbra tartott; nem igaz, hogy amiatt szakított Bajcsy-Zsilinszky Endrével, mert Gömbös mellé állt (1, 4), s 1935 őszén „már Gömbös «reformifjaként» az egyik kormánylap munkatáarsa” (1). Nem igaz az, hogy Féja hangjának az eltorzulása a Bajcsy-Zsilinszky Endre útjáról való letérés következménye volt (4), s hogy Féja Zsilinszkyt tartotta Áchim gyilkosának (1), „Válasz-beli cikkével Brutusként tőrt döfött beléje”. (5:42.) S ebben a fogalmazásban nem igaz, hogy „Féja aztán a gleichschaltolt sajtóban oly lelkesen támogatta a sorozatos «megkülönböztető» intézkedéseket hozó kormányokat, hogy e tevékenysége miatt a felszabadulás után a háborús bűnösök listájára került”. (4) Nem igaz, hogy Féja szocializmusa nemzetiszocialista színezetű lett, s az üldözöttek ellen életbevágóan izgatott (25), s csak barátai ügyeskedték le e háborús bűnösök listájáról. (4) Az embernek az az érzése, ahogy a tények csoportosítását, a felborított időrendet látja, hogy Zsilinszky egykori munkatársai a történelmi érvényű vagy mára hivatalos rangra emelkedett, az uralkodó eszméknek megfelelő Féja-ellenes kifogásokat vették át és vetítették rá saját sérelmeikre, ezt foglalták sajátos koncepcióba, noha a jelek szerint más a Féjával szembeni ellenérzésük indítéka. Nagyon mély sértettség gyűjtögeti össze és tartja számon Féja különböző, a támadás pillanatában látványosan kihasználható hibáit a személyes elszámoláshoz.

 

3.

A tények nagyvonaulú kezelése és kisajátítása helyett a Féja-kérdésben (is) érzékenyen kellene megkülönböztetnünk, mikor milyen irányból, miért érte őt bírálat. Volt, aki egészen egyszerűen csak az emberi természetét viselte nehezen, félt csípős nyelvétől; mások számára a saját feladataihoz és ideáljaihoz erősen kötött értékszempontjai és egyoldalúságai voltak elfogadhatatlanok; voltak, akik személyes okból, s voltak, akik világnézet–ieszmei indítékokból fordultak ellene. A szellemi alkat különbözősége nyilvánult meg például Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza Werbőczy-képében. Féja kora osztályigazságait vetítette vissza a múltba, s Ady szemével nézett gyűlölettel Werbőczyre. Zsilinszky viszont a saját korában helyezte el és méltatta a feudális önkény korában megnyilvánuló s a jobbágyság érdekeit is kifejező törvénykönyv összeállítójának jogérzékét.

Féját ugyanazért különféle indítékból is bírálták. Az Új Szellemi Front miatt a baloldal túlnyomóan eszmei, Bajcsy-Zsilinszky Endre és környezete főként személyes okból. Változott ő maga is, ezzel együtt változott a kortársak véleménye is. József Attila például 1929-ben tekintélyként idézte, 1935-ben támadta, 1937-ben újra elismerően „lobogótüzű igehirdetőnek” nevezte. (30:41., 164–165., 193., 274.) Fejtő Ferenc 1936–38 között rokonszenvvel, szinte bajtársként kezelte, együtt próbálták közelíteni a népi-urbánus tábort. (31:14) A kortársi vélemények közül markáns és jellegzetes a Szép Szó köre álláspontja, ezért ezt egy kicsit részletesebben tekintjük át. A Szép Szó szerkesztői egy időben barátsággal, rokonszenvvel nézték: „Féja Géza volt az, igen kevesed magával, akire ama »népi« körben mindmostanáig zavartalan tisztelettel és bizalommal tekintettünk, minden irodalmi fenntartáson, felfogásbeli különbségen és folyóirattársasági határon át is. Még magunkat is kétkedéssel töltött el, nem ítélünk-e túlságos szigorral egy olyan társaság, olyan mozgalom jellegéről, amelyben vezető helyen, ilyen bátor, becsületes, helytálló ember szerepelhet. [...] Ő csakugyan tisztességesen és következetesen ragaszkodott vállalt alapelvéhez, ahhoz, melyet, mint «népi demokráciát», némileg szószaporítóan határolt körül, de önfeláldozóan szolgált.” (32:250–251.) 1938 decemberétől azután homlokegyenest megváltozott, s teljességgel elutasító lett Féja megítélése a Szép Szó körben, miután a Kelet Népe, amelyet Szabó Pállal együtt Féja szerkesztett, egy névtelen közleményben megtámadta az akkor már emigránsnak számító, Párizsban élő Fejtő Ferencet, mert – a lap szerint – „az utóbbi hónapokban [...] durva és hazugságtól hemzsegő támadások jelentek meg a magyar népi arcvonal íróiról”. Az írástudóhoz méltatlan hangú közlemény így zárult: „A Fejtő-Fischl típusnak mielőbb pusztulnia kell a magyar életből, s minden becsületes magyar szellemnek meg kell tagadnia a közösséget vele.” (33)

A támadásra Fejtő nevében a Szép Szó szerkesztői, Gáspár Zoltán, Ignotus Pál és Remenyik Zsigmond válaszoltak, s a „fischelező és denunciáló közleményért” Féja Gézát, mint a Kelet Népe egyik szerkesztőjét – tehát nem mint szerzőt – erkölcsileg is felelőssé tették. (Tegyük hozzá: joggal; megalapozatlan viszont, hogy a közleményt maga Féja írta, mint azt később Fejtő állítja (31:14., 34,); mindez azonban nem csökkenti Féja felelősségét.) A Szép Szó szerkesztői „a hazug adatokra épített följelentésre egy kétségbevonhatatlan tényre, egy bárhol elolvasható cikkre épült följelentéssel” feleltek, „olyannal, mely a rendőrhatóságot aránylag kevéssé érdekelheti, de annál inkább azokat, akik a magyar életben mutatkozó, rejtelmesnek látszó pozíció-különbségeket számontartják és okaikat számonkérik. Igen, följelentjük a kortársaknak, Magyarországon belül és kívül tartózkodó magyaroknak, a demokrácia híveinek és hívőinek s mert minél szorongatóbb a pillanat, annál messzebbre kell néznünk: a jövő nemzedéknek, a leendő oknyomozóknak és olvasóknak, a történelem hatalmas restanciával terhelt ítélőszéke előtt is följelentjük a csalárdságot, kétértelműséget és nemtelenséget, mely egy szomorú időben a lelkeket és papírosokat ennyire megfertőzhette. (32:251–252.)

Fejtő Ferenc a történtekről a következőképpen számolt be 1986-ban megjelent francia nyelvű emlékiratában: „Elutazásom Magyarországról nem maradt észrevétlenül. Mégis meglepett a népiesek csúnya támadása a Kelet Népe című folyóiratban, mely célzást téve zsidó származásomra «szökéssel», «gyávasággal» vádolt. Mi is bizonyítja jobban, hogy nem tartozom a magyar szellemi élethez, mint ez a menekülés? Ilyen körülmények között – írja a folyóirat – megdöbbenéssel kell fogadnunk, hogy a «szociáldemokrata sajtó folytatja írásaim közlését». «Az effajta emberek el kell, hogy tűnjenek a magyar életból. [...] Minden becsületes magyar el kell határolja magát tőle.» Ez a támadás nem a nácik műve volt, hanem egy olyan szerkesztőségé, melyet a mozgalom élén járó Féja Géza vezetett. Az elítélő állásfoglalás annál is inkább meglepett, mert Féjával – akivel Hatvanyéknál találkoztam – kapcsolatom baráti volt, olyannyira, hogy méltató cikket írtam Viharsarok című könyvéről, amely a paraszti élet nyomorúságáról szólt, s mikor Féját megtámadták ezért a könyvéért, én voltam az, aki a Szép Szó hasábjain tiltakoztam az őt ért bírálat ellen, s kifejeztem vele való szolidaritásunkat.” (35)

A fenti példa is mutatja, hogy a Féjáról alkotott véleményeket nem mindig helyezhetjük el politikai vagy irodalmi irányzatok sémáiba. 1937 tájt például egész biztosan közelebb állt hozzá az „urbánus” Fejtő Ferenc és a Szép Szó köre, mint például a „népi” Németh László. (32, 36, 37) A lényeget fedjük el, ha a baloldali fogadtatásban nem különböztetjük meg például Révai József és Fejtő Ferenc 1938-at követő elutasítását (31, 38, 39). Fejtő a háború után az emigrációt választotta a rákosizmussal szemben, amelynek ideológusa Révai József volt. Révai, illetve Fejtő Féja képében a baloldaliság más-más elemei váltak hangsúlyossá, az egyikben a bolsevista-sztálinista, a másikban pedig a polgári demokrata, humanista oldal.

Az üldözött zsidóság politikai nézetkülönbség nélkül és osztályhelyzettől függetlenül ítélte el Féját a zsidóságot is érintő újságírói működése, különösen a Stefan Zweig halála alkalmából írt Öngyilkosság és a köztudatba „Negresco” címmel átment Razzia „Mekkában” című cikkei miatt. (40) A Viharsarok moszkvai magyar visszhangjában szélsőbaloldali, bolsevista-kommunista „kisajátítás” figyelhető meg. (41) Féja e téves megítélése adott alapot a későbbi csalódásoknak, hisz eleve magában hordozta a „renegátság” esélyeit. Féja elmozdulása a moszkvai „olvasatban” erőteljesebbnek látszott, mint valóságosan. Ugyanilyen túlzással, alaptalanul tartották mások szélsőjobboldalinak. Nemcsak élő szóban terjedtek róla olyasfajta pletykák, hogy zöld ingben, nyilas karszalaggal grasszált az utcán, s nemcsak a zsidó, s egyáltalán háborús tragédia feltárulásának döbbenetes pillanataiban fasisztázták le, mint Várnai Zseni 1945 legelején, az ostrom utáni első találkozásukkor – ilyen vélemények ma is olvashatók. (25, 42) Rónai Mihály András például változatlanul kommunista szentimentalizmusnak véli, hogy Féja lekerült a háborús bűnösök listájáról, s nem vonta felelősségre a népbíróság. Szerinte tíz év alatt aligha úszta volna meg, semmivel sem volt kevesebb a rovásán, mint azoknak a kollaboráns francia íróknak, akik közül Brasillachot kivégezték, Maurrast lecsukták és az Aladémia halhatatlanjai közül kilökték, Céline megszökött és Drieu La Rochelle öngyilkos lett. (42) Ilyen nézőszögbül a Féja-életmű vizsgálata eszmetörténeti, filológiai kérdés helyett perújrafelvételnek, rehabilitációnak minősül: „Ahol ugyanis háborús bűnök elévülhetetlenségét vallják s ezért a négy égtáj felé joggal küzdenek, ez a krédó s ez a küzdelem nem torpanhat meg ott sem, ahol útjában hajdani érdemekből font kerítést talál. Vak és örök elvetését olyasminek, ami érték, ez persze nem követeli, s a legkevésbé hazai gyakorlatunkban jelenti. A tapintatos kezelésben a múlt erkölcsi zűrzavarának némi öntudatlanul hurcolt hagyatéka csak ott ütközik ki, ahol ez rendszerint előzetes érdemek mérlegelésével történik.

«Baloldalról indult» – hangoztatják ilyenkor, s egész szókincse termett már a kegyes eufemizmusoknak, melyekben megmosdatják, aki rászorult. Visszaélve a helyes elmélettel s némi vulgármarxizmusig kihegyezve belőle azt, amiről úgy véli a stiliszta, hogy kezéhez áll: cigányútra ment szociális indulatoktól ilyen meg olyan hatások átmeneti érvényesüléséig se szeri se száma e zsargon leleményeinek. Lehet, hogy Shakespeare túlkomplikálta a renegát, a baloldalról, akarom mondani Rómából indult Coriolánnus dolgát – de ilyen olcsó szimplizmust a másik lángelme, Marx sem írt elő.

Baloldali előzmény és előzetes érdemek után jobbrafordulás és ellenforradalmi, majd háborús hatalom szolgálata: normális észjárás szerint mi más ez, mint árulás? S haladó mozgalmak történetében – egyáltalán az erkölcsi világrendben – az árulás mióta enyhítő, nem pedig súlyosbító körülmény? Korántsem holmi sírontúli üldözést reklamálok, csak a szoba áll ferdén velem, csak egy morális zűrzavar öntudatlanul cipelt maradékait tapogatom.” (42)

A Féja ellen indított népbírósági eljárás alapja egy, a Haladásban megjelnt denunciáló szándékkal időzített riport volt, s erre hivatkozott egy ügyvédi feljelentés, amely szerint Féja kétszáznál is több munkaszolgálatos zsidó haláláért közvetlenül is felelős. (29, 43) „Súlyos az ő bűne, mert egyike volt azoknak, akik kezdetben lázítottak és elindították azt a lavinát, amelynek 450 000 zsidó a halottja.” (29) Féját tehát közönséges bűncselekménnyel vádolták s vádolják ma is, ezért tekintik háborús bűnösnek, holott Féja esete épp azt bizonyítja, hogy milyen nehéz általánosságban antiszemitizmusról beszélni. Féja tisztátalan hangú, faji szempontokat is megpendítő cikkeiből sem bizonyítható például olyasmi, hogy szerepet kívánt volna azoknak a borzalmaknak az előidézésében, amelyek később bekövetkeztek; világnézeti tisztázatlanság, irracionális behatások, szociális indulatok, esztétikai ellenérzések, osztály- és faji szempontok keveredtek szerencsétlen hangú, tisztátalan tónusú írásaiban. Eljárásra egész egyszerűen azért nem került sor ellene, mert illetékes politikai köröknek, nyilván a kommunista pártnak az volt a felfogása, hogy az ilyen erkölcsi-irodalmi vétségekből nem kell bűnügyeket csinálni, ahogy azt dr. Major Ákos miniszteri tanácsos, a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke szakvéleményében megfogalmazta. (29)

Amikor Féjával kapsolatban nem antiszemita, hanem antiszemita felhangú cikkekről szólunk, nem szépíteni vagy enyhíteni akarjuk a tényeket, hisz az antiszemitzumus antiszemitizmus így is, úgy is. De mégiscsak meg kell különböztetnünk a Féjára jellemző hangoltságot a holocaust, krematórium, koncentrációs tábor, gettó, likvidálás, nácik, nyilasok képzetét idéző jelentéstől, ami a közvéleményben e szóhoz tapad. Féja a szónak ebben az értelmében nem volt antiszemita.

Felmerül persze, érdemes-e egyáltalán e részletkérdésekkel pepecselni. Van-e jelentősége annak, hogy Féja útja ekkor vagy akkor vált problematikussá, ha azzá vált. Nem szerecsenmosdatás készül-e mégis, amely filologizálás ürügyén a pályakép lényegi mozzanatában próbálja megkerülni az állásfoglalást? Ha becsületesen akarunk megszólalni a „Féja-kérdésben”, nem helyesebb az egész életműre non possumus-t mondani? Nincs-e igazuk magasabb szempontból a baráti kör tagjainak, még ha a részletekben esetleg tévednek is? Mert ha egyetértünk abban, hogy Féja útja Zsilinszkytől idővel jobbfelé tért, antiszemita jellegű cikkeket írt, akkor az ő Féja-képüktől lényegében egyetlen mozzanatban tér el az álláspontunk – leszámítva most az (egyébként nem mellékes) árnyalatlan stílusú, csúsztatott fogalmazást –, abban, hogy mikorra datáljuk Féja kritikus pályaszakaszának kezdetét, 1935-re vagy későbbre, s a tévelygés összefüggésbe hozható-e a Bajcsy-Zsilinszky Endrétől való eltávolodással. Az önmagában nem ily oly jelentős eltérés ellenére azonban veszedelmes szövevény a kortársi emlékezetnek az az indázata, amely ránőtt nemcsak Féjára, hanem a korra is. Ezért is foglalkozunk vele. Szellemi életünket nemegyszer tizedelték proskribálások, kiátkozások és kitiltások; a lefojtottság és manipuláció miatt a légkör majd mindig alkalmatlannak bizonyult a tisztázó viták számára, így a különféle indítékú, jogos vagy jogtalan, személyeskedő vagy elvi fenntartások idővel kezdtek összefonódni; áttekinthetetlenné válik maga a szellemi élet is, nem lehet látni, hogy a vitákban mik az igazi indítékok és szándékok. Mint az avaros vízben a hínárkuszadék, bárhol is ér hozzá az ember, azonnal tovaúszik, mozdul, megbolydul az egész. Sokszor tapasztaljuk, hogy szellemi válsághoz vezet a történelem és a tények olyan nagyvonalú kezelése, amely néhány végső általános ítéletre formál csak jogot, ahogy például a fasiszta nemzet, vagy az utolsó csatlós fogalma is szerencsétlenül fedte el gyötrelemekkel, tévedésekkel, hősiességgel és tipródásokkal terhes közelmúltunkat, s a benne hányódó, kitörni akaró vagy belenyugvó, lázadó és sodródó ember vonzásait és választásait. Megtudunk-e valamit is a korról, ha például Féja Géza működéséről, pályafutásáról csupán forradalomban vagy ellenforradalomban, haladásban vagy reakcióban, bal- vagy jobboldalban próbálunk meg átfogó értékelést adni? Az embernek olykor az az érzése, midőn a Féja elleni támadásokat, „vitákat”, utóéletét, irodalomtörténeti, kritikai recepcióját, még inkább ennek a hiányát látja, mintha lennének érdekek, amelyek a mesterséges homályt tartják kívánatosnak. A Féjára vonatkozó legkülönfélébb ellenérzések és bírálatok összekuszálva, áttekinthetetlenül tökéletesen alkalmasak arra, hogy kitöröljék az utókor tudatából az egész életművét. Az életmű azonban megszületett, része és tünete a huszadik századi szellemi életünknek. Féja irodalomszemléletén és szociális izzékonyságán nemzedékek nőttek fel és eszméltek, ugyanakkor nemzedékek ejtik elutasítóan a nevét túlzó egyoldalúságai, a tárgyszerű gondolkodás megsértése, világnézeti tisztázatlanságok és antiszemita kicsengésű cikkei miatt. Az életmű megítélésében általában jogos, ám egyoldalú megközelítés érvényesül; nyugodtan elmondhatjuk, hogy akik lelkesednek érte, ezt nem antiszemita felhangjai miatt teszik, s mások nem szociális érzékenységét utasítják el. Az egyoldalú recepció hosszabb távon viszont óhatatlanul homogenizálja ezt a bonyolultan ellentmondásos és csak kritikailag kezelhető életművet, s így teljes körű rehabilitációt vagy teljes körű elutasítást fog követelni magának.

A személyes ellenérzés pedig gátolja, hogy egy jelentős irányzat hatásos alakja történelmi érvényű kritikában – s nem mentegetőző bűnbánatban – megtisztulva a maga helyén illeszkedjen be irodalomtudatunkba.

Akarva-akaratlanul is a dezorientációt, a múltkép és a jelenkori érdekviszonyok összekuszálását, a nemzeti és történelmi önismeret zavarait szolgálják a „baráti kör” megnyilvánulásai is. Velük vitázva a lehangoló kis csetepatékat csak azért érdemes vállani, hogy tisztuljanak a múlt sebei, hogy árnyaltabban, változásaiban lássuk magát a kort, s abban Féja pályáját, erényeit és hibáit, tudjuk, hol tévesztett utat, tanuljunk botlásaiból, hogy felismerjük a történelemben újra meg újra felállított csapdákat, amelyeket neki nem mindig sikerült kikerülnie.

 

4.

A Féja-ellenes beállítódás magyarázatáért nagyon mélyre kellene leszállni a Bajcsy-Zsilinszky Endrét egykor körülvevő emberi környezetbe, olyan viszonyokba, amelyeket fölösleges fölidéznünk. Az emlékező pozíciója, pszichikai állapota, az emlékek érlelődésének folyamata mégis eléggé meghatározó ahhoz, hogy ezzel kapcsolatban egyet-mást mérlegre tegyünk.

A kör emlékiratírója Talpassy Tibor, „Zsilinszky legközvetlenebb környezetének immár egyetlen [időközben, 1988-ban elhunyt] élő tanúja” (21), „1929-től 1944-ig valóságos belső titoknoka” (4) – ahogy a többiek előszeretettel hivatkoztak rá.

Talpassy Féja fiatalabb kortársa volt. Amikor Zsilinszky a munkatársává fogadta, „Féja már magas sarzsit viselt a táborban” (3:24). Eleinte Féja bűvkörébe került, az ő hatására kiszélesedett addigi belterjes irodalmi érdeklődése, ezért a lekötelezettjének érezte magát. (3:24–25., 11:106) Később azonban elsodródott mellőle, mégpedig előbb Hubay Kálmán, majd Kodolányi János irányába. (3:54–67., 11:101–214) Féja ugyanis nem sokra becsülte, s ami fontosabb, nem eléggé egyengette Talpassy bontakozó írói-újságírói pályáját, ezzel szemben Hubay és Kodolányi igen. Az 1931-es választások előtt Talpassyt a posta, ahol dolgozott, ideiglenesen vidékre helyezte, hogy mint állami alkalmazottat kivonja az ellenzéki politikai agitációból. A visszahozása azonban valahogyan lekerült a napirendről. Féja nem szorgalmazta, annál inkább Hubay Kálmán. Amíg Féja a szerkesztő, Talpassy „aláírás nélküli kis vitacikkeket, könyvismertetéseket, kulturális rendezvényekről szóló beszámolókat” írhatott csak. (3:50., 52., 58.) Emlékezéseiben felidéz egy beszélgetést, s a következő mondatokat adja Hubay szájába: „Féja mester rakott talonba?”; „Féja pompás néptribun, de nem ért az emberekhez; fogalma sincs, kiből mit lehetne kifacsarni, tehát nem is szerkesztőnek való.” (3:58.) Féjára mint szerkesztőre vonatkozó elmarasztalásokat másutt is olvashatunk Talpassytól (24); mellőztetésére utal az is, hogy a Márciusi Fiatalok szemináriumának előkészítéséből kihagyták. Emlékezései szerint ezt kimondottan sértődéssel fogadta. (3:68.) Féja nem engedte érvényesülni a lapban Talpassy baráti körét sem, Kodolányi viszont igen. (11:173.) Talpassy nézőpontját láthatóan meghatározza tehát, hogy pályája kezdetén Féja Géza, a tehetségek szüntelen fölfedezője nem fogta meg a kezét. Nem sokat tévedhetett, hisz elég jó szeme volt például Szabó Pál, Sinka István, Tamási Áron rendkívüli értékeinek a felismerésére. Akiben már Féja, a nagy felfedező sem látott írói vénát, annak a tehetségében valami hibádzhatott.

Talpassy, bár Féjával szemben elfogult, kitűnő emlékiratszerző, könyvei némi kritikával jó forrásmunkák. A tárgyilagossága olykor felülemelkedik ellenszenvén, nemcsak az érzéseihez, hanem a tényekhez is ragaszkodik, így helyenként rejtett ellentmondásokba keveredik, s akaratlanul is önmaga kritikáját adja. A reggel még várat magára című könyvében például (3) nyomon követhetjük Féja-ellenes érzéseinek és érdekeinek a felülkerekedését, Zsilinszky és Féja fokozatos eltávolodását, az értékek egyezségét gátló belső viszályok kialakulását. Nem éppen hízelgő a kép, amit Zsilinszky környezetéről megtudunk: a munkatársak zöme a vezér, az „öreg” iránti hűségre hivatkozva, olykor személyes okból hivatásának tekintette, hogy csökkentse Féja befolyását, kiüsse őt a nyeregből, pontosabban már azt sem engedte, hogy nyeregbe szálljon. Szerepük volt abban, hogy Féja nem, vagy csak késleltetve foglalhatta el Zsilinszky mellett a számára természetesen adódó pozíciókat. Talpassy szerint Féját előbb a „fent” (Zsilinszky lakása) és a „lent” (a párthelyiség) közötti feszültségben tették meg bűnbaknak (Mickóval együtt), később Féja állt a lenti elégedetlenek élére. Kerékkötőnek, Zsilinszky rossz szellemének tartotta, s szapulta Bende Máriát, akinek ez rövid úton visszajutott a fülébe. A „napkeleti bölcsek” Hubay támogatásával elzárták Féja elől a szerkesztői utat, Féja ugyanis a pártmozgalom híve, a „bölcsek” viszont ellenezték a Nemzeti Radikális Párt megalakítását. Féja ezért hátramozdítóknak tartotta őket.

Egyáltalán: túl sok a közvetítő, a mindenes, a titkár, a titkárnő a „lent” és a „fent” között, túl sok a mellékalak a főszereplők körül – ez az ember érzése Talpassy beszámolóit olvasva, amelyekben egyre több ellentétről kapunk hírt. Gyanú kíséri Féja minden lépését, a Márciusi Fiatalok szemináriumát: egyszer az a baj, hogy önállósodni akar, majd pedig, hogy asztaltársasággá zsugorítja a szemináriumot, s csak a vitapartnerekkel – figyeljünk a nevekre is! –, Hatvanyval, Ignotussal törődik, elhanyagolja a belső embereket, Zilahy felé tájékozódik. Az érvényesülési gondokkal küzdő „mezei hadak” elégedetlensége nőttön-nő és föl-fölcsap Zsilinszkyhez, de ő csillapítja őket és egyelőre védi Féját, akit a szüntelen morajlás, elégedetlenség-hullám egyszer ki kell hogy mozdítson a jóindulatából. Közben a belső konfliktus mélyül, mert a táborba bekerült egy másik – íróként erősebb – tehetség, Kodolányi János, aki meglehetősen nehéz természetű. Egyénisége Féjához hasonlóan konfliktusforrás, ráadásul régebbi ellenszenv él bennük egymás iránt. Az elégedetlenkedők ezentúl Kodolányi védőszárnyai alá húzódhatnak. Végre adódna tágabb helyiség, hogy a Márciusi Fiatalok szemináriumát újraélesszék, Zsilinszky azonban nem Féját, hanem Simándyt kéri fel erre, benne állítólag jobban bízik, Féja most már Simándyt is szapulja, szintén a háta mögött, amit természetesen visszamondanak, Féja elfelhősödő arccal figyeli, hogy nélküle is „zsongani kezd az erőd”. Mindezt Talpassy beszámolóiból rekonstruáljuk (3:9–96), így volt vagy sem, számunkra most nem ez a lényeges, hanem az, hogy egy belső ellentétekkel, intrikákkal terhelt széthúzó társaság érkezett az 1935-ös választások nagy erőpróbájához. Legalábbis Talpassy Tibor emlékezései szerint. Ekkor már minden érv kapóra jön, amely a belső harcok eldöntésében és a saját álláspont (utólagos) morális igazolásában adu lehet. S ezt az adut a történések hamarosan a „mezei hadak” kezébe is adják. Gömbös Gyula miniszterelnök a kormánypárthoz csatlakozás fejében mandátumokat ígért az így megszűnő Nemzeti Radikális Pártnak – úgy akart tehát adni, hogy kihúzta volna a talajt Zsilinszky alól. Mit kezdjenek Gömbös ajánlatával? Később lesz még erről szó részletesebben is, most csak röviden: Zsilinszky visszautasította, Féja a taktikai elfogadás mellett volt, Zsilinszkyt és pártjelöltjeit Gömbös kiirtatta a választásokon, Féja Zilahy villájában találkozott Gömbössel. A „mezei hadak”, akiket Zsilinszky nemegyszer, sőt ezerszer leintett, most, hogy Zsilinszky bizalma megingott, megtalálhatták számításukat, ez alkalommal nyíltan is vádolhattak, súlyos elvi eltérésnek, Féja eltévelyedéseként tüntetve fel a Zsilinszky és Féja közötti taktikai különbséget. Többéves konfliktusuk e helyzetben megtalálta önigazoló feloldását.

Az eddigi sebekhez képzeljük még oda a továbbiakat: „Az 1935-ös választás csúfos kimenetele, a Szabadság elvesztése, a Független Kisgazdapárt dereglyéjébe történt kéredzkedés új helyzetet teremtett” (3:99.), a párthívek zöme szárazra vettetett. „Akik már «befutottak», azoknál ez nem okozott törést, dolgoztak oda, ahol szívesen vették őket. Mi, névtelenek, jobb híján szétszóródtunk, vagy sporadikus kávéházi csoporttá zsugorodtunk” – emlékezett vissza Talpassy Tibor. (3:101.) Ebben a hangulatban érték meg Talpassyék Féja 1937-es Áchim-cikke megjelenését (18), amely Zsilinszkyt, mint azt a Németh Imrének 1937. február 8-án írt levele tanúsítja (5:222–230.), felháborította. E „bánki” sértődés volt az igazi ír a „mezei hadak” régi sebeire. „A pilvaxi déltutánokon Simándyval kettesben mélázva rendszerint újra megbeszéltük az elmúlt vasárnap szóvillogtatásainak érdekesebb mozzanatait. Másra nem tudtunk kilyukadni, mint hogy össze kellene fogni, és aktivizálni kellene a szunnyadó erőket. Végiggondoltunk több változatot is, egy akadály azonban mindig feltartóztatott bennünket. Kiviláglott, hogy el kellene rugaszkodnunk Zsilinszkytől, amit árulásnak tekintettünk volna.” (3:103.) A tétlenség és a tehetetlenség furcsa önigazolása ez, miközben Féja nevétől, a Jóslások Magyarországról és a Viharsarok kritikáitól hangosak az újságok, s egy másik kávéház „Pilvax-asztalánál” Féja mint a Márciusi Front egyik vezére ül, a Nemzeti Múzeumról tömegekhez szól. Próbáljunk meg fölnézni rá a mélázva, tervezgetve, szárazra vetetten ülő egykori „mezei hadak” szemével.

S ekkor még nem is szóltunk Talpassy attitűdjéről. Talpassy, ragaszkodva az emlékeihez, igen kritikus képet fest Zsilinszkyről. Ha elfogulatlanul olvassuk egymás után őt és Féját, meglepő egyezéseket találunk. Féjának felróják, hogy szerinte Bajcsy-Zsilinszky „tiszta ember volt, csak éppen nem értett sem a szónokláshoz, se a pártszervezéshez, még kevésbé a politikai vezérséghez, aztán minden lehetőséget elmulasztott – például nem fogadott el pénzt a nagytőkétől, hogy lapját fenntartsa –, de nem tudott a parasztok nyelvén sem beszélni, emiatt népszerűsége vészesen csökkent.” (1) Féja kritikai észrevételei jóval tapintatosabbak, mint a „hűséges fegyverhordozóé”. Talpassy szerint Zsilinszky „csapnivaló szónok volt”, „a pártélet «hétköznapjai» nem érdekelték”, „szervezési készsége a minimálisnál is csekényebb”, „a párt sajnos saját tengelye körül forgott”, Zsilinszky a választási előkészületekkor „egy rajzó méhkast hagyott magára”. (3:88.; 23.; 49.; 83.; 42.) Talpassy Zsilinszky-képe semmiben sem tér el tehát a Féjáétól, sőt kritikusabb, a hangja élesebb, stílusa nyersebb, árnyalatlanabb. Ám úgy látszik, Féja nem mondhatja ugyanazt, mert ő a baráti kör szemében „áruló”, s ha mégis megteszi, azonnal támadást indítanak ellene. (1, 22, 23)

Az ítélőerő furcsa kettőslátása Talpassynál, hogy kritikusan nézi, s helyenként kicsinylően is ábrázolja Zsilinszkyt, ám folyton hűségnyilatkozatokat tesz, „kényszeredetten állapítja meg a felelősségét”, de „személye varázsát mégsem tudja elfelejteni”. (3:43.) Szavaiból árad a fegyverhordozó alázata. Zsilinszky mellékbolygólya ő, aki élete értelmét egy másik ember szolgálatában találta meg: „ha berzenkedni támadt kedvem, rögvest rendkívüliségükre gondoltam, s beláttam, hogy a lényeget ők, különleges adottságuk folytán, elevenebbül tapintják” – írta Bajcs-Zsilinszkyről és Kodolányiról. (11:141.) Féja Talpassynál szuverénebb, ráadásul politikailag is önállósodó egyéniség. Az „alvezér” és a „famulus” nézőpontkülönbsége rendkívül fontos az emberi viszonyok alakulásában. Talpassy, amikor már ellenszenvvel nézte Féját, kimondva-kimondatlanul is a saját alázatát kérte számon tőle, figyelmen kívül hagyva, hogy Féja barátja, többé-kevésbé partnere volt Zsilinszkynek.

Talpassy memoárjainak alkotáslélektani hátteréhez hozzátartozik az is, hogy emlékei egy újabb „szárazra-vetettségben” formálódtak tovább, némi bűntudattal terhelve. Önkéntelenül is kompenzál tehát. A harmincas évek derekától ugyanis Kodolányi baráti köréhez tartozott, s annak a kis társaságnak a tagjaként, amelyet az író „családfői” hajlama gyűjtött maga köré, vasárnaponként rendszeresen kijárt a Hidegkúti úti lakásba. 1945-ben azonban, midőn Kodolányi nehéz helyzetbe került, szétbomlott ez a keret, a tagok saját külön útjukra tértek, elpártoltak Kodolányitól. „Bajcsy-Zsilinszky Endre emberei nem maradtak hűséges barátok. A háború után elmaradtak, hűtlenné váltak” – írta Talpassyékról az író lánya, Kodolányi Júlia Apám című visszaemlékezésében. (Magvető, Bp. 1988. 90. 1.) „Úgy képzeltük, az, hogy az ország sebeinek begyógyításában tevékenykedünk, felment minden baráti kötelezettség alól. Elpártoltunk a Hidegkúti úti fészektől, amely annyi esztendő délutánjain adott megnyugvást valamennyiünknek. [...] Nem jutott eszünkbe arra gondolni, hogy ami nekünk elfoglaltság, az egy sértett, magára hagyott ember szemében eltántorodás, s valami módját azért csak lehetne találni, hogy egy-egy vasárnap kiszakadjunk a vidéki agitációs körutak őrlőmalmából. S úgy hiszem, amikor egy, a Tanács körúton lakó barátunknál megbeszélésre gyűltünk össze, hogy mozdítsunk valamit érdekében, nem voltunk elég harciasak, nem követeltük eléggé erélyesen a körünkben megjelent befolyásos politikusoktól a határozott beavatkozást. Elintézettnek vettük egy társunk ügyét azzal, hogy ha a «nagy kutyák» csak hümmögnek, a kicsik se vakkantgassanak fölöslegesen.” (11:211–212.) – írta Talpassy, aki csak 1949 tájt, midőn a közéleti-politikai lehetőségei hirtelen beszűkültek, talált vissza a hallgató, megkeseredett Kodolányi János fájdalomtól fűlő légkörébe. S itt egy rövid kis kitérőt kell tennünk, hogy még jobban érzékeltethessük: Talpassy és a baráti kör részéről döntően személyes és nem elvi-világnézeti indítékok motiválják Féja elítélését. Eléggé közismert, hogy Kodolányi helyzete 1945 után többé-kevésb azonos volt Féja Gézáéval nagyjából hasonló irodalmi vétségek miatt. Felelősségre akarták vonni őt is, rendőrségi idézés szólította kihallgatásra, a háborús bűnösök egyes lapokban felröpített „hivatalos” listáin az ő nevét is szerepeltették. E párhuzam ellenére Féja és Kodolányi megítélése feltűnően eltérő Talpassynál. Kodolányi „utóvédharcát” az Új Szellemi Fronton a „vádolva védekezés” megengedhető harcmodoraként említi. (11:152.) Ugyanakkor Féja a fasiszta miniszterelnök karámjába igyekezett terelni a nép írókat. (1) Talpassy beszámol a Süllyedő világ, Kodolányi János életregénye „elhibázott és igaztalan következtetéseiről”, majd így folytatja: „Mi már csak a kész művet kaptuk meg, s fölösleges lennek elhallgatni, annak általánosító kitételei megrökönyödést váltottak ki belőlünk. Szóvá is tettük, mennyire nem helyeseljük, hogy munkájában elfogadta a nácik és nyilas csatlósaik frazeológiáját. A viták során azt sem hallgattuk el, hogy a megnyilatkozás időpontját különlegesen szerencsétlennek tartjuk, ám az igazság az, hogy ezt akkor Kodolányi nem érzékelte kellőleg.” (11:194–195.) Valóban így volt-e, vagy Talpassy a saját múltját szépítgeti, a lényeg, hogy e „megrökönyödés” ellenére folytatódtak a Hidegkúti úti barátságos vasárnapok (11:195.), a háború után, ha nem is elég harciasan, de megpróbáltak valamit mozdítani Kodolányi érdekében. Nem egyformán mér tehát ez az emberség – ami az egyiknél rossz időzítés, az a másiknál életbevágó hangulatkeltés az üldözöttek ellen. (25) Ugyancsak Talpassynál olvassuk a következőket: „Az én ujjongásom nem is zavarta más, mint az, hogy Zsilinszky sorsáról a felszabadulást követőleg még hosszú hetekig nem tudtam semmi bizonyosat. Na meg Zilahy új Szabadságbeli cikke, amelyben Kodolányit is a fasiszták közé sorolta. Napokig vártam, hogy a nyilvánvaló elírást kiigazítsa, ez azonban nem törént meg.” (11:210.)

Az emlékek hangolódásának igen fontos motívuma tűnik elénk a fenti idézetből: Zilahy Lajos neve, személye. Csak össze kell raknunk a mozaikokat: láttuk Bajcsy-Zsilinszky és Féja szétválásának a hátterében Zilahyt és Kodolányit, s most újra ők gerjesztik Féja körül a térerőt. Zilahy tehát Kodolányit a fasiszták közé sorolta, ugyanakkor állítólag ő járt közben, hogy Féja lekerüljön a háborús bűnösök listájáról (4, 25). Ezt követően kapcsolódik össze az emlékekben és az indulatos cikkekben „a fasiszta miniszterelnök Gömbös”, Zilahy és Féja neve. Zilahy az, akin keresztül Féja állítólag Gömböshöz közeledett (1), Féja Zilahy kegyeibe akart férkőzni, hogy az ő révén rákerülhessen Gömbös futtatott reformifjainak a listájára (4); Féja a Zilahy Lajos befolyása alatt álló Magyarországban „vetett puha ágyat magának” (4); e napilap „a gömbösi politika egyik terméke” volt. (3:72.) Thomas Mann szavai jutnak eszünkbe, hát bizony „mély a múltnak kútja”.

Féja alakjára tehát a Hidegkúti úti esték is árnyat vetettek, ezt a Zilahy és Kodolányi közötti 1945-ös újabb ellentét komorította. Gondoljunk továbbá az özvegy, Bende Mária ellenszenvére: Féja sértései és róla terjesztett mendemondái eleven sebként égették, fájdalmait nyilván elpanaszolta Vigh Károlynak is, aki a Zsilinszky-hagyaték rendezésében segítette. Minden készen állt tehát, hogy az egykori munkatársak ösztönös ellenszenvéből, személyes sérelmeiből szép mese kerekedjék, amely Zsilinszkyről a bajt Féja megrágalmazásával próbálta elvetni, néhány kényes kérdést avval hidalva át, hogy Zsilinszky kritikus politikai nézeteiért Féja a felelős. Pedig Féja nem volt Zsilinszky rossz szelleme (tegyük hozzá: túlzás az is, midőn Féja a Lapszélre című emlékezésében önmagát tüntette fel – a ma [a kései Kádár korban] uralkodó politikai értékek és eszmék úttörőjeként – Zsilinszky jó szellemének). (6:72–154.)

Féja feltehetően fájó, egész életében sajgó élményként hordhatta saját „elbukását” Zsilinszky környezetében. Erről árulkodik öregkori regénye, a Visegrádi esték (44), amelyben a környezet felelősségét írta meg, tragikus befolyását az értékek egyezségére. Egyik nyilatkozata szerint a regénybe bevette önmagát is, „be kellett vennem, mivel itt nemcsak Görgeiről, Kossuthról és a szabadságharcról van szó, de a bűnbak kreálásáról, a bűnbak sorsáról, a bűnbak emberi szenvedéseiről.” (45) A zsilinszkyánus tábor belső konfliktusait látva, az utókor nyugodtan felteheti a kortársaknak a kérdést: segítették-e az értékek egyezségét Bajcsy-Zsilinszky Endre, az alvezérnek számító, pártszervezésben, szónokként és publicistaként is igen tehetséges Féja és a kitűnő író, Kodolányi János között? Tompították emberi gyöngéiket vagy rájátszottak Zsilinszky hevességére, hirtelen természetére, Féja és Kodolányi intrikus, emberszóló hajlamaira?

A környezetbe azonban beletartozott, sőt, a történet kulcsfigurája maga Féja Géza is. „Jelleme olyan volt, amilyen, senki sem ugorhatja át a saját árnyékát” (2) – írta róla Barcs Sándor. Az írói életművet természetesen nem a jó magaviselet minősíti, hanem a mű, az esztétikum. Ady boros éjszakáinak, nemi erkölcsének, betegségének hangsúlyozása például torzulás a recepcióban. Féja azonban, ahogyan a népi írók többsége, az élet és az alkotás között lebontotta a válaszfalakat. Nemcsak az esztétikum révén, hanem közvetlenül, mozgalmi eszközökkel is hatott. Így élete, emberi minősége más hangsúlyt kapott, mint a hagyományos szépírói attitűdnél elvárható. A „második ember” szerepe, amelyre Féja Zsilinszky környezetében vállalkozott, közmegegyezést sugárzó, békítő személyiséget kívánt, szilárdságot és állhatatosságot, melyen, mint egy sziklán megtörve lecsendesednek a háborgó indulatok, elsimulnak a romboló, robajló elemek. Féja azonban izgékony s igen nehéz természet volt. Folyton vibrált, konfliktusok támadtak körülötte, félreértések és magyarázkodások. Hatása inkább távolító, mint összebékítő. Nem érdekelte, kit mikor, mivel bánt meg. Bármi került is szóba, ha ellenvéleményen volt, mindig teljes erővel és nagy hévvel vívott, ütött. Illik rá, ahogyan Brutus jellemzi Coriolanust Shakespeare drámjában:

 

lobbantsd haragra őt. A győzelemhez

Van szokva, s ellenmond nagyon hamar,

S ha föl van ingerülve, vissza nem tér

A mérséklethez. (46)

 

Akivel Féja szembekerült, azzal kíméletlenül elbánt. Így hát folyton ellenségeket szerzett magának. Kritikusként azért támadta Szabó Dezsőt és Németh Lászlót, mert a magyar irodalmat szerinte a pletyka melegágyává tették (147), ugyanakkor ő maga visszaemlékezéseiben és anekdotáiban sok mendemondát szellőztetett, társaságában egyetlen este meg lehetett ismerni a fél magyar irodalom hálószobatitkait. Valóságlátásának egyik eleme a pletyka-szemlélet volt. Szerette kiteregetni a magánügyeket, nagy emberek házassági, családi dolgait, élőszóban és írásaiban is. A Lapszélre emlékezéskötetéből megtudjuk például, hogy Darányi Kálmán miniszterelnök „apja szakácsnőjének a fia volt”, „konyhamalacként élt az apai házban”, „négy keresztes vérbaja volt, már csoszogva járt” (6:167.); Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter parlamenti bemutatkozásakor „szokása szerint bal kezével a fenekét vakarta” (6:68.); Zilahy „egyetlen nőt szeretett igazán egész életében, Bajor Gizit”. (6:261.) A pamflet és a pletyka keveredik a Bölcsődal című, gyermekkorát idéző életregényében a családról, tanárairól, a helyi társadalomról készült karikatúrákban. Féja Géza nyers és szabadszájú volt. Sokan féltek tőle, jaj volt annak, akit ez a kíméletlen emberszóló a nyelvére vett. Kollégista szobatársai sokat szenvedtek tőle. Az irodalomtörténész Barta János jegyezte fel koralbeli naplójában, még az 1920-as évek legelején: „Lenéz bennünket, csak úgy lóhátról beszél velünk, senkit se ért meg és semmit nem is akar megérteni [...] gúnyolódik és [...] ösztöneinek minden szennyes szavát ránk zúdítja.” Szeberényi L. Zsigmond azt a cikkét, amelyben Féja Áchim-tanulmányával vitatkozott (s amit a folyóirat végül is visszaadott), nagy nehezen, családi ellenkezéseket legyűrve, közvetve küldte csak el a Válasznak, mert félt „Féja durva polémiájától”. (5:234) A ’70-es évek derekán, még az író életében Talpassy Tibor kifejező túlzással így érzékeltette velem egy levelében, miért zárkózik el a felvilágosítástól: „félek Féjától. Igen, félek, mert nem védhetem meg magam vele szemben [...] Nem akarom kitenni magam a teljes fizikai és szellemi megsemmisítésnek, nem akarom magam kitenni a szájának, mely torz fantáziájával kapcsolódva bizony félelmetes. Ha kell, azt is kitalálja például, hogy dédapámat saját kezemmel fojtottam meg a bölcsőjében, csakhogy dédanyámmal fajtalankodhassak. Semmi értelme, hogy a rágalommalom őrölni kezdjen s olyan kitalálásoknak legyek szenvedő alanya, amelyeket egészséges képzelő erővel követni sem lehet.”

Végső soron, ha az életmű egyik alapkérdésére kell válaszolni – utalva a nagy árnykép, Bajcsy-Zsilinszky sorsára is –, hogy Féja Géza betöltötte-e a hivatását, nehéz lenne igennel felelni. Az ember nem állt arányban a szereppel, amely időnként jelentős volt, mozgalmak élére emelte, a közszereplés villanófényében fényképezhették. Publicisztikai, szónoki tehetségét, propaganda-hatását nem szabad lebecsülni, de az emberi minőség nem töltötte ki mindig az ezzel járó formátumot. Féja nem folytatott magával elég erős erkölcsi küzdelmet, hogy megfeleljen a vállalt szerepeinek. Indulatai nem tették őt teljesen alkalmassá az igazi néptribunságra, pártbeli alvezérségre, irodalmi vezérszerepre. Rossz természete elsősorban önmagának ártott. Gyakran szelet vetett és vihart aratott. Emiatt túl sok a pályáján az ütközés, lödődés, verődés. Hirtelen bukkan fel csúcsokon, s hirtelen zuhan a mélybe. Élete oldások és kötések sorozata. Féját bizony a kortársai nemigen szerették, kevés jót írtak, mondtak róla. Sokakba belegázolt, sebeket osztott és sebeket kapott, ám ezek gyakran nem a nagy csaták, hanem az emberi ütődések következményei voltak. Indulatait nem tudta megnemesíteni, szelídíteni.

Zsilinszky, Bende Mária, Féja Géza, Kodolányi János, Zilahy Lajos, Talpassy Tibor, Antalffy Gyula, Simándy Pál, Nagy Tibor – ki kit, hogyan s miként sértett meg, milyen indulatok tokosodtak? Ne kutassuk! Áttekinthetetlen emberi szövevény fogja, marasztalja Féja alakját. Ne reméljük, hogy Zsilinszky táborából bárki kegyes szavakkal emlékezzék rá. E táborból a legindulatosabb, legérzékenyebb, legsérülékenyebb lélek, Bajcsy-Zsilinszky engesztelődött leginkább. Gesztusokra is képes volt. Napokkal az Áchim-affér után már ő csitította Kodolányit. (16) A Viharsarok-perben kiállt, ha nem is Féja személye, hanem az ügy mellett. Baráti dedikációval küldte meg újabb könyveit, még az eltávolodásuk után is. (20) Féja is tisztelte „a magyarság legjobbjai között” látta a helyét. (48:390.) Az első portrét valószínű ő készítette Zsilinszky Endréről. (10) Kissé idealizált, pozitív hőst ábrázolt, a múlttudat legsúlyosabb zavaraival küszködő magyarsághoz illőt: Zsilinszkyt be kellett helyezni történelmünk nagy alakjai közé. Ma már tudjuk, kissé megszépítette a véleményét, eszményítette Zsilinszky alakját. Azután írt egy másik emlékezést is (6), ebben „visszakanyarodott ahhoz a stílusához, amely a harmincas-negyvenes években megjelent írásait jellemezte”, „a kontúrokat ismét nyersebbre rajzolta”. (49) Miért tért vissza újból Zsilinszky alakjához? Miért írt a hetvenes évek vége felé kritikusabban? Ez a kérdés erősen foglalkoztatta a „baráti kört” is. Szerintük Féjának egyfajta Zsilinsky-komplexusa volt a szakításuk miatt, s ez haláláig kísértette. (23) Épp e baráti kör ne vette volna észre: Féját ők késztették arra, hogy újra foglalkozzon a korral, Zsilinszkyvel? Emlékezéseiben Féja sehol sem írta le Talpassy, Antalffy nevét, s nem vájkált Zsilinszky környezetének kicsinyes ügyeiben, amelyeket mások oly részletesen kiteregettek. Fájó a következtetés: Féja Talpassyt és társait nem tartotta autentikusnak, hisz azidőtájt a legfontosabb megbeszélésekről hiányoztak, jobbára csak közvetve értesültek a dolgokról. Nem velük vitázott olvasva-látva aktivizálódó emlézetüket, hanem újra megírta, amit a korról mondani akart, amit látott és ahogyan látta. A Lapszélre – egyébként torzóban maradt – visszaemlékezéseinek a múzsája tehát nem valamiféle Zsilinszky-komplexus volt, hanem a baráti kör torzító emlékezete: „Midőn friss sütetű beszámolók kerülnek a kezembe, többnyire megdöbbenek: kibicek kora következik? – írta a könyv előszavában. – Olyanok számolnak be a közelmúltról, akik a közélet perifériáin mozogtak, harmad- és negyedkézből kapták értesüléseiket, a törénelmi személyiségeknek még a közelébe sem tudtak férkőzni, a néppel sohasem volt közvetlen kapcsolatuk, így a tömegek reagálásának nagyszerű hullámverését sem ismerik, bizonytalan értesüléseik is teli vannak hézagokkal, ezeket aztán képzelményeikkel vagy személyes indulataik fortyogásával töltik ki. Olykor nyílt vagy titkos társulásokba tömörülnek, kollektív valótlanságokat költenek, egymást próbálják igazolni. Nagy idők tanúi, sőt, állításuk szerint részesei, akár Mikszáth Kálmán Regdon Mihálya. Burjánzanak a valótlanságok, csak bírjon majd a jövendő kivergődni belőlük.

Azt hiszem, a tényleges kortársnak is meg kell szólalnia, távolról sem a végső igazság nevében, ezt bízzuk az utókorra, de a valóság, a közvetlen élmények jussán.” (6:9.)

Szerencsére ebben a sűrű emberi viszonylatban nem kell rendet tennünk, hogy kinek-kinek az igazát megkeressük, mégis innen kell kiragadnunk a jelentősek, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Féja Géza, Kodolányi János alakját. A történet szereplői természetesen számunkra így is tanúságtevők, sebzett indulatok, önigazolások, valós és megszépített, sohasem hallott és semmivel sem igazolható „titkok”, pletykák áradatával együtt.

 

5.

Az Új Szellemi Front igen érzékeny, fájó pont, „mint eleven tüske élt barát és ellenség testében”. (50:53.) „Sokáig puszta említése is kockázatos volt: régi vitákat és ellentéteket idézett fel, amelyek valamikor mély sebeket ejtettek [...] Nem csoda, hogy az ellenfelek az elmúlt negyedszázadban a politikai viták alkalmával is legfeljebb csak rövid, sokat sejtető utalásokkal emlékeztették – ha ennek szükségét érezték – a Szellemi Front egykori résztvevőit 1935 tavaszára.” (50:52.)

Ilyen „emlékeztető”, megfelelő pillanatra tartogatott „sokat sejtető utalás”, midőn a „baráti kör” Féja Gézát az Új Szellemi Front „egyik bábájaként” marasztalja el a legerősebben, s „elrugaszkodását” Zsilinszkytől ezzel hozza összefüggésbe, azt hangsúlyozva, hogy a népi írókat is szállítani akarta „a totális fasiszta rendszer kiépítésére törekvő miniszterelnöknek.” (1, 21)

Az Új Szellemi Front történetét Lackó Miklós írta meg tárgyilagos, tényeket és tanúkat szembesítő, higgadt módszerrel. (50) Így szerencsére könnyű utánanéznünk, hogy mi is történt valójában, milyen szerepet játszott az eseményekben Féja Géza.

Az Új Szellemi Front szűkebb értelemben Zilahy Lajos 1935. április 14-én, a Pesti Naplóban közzétett Új Szellemi Frontot! című cikke és a nyomán kibontakozó három hetes sajtóankét volt a Zilahy szerkesztette Magyarországban, amelyben szociális kérdésekkel foglalkozó írók vettek részt, sorrendben Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Tamási Áron, Nagy Lajos, Féja Géza, Pap Károly és Németh László. Az ankét 1935. május 4-én zárult le egy szerkesztőségi jegyzettel. Közben került sor április 16-án Zilahy Lajos villájában Gömbös Gyula miniszterelnök és hét (mások szerint nyolc) író találkozójára; a résztvevők: Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Féja Géza, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Németh Imre és a házigazda Zilahy Lajos, esetleg Kerék Mihály.

A történetírás a – tágabban értelmezett – Új Szellemi Fronthoz számítja a találkozóhoz vezető hosszabb folyamatot is, amelynek előzményei Gömbös Gyula miniszterelnök kinevezéséig nyúlnak vissza. (50:55.) Ez idő tájt az új irodalom fiatal tehetségei, a szerveződő népi írói gárda körül hirtelen széles társadalmi mozgalom alakult ki. Ez vezette a hatalmi elit legszínvonalasabbjait (Kozma Miklóst például), hogy az eddigi irodalompolitikán változtatva a mozgalmat integrálják. Az írókban felcsillant a remény, hogy az irodalom a politika szellemi megalapozója és előrehajtó ereje lehet; így alakult fokozatosan közöttük és a Gömbös-kormány között a találkozót előkészítő kapcsolat. A sajtóankéton, illetve a személyes találkozón – Móricz, Nagy Lajos és Zilahy Lajos mellett – a népi írók ún. „harmincas” nemzedékének reprezentánsai vettek részt. Féja és Zsilinszky meghasonlásának okait keresve nem közömbös, hogy Kodolányit, aki a sajtóankét résztvevője, a „front” tagja volt (51), a személyes találkozóra Zilahy nem hívta meg, amiben ő Féja kezét gyanította. Ugyancsak nem volt jelen Bajcsy-Zsilinszky Endre sem, akit valószínűleg meg sem hívtak, bár egyesek szerint a választási visszaélések miatt ő utasította el a részvételt. (50:125.) Bűnjelként szokták felmutatni utólag, hogy a találkozó résztvevői között, „hiába keressük [...] Kovács Imre nevét, hogy ne is említsük a szocialistákat (Erdei, Darvas)”. (2:80.) A népi mozgalom fiatalabb szárnyát alkotó „huszonévesek” nemzedéki pozíciójuk miatt még nem jöhettek számításba. Távolmaradásukat nem magyarázhatjuk tehát olyan világnézeti okkal, amely a mozgalom későbbi jobb- és balszárnyra tagolódásában szerepet játszott, s így nem is fordítható a résztvevők ellen.

A találkozón semmiféle megállapodás nem történt Gömbös és az írók között; a tervezett félórásnál lényegesen hosszabbra nyúlt, puhatolózó jellegű beszélgetés kezdetén az írók sorra felszólaltak és ismertették reformjavaslataikat. Láthatóan készültek az összejövetelre, feltehetően előzetesen el is osztották, ki miről beszél majd: „leplezetlen őszinteséggel elmondottuk véleményünket és meggyőződésünket. Szó sem volt arról, mintha bármiféle szempontból felkínálkoztunk volna; egyáltalán nem ilyen hangnemben folyt a beszélgetés” – írta 1941-ben Féja Géza. (52) A hangnemet rekonstruálhatjuk a Szabadságban április 21-én, tehát a találkozó után öt nappal közölt összeállításból, amelyben zömmel a részt vevő írók nyilatkoztak arról, hogy milyen reformot követelnek. Féja a népe iránt elkötelezett író történelmi jelenlétét igényelte, szó szerint a következőket mondta: „A magyar írók már évek óta tudják és vallják, hogy a magyar kultúra ügyét csakis ős kultúrközösség szervezésével menthetjük meg. Az egész Dunavölgyében a föltörekvő rétegeké, elsősorban a föltörekvő parasztságé a jövő, s az írónak a jövő mellett kell állnaia. A magyar irodalom amúgy is mindenkor teljes komolysággal vállalta az országépítés gondját és gondolatát. Ma is ott akar lenni ennél az építő munkánál egész szellemi erejével. Mit követel? Szabad utat népéhez és szabadságot, hogy népe élén állhasson, hogy népe vágyait és követeléseit szabadon megfogalmazhassa, hogy ne kössék le alkotó kezét és harcos karját. E nélkül csonka marad a magyar irodalom és csonka, szegényes lesz a hirdetett reformkorszak, s az egész magyar élet.” (53)

A találkozón kialakult hangulatból, a kölcsönösen tartózkodó viselkedésből nyilvánvaló lett mind Gömbös, mind az írók előtt, hogy szorosabb együttműködésre nem kerülhet sor közöttük. (50:125–130.)

Szó esett a válsztási visszaélésekről is, egy időre Zsilinszky kibuktatása lett a téma. Zsilinszky belső sértődöttségét utóbb enyhítette, hogy e találkozón az írók kiálltak mellette. „Jólesően vette tudomásul, hogy Illyés, Németh Lászó és Tamási szilárdságával bizonyos mértékig elégtételt szolgáltattak neki.” (11:38.) Talpassy Tibor visszaemlékezésének apró ellentmondása, hogy név szerint nem említi Féját azok között, akik a Gömbössel való találkozón kiálltak Zsilinszky mellett, noha elismeri: „az írók egyöntetűen harcosan viselkedtek”. (11:38.) Az évek során e kis „elhallgatás” sejtetéssé, majd nyílt váddá torzult Barcs Sándor kezén, aki már azt állítja, hogy: míg az írók „eltépték a babaruhát”, Féja hallgatással asszisztált Gömbösnek. (2:80.)

Lackó Miklós könyévből az szűrhető ki, hogy Féja nem lehetett az Új Szellemi Front „bábája” (hozzátehetjük: ehhez nem is elég jelentékeny a pozíciója még ekkor), sőt, a kapcsolatfelvételt éppen egy ellene irányuló Németh László-írás ösztönözte. Kozma Miklós – aki az uralkodó körökből elindítója a dialógusnak – a Sznobok és parasztok című cikke nyomán kezdett érdeklődni Németh után, feltehetően azért, mert „elutasította nemcsak a paraszt-mitológia, hanem a paraszt-radikalizmus gondolatát is, s az szembefordult a parasztság politikai szervezésének, általában a politikai mozgalomnak az eszméjével”. (54) Féja ekkoriban az ellenzéki pártmozgalom híve. Az Új Szellemi Front eszméje viszont éppen azt jelezte, hogy a népi írók között a politizáló kultúrmozgalom került előtérbe. (50:95.) Barcs Sándor valótlanul állítja azt, hogy Féja nem jelezte a kételyeit a találkozó előtt, ott pedig hallgatással asszisztált Gömbösnek (2:80.); Lackó szerint: „Főleg Tamási, Féja és Illyés állt ki erősen Bajcsy-Zsilinszky mellett.” (50:127–128.) Féja már a találkozó előtt beszámolt a Magyarországban „a nyílt választás embervásáráról”, az erőszakról, s arról, hogyan utasították ki őket Tamásival együtt a vásárosnaményi járásból. (55) A találkozó után is vissza-visszatért a választásokra (56), azt hangsúlyozva, hogy „kevés parlamentből szorultak ki olyan teljesen s olyan végzetesen” „a magyar szellem független és hősi harcosai”, „a feltörekvő parasztság legjobbjai”, „a magyar munkásság válogatott küldöttei” – „mint a jelenlegiből s helyükbe a közigazgatási dzsentri mezei hadai és a keresztény kurzus félretolt várományosai tódultak”. (57) Az idézetből is látszik, hogy Féja (Kodolányihoz hasonlóan) nem esetileg, hanem politikai exigenciaként foglalkozott a terrorválasztásokkal; a tarpai eseményeket, az ún. Kenyeres–Kaufmann ügyet nem ők szellőztették; ezt a „lejbzsurnalisztai” feladatot a Szabaságon belül a fiatalabb munkatársak (Talpassy, Antalffy) látták el. Az újságírásban addigra kivívott helyüknek megfelelő természetes munkamegosztás ez, ami alapján nem állíthatjuk, hogy Féja az 1935-ös választásokon nem támogatta Zsilinszkyt (1, 25), hisz ő maga írta meg, hogy Féja „erősen dolgozott” a megválasztása érdekében (13), s ez érvényes mind a tavaszi, mind az őszi időszakra. (55, 58) Midőn Féja „a magyar szellem független és hősi harcoasairól” (57) írt, mindenki tudta, hogy Zsilinszkyre gondol, számára azonban már nem a személy, hanem a lezárható és általánosítható politikai tapasztalat a fontosabb. Az ősszel megismételt választás után, amelyről Tarpa népe Zsilinszky Endre mellett  címmel riportban számolt be (58), Zsilinszky méltatása után nyíltan levonta azt a bátor következtetést, hogy radikális választójogi reformra van szükség: „Bereg-Szatmárban csaknem a szavazatok fele a radikális és a kisgazdapárt jelöltjeire esett. S végeredményben öt Nep [kormánypárti], képviselő jött be, az ellenzék pedig «megsemmisült». Fenntartható ez a választási rendszer?

Aki csak egyszer is végigéli a nyílt választás harcait, örök életére megundorodik tőle. Ez a nép komoly és döntő fontosságú magyar politikát csinált, mint Rákóczi népe már századokkal ezelőtt. S 1920 óta minden választás egy-egy sebet ejt fejlett, kitűnő politikai ösztönén. Nem a legmagasabb értelemben vett nemzeti vagyon csorbítása ez?” (58) Erről a cikkről állította Antalffy Gyula, hogy Féja „lehúnyta szemét a gömbösi gazságok előtt”; „tömény kormánypárti szemlélettel” számolt be az eseményekről. (25)

Lackó Miklós vizsgálataiból kiviláglik az is, hogy maga az Új Szellemi Front – tágabb és szűkebb értelemben egyaránt – fél évvel Zsilinszky és Féja 1935. decemberi szakítását megelőzően „feloszlott”. A Gömbössel való találkozás és a Magyarország ankétja: „nem kezdete, hanem inkább csúcspontja, de egyúttal befejező szakasza” tehát politika és irodalom 1933 tájt elkezdődött kapcsolatfelvételének. (50:54) Feltéve, hogy Féja valaha is „Gömbös felé tájékozódott”, e közeledés 1935. április–májusig mindenképpen lezáródott. Nem egészen érthető, hogyan is lehetett volna tehát 1935 őszén „nyakig benne Gömbös Új szellemi frontjában” (25), amikor e front már nem létezett; s lassú reflexre vallott volna, ha e tavaszi „kalandért” Bajcsy-Zsilinszky Endre csak fél-háromnegyed év múlva „hordta volna le keményen” Féját (21). A találkozót követő időből ugyanis nincsenek jelei komolyabb, az együttműködést felbontó szemrehányásnak, noha az ekkor indokoltabb lett volna. Vagy talán Féja ezután szegődött volna Gömböshöz (és az „Új szellemi front” kifejezés csak tévesztés)? A közös „lepaktálás” (netán: „csatlakoztatás”, „átállítás”?) kudarca után egyedül dezertált a felbomlott frontról? 1935 második felében sodródott „Zilahy Lajos köpönyege alá bújva” Gömbös táborába? (24:22.) A későbbiek erre a kérdésre egyértelmű elutasító választ adnak, az imént idézett választási következtetésekből azonban nyilvánvaló, ilyesmit ez esetben feltételezni is abszurdum, még ha Féja 1935 áprilisáig – Zsilinszkyhez hasonlóan – illúziókat táplált is Gömbös reformpolitikáját illetően. Közbevetőleg érdemes azért felvillantani: mennyi gúnnyal, szarkasztikusan ábrázolta Féja Gömbös reformifjait, akik közé állítólag annyira vágyakozott, sőt, már – 1935 novemberében, egy hónappal a Zsilinszkyvel történt szakítás előtt – állítólag nyakig el is merült közöttük: „Az uralkodó párt palotájának csaknem minden ablaka világos [...] A készülődő közéleti fiókák honában vagyunk. Beérkezettek tarkítják őket. S egyre jobban látom, hogy milyen furcsa világ ez. A tollforgatók világában nyers, de tiszta őszinteség uralkodik. Itt pedig: mintha gondosan begyakorolt, tükör előtt kipróbált mozdulatokat végeznének a «föltörekvők». Egyik édesen csucsorítja a száját s szinte meghosszabbítja arcát az uralkodó napok, illetve csillagzatok felé [...] Mi Petőfivel sóhajtottunk: «Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?»” (59)

Az Új Szellemi Front „történelmi pletykák és ellenőrizhetetlen mendemondák világából” (50:125.) kiemelt eseményeire nem lehet tehát Féja „árulásának” a vádját felépíteni. A vád pedig arra épül, ám egy sajátos, a korabeli baloldali támadásoktól eltérő, de nem egészen idegen nézőpontból. Az ügynek van ugyanis egy kifejezetten Bajcsy-Zsilinszky vonatkozása is.

A tágabb értelemben vett Új Szellemi Front előkészítésében Bajcsy-Zsilinszky Endre lapja, a Szabadság is szerepet játszott. Bizonyos párhuzamosság figyelhető meg a Szabadság és a Magyarország irányvonala között. A Zilahy körül toborzódó gárda Zsilinszky híveiből, részben legbelső táborából került ki. Féja Zsilinszky „jóváhagyásával kezdett Zilahynak dolgozni”, aki a pálfordulásról pusmogókat leintette. „Kijelentette, nincs Féja magatartásában kifogásolnivaló, vele történt előzetes megegyezés alapján történik minden.” (3:72.) E párhuzamosság mindaddig tartott, mígnem „1935 áprilisában azután a körülmények sajátos összejátszása miatt nyíltan is feltárult a különbség ellenzéki pártmozgalom (Zsilinszky) és politizáló kultúrmozgalom (Új Szellemi Front) között.” (50:96.) Kicsit érthetőbben, tehát egyszerűbben és nyersebben: arról volt szó, hogy a brutális választás után lejárt a barátságos várakozás ideje Gömbössel szemben, Zsilinszky végleg meghasonlott és szembefordult vele.

Az események eléggé ismertek: az országgyűlés feloszlatására, tehát belpolitikai fordulatra készülő Gömbös 1934 decemberében meghívta – az utcáról magával vitte – budatétényi kúriájába Zsilinszkyt, akihez régi ismeretség, a húszas évek végéig elvbarátság és közös fajvédő politikai múlt fűzte. Gömbös megmutatta neki a gazdaságát, ott marasztalta vacsorára is. Zsilinszky, aki ellenzéki pártvezér volt, a miniszterelnök közeledése és a régi barátságos hang alapján arra számított, hogy a belpolitikai fordulat kedvez a pártjának, a kormány nem gördít akadályokat a parlamentbe kerülése elé. (50:116.) Közvetlenül a választások előtt azoban Gömbös a mandátumokat az egységes párthoz csatlakozáshoz, tehát a kormánypártba lépéshez kötötte. Ajánlata erősen megosztotta Zsilinszky vezető párthíveit. Zsilinszky (vele tartott Kodolányi) visszautasította, mások fontolóra vették, azt javasolva, hogy trójai faló módján egységespárti jelöltként nyomuljanak a parlamentbe, s ott a korabeli pártharcok szokásainak megfelelően disszidáljanak az ellenzékhez. E csoporthoz tartozott többek között Erőss János és Féja Géza. Zsilinszky hajthatatlan volt, így az ő álláspontja győzött. (50:114.) A nemzeti Radikális Párt a választásokon nem szerzett mandátumot, magát Zsilinszkyt is kibuktatták, mint írta: „Gömbös engem megállapodásunk ellenére pártommal együtt kiütött az országgyűlésből.” (13) Ezt követően tette le vitézi rangját, s fordult szembe végleg egykori barátjával. A látszat, legalábbis a fenti összefoglalás alapján azt sugallhatja, hogy a szakítást a sérelem és a személyes kudarc motiválta: „a mandátumot, mely isteni és emberi törvények szerint” (saját szavait idézve) Zsilinszky illette meg, „hazugságokkal és lélekvásárlással” „egy szélhámos szénügynök álnéven” elorozta tőle, kilopta a zsebéből. (60) E látszattal ellentétben, s a valódi mély felháborodással, haraggal és sértettséggel együtt cikkek egész sora, markánsan megfogalmazott politikai gondolatai igazolják, hogy Zsilinszky elvi alapon fordult szembe az egységesítő, egypártrendszert kialakító, az ellenzéket elsorvasztó irányvonallal – a magyar demokratikus történelmi hagyományok jegyében.

Gömbös csatlakoztató ajánlata, ennek vitája s Féja fontolgató álláspontja nem ment túl a párttaktika egyik lehetséges lépésének a mérlegelésén; az eltérő javaslatok nem okoztak feszültséget. Féja elfogadta Zsilinszky döntését. Ő volt az, aki a párt nevében „válaszolt” Gömbösnek, s politikai érvekkel indokolta meg, hogy közös platform híján nem állhatnak a nemzeti egység zászlaja alá, további agitatív cikkekkel is erősítette Zsilinszky politikai vonalát. (61)

Annál inkább feszültséget okozott az április 16-i, tehát Zsilinszky kibuktatásának szinte másnapján sorra került találkozó Zilahy villájában Gömbössel, illetve Zilahy Lajos két nappal korábban írt, Pesti Naplóban megjelent Új Szellemi Frontot! című cikke, amely mintegy ideológiailag készítette elő a találkozót, s kiolvasható volt belőle akár a Gömböshöz csatlakozás szándéka is.

A találkozó ténye és híre megzavarta Zsilinszkyt, hisz a résztvevők mind a hívei voltak, a választási kudarc fájdalmában, a vereség óráiban eddig arra hivatkozhatott legalább, hogy „a magyar fiatal irodalom és szellemiség színe-java – trianoni határokon innen és túl” mögötte áll keserves harcaiban, amikor szellemi konflislovak próbálják eltapodni. (60) A zavarát növelte, hogy a környezetéből csak Féja Géza volt jelen a találkozón, akit munkatársainak egy része jó ideje gyanakvással nézett, átállásról pusmogtak. Hiteles beszámoló híján nem tudhatta, nem személye elleni támadásról van-e szó; Gömbös a mandátuma után most legértékesebb híveitől is meg akarja fosztani? Esetleg közülük próbálja valaki átcsábítani társait a győzelmét triumfáló Gömböshöz? Rossz sejtelmeit erősítette, hogy Kodolányit, aki az egységespártba-lépés vitájában mellette állt, meg sem hívták a találkozóra. A gyanakvás egy pillanatra kétes megvilágításba helyezte Féja érvelését: lehet, hogy a „látszat-belépéssel” nem is Gömböst, hanem őt akarta kijátszani? A korabeli hangulatot, Zsilinszky és tábora elbizonytalanodását, a lábra kelt hírek, mendemondák légkörét jól érzékelteti Talpassy kései beszámolója: „Tápláhatta Zsilinszky gyanúját a találkozó összehívása körül keringő sok mendemonda is. Tény, hogy máig tisztázatlan, voltaképpen ki kezdeményezte a találkozót. Szabó Lőrinc mellett másokat is emlegettek értelmi szerzőként. Némelyek tudni vélték, hogy a hatalom felé mindig összeköttetést kereső és találó Zilahy «ment a miniszterelnök elé», mások szerint nem Szabó Lőrinc, hanem egy, a megegyezésre szintén hajlamos csoporttag [nyilván Féjára céloz a szerző], mozgatta figuraként az udvarképes Zilahyt, utóbb azonban annak a változatnak volt a legnagyobb hitele, hogy ködösítés céljából Gömbös környezetéből röppentették fel a szállongó híreket, valójában azonban a murgai tanítófi [Gömbös] szándékai szerint történt minden. Ez a legvalószínűbb változat. Így tájékoztatta akkor Zilahy a tőle érdeklődő Németh Imrét.” (11:32.)

A beszámlóból látszik, hogy Zsilinszky nem igyekezett rövidre zárni a szóbeszédet. Hívathatta volna azonnal Féját, hogy első kézből értesüljön a történtekről. Alkalmat adhatott volna neki, hogy tisztázza magát a gyanú alól. A kapcsolatuk azonban a sérülés, elhidegülés fokozatain egy éve már az eltávolodás szakaszába jutott. Ha régi még a barátság, ha rendíthetetlen a bizalom és teljes az együttműködés, mi sem lett volna természetesebb, hogy Féja az Áfonya utcából egyenesen a Bethlen-udvarba siessen, s elsőként számoljon be Zsilinszkynek a történtekről. Az a laza szabadcsapat azonban, amely őket ekkor egybetartotta, nem ismerte már a gesztusokat.

A találkozó részleteire azonban előbb-utóbb így is fény derült, anélkül azonban, hogy a gyanú árnyéka lehúzódott volna Féja Gézáról; nem tisztázták a mendemondákat, hiányzott az egymás szemébe néző, baráti-munkatársi őszinteség, amely talán elsimíthatta volna a gyűrődéseket, így azonban a felszín alatt tovább működött „az állandó félremagyarázások szándékolt zűrzavara” (61), amely később végzetes lett.

Az Új Szellemi Frontot Zsilinszky elutasította, s ezt a véleményét megalkuvástalanul fenntartotta. Álláspontjában 1935 tavaszának legfontosabb politikai alapkérdése jött felszínre.

A Gömbös-kormány politikai jellegének kialakulatlansága, a miniszterelnök személyéhez fűződő illúziók eddig megengedték a párhuzamosságot Zsilinszky ellenzéki pártmozgalma és a hatalom irányába tájékozodó politizáló kultúrmozgalom között, mert Gömbös kormányra kerülése után egy ideig úgy látszott, hogy a reform és a németellenes vonal (Kölcsey óta használt sazvakkal: haza és haladás) a kormányzati szándékban is összekapcsolódhat. 1935 tavaszára viszont a választási módszerek, a kül- és belpolitika kirajzolódó jellege szembefordította egymással a két irányzatot. Zsilinszky, a pártmozgalom feje, és Zilahy, az Új Szellemi Front meghirdetője és zászlóvívője eltérően ítélte meg a kialakult helyzetet és a követendő politikai magatartást. Az erőszak és cselvetés a választásokon, csendőrterror, titkos paktum és szószegések, az ellenzék szétzüllesztése és felmorzsolása, az egypártrendszer elhatalmasodása kétségtelenné tette Zsilinszky előtt Göbös politikai vonalának, rendszerének jellegét, rokonságát a totális állameszmével. Ő a Hitler-ellenes hazai front erőtartalékait, sőt, egy ilyen front állásainak a kiépítését és a valódi reform esélyeit a magyar demokratikus hagyományokban, a nemzeti függetlenségben, a politikai érdekek szerint tagolt és jól működő parlamentben és a helyi önkormányzatban látta.

Zilahy Lajos szerint viszont „a politikai események rést ütöttek egy láthatatlan kőfalon”, az ország kilépett „egy úgynevezett reformkorszak levegőjébe”, de még nem járta át friss levegő a tüdők ernyedt szárnyait, sőt, mintha légüres lenne a tér – a szellemnek kell ezt megtölteni új, friss áramlatokkal. Zilahy hitt benne, hogy a belpolitikai változás megvetette egy igazi népi politika alapjait, amely befogadja a magyarság legjobb erőinek, a néppel sorsközösséget vállaló szellemi elitnek az igényeit; s emellett gátat épít a nagy német gondolat elé is. (63, 64)

A döntő különbség Zsilinszky és Zilahy, az ellenzéki pártmogzalom és az Új Szellemi Front között az volt tehát, hogy eltérően ítélték meg Gömbös politikai egyéniségét és alakuló rendszerét. A Zsilinszky körüli helyzet kényességét jelzi, hogy hívei és íróbarátai közül többen kapcsolódtak mindkét mozgalomhoz, Kodolányi éppúgy, mint Tamási vagy Féja, akik az Új Szellemi Frontban való részvétellel egyidejűleg támogatták Zsilinszkyt a választásokon, ellenzéki cikkeket írtak – miközben tájékozódó beszélgetésre ültek le a kormányfővel. E kettősséget az tette lehetővé számukra, minden kétkulacsosság nélkül, hogy a népi politikáról, a reformokról vallott elképzeléseiket egyszerre és egyformán képviselhették mindkét irányban. Nem volt arról szó, hogy az Új Szellemi Front írói feladva saját álláspontjukat Gömböshöz közeledtek, hanem úgy ítélték meg, még 1935 áprilisában is, hogy identitásukat megőrizve összefér a hatalommal való párbeszéd és a népi-nemzeti elkötelezettség. A kettősség nem az ő tájékozódásukban, hanem a Janus-arcú politikában, Gömbös helyzetében rejlett. Az ellenzéki pártmozgalom azonban már elhatárolódott a Gömbös-kormánytól, ezért az Áfonya utcai találkozó és a Magyarország cikksorozata konfliktusforrás lett közöttük, amit az írók még nem érzékeltek, sőt, Zlahy egyenesen úgy ítélte meg, hogy „a magyar politikai, sőt, kormányzati gondolkodás [...] az idők szellemében végbement átalakulás után ma már eljutott oda, ahova az irodalom sokkal előbb megérkezett”. (63) Midőn Zilahy villájába mentek, valószínűleg többen is úgy érezhették, hogy elérkezett az, amire már régen várt a társadalom „sorskérdéseit” a közgondolkodás és közérzés szintjére emelő fiatal magyar irodalom: „Vártuk, nem azt, hogy majd jön egy kormány, amely magához hív minket, hanem, hogy jön egy irányzat, egy segítő kéz, amelyet mi hívhatunk magunkhoz.”. (65)

1935 tavaszának politikai realitásai valószínűtlenné tették Gömbös és bármiféle progresszió összekapcsolódását, s ezt a kellő judiciummal rendelkezők, nemcsak Zsilinszky, hanem maguk a népi írók is felismerték. A találkozó időpontjában azonban politikai nézetkülönbség közöttük pusztán az összejövetel ténye, maga a dialógus, annak tartalmától függetlenül, továbbá azt, hogy az Új Szellemi Front sajtóankét-cikkei nem határolódtak el és fordultak szembe néhány lényeges ponton Zilahy „programcikkével”. Nem amit írtak és mondtak – sokkal inkább problematikus, amiről nem esett szó, amiről hallgattak. Ez különböztette meg akkor az Új Szellemi Front és Zsilinszky álláspontját a közöttük kétségkívül meglévő ideológiai-eszmei rokonság ellenére is. A különbséget határozott politikai eltérésnek kell tekintenünk, még akkor is, ha nem a másként gondolkodás, hanem az eltérő reflexek, a helyzetértékelés ritmuskülönbsége volt az ok. Az Új Szellemi Front elméletét fölvázoló, majd tisztázó Zilahy-cikkekben (63, 64) ugyanis a német veszély csak mint idegen etnikum, s nem mint „barbár” politikai eszme fogalmazódott meg; a germán erők gyülekezése ellen Zilahy szerint „semmi esetre sem a hitlerizmust támadó írások” védhetik meg a magyarságot, hanem a telepítés. (64) Zilahy rokonszenvvel, példaadó külföldi reformmozgalmakként említette a fasizmust és a hitlerizmust. (63) Gömbös igazi politikai jellemének feltárulása pillanatában, amikor az elhatárolódás lett a korparancs, azzal indokolta szellem és politika közeledését, hogy a kettő között nincs komolyabb világnézeti szakadék. Joggal bírálta tehát Zsilinszky az Új Szellemi Front ideológiáját, mint a német nemzetiszocializmus szellemi pszichózisát tükröző jelenséget. (66) Ugyanakkor Zsilinszky és a Szabadság kellő judiciummal disztingvált is, s elkülönítette az írók igazi szándékait a balul sikerült Új Szellemi Fronttól.

Első alkalommal a Szabadság 1935. április 28-i száma foglalkozott (több írásban is) a találkozóval; az alaphangot valószínűleg a Zsilinszky tollából származó, név nélkül megjelent Beszéjünk őszintén című másodvezércikk adta meg: „Az alkotó elmék szellemi egységfrontjának gondolatát vetette a köztudtba az elmúlt napokban Zilahy Lajos. Szó sincs róla, aligha van ma aktuálisabb gondolat ennél. Íróknak, gondolkozóknak és egyéb alkotó elméknek egyesült erővel kellene ma állnunk a népjogok és követelések méllé. Zilahy Lajos ugyan inkább a reformkormány mellé édesgeti az egységfrontot. Zilahy nyilván bízik a Gömbös Gyula jóhiszeműségében. Mi nem akarjuk illetékeseknek feltolni magunkat a jóhiszeműség kérdésében, jó címekkel azonban tényleg szolgálhatunk: Bethlen István és Eckhardt Tibor mindenesetre közelebbi felvilágosítással tudnak szolgálni Gömbös Gyula paktumhűségére vonatkozólag.” (67)

Ugyane lapszám belső oldalán „Ugor Gandhi” nyilatkozott az írók és a kormány egymáshoz való viszonyáról. Simándy Pál írása hatalom és erkölcs, szellem és politika kapcsolatát érintette, s inkább figyelmeztet, int, kijózanít, mint vádol. Az erőszakos, így erkölcstelen hatalommal való következtes szembefordulásra ösztönözte – nyilván az Új Szellemi Front résztvevőit: „Az a kormányzat, amely nélkülözi a szellem erejét, elvész” – írta –, a szellem embereinek éppen ezért „sörgősen meg kellene tagadniok minden közreműködést az olyan kormánnyal, amely vét a szellem ellen, amely az erőszakra építi fel a maga hatalmát. Meg kellene vonniuk a támogatást, hadd vesszen el sofort, mert ez a méltó sorsa és hadd jöjjön helyébe az a másik, amely ismeri, becsüli és elsősorban állítja a szellem erejét és jelentőségét”. (68)

A „politizáló kultúrmozgalom” elméleti szintű bírálatát maga Zsilinszky Endre végezte el már a lap soron következő számában. Támadta a Gömbös mellett felsorakozó, a nemzeti egység, nemzeti program, reformkorszak, reformparlament, nemzeti munkaterv jelszavait felkapó csoportosulásokat. „Most aztán jönnek a német nemzeti szocializmus szellemi pszichózisa nyomában a mi új «idealistáink»  és a «reálpolitika jegyében» ilyen új igazságokat hirdetnek – hogy csak a legutóbbi napok enemű termékeit idézzük –: a nemzeti egység megvalósítására nem actio katolica, nem actio evangelica, hanem actio hungarica kell; új honfoglalás kell; mindenekelőtt nemzetismeret kell és e célra új kutatóintézet; új szellemi front kell, amelyben valami misztikus egységbe állanak a magyar írók, hogy így részt vegyenek az egységes magyar világnézet és az új reformkorszak kialakításában.” (66)

A találkozó résztvevői – köztük feltehetően Féja Géza – szóvá tehették és kifogásolhatták a bírálatot, s tisztázódhatott, hogy nem történt „árulás”, Zsilinszky és a Szabadság azonban az Új Szellemi Front elutasításában kérlelhetetlen maradt, nem ismert megalkuvást. Midőn „Ugor Gandhi” újra nyilatkozott, az elvi bírálatot fenntartva, gunyoros hangon támadva „visszakozott”: a múltkori nyilatkozata óta értesült csak arról, hogy „az illető írók cikksorozata egyáltalán nem az általuk felvetett kérdésekkel fogalkozott, továbbá a cikkekben foglaltakat egészen nyugodtan lehetett ellenkezőleg is értelmezni, és – ami a legfontosabb – a reformpolitikához való csatlakozás egyáltalán nem jelenti a kormány mellé állást”. (69)

Zsilinszky az elég kényes Új Szellemi Front-ügyet, amely tábora belső békéjét is fenyegette, rugalmasan kezelte: a komoly, elvi bírálat mellett helyet adott az Új Szellemi Front „utóvédharcainak” is, lehetőséget teremtve, hogy a résztvevők tisztázzák szándékaikat, s ami még fontosabb, hogy az ellenzéki pártmozgalom és a politikai kultúrmozgalom átmeneti konfliktusa egy új, progresszív minőségben feloldódjon. A lap a szabad vita megnyilatkozásaként adta közre Kodolányi János Fegyvertánc az „új szellemi front” körül című négyrészes cikksorozatát (51), Ignotus Pál és Nagy Tibor hozzászólását, valamint Féja Géza: „Magyar jakobinus” válasza című cikkét. (70, 71, 72) Talpassy Tibor szerint „Kodolányi Jánosnak, akinek a cikkeit az Új Szellemi Front orgánuma, a  Magyarország elvetette, akit az Áfonya utcai találkozó résztvevői közül célzatosan hagytak ki, aki a Zilahy-féla irányítást nemcsak dohogva, hanem nyíltan is kifogásolta, igazán a legkevesebb oka volt, hogy a megindult hírlapháborúba vesse magát. Ha akarta volna, páholyból figyelhette volna a handabandát. Ezzel szemben az történt, hogy Zilahyék helyett ő állt ki a gátra. Megírta a Fegyvertánc az «új szellemi front» körül című cikksorozatát [...] Kirohan, vagdalkozik, nemegyszer túloz, kíméletlenül támad, jóllehet a védelembe vettekkel talán több elszámolnivalója lenne, mint ellenfeleivel, vitapartnereivel.” (11:152.)

Kodolányi a cikksorozatában már-már időszerűtlenül fenntartotta az ellenzéki pártmozgalom és a politizáló kultúrmozgalom egységének a látszatát. Ugyanakkor Új Szellemi Frontról beszélve tulajdonképpen nem magát a korlátozott érvényű kísérletet védte, hanem az írócsoport szándékait tisztázta, tanulmányát a népi írói mozgalom egységének a szelleme hatotta át. Féját például – akivel lett volna elszámolnivalója – sehol sem támadta, sőt, ahol kellett, kedvezően említette a nevét. Figyelemre méltóan fejtette ki a mozgalom vidéki gyökereit, jellegét, s elhatárolta a német jelenségektől, ám ezt meglehetősen furcsa szellemtörténeti általánosságban csak, s nem konkrét Hitler-ellenes formában. Cikke a frontot ért bírálatokat, elsősorban a „baloldali gáncsvetőket” utasította vissza, egyedül csak Bajcsy-Zsilinszky kritikáját nevezte jogosnak, ennek ellenére közvetve ezt is cáfolta, azt bizonyítva, hogy a mozgalomnak semmi köze sincs az új német idealizmushoz.

A Szabadság már a cikksorozat elindításakor jelezte, hogy a szerkesztő nem osztja Kodolányi véleményét. Zsilinszky álláspontja ugyanis a kor alapkérdését, a Gömbös-kromány jellegének megítélését illetően sok szempontból megegyezett a „baloldali gáncsvetők”, pl. Ignotus Pál bírálatával, ezt tükrözték a Kodolányi-cikkel párhuzamosan közölt hozzászólások. (70, 71)

Ignotus Pál nyílt levélben fogalmazta meg újra, higgadt hangon azokat a már közölt kifogásait az Új Szellemi Front eszméjét köztudatba dobó Zilahy-cikkel kapcsolatban, amelyek eltorzulva tükröződtek Kodolányi írásában. Magyarországon ma nem nagyobb a vélemény- és a sajtószabadság, mint a háború előtt – írta. A hatalom és a szellem embereinek egyes csoportjai között ma sokkal nagyobb a világnézeti szakadék, mint a háború előtt, de ez a vélemény- és sajtószabadság korlátozottsága miatt nem mutatkozhat meg. Nem igaz, hogy olyan külföldi reformmozgalmak, mint a fasizmus és a hitlerizmus siettek a magas szellemi színvonalú rétegeket szolgálatukba állítani, sőt, e rétegek kivonták magukat Hitler „egységéből”. Ignotus állásfoglalást várt a kor alapkérdését, a demokratikus érdekeket illetően a front íróitól, s ezt, mint látjuk majd, nem a sorozatot még folytató Kodolányitól, hanem Féjától kapta meg. Kodolányival szemben Ignotust erősítette Nagy Tibor Debrecenből küldött hozzászólása is: „Jóllehet nem értek egyet mindenben Ignotus Pálnak a Szabadság legutóbbi számában megjelent cikkével: mégis ki kell jelentenem, hogy – megítélésem szerint – az ő tömör és rövid, nyílt levele szerencsésebben közelítette meg egy komoly magyar reformkorszak alapvető igényeit, mint Kodolányi haragos és hosszadalmas polémia-cikke. Miről van hát szó? Legyünk őszinték: egy jószándékú, de politikai dilettantizmusában naiv társaságot sikerült beugratni egy kiállásba, amellyel sajnálatos módon kompromittálta magát. Micsoda hézagos magyar helyzetérzékre vall: Gömbös Gyula reformkorszakával hinni elérkezettek a komoly magyar reformigények kielégíttetését!” (71)

Az elvi indíttatású, tisztázó cikkek mellett a lapból itt-ott némi személyes él, csipkelődés, harag és szemrehányás is kiolvasható, amely burkoltan mind Féja ellen volt kihegyezve. Láttuk, Simándy Pál támadva „vonult” vissza, ezt megelőző cikkének is volt, nem is akármilyen éle, amikor Ugor Gandhi megállapította: „Napjaink szellemi emberei, úgy látszik, nem túlságosan szeretik a szenvedést”, a próféták helyett ma híveik és követőik tipródnak. Simándy cikkének tónusa a márciusi fiatalok egykori szemináriumának, a fiatalabb nemzedék lázadásának hangját közvetítette. E csapatnak nemrég Féja volt a vezére, prófétája, mindene, s most csalódtak a bálványban, s megpróbálják ledönteni. Nagy Tibor, Féja egykori esztergom-tábori tanítványa Féjára utalva (73) írta: „Az új Szellemi Front egyik írója tiltakozását jelentette be arra nézve, mintha a tisztes frígiai sapkát cserélte volna föl tányérsapkára, és hangoztatta, hogy sohasem is viselt frígiai sapkát. Én, megvallom, ennél az írónál a múltban éppen ezt a most letagadott frígiai sapkát tiszteltem.” (71) De találunk Kodolányi egyik cikkében is vágást befelé: „Közös fronton belül, közös célokon és eszményeken belül és még barátságokon belül is öt-hatféle érdek szemmel tartása, védekezés nem létező veszélyek ellen s megfutás a létező veszélyek elől, okos cserbenhagyásával az előreküldött harcosnak [...] a tűzben tartott két vagy több vas, a hátsó kijáratok figyelgetése és az állandó félremagyarázások szándékolt zűrzavara.” (61) E néhány személyeskedő megjegyzés azonban nem hatalmasodott el, megszelídült az elvi kifogásokon. A megsárgul lapokat, a régi újságot forgatva, ha nem ülne a lelkünkön a szorongató tény, a fél év múlva történő szakítás, szinte megkönnyebbülten látnánk, hogy az elvszerűség révén a kényes kérdéseket is el lehet rendezni, mintha megindult volna a tisztulás, oszlana „az állandó félremagyarázások szándékolt zűrzavara” (62), visszaállna az értékek egyezségének belső feltétele. Féja például magabiztosan üzente meg egykori tanítványainak, „némely jóindulatú, túlfűtött fiataloknak”, „hogy bírónak még igen kicsinyek. Egyelőre végezzék el bizonyos hányadát annak a munkának, amelyet mi a magyar népért immár elvégeztünk. Aztán majd félvállukra rákanyaríthatják az ítélőbíró palástját.” (72) A magabiztosság ugyan nem egészen indokolt Nagy Tiborral szemben, mert figyelmen kívül hagyta, hogy nem letorkollható tanítvány, hanem egy emancipálódott nemzedék bírálja, az alapja azonban megvan: nem terhelte „bűn”, nem kellett kompenzálnia valaminő rábizonyítható tévedéseket, s Ignotus bírálatával is úgy vitázhatott, hogy álláspontjuk közelítsen: „Mikor az új szellemi front vitája megindult, egy sereg író és olyanok, mint Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Zlahy Lajos, Illyés, Kodolányi, Sárközi György, Nagy Lajos, Pap Károly, s mellettük én is, elmondottuk, hogy mi lehet a magyar író feladata a mai politikai zűrzavarban. Egyikünk sem mondta, hogy a kormány mellé kíván állni, legfeljebb addig mentek néhányan, hogy támogatni fogják a kormányt, ha komolyan hozzáfog az esedékes nagy reformok megvalósításához. Az én cikkem eddig sem ment el, hanem összefoglalta a magyar író feladatait, elsősorban a magyar parasztság kulturális gondozása szempontjából. Valótlanság tehát az, hogy ez az írócsoport a kormány mellé állott volna [...] a vita végén azt a megállapodást szűrtük le, hogy céljainkat függetlenül fogjuk szolgálni, tehát szó sem volt arról, hogy a társaság a NEP kebelére vonuljon.

Ellenségeink mégis ezzel vádoltak minket s örültek, hogy a vád vizeslepedőjét, ha bármennyire igaztalanul is, de reánk bizonyíthatják [...] én végigküzdöttem a választást az ellenzéki oldalon Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett, érdek és egyéni érvényesülésre valló törekvés nélkül, azért, mert nem tudtam bízni a NEP «megváltó» szerepében. Beszéltem egész sereg falu parasztságának, azt mondtam nekik, amit évekkel ezelőtt mondtam, s jövőben sem fogok mást hirdetni. Vállaltam és vállalom Ady Endre magyar jakobinusságát, azzal a megjegyzéssel, hogy Ady Endre Dózsa György süvegét viselte, s viszont a frígiai sapkából polgári forradalmáraink fején jambósapka lett. Nem vagyok hajlandó 1918 polgári zavarát, megriadtságát és lehetetlenségét vállalni. De nem tagadom meg Esze Tamás, Hajnóczy, Kazinczy, Ady és a többiek lázadását és szeretettel ajánlom Ignotus Pál barátomnak is mindezt szíves figyelmébe! [...] A sajtószabadság, a választójog, a gyülekezési és politikai szabadság védelmében a hitleri veszedelem elleni harcban teljesen egyetértek velük. De vajjon egyetértenek-e velem abban a harcban, hogy a parasztságot tegyük az ország gerincévé és a politikai és gazdasági hatalom elsőrangú birtokosává. Így akarja Ignotus Pál is? (72)

E cikknek egészen más a távlata, mint a Kodolányiénak. Kodolányi a vitában inkább elhatárolódott, szembeállítódott Ignotus-szal, „baloldali gáncsvetőkről” beszélt, s cikke befejező részében leszögezte: „aki nem félt és nem őriz bennünket azon az úton, amelyet másfél évtizede járunk, hanem kigúnyol, megvet, vagy gáncsol, ellenségünk.” (51) Rezignált és fájó a végkövetkeztetése is, szemben Féja magabiztosságával, nyíltan és progresszíve válaszoló, s kihívóan visszakérdező, egy új szövetség esélyeit megalapozó hangjával. Kodolányi így zárta a cikksorozatát: „Úgynevezett «politikai» működést, vagy fejtegetést se várjon tőlem ezután többé senki. Visszatérek a szépirodalomhoz, félig menekülésből, félig azért, hogy életérzésemet abban a formában fejezzem ki, amely az egész életet adja s nem egyik szeletét vagy területét csupán. Írok pedig abban a szörnyű tudatban, hogy már a fiam sem úgy fogja olvasni munkáimat, mint egy független Magyarország állampolgára.” (51)

Az Új Szellemi Front kudarca a népi írókban, köztük Féján is mély nyomot hagyott, az eset többféle tanulsággal szolgált és különféle további alternatívákat kínált. Az egyik tanulsága az volt, hogy „a nép aktív részvétele nélkül nem kerülhet sor nemhogy a társadalom gyökeres átépítésére, de számottevő reformokra sem.” (50:146.) Féja ezt a tanulságot vonta le, közvetlenül a találkozó után, 1935 késő tavaszán: „a magyarság holnapja attól függ, hogy milyen szerepet adunk a magyar parasztságnak a községi életben, a vármegyei életben, s a parlament életében és e mellett elősegítjük-e gazdasági megszervezését és műveltségi haladását, fölemelkedését? Újat, jobbat, emberibbet csakis ezen az úton lehet teremteni, ez volna a helyes társadalmi váltógazdaság, melynek nyomában gazdasági megújhodás és helyes politikai váltógazdaság következnék. De mindeddig még egy lépést sem tapasztaltunk ebben az irányban.

Csakis abban bízhatunk, aki rálép erre az útra, a jövő útjára. S a magyar fiatalságnak nem lehet más föladata, mint ezt az utat építeni.” (57) „Egyet szabad csinálnunk és egyet kell csinálnunk: ötmillió magyar parasztnak kérlelhetetlenül előretörő politikáját!” (74) „[...] mindeféle szövetségi kísérlet helyett kössünk végre szövetséget a parasztság legjavával: toborozzuk a földreform hadseregét, szellemi és politikai csapatait. Ha csak az önző egyéni életünket akarjuk megmenteni, más utak is vannak.” (75) Ezek a következtetések tették lehetővé többek között, hogy „az 1934–35-ös időszak csakhamar az irányzat legpozitívabb fejlődési szakaszának nyitott utat: a Márciusi Front időszakának”. (50:152.)

Ez idő tájt Zsilinszky és Féja álláspontja újra közel került. Féja gondolkodásában ismét az ellenzéki pártmozgalom jutott előtérbe, s egyetértettek olyan alapvető kérdésekben, mint a kisemmizett parasztság, a legszélesebb néptömegek érdekvédelme, az emberi-politikai jogokat korlátozó totális eszmékkel szemben német- és Hitler-ellenes vonal, önkormányzat, földbirtokreform, alulról kiinduló népi politika, továbbá, hogy az új parlamentben, ahogy Féja megfogalmazta: „Kormánypárton és ellenzéken egyaránt valami nagy szikkadtság, iránytalanság és tanácstalanság észlelhető.” (74)

Két dologban találjuk csak meg az eltérés olyan apró jeleit, amelynek szétválásuk után lesz majd jelentősége, ezt is szinte csak a későbbiek ismeretében fedezhetjük fel. Az egyik a politikai harc módszereiről, a másik a pártmozgalom jellegéről vallott felfogásuk. Zsilinszky – ahogy írta – az „ellenzéki hiányok” kijavítását kezdte fontolni, s felvetette az egységes ellenzék gondolatát, „egy erősen nemzeti, de erősen szociális szellemű radikális szárny” kialakítását a kossuthi eszmék szellemében. Felvetette az ellenzéki szolidaritáson túlmenő programszerű együttműködést, közös ellenzéki platformot „az egyetemes magyar ügyre legfontosabb és a tömegek felé legsugallóbb” kérdésekben. (76) Pártját később e gondolatot követve vezette be a Kisgazdapártba. Féja viszont egy jól szervezett, új tömegpárt megalakítását tervezte, amely az agrárproletáriátust fogta volna össze, nem korlátozva politikai eszközeit a parlamenti harcokra, igénybe vette volna a tömeghatás és az osztályharc egyéb módszereit is. Ezt az elképzelését fél év múlva majd a Válaszban fogalmazta meg a Magyar Parasztpártot! című cikkében. Idézek belőle: „A szellem hordozói rájöhettek arra, hogy «fölfelé» hiába prédikálnak. Inkább a fáknak és madaraknak beszélhetnének. De mielőtt erre az útra térnének, mely különben igen esztétikus és veszélytelen, talán megpróbálnának először népükhöz beszélni.” (16) Dózsa Györgyre hivatkozott, bejelentette a nép igényét az egész országra, s a szellem igényét az egész népre, hangsúlyozva, hogy az új párt nem riad vissza az osztályharc fegyvereitől sem. E cikkben már felfedezhetjük a Márciusi Front későbbi vezetőjének arcvonásait, szó sincs tehát arról, miszerint Féja Gömbös irányában kereste tovább a jövő útjait, épp ellenkezőleg, ekkor számolt le igazán a Gömbös-féle reformillúziókkal.

Féja útja innen egyenesen a Márciusi Fronthoz vezetett, új szövetségek és kézfogások állomásain keresztül. 1936 februárjában írta: „A módszer: feladni az ódon kereteket [...] Alkossunk ehelyett egységes népfrontot, mely alulról s az élet legkomolyabb és legtisztább módszereivel kezdi a nagy művet: a nép felszabadítását. E felszabadítás esedékes és elháríthatatlan s csupán az a kérdés, hogy a magyar intellektus viselőinek szabályozó közreműködése segítségével, vagy pedig anélkül fog megtörténni? Rajtunk áll!” (77)

Féja irányát, amerre Zsilinszkytől „elhajózott”, a lobogó mutatja, amit kitűzött. E lobogó: Ady. Nem csupán név: egy kötetnyi publicisztika. Az Athenaeum adta ki Jóslások Magyarországról címmel. Nem lényegtelen: az Ady-kiadásokat Márffy Ödön megbízásából bizottság felügyelte, a tagjai Babits, Fenyő Miksa, Földi Mihály, Hatvany Lajos és Schöpflin Aladár. (27) Aligha engedélyezték volna, hogy a kiadó Féjával kössön szerződést Ady publicisztikájának válogatására, ha Ady neve kalózhajóra kerül lobogóul Gömbös reformifjainak a táborában. A válogató-szerkesztő így fogalmazta meg a szándékait: „ Mikor az ellenforradalom ítéletet mondott a két forradalom kísérletei fölött, egyúttal elítélte azt a magyar szociológiai kultúrát is, mely 1918-ig magasra nőtt, s nagy belső kérdéseink újjáértékelésére tanította a nemzedéket [...] a magyar szellemiség szociológiai műveltsége és látása azóta is holtponton vesztegel.

Nem tévedünk, ha elsősorban ebben keressük minden reformlárma s jámbor szándék csődjét, hiszen megújulást komoly szociológiai látókör nélkül hiába tervezünk. S viszont, ha a századforduló egész radikalizmusa felett pálcát törnek is, valaki megmarad, valakit már igazolt az egész magyarság szíve: Ady Endrét. A kurzus elején sterilizálni akarták őt is, politikai költészetét másodrendűnek hirdették [...] A nemzetiszínű leplek csak arra jók nekik, hogy nagy-nagy sebeinket eltakarják, derűt hazudhassanak. Hát jöjjön az igazi «ős», Ady Endre, aki a magyar idők teljes «rémületére» hozza a nyers valóságot, de e  «rémülettel»  szembe nézni is megtanít.” (78)

Féja könyvét az Új Magyarság bírálta a legélesebben: „[...] Minden jóérzésű embert meg kellett döbbentsen az a tendencia, amely ebből a munkából, ezekből a furcsán összeválogatott Ady-jóslásokból kiárad [...] Mi szükség van most ezekre az idézetekre, kinek használnak ezek s kinek, vagy kiknek áll érdekében, hogy Adyn át igazoljanak egy múltat, amely soha többé vissza nem jöhet? Kinek, vagy kiknek áll érdekében, csakugyan, hogy Ady rajongásán át nemzeti hőssé emeltessék például Jászi Oszkár, hogy a katolikus vallás és egyház legérzékenyebb területein gúny és megvetés tárgyává tétessék, vagy hogy a Galilei-kör, amelynek ifjúsága, ez a forradalmi zsidó csőcselék, a proletárdiktatúra harci osztagait szolgáltatta, itt mint az új Magyarország megmentője ünnepeltessék? [...] Nem a Népszavának vagy a Vörös Újságnak egykori legidétlenebb passzusaira emlékeztetnek ezek a sorok? [...] Milyen értelemben igazoják ezek Ady jóstehetségét s micsoda csorba esett volna az ő politikai vagy publicisztikai nimbuszán, ha ezeket és a többi ehhez hasonló cikkeket nem siettek volna most exhumálni és díszes külsőségek közt újra a nyilvánosság elé vinni? Valakinek mégis csak felelnie kell ezekre a kérdésekre.” (79)

Féja válasza a támadásokra: „[...] az 1920-as fegyverzet újra kong, zörög és «ragyog». Merészebb, mint valaha, kiterjesztett ellenforradalmat hirdet, a «paraszt-fogás» elképesztő szólamait dörgi, «védi»  a fajt, kisajátítja a nemzeti gondolatot s rátapos arra a költőre, ki e fajnak és nemzetnek egyik legelső reprezntánsa [...] Hát vállalom a felelősséget. Vállalatom a felelősséget azért, hogy a hitlerizmus lángelméinek «szellemi» termékei helyett Ady Endre politikai írásait gyűjtöttem össze. Vállalom a felelősséget azért, mert Ady Endrét nem hamisítottam meg. És azért is, hogy e könyv hatása folytán belátható ideig nem tűzheti ki Adyt egyetlen kalózhajó sem lobogójának. Mert Ady nem lehet pártok zsákmánya, hanem az egész magyarság szellemi kincse.” (80)

„Féja tanár úr [...] kijelenti – válaszolta az Új Magyarság –, hogy vállalja a felelősséget Ady legbrutálisabb, legsajnálatosabb tévedéseiért is. Ő ma is rajong Jászki Oszkárért, rajong a Galilei-kör ideáljaiért, rajong a baloldali forradalomért, rajong a vallást és egyházat sértegető éretlen kitételekért. Mert ebben van Magyarország jövője, s mi ezt a baloldali forradalmat akarjuk elgáncsolni és Adyt akarjuk cégérül használni a magunk reakciós törekvéseihez [...] A Féja-féle baloldali forradalomból csak az érdekel bennünket, hogyan tartja a tanár úr összeegyeztethetőnek állami tanári állásával a Jászi-féle ideológia kultuszát, a Károlyi-forradalom dicsőítését, akár Ady exhumálásával, akár anélkül. Ez az egy kérdés érdekel Féja úrral és az ő forradalmával kapcsolatban – egyelőre. ” (81)

S még egy idézet 1936 derekáról: „E héten kipattant, hogy a Nep-nek Aranykönyve van, amelybe bevésik azoknak a nevét, akiknek érdeme van a reformkorszak megteremtésében. Az aranykönyv szereplői nem érdekesek, egyrészük nevét ugyanis már megörökítették a Közigazgatási Bíróság ítéletei az utókor számára. Sokkal érdekesebb a Nep feketekönyve, amelybe Marton Béláék azoknak neveit jegyezték, akik a közélet különböző terein nem hajtottak fejet a Nep malterbálványa előtt, sem anyagi, sem erkölcsi kísértések el nem tántoríthatták őket meggyőződésüktől és hűségesen teljesítették kötelességüket közéleti posztjaikon [...] E tisztes és kétségtlenül nagyjövőjű társaság névsorából álljon itt csak azoknak a publicistáknak szerkesztőknek a névsora, akiket Marton Béláék a magyar közéletből való kiközösítésre ítéltek. Ezek a következők: [...] Bajcsy-Zsilinszky Endre v. országgyűlési képviselő [...] Féja Géza író, tanár [...]” (82)

Marton Béla a NEP (Nemzeti Egység Pártja, a kormánypárt) főtitkára volt, a párt vezére 1936. január 21-től Gömbös Gyula. Hol van Féja hangjának „eltorzulása”, amely a „Bajcsy-Zsilinszky Endre útjáról való letérés következménye volt” (4), hol van a Gömbös felé tájékozódó Féja, aki a fasiszta miniszterelnök karámjába igyekezett terelni a népi írókat? – ahogy Antalffy Gyula vagdalkozott. (1, 4, 21) A tényekből nemigen lehet átállást és árulást kiolvasni. A választási vereséggel, a Szabadság című lap kényszerű feladásával és a párt megszűnésével a Zsilinszkyt és Féját összetartó közös kapocs pattant el, nem volt tovább érdek, ami őket összefogja, sőt, személyes okok is távolították őket egymástól, de törekvéseik nem állíthatók szembe, együttes proskribálásuk is jelzi ezt. Árnyaltabb megközelítést kíván a későbbi viszonyuk minősítése is annál a sommás megállapításnál, hogy Zsilinszky Féja háború alatti magatartása miatt „méltán fordult el a kormánypárti propagandistává változó Féjától”. (23) Miért dedikálta akkor az állítólag „letaglózott atyai jótevő” (2) 1938-ban is és 1941-ben is „a régi barátsággal” (20) a könyveit a „cserbenhagyó” (24) Féja Gézának?

Féja új irányát nyugtázta József Attila is, aki az 1935-ös Szocializmusban megjelent cikkére 1937 szeptemberében a Szép Szóban, a Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című írásában visszatért: „Az «Új Szellemi Front»-ot annakidején megtámadtam a «Szocializmus»-ban és az «Esit Kurir»-ban és megtámadta Ignotus Pál is, akivel azóta együtt szerkesztjük a Szép Szó-t. Nem mondhatni, hogy köztünk és az új népiesek között azóta rendkívül szívélyessé vált volna a viszony, jóllehet a «Szép Szó» örömmel üdvözölte az úgynevezett «Márciusi Front»-ot, amely határozott demokratikus követelésekkel lépett a nyilvánosság elé, élén Zilahy Lajossal és Féja Gézával és az azóta feledésbe merült «Új Szellemi Front» többi tagjával.” (30)

A Márciusi Front 1937-es múzeumkerti zászlóbontásával kapcsolatban József Attila az alábbiakat vetette papírra: „Erre a múzeumi gyűlésre én nem mentem el. Nem mentem el, bár talán szívesen meghallgattam volna Féja Gézának, ennek a lobogótüzű igehirdetőnek (új köre ennek mutatja), magyarán szólva fanatikus propagandistának fölhevült szavait és nem tartottam Kovács Imrétől sem. Főszónoknak azonban Zilahy Lajos ígérkezett – s vajon érdemesnek gondolhattam-e, hogy az új szellemi front Führerének valótlan eszméihez csínt és tüzet adjak a lelkemben személyes jelenlétemmel?” (30)

József Attila aligha vélkedik így róla, ha az Új Szellemi Front foltot hagyott volna Féja Géza emberi–írói becsületén. S aligha vállal szolidaritást a Viharsarok perbefogott írójával 1937 októberében Ignotus Pál egy képeslapon: „Addig is, míg személyesen nem beszélhetünk, sokszor ölel s mindenben veled érez Ignotus Pál”, s e közös lapot aligha írta volna alá Fejtő Ferenc is (20), s aligha vélekedett volna róla Jászi Oszkár ilyen melegen: „[...] A Féja Géza munkásságát én a legnagyobb figyelemmel kísérem és nagyszerű könyvét gyakran lapozom. Az ő és társainak mozgalma ma az egyedüli «otthon», amiből új élet fakadhat. Épp ezért a Hatvany epés kritikáját nem helyeslem és a Századunk sem találta meg eddig az igazi hangot a «szociográfusokkal» szemben.” (83) De hadd idézzem Fejtő Ferencet, Barcs Sándort, Rónai Mihály Andrást, azokat tehát, akiket a „baráti kör” újabban szövetségbe hívott. Hogyan ítélik ők meg Féja működését a Zsilinszkytől való elválás után, 1936–1939 között: „Zilahy Lajos és különösen Mihályfi Ernő szerkesztése alatt még nem merülhetett fel kifogás Féja ellen” – így Barcs Sándor (2:79.); „Féjával – akivel Hatvanyéknál találkoztam – kapcsolatom baráti volt” – írta Fejtő Ferenc; Rónai Mihály András pedig a közelmúltban így kommentálta 1947-es Haladás-beli cikkét: „Kemény szavak? Jogosult szavak, ma is állom mindet. Abból a feneketlen csalódásból fakadtak, amelybe az a Féja Géza döntött, akit buzdító sorokkal kerestem fel a Viharsarok-pör idején, s abból az irtózásból, amit cikkeivel éveken át, 1939 ősze óta keltett bennem maga iránt az a Féja, akivel valamikor a Centrál-kávéházban magyar irodalomról beszélgettünk. Békés megyei volt a családom, onnan jött apám, meg-megjártam azt a tájat magam is, preparálva voltam, hogy gyökeréig értsem a Viharsarok minden lázító, végre kimondott szavát.” (42)

Egy bizonyos: 1935 decemberében Zsilinszky nem hordhatta le Féját azért, mert Gömbös felé tájékozódott, ha pedig újból napirendre került a fél-háromnegyed évvel korábbi eset, úgy már szövődmény az Új Szellemi Front látszólag kihevert kórja. Talpassy Tibor azt írta a visszaemlékezéseiben, hogy Zsilinszky, miközben jólesően vette tudomásul, hogy néhányan szilárságukkal elégtételt szolgáltattak neki, „azt sem palástolta, hogy a találkozó gyanított szervezőivel szemben nem tud teljesen feloldódni. Volt, akivel egy ideig még együtt dolgozott [...] a szíve mélyén azonban – kis elszólások árulták el – a vélt értelmi szerzőkkel szemben megőrzött egy jó adag sohasem enyhülő neheztelést.” (11:38.)

Az egykori részletekben kutatva, utólag boncolgatva az eseményeket, a végkifejlethez közeledve elbizonytalanodik az ember, mert a korábbi távolító hatások nem vagy csak részben adnak magyarázatot a meghasonlásra. Zsilinszky érzékenysége, heves fellobbanásai és gyors engesztelődései, bosszúállásra képtelen egyénisége nem hitelesítik a „sosem enyhülő neheztelést”. (11:38.) S nem magyarázat többé a „mezei hadak” személyes, saját érvényesülésükkel is összefüggő, sokszor kicsinyes fenntartása Féjával szemben; épp a választási harcban, a Kenyeres–Kaufmann ügy leleplezésében emancipálódtak és nőttek meg Zsilinszky környezetében. A taktikázást megvető kérlelhetetlenség sem dolgozhatott már elvi alapon Féja ellen, akinek 1935 májusától következetessé vált „magyar jakobinus” hajlamait a volt márciusi fiatalok elismerhették. Kodolányi személye s kihagyása a találkozóról szintén nem ad magyarázatot, hisz a legkritikusabb pillanatban ezután is védre Féját. S nem igazít el Féja „új iránya” sem, hisz az inkább közelíthetné Zsilinszkyhez. 1935 tavaszától olyan irányba mozdult mindkettő, amely természetessé tette volna összefogásukat, az értékek egyezségét.

Mi történt akkor mégis 1935 decemberében? A kérdésre nem könnyű válaszolni, kibogozhatatlanok az események. Ám arra, hogy miért történt, ami végzetessé vált Zsilinszky és Féja kapcsolatában, mi vezetett kenyértöréshez, nagyjából felelhetünk.

A „lehordás”, összeszólalkozás „a karácsonyi szám előkészítésével foglalkozó szerkesztőségi értekezleten” (1) történt. A Szabadság 1935. december 22-i, tehát „karácsonyi” számában megjelent egy 28 soros vers, melyet olvasva meglepve kérdezzük: Zsilinszky mégiscsak megőrzött jó adag sohasem enyhülő neheztelést? Vagy a munkatársai akartak a kedvében járni, mert úgy sejtették kis elszólásokból, hogy a találkozó gyanított szervezőivel szemben még nem oldódott fel? Vagy a „túlfűtött fiatalok” próbálták végleg ledönteni egykori „bálványukat”? Tudott-e a versről Zsilinszky vagy tudtán kívül csempészték be a lapba? A közlés miatt csaptak-e össze a szerkesztőségi értekezleten, vagy Féja már a kész tényről értesült? Személyes bosszúvágy, régi sérelem szerzett magának orv örömöt a megtorlással, vagy a „félreértők” elvi kérlelhetetlensége, miután a tényektől függetlenül megkövült bennük 1935 márciusában az előítéletszerű és megfellebbezhetetlen ítélet, hogy Féja Zilahyn keresztül Gömbös felé közeledve az Új Szellemi Front egyik bábájaként a fasiszta miniszterelnök karámjába akarta terelni a népi írókat? (1) A szemtanúk, akik mind jelen voltak, s az aprólékos körülményekre is pontosan – bár ellentmondóan – emlékeznek, e versről nem tesznek sehol sem említést, sőt, gondosan hallgatnak róla. Pedig olyan mozzanat ez, amit nem lehet elfelejteni, csak eltagadni. Oka lehet, hogy az emlékezetük pályája kínosan kerüli ezt a pontot, az Új walesi bárdok című verset, Fodor József költeményét:

 

I.

Utolsó rabszolgák ti! a gaz érdek

Zászlóvívői, minden hatalomnak

Tágtorkú kürtölői, s a bitor, vak

Éj fényként hirdetői! – vad zenétek

Mikor volt zengőbb –, mint most: hogy a részeg

Nagy Kény szabad hajszáin lábrarokkadt

Némán hull a becsületnek s a jónak

Vadja – s a Rossz vértől zavart szívének

Új walesi bárd kell! – Mert nagy a betűnek

Hatalma – s az erőszaknak s a bűnnek

Karja csak úgy egész, hogyha a szellem

Üt bélyeget reá – A megcsúfolt szó

Átka rátok s ősöké, kik tiport, jó

Ügyért hullt porai sírnak a földben!

 

II.

 

Aljas az élés – s a test buta-szörnyű,

Vad kénye és a sokjajú ösztönnek,

Mely mind elégülést kér: mennyi könnynek

Fakasztói! – s az ellenállni könnyű

Lény mily hamar hagyja eszméihez hű

Posztját, arany ha lobban a gyötörtnek

Gyomra felé! – Óh, s még szép, ha a megvett

Lélek ellenállhatlan, forró-mérgű

Kerítője a gond! Ilyenbe csendben

halk bánat ég, mely őt feloldva lebben

S élete: színe halk tragédiának –

Hogy a jó mért nem lehet jó! – De gőgben

Trónol a nagy Gaz s csak kérje dühödten

Faldossa az undok sárt, mint az állat!

 

A vers, amely látszólag általános gondolatokat vetett fel, nagyon is konkrét formában irányult nemcsak Féja személye, hanem íróbarátai és pályatársai, Illyés, Tamási Áron, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc, Zilahy Lajos, s általában is, az Ady köpönyegéből kibúvó új írónemzedék, a népi gárda ellen. Személyeskedő – például Féja mártírhalált halt ősére utaló – célzástól sem volt mentes. Ilyen durva, páratlanul éles és igaztalan támadást még a „baloldali gáncsvetők” sem engedtek meg maguknak, s most a saját táboron belül, a saját lapban vádolják őket azzal, hogy „dörgölőzőn” úri kegyre vágynak. E vers közlése olyan ok, amin össze lehet szólalkozni, hihető és indokolt az elvörösödés és a kirohanás. Gondoljuk meg, mi nagyobb sértés, azt állítani az Áchim lakásában jelen lévő Zsilinszky Endréről, hogy gyilkos, vagy a Gömbössel találkozó Féjáról, hogy eladva népét, elveit, ügyét – új walesi bárd lett? Mindketten ott voltak a „tetthelyen”, de gyilkosként vagy árulóként...?

Az esetnél jelen lévő, s ma visszaemlékező (ám a versről hallgató) kortársak azt mondják, hogy Féja elvörösödött és kirohant. Írása többé nem jelent meg a Szabadságban, s nem látjuk ott többé Zsilinszky környezetében. A lap következő számaiban engesztelő, visszahívó kis jeleket, apró figyelmességeket találunk. Féja a sértett, s ő, azt hiszem, nem könnyen bocsát, nem könnyen felejt.

 

6.

Féja Géza indulatos, s haragjában judiciuma elvesztésére hajlamos alkat volt; nem hangzik tehát egészen hihetetlenül, hogy a Szabadság szerkesztőségéből „kirontva” gyilkosnak nevezte Zsilinszkyt. Az indulatok lángján fölkóválygó-fölkavargó s a kortársi fülekbe visszahulló szavaknál mértékadóbb azonban az írás, amely alkotói felelősséggel készül – ez kell tehát az Áchim-kérdésben Féja véleményeként megmaradjon bennünk. Kérdés, vajon igazolja-e a „baráti kör” beállítását, amelyet közülük sokan sokféleképpen variáltak (1, 5, 21, 22, 23), de a lényege egy és ugyanaz: Féja Zsilinszkyt tartotta Áchim gyilkosának, s ezt célzatosan, bosszúból teregette elő, ezzel politikailag lejáratta őt.

Áchim és Bajcsy-Zsilinszky Endre sorsvonala egy pontban tragikusan találkozott. Áchim halála olyan „folt” a Zsilinszky-életrajzon, amelyet Zsilinszky hívei megpróbáltak onnan eltüntetni, úgy állítva be, mintha Áchim maga lett volna felelős a történtekért, a sorsot terrorista módszereivel ő hívta ki maga ellen, halálával egy dúvadtól szabadult meg a helyi társadalom. Ellenfelei Zsilinszkyt gyilkossággl vádolták, a már érett politikust bűnözőként akarták lejáratni. Amikor 1942 decemberében a délvidéki vérengzések miatt Zsilinszky interpellált és a nemzet lelkiismeretére hivatkozva a tettesek felelősségre vonását követelte, megzavarták a beszédét, a nyilasok Áchim meggyilkolását olvasták a fejére és követelték az eltávolítását a parlamentből. Kialakult egy ambivalens, mindkét történelmi személyiség érdemeit és értékeit elismerő álláspont is, ezt képviselte például Zsolt Béla és Féja Géza. „Én szeretem Zsilinszkyt, de Áchimot is – mindkettőt a maga helyén. Zsilinszky meghalt valamiért, Áchim ugyanezt tette. Az én történelmi csillagrendszeremben mindkettő sajátos fénnyel világít” – írta Féja a Lapszélre című könyvében. (6:150.) Áchimot jelentős történelmi személyiségként becsülte, a tragikus végű dulakodás szerinte komoly politikai-közéleti értékpusztulással járt. Féja nem tekintette Zsilinszkyt vétlennek, mintha Áchim halálához nem lett volna semmi köze, de gyilkosnak sem. A parasztvezér sorsa miatt sohasem diszkreditálta Zsilinszky politikai küzdelmeit. Úgy tartotta viszont, hogy mozgalma kiszélesítése érdekében Zsilinszkynek „el kellett volna mondania nyilvános gyónását”, ezzel „adósa volt a parasztságnak”. (6:148.) Féja az Áchim-tragédiát és Zsilinszky mártíriumát nagyívű sorként értelmezte, szerinte Zsilinszky emberi nagyságát növelte, hogy az Áchim-drámától az emberi–politikusi helytállás magaslatára ért fel. Ifjan vétkezett, de ezt a vétkét egész életével (nemcsak halálával) tette jóvá. Abban a drámában, amelyet Féja élete vége felé készült írni, Áchim és Zsilinszky tragikus kapcsolatát katarzisba, kiengesztelésbe akarta vinni. A tervezett dráma felidézte volna Áchim és Bajcsy-Zsilinszky végső perceit; „az utolsó pillanatban Zsilinszky és Áchim megértik egymást. Lehet, hogy így történt, én hiszem, hogy amikor szegény Bajcsy-Zsilinszkyt a bitófa alá vezették és a cella ajtajánál őrt álló katona sírni kezdett, akkor Zsilinszkyben föloldódott minden és megtörént ennek a két nagy történelmi embernek a megbékélése. Én mindig az értékek egyezsége mellett voltam és vagyok. Nem az a célunk, hogy a nép, nemzet értékeit szembeállítsuk, egymás ellen játsszuk ki. Mindenkiben meg kell látnunk az értékeket, a felszínre kell hoznunk s meg kell alkotnunk az értékek egyezségét. Sőt, ezt kell az új nemzedéknek önmagában megvalósítania, hogy igazán jól tudja felépíteni az esedékes újat” – nyilatkozta 75. születésnapján, nyilván okulva a sok csatában osztott és kapott sebből, átértékelve egykori debatter szerepvállalását. (84) Féja, mint megírta, azért szegődött 1936-ban a holt Áchim hívévé, mert programját, céljait és szervezési módszerét sokkal haladóbbnak találta, mint a harmcincas években szereplő polgári ellenzéki politikusokét együttvéve. (48:366.) 1971-ben, Áchim születésének centenáriumán a békéscsabai ünnepség szónokaként így kezdte beszédét: „Achim L. András alakja és történelmi jelentősége azóta csak nőtt előttem, szerepét ma még nagyobbnak látom, mint 1936-ban.” (48:366.) Ugyanezt a beszédét így fejezte be: „népünk hősei és mártírjai sorában méltó helyet kérek Achim L. Andrásnak, a századforduló legnagyobb magyar parasztforradalmárjának.” (48:381.)

Az évfordulós ünnepségek vezérlő elvét az emlékbizottság, amelynek Féja is tagja volt, így fogalmazta meg: „Senki ellen, de Áchimért.” „Áchim centenáriumának a megnyilatkozásai nem irányulhatnak Bajcsy-Zsilinszky Endre ellen, tehát nem bocsátkozunk az Áchim–Zsilinszky-dráma taglalásába, inkább az «élő Áchimot», a forradalmárt, a népvezért, az egykori parlament leghaladóbb képviselő tagját helyezzük megillető helyére. Ugyanakkor többen s igen helyesen kifejtették, hogy szűnjenek meg Achim személye ellen még mindig fel-felbukkanó gyalázkodások és politikai szerepének lekicsinylésére irányuló egyre hiúbb kísérletek.” (48:382.)

Féját a baráti kör tagjai olyasmivel vádolják, amit nem követett el, pontosabban nem ő követte el. Domokos József állította ugyanis Áchim L. András című könyvében (Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1971.), hogy az utolsó, halálos lövést Endre adata le, tehát ő a gyilkos. (85:321.) A Két per egy kötetben című könyvében (Magvető Könyvkiadó, Tények és tanúk sorozat, Bp. 1978.) ezt az állítást feltevéssé szelídítette. Változatlanul hangsúlyozta viszont, hogy számos körülmény szólhat Endre bűnössége mellett (86:49.), az eset jogi megítélése szempontjából egyébként nem döntő jelentőségű, hogy lőtt-e vagy nem, hisz „Áchim L. Andrást a két Zsilinszky fiú gyilkolta meg” (86:50.). Csupán erkölcsileg eshet latba, hogy „a menekülő Áchimra ezt a hátulról, orvul leadott [halálos] lövést Endre követte-e el vagy sem”. (86:50.)

Domokos József bíró volt, s álláspontját jogászi érvekkel támasztotta alá. Személye miatt álláspontja kikezdhetetlennek bizonyult: magas köztisztséget töltött be a Kádár-korban, a Legfelső Bíróság elnökeként ment nyugdíjba, régi baloldali múlttal rendelkező, kommunista meggyőződésű párttag volt, így ad hominem őt magát nem lehetett kikezdeni. Annál inkább Féja Gézát, akinek a múltjában voltak jobboldali kilengések. Miután a hazai nyilvánosság előtt az uralkodó eszmék alapján denunciálni csak őt lehetett, így a Domokos Józsefnek szánt támadás is Féja ellen irányult, többek közt azért is, mert Féja a hetvenes években, feltehetően éppen 1971-ben, Áchim-centeránium alkalmával megismerkedett Domokos Józseffel, akivel később néhány alkalommal össze is jöttek. Féja Domokost szerepeltetni akarta a tervezett Áchim-drámában, a már említett interjúban erről a következőket mondata: „Engedélyt kaptam például, hogy Domokos Józsefet, a Legfelső Bíróság nyugalmazott elnökét, aki Áchim meggyilkodása idején ügyvédjelölt volt Csabán, név szerint szerepeltethessem. Ez a kicsiny, törékeny ember a gyilkosság után berohant az úri kávéházba és egy borzalmas átkot mondott az úri rendre. Egyedül! Senki sem mert kezet emelni reá. Ez olyan szép drámai jelenet, amelyet meg kell örökíteni. Miért hagyjam el a nevét; emlékművet állítok, azt hiszem, ezzel egy embernek.” (84)

Féja szerepének pontosítása érdekében nem árt tisztázni, hogy közeledésüket Áchim-vonzalmuk motiválta s nem a Zsilinszky-ellenesség. Sőt, Domokos József élesen, olykor hideg szemmel megformált kritikus Zsilinszky-képén a Féjával való megismerkedés valamelyest enyhített. Áchim-könyvét, amelyben Domokos József kimondottan Endrét nevezi meg gyilkosként, még Féjával való találkozása előtt írta. A Két per egy kötetben viszont közös beszélgetések során is formálódhatott, valószínűleg ezért mutat rokonságot Féja tervezett Áchim-drámájával. Újabb könyvében Domokos azt a Féjától sem idegen koncepciót képviselte, amelyet kötete hátsó borítója így fogalmazott meg: „Hosszú út vezetett az Áchim-pertől Sopronkőhidáig, közben harminchárom év telt el. Egész emberöltő. Ezalatt Bajcsy-Zsilinszky Endréből, a merénylőből, az antifasiszta ellenállás halhatatlan mártírja lett.”

Látható, hogy az Áchim alakja körül kialakult értékelési harcban Féja nem Zsilinszky támadójaként, hanem mint Áchim híve és felértékelője lett ütközőpont, sőt, ellenfél. Ő az, aki még ma is a legerősebben zavarja a minél rosszabb Áchim, annál jobb Zsilinszky – történészekhez egyébként méltatlan – felfogást. A Féja elleni támadások hátterében mindig feltűnik Áchim neve is. Zsilinszky „hátbatámadásának” bizonyítéka Féja Áchimról írott tanulmánya. (18) Féját a szóbeszéd akkor hozta hírbe egy Zsilinszky-ellenes tüntetés szervezőjeként, együtt az Áchim-rokonsággal, midőn 1945-ben Békéscsabán Áchim-könyv írásába kezdett. (28) 1947-ben a Féja ellen készülő vádirat híre a magyar sajtóban egyedülálló kiemeléssel, szenzációként került – figyeljünk újra a névre – az Antalffy Gyula szerkesztette Kis Újság címoldalára, felülszedéssel, öles betűkkel – Féja ekkor próbált Békéscsabán Áchim L. András népi kollégiumot szervezni. (87) 1971-ben, Áchim L. András születése 100. évfordulóján Féja tagja az emlékbizottságnak, ő a békéscsabai ünnepség szónoka. Ekkor ismertette – jól időzítve – a már évekkel korábban megjelent Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetet egyoldalúan és támadólag foglalkozva Áchim és Féja alakjával az a Bata Imre, aki a kötet szerkesztőjével, Vigh Károllyal egy épületben dolgozott és kollegiális munkahelyi kapcsolatban állt vele. (88) 1982-ben egy Áchimról indított vita kapott gyors és meglepő, de jól időzített Féja-elágazást. (21, 22, 89, 90, 91) Érdemes ennek kulisszái mögé pillantanunk: röviddel előbb jelent meg posztumusz egy folyóiratban Féja Géza Bajcsy-Zsilinszky című visszaemlékezése, a Lapszélre egyik fejezete. (92) Erreföl „ismertette” Kubinyi Ferenc az Új Tükörben Tibori János történész kutatásait, élesen Áchim-ellenes hangot ütve meg. Cikke magában hordta az Áchim-hívek, így a Féja-elleni támadás lehetőségét is (93), ami hamarosan be is következett. Újra az ismerős nevek, az 1935-ös decemberi „jelenet” résztvevői. Antalffy Gyula „hozzászólásában” Áchim ürügyén Féját vette célba, Talpassy Tiborra hivatkozva. (22) Az Új Tükör az Áchim-vitában eléggé nyitott volt, a Féja-elágazást viszont előítéletszerűen kezelte, vitára nem adott lehetőséget.

Az író fiának rövid kis megjegyzése mellett (47) más ellenvélemény nem kaphatott helyet, míg Antalffy és a vitaindító Kubinyi (21, 22, 89, 91) kétszer is visszatérhetett Féja szerepére, találóbb lenne azt mondani: megrágalmazására. Az egész vitát nyilvánvalóan a baráti kör kezdeményezte és szabta meg taktikai irányát, ezért került a középontba újra Áchim halála, történelmi szerepének leértékelése, s ezért irányult az egész cikkezés az Áchimot nagyra becsülő Féja megbélyegzésére. Antalffy egy későbbi, elég ügyetlen elszólása is felfedi az összefüggéseket: „Féja tragikus úttévesztését ma már persze senki sem hánytorgatná fel, ha személyét egyesek nem próbálnák kijátszani Bajcsy-Zsilinszky ellen, egyebek közt azzal, hogy az Áchim-ügyet «Féja minden alapot és jóhiszeműséget nélkülöző véleménye alapján» (Vér Andor fogalmazása) ítélik meg.” (25) Mi a baj végül is Féjával, kérdezhetjük ezután, el nem évülő „háborús bűnei” vagy Áchim-pártisága?

 

7.

Mielőtt azonban a kérdésbe jobban belemélyednénk, érdemes teljes egészében idéznünk azt a szövegrészt, ahol Féja az Áchim-tragédiát tárgyalta – amely Zsilinszkyt úgy felháborította, s a korábban idézett végletes szavakra indította: „A politikai harcból Békéscsabán – írta Féja 1937-ben – egyre inkább élet-halálharc lett. Áchim, igaz, meg is verette ellenfeleit, ő maga sem riadt vissza olykor a személyes inzultustól, de viszont ellenfelei belőttek tanyai lakásának az ablakán. Áchim tanyai lakásának ablakait és ajtaját vasredőnnyel látta el, «az ismeretlen tettesek» azonban a vasredőnyt is átlőtték. Aznap este nyűgösködött a kisfia, s apja magához vette az ágyban. Ez volt a szerencséje, mert az első lövés után megragadta a gyereket és az ágy alá dugta, ekkor sivított el ágya felett a második lövés. Ha le nem hajol (miközben fiát az ágy alá dugta), pontosan a fejét éri. A választott ember ritka szerencséje védte meg ezúttal, de a «szerencse» nem tartóztatta fel a végzetet, a tragédiát. Áchimot a véle szemben álló társadalmi réteg halálra ítélte. Csak az volt a kérdés, hogy pillanatnyi hevületében kiből robban ki ez a társadalmi ítélet. Az Áchim-ügy tárgyalásán a város vezető lelkésze is azt vallotta, hogy ő is lelőtte volna Áchim Andrást. Nincs semmi kétség: aki egy családi ügyből kifolyólag megölte, talán egészen önkénytelenül, de a maga társadalmi rétegének ítéletét hajtotta végre, s tette után is azt érzte, hogy a cselekedete nem egyéni tett volt, hanem engedelmeskedett saját közössége parancsának.

A halál előtt megindult Áchim L. András ellen a kíméletlen személyi hajsza. Magánéletének egyetlen mozzanatát sem kímélték. «Beteg idegzetű» embernek híresztelték, fantasztikus hírek indultak meg, hogy mennyi vagyont szerzett. (Halála után derült ki, hogy vagyoni mérlege jelentékeny terheket mutat, a szép vagyon jórészét megette a politika.) Áchim keményen támadott vissza s érezte, hogy ez a végső harc. Az izgatott vitában kissé elhamarkodottan ítélt: azt hitte, hogy id. Zsilinszky Endre áll a támadók háta mögött, holott a támadó hadjáratnak csupán mellékszereplője volt. A látszatok Áchim vélekedése mellett szóltak, Áchim tehát id. Zsilinszky Endre ellen fordította vádjait és támadásait. Felelősségre vonása közben 1911-ben a saját lakásán lőtte le, a törvényes ítélet megállapításai szerint Zsilinszky Gábor. A nyomában lefolyt bűnper minden mozzanata is végtelenül jellemző az akkori Magyarország arcára. A halott parasztvezért egy kicsit sem kímélték, a vádak zavaros folyama a halál után is tovább folyt. Halálának okozóit a gyulai esküdtek felmentették. A kúria új tárgyalást rendelt, de a budapesti esküdtek ismét felmentő ítéletet hoztak. Ekkor mondotta a tanács elnöke a tetteseket védő ügyvédnek, hogy sikerült Áchimot feltámasztania...

Alakját ma is legenda s pletyka lengi be. Azt beszélik, hogy pánszláv volt, holott a tények másról beszélnek. Magyarsága mellett számtalanszor bizonyságot tett; mikor egyízben kortesútra kísérte Hodzsa Milánt, nem akart szlovákul egy szót sem beszélni. Viszont a nemzetiségek jogos követeléseit mindig támogatta, de ugyanakkor a nemzetiségi képviselőket bevonta a magyar parasztpárt munkájába, közelebb akarta őket hozni a dunai fajok közös nagy szociális problémáihoz, tehát a merev s szűk soviniszta-szepartista iránytól akarta elvonni a nemzetiségi képviselőket [...] Ebben az időben már útnak indult Nagyatádi Szabó István óvatos dunántúli kisgazda pártja is. A jövő útját e két mozgalom jelezte. Áchimban a tisztántúli forradalmi erejű parasztmozgalmat ölték meg s Nagyatádi most már együt maradt a porondon. Holott 1918 októberére Áchim érkezett volna be. Ha abban az időben Áchim él, kommunizmus talán nem lett volna, de a földbirtokreform minden bizonnyal megtörténik. 1920-ra azonban már csak a dunántúli kisgazda-mozgalom maradt életben, mely az esedékes történelmi feladatra teljesen képtelennek bizonyult.

Áchim egy nagy népi-történelmi folyamat természetes hulláma volt, az időben vállalható legnagyobb magyar feladatot vállalta: Dózsa s Budai Nagy Antal hagyományát folytatta. A magyar társadalom sajátságos alkata végzett vele, mielőtt a hatalommal, a hivatalos tényezőkkel igazában megütközhetett volna. [...] Néhány esztendő előtt egy kis csapat felkereste s megkoszorúzta Áchim L. András sírját. Csak öt embernek engedték meg, hogy kivonuljanak a temetőbe, azok is erős rendőri fedezet mellett. Amint kiértek, a kísérő rendőrség megdöbbenve hőkölt vissza: a sírkövek mögül emberek ugráltak ki, mintha halottak keltek volna ki sírjaikból. Holott a magyar valóság toppant szemük elé: a paraszti hűség arcai, kik elbújtak a sírkövek mögött, hogy mégis ott legyenek vezérük sírjának megkoszorúzásánál. A valóság mögött azonban csakugyan felrémlett a magyar mítosz. A valódi, mely Petőfi s Ady Endre géniuszát éltette, s melyből népünk időtlen harcainak és igazságainak vészes, vádoló hangjai csendülnek ki...” (18:68–69.)

A Féját támadók ameddig lehetett, csak Áchim-tanulmánynak, Áchim-ügynek nevezték az idézett írást, s így megpróbálták elhallgatni, hogy a Válaszban 1937 februárjában megjelent Áchim L. András, a parasztkirály című tanulmány a Viharsarok egyik fejezete volt. A Gömbös felé tájékozódás vádjaihoz ugyanis nehezen illett volna Féja jelentős, a mai irodalmi értékrendben szinte egyetlen jelentősebb műveként elfogadott, egyértelműen baloldali szociográfiája. E mű, mint ismeretes, Magyarországnak arról a vidékéről szól, ahol „az elmék és a szívek sohasem tudtak belenyugodni a meglevőbe”.  (94:5) Az agrárszocialista mozgalmak ismertetésekor felvillan a parasztvezérek – Péter András, Szántó Kovács János, Csala Imre – arcéle is, hogyan hallgathatott volna tehát Féja – akár Zsilinszky iránti tapintatból is – Áchim L. Andrásról? Aki tehát Zsilinszky Endre „kifakadásával” magyarázza Féja „szembefordulását”, nem állít kevesebbet, mint hogy Féja egy 1935-ös kisebb jelentőségű ügy miatt bosszúból egész könyvet írt Zsilinszky ellen! Célravezetőbb azt kutatni: vajon miért emelte ki Féja az Áchim-fejezetet a könyvből, miért járult hozzá a folyóiratbeli közléshez, hisz tudván tudta (tudnia kellett), hogy ezzel megsebzi Zsilinszkyt.

1937 februárjában vagyunk, egy hónap múlva bont zászlót a Márciusi Front, melynek múzeumkerti seregszemléje a korabeli sajtó szerint „a magyar paraszttal, munkással, bányásszal való közösség-vállalás ünnepe volt”. (95) Tömegmozgalom készülődik, keresi az eszközeit, a jelen és a múlt felzaklató képeit. Féja, aki a Márciusi Front egyik vezetője s az ünnepség szónoka volt, példaképét, talán arcmását is látta Áchimban. Milyen is volt a parasztvezér? Vas Vilmos, Áchim egykori háziorvosa írta a visszaemlékezéseiben: „Ebben a században [...] már egy új hatalom lépett fel: az az ember, akire a tömeg hallgat, és aki képes a tömeget vezetni. Áchimban pedig fokozott mértékben volt meg ez a képesség. [...] Áchim vitte először harcba a népet. Megmozdult az utca: tömeg az egész vonalon. A szavazat nélküli parasztproletárok gyorsan mozgósítható s elszánt, harcos tömegét tömörítette. Nem volt szavazati joga, s mégis ő döntötte el a harcot.” (5:63., 69) Féja Géza szereplései ez idő tájt Áchimot formázzák. Illyés úgy emlékezett rá, mint aki „föl-fölmeredt öklében villámokat tart, azon nyomban földfoglalásra, kaszaegyenesítésre gyújthatja a tömeget”. (96) Kovács Imre szerint „amint hosszú, vékony szikár alakja megjelenik valahol, a levegő megtelik szikrával és az ember nem tud megszabadulni egyéniségének reálisan megalapozott páthosza alól”. (97) József Attila „lobogótüzű igehirdetőnek” nevezte. (30) Meggyőződhetünk minderről Féja Géza 1937. március 15-i múzeumkerti beszédének stílusából: „Ezennel meghívom a harci szellemeket hárommillió koldus és elnyomott kisparaszt élére. Két út vár a magyar ifjúságra. Beérheti a magyar feudalizmus és kapitalizmus morzsáival, de csinálhat történelmet is. Mi talán hamarosan elhullunk, de jöjjenek százak és ezrek a helyünkre, a magyar nép élére, akkor majd ismét lesz magyar március. Ti pedig, fiatal magyarság, új honalapítók lesztek.” (98) Féja ekkoriban nagyobbra nézett a személyes perpatvarkodásnál, a Viharsarok Áchim-fejezetének kiemelése, folyóiratbeli közlése nem Zsilinszky ellen irányult. A nyugtalanító példára a mozgalomnak volt szüksége zászlóbontása előestéjén. A századeleji tragikus paraszti sors felidézése jó hatást váltott ki a korabeli munkásmozgalomból is, s népfrontos összefogásra serkentett. A Népszava – tehát a szociáldemokrata pártlap – Féja írására mint a harmincas évek nyomorúságára és politikai viszonyaira is fényt vető korrajzra hívta fel a figyelmet. (99)

Az Áchim-portré megítélésében támpontunk lehet a Viharsarok korabeli visszhangja: hogyan értékelték ezt a fejezetet a kortársak, vajon Zsilinszky-ellenes támadást láttak ők is benne?

Féja szociográfiája, mint közismert, meglehetősen nagy vihart kavart, a feszültségek azonban nem az Áchim-fejezet körül sűrűsödtek, a könyvről írt többszáz cikk közül csak néhány foglalkozott érdemben – legalább egy-két mondat erejéig – a Féja-féle Áchim-képpel, amely a közvéleményben egyáltalán nem keltett nyugtalanságot, s nem is vert nagyobb visszhangot. Tudunk arról, hogy Szeberényi L. Zsigmond békéscsabai esperes vitacikkének a közlését a Válasz megtagadta, s arról is, hogy megjelentetése esetén a folyóirat írógárdája megvédte volna Féját és Áchim meghurcolt emlékét. (5:233.) Lehet tehát, hogy az Áchim-kérdés a Viharsarok recepciójában nagyobb helyet töltött volna be, így azonban csak egyetlen olyan ismertetésre bukkantunk, amely bírálta Féja Áchim-képét – a Zsilinszky-környezetből egyébként ismerős érvek alapján. A névtelen szerző bensőséges kapcsolatban állhatott az esemény szereplőivel, esetleg magával Zsilinszky Endrével is, mint megjegyezte: „Ezeket az időket és eseményeket magam is jól ismerem, az akkori időkről kész tanulmányom van s egyszer nekem is bővebben lesz alkalmam foglalkozni a dologgal.” (100) A cikkíró szerint Féja „Áchim L. Andrásnak, a csabai parasztvezérnek szerepét [...] teljesen egyoldalú információk alapján írta meg [...] csak az Áchim-tábortól kapott adatokból festi meg a parasztvezér alakját, szereplését, életét, halálát.

Ez a rész elhibázott. Áchim személyes tapasztalataim szerint nem a népjogokért küzdött, hanem az úri jogok ellen s az író azt a harcot, amelyben Áchim elbukott, nagyon egyoldalúan festette meg. Ez a hibája a műnek. Áchim szerepének megírása sokkal szélesebbkörű tanulmányozást igényelt volna s Áchim nem a népjogok védelmében halt hősi halált – vagy pláne mártírhalált – mint Féja írja, hanem egy elmérgesedett személyi harcban esett el, az volt a közvetlen oka halálának, hogy a becsületében megtámadott apának fiai – a Zsilinszky-fiúk – kérték tőle számon az apjukon ejtett sorozatos sérelmeket.” (100:5–6.)

Érdemes felfigyelni: a cikkíró a könyv egyoldalú koncepcióját bírálta, de még ebben az írásban sincs nyoma, amit utólag felhánytorgatnak, hogy ti. Féja Zsilinszkyt Áchim gyilkosának tartotta, netán hátba támadta volna őt. Mint látjuk majd, Zsilinszky sem ezt kifogásolta Féja cikkében, hanem a tette értelmezését.

A Viharsarok kritikái között az Áchim-fejezetről ezen túl csak elismerő megjegyzéseket találunk. Az alábbi szemelvények természetesen nem az Áchim-értékeléshez, netán újjáértékeléshez kívánnak adalékot szolgáltatni, azt viszont érzékeltetik, hogy Féját nem kicsinyes szempontok vezették Áchim alakja megidézésekor; semmi sem igazolja azt a gyanúsítást, hogy Bajcsy-Zsilinszkyt akarta volna lejáratni régebbi sérelmek megtorlásaként. Az alábbi bírálatok is jelzik, hogy nagyobb volt ennél a kor, a mű és Féja tétje is. Darvas szerint Féja „könyvének egyik legnagobb jelentősége: az a dialektikus társadalomtudományi látás, ahogyan az eléje bukkanó tényeket, jelenségeket összefogja, értékeli, sőt, sokhelyütt újraértékeli (pl. Áchim András szerepe)”. (101) Veres Péter úgy látta, hogy a parasztvezérekről írott fejezetben „maga az osztály támadt fel. Rá kell csak nézni az Áchim tribunfejére és a Szántó Kovács államférfihoz méltó tekintetére, s megláthatjuk, hogy velük egy történelmi katasztrófa történt, amely csakúgy, mint Mohács, nemcsak a parasztságot sújtotta, hanem a magyar fajtát is”. (102) „Az arckép, melyet Féja Áchimról rajzol, történeti igazolása ennek a szenvedélyes és mégis eszes embernek, aki egy egész ellenséges világ ellen kiállt és akinek ezért életével kellett bűnhődnie” (103) – írta Káldor György. A Magyar Hírlap cikkírója szerint: „Nem véletlen, hogy e tájon született és élt Áchim L. András, a korai magyar agrárszocializmusnak mindeddig félreismert és ferde színben feltüntetett apostola, akinek a követeléseit és célkitűzéseit túlnyomórészben igazolta az idő, amely a kevésbé radikális elemeket is rádöbbentette birtokelosztásunk igazságtalanságaira. (Féja Géza néhány gyönyörű oldalon megrajzolja a lelőtt parasztvezér markáns portréját s rámutat arra is, hogy Áchim L. András cikkei Ady Endre publicisztikájának rokonai, stílusa pedig mintha Szabó Dezső őse lenne. Azt hisszük, hogy ez a pár oldal – vázlat. Vázlata Féja Géza készülő Áchim-könyvének. Ha valaki, hát ő hivatott ezt a biográfiát megírni.” (104) Bölöni György szerint „Áchim L. András [...] életének rövid vázlata ellenállhatatlanul beperzseli nyomait az olvasó emlékezetébe”. (105) A legtanulságosabb talán Fischer Ferenc összehasonlítása: „Az alföldi parasztmozgalmak történetéről, annak a világháború előtti hullámairól nem lehet írni anélkül, hogy Áchim L. András markáns egyénisége az események középpontjába ne lépne. Az idei könyvtermés két értékes műve is foglalkozik a csabai népvezérrel és fellépésének hatásával. Két kép bontakozik ki a műből, ugyanannak az embernek két fotográfiája. Féja Géza festette viharos könyvében az egyiket, Szeberényi Zs. Lajos a másikat «A parasztság története»  című hatalmas munkájában.

Mennyire különbözik egymástól a két arckép! Féja Géza a földnélküli magyarság igazi, elhivatott vezéreként mutatja meg Áchim L. Andrást. Szerinte Áchim történeti küldetést teljesített, zseniális tehetséggel képviselte a népi érdekeket, annyi tehetséggel, amennyi alkalmas lett volna arra is – ha Áchim megéri a világháború utáni földreform idejét –, hogy ezt a reformot igazában meg is valósítsa és éljen a helyzettel, amivel élni Nagyatádi Szabó István csak félsikerrel vagy balsikerrel tudott.

Szeberényi Zs. Lajost is elismeri Áchim nem mindennapi képességeit. «Valóságos politikai zseni volt» – írja. Kitűnő emberismerőnek, kiváló szónoknak tartja. De Féja fenntartás nélküli rajongásával szemben Szeberényi Zs. Lajos éles kritikája alá veszi Áchim politikai magatartását, személyét és politikáját többször illeti a demagóg jelzővel. «Az igazi alkotáshoz hiányzott belőle a meggyőződés mélysége, feldúlta Csabának, ennek a különben csöndes vidéki helynek a békéjét.» És így sorra sok fényes tulajdonság, maga mögött húzva a hibák megdöbbentő árnyékát.

A «Viharsaroknak» és «A parasztság történetének» lapjairól két Áchim néz szembe egymással. Csábít az alkalom, hogy elmélyedjünk a kérdés lényegében és részletes tanulmány tárgyává tegyük a csabai népvezér legendás alakját és ezzel együtt megvizsgáljuk az okokat, amig még mindig, az Áchim halála óta háborúban és békétlen békében eltelt negyedszázad múltán is lehetővé teszik a kétféle szemléletet. Pedig ez alatt a huszonöt év alatt sok probléma megszűnt probléma lenni.

[...] Nem tagadjuk meg azonban Áchim L. Andrásban a még ma is ható politikust és éppen ma, az eszmék zűrzavarának idején kell leszögeznünk, hogy Áchim politikája – divatos szavakat használva – szociális tartalommal telített népi politika volt. Népi alatt ezúttal valóban demokratikusat és szabadelvűt kell értenünk!

Mert Áchim L. András mozgalma ízig-vérig demokratikus mozgalom volt. Nála az agrárkérdés megoldásáért és az emberi jogok egyenlőségéért folytatott küzdelem azonos magatartást jelentett.” (106)

Ha az Alsó-Tiszavidék szociográfiájának szerves része is Áchim megidézése, s nem Zsilinszky ellen volt kihegyezve, mégis tény, hogy Zsilinszky megbántódott az Áchim-életrajz megjelentetésekor, s 1937. február 8-án részletes levelet írt Németh Imrének, a Válasz felelős kiadójának; e levél némi – tartalmát is érintő – rövidítéssel és kéziratos utóirata nélkül olvasható csak a Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetben. (5:221–236.) A levélből nyilvánvaló, hogy Zsilinszky és Féja eltérően ítélte meg Áchim szerepét; Zsilinszky számára Féja cikke elsősorban nem az ő felelősségét bolygatta meg, hanem a politikai harc eszközeiről való eltérő gondolkodásmódjuk megnyilvánulása volt. Zsilinszky a politikai harc fő eszközének a sajtó- és törvényhozói (parlamenti) nyilvánosságot tartotta, a mandátumától „megfosztva” hivatásából kitaszítottnak érezte magát. Az Egyetlen út a magyar paraszt (107) című röpiratában Nagyatádi Szabó István, tehát az Áchimétól egészen eltérő típusú parasztmozgalom mellett kötelezte el magát. Féja viszont már 1932-ben a tömegesség mellett érvelt, midőn létrehozta a Márciusi Fiatalok szemináriumát. Kétségtelen tehát, hogy Féja „üzenni” is akart e cikk kiemelésével, amit Zsilinszky mellesleg meg is értett, s levelében „válaszolt” Féjának. Szerinte Áchimot „az egyéni erőszakosság és terrorista cselekmények módszere, az elvi küzdelem és a nagyvonalú felszabadítás útjáról való letérés” jellemezte. Idézem: „az egyéni terrorista módszerek mindig idegenek és undorítóak voltak előttem. [...] De én még a becsületes felkelés módszerét is eleve elvetettem [...], aki ezeket a módszereket próbálja elvakultan glorifikálni, az nem végez jó magvetést, az sárkányfogat vet ugyan, de olyanokat, amelyekből sohasem lesz igazi, népi haderő és nagyvonalú szabadságharc.” (5:228–229.)

Zsilinszky véleménye nemcsak Áchim megítélésében tért el a Féjáétól. Elvetette a Viharsarok egész koncepcióját: „igazán függetlenül attól az igazságtalan és hamis beállítástól, melyben Féja az Áchim alakját és történetét kezeli, az egész könyvet kezdettől fogva elhibázottnak és szerencsétlennek tartom. Kritikám a könyvről befelé még rosszabb, mint a Németh Imréé volt, többek között azért is, mert nem elég egzakt és mert valósággal glorifikálja azt az egyéni terrorista módszert, amely csak arra jó, hogy zsákutcába vigyen egy nagy mozgalmat.” (19:50) Zsilinszky és Féja között tehát az elvi eltérések nemcsak Áchim megítélésében, hanem a politikai harc módszereit illetően eléggé jelentősek ekkor már ahhoz, hogy útjuk szétválását indokolják. Emiatt Féját renegátnak, netán árulónak, cserbenhagyónak tekinteni s szétválásukat karrierizmusra és személyes bosszúra leegyszerűsíteni egyet jelent önállóságának tagadásával.

A kérdésnek azonban van még egy további, Féja erkölcsi megítélésével összefüggő leágazása. Az nevezetesen, hogy Féja, politikai önállósodásakor túllépte-e a jó ízlés határait, valóban Zsilinszkyt tekintette Áchim gyilkosának, hazugságszámba véve a feddhetetlen, szavahihető Zsilinszky neki tett vallomását az esetről? Igaz-e az, hogy orvul, a Válasz körének tudta nélkül támadott Zsilinszkyre, s később a népi írók felszólítása ellenére is megtagadta a helyreigazítást? (21, 22, 89, 91)

Nézzük először a gyilkosság vádját!

A Zsilinszky fivérek, Gábor és Endre, mint ismeretes, együtt kérték számon Áchimon a családi sérelmeiket, e „számonkérés” okozta a parasztvezér halálát. Mint emberölés társtettesei együtt álltak a bíróság előtt is, amely gyilkossággal vádolta őket. A gyilkosság az emberölés egyik minősített esete, előre megfontolt szándékot feltételez; a büntetőjog akkoriban megkülönböztette még a nem előre megfontolt szándékkal történt szándékos emberölés, valamint az erős felindulásban elkövetett emberölés eseteit is.

A Zsilinszky fiúk pörében csupán a jogi minősítés volt kérdéses; az esküdtszék azért hozott felmentő ítéletet az egyébként halállal büntetendő gyilkossági perben, mert nem állapított meg előre megfontolt szándékot, úgy találta, hogy Zsilinszky Gábor bátyja védelmében jogos önvédelemből – erős felindulásban – lőtt Áchimra. Féja a Viharsarokban – mint láttuk – csak utalásszerűen, igen röviden (egy politikai portré kívánalmainak megfelelően) foglalkozott Áchim halálával; ifj. Zsilinszky Endre nevét le sem írta, a vizsgálatnak megfelelően közölte, hogy „Áchimot felelősségre vonása közben 1911-ben saját lakásán lőtte le, a törvényes ítélet megállapításai szerint Zsilinszky Gábor”. (94:47.) Féja előadása a továbbiakban is megegyezett Zsilinszkyével. (5:227.) A számonkérésre Féja szerint is családi okból került sor; ő is hangsúlyozta, hogy Áchim mindinkább dúvaddá vált, keményen támadott, nem riadt vissza a személyes inzultusoktól sem, vádjait nem teljesen joggal fordította id. Zsilinszky Endre ellen, akiben elhamarkodottan látta az ellene megindult hajsza irányítóját. (94:47.) Hitt-e tehát Féja Zsilinszkynek, aki az esetet neki korábban többször elmesélte? Maga Zsilinszky sem azt vetette Féja szemére, hogy őt gyilkossággal, egyáltalán olyasmivel vádolná, amit nem követett el; a tettük értelmezése háborította fel. (5:225.) Féja ugyanis – a Viharsarok koncepciójával összhangban – e tettet a paraszti osztályharc keretei között értelmezte, előadása azt érzékeltette, hogy Áchim és politikai ellenfelei küzdelméből Áchim számára mindinkább élet-halálharc lett, az uralkodó osztály a megsemmisítésére törekedett. Áchim halálának ez a beállítása nem Féja találmánya, közvetlenül a tragédia után Jászi Oszkár is úgy látta, hogy a „lármás és véres dráma mögöttt szociális energiák működtek”; Móricz pedig „az egész úri társadalmi osztály intelligenciabeli csődjének” tekintette a történteket. (108)

Nem Zsilinszky ellen volt tehát kihegyezve a koncepció. Féja, midőn egy osztályérdek öntudatlan, vak eszközeként ábrázolta a Zsilinszky fiúkat, tulajdonképpen lefokozta az egyéni jelentőségüket, s ezzel csökkentette a felelősségüket, gyilkossággal nem őket, hanem az úri társadalmat vádolta. A már említett Új Tükör-beli vitában Kubinyi Ferenc mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy Féja Zsilinszkyéket politikai gyilkosság hírébe keverte. (91) Midőn Féja Válasz-beli cikkét idézte, a felfogásának ellentmondó részt egyszerűen elhagyta, anélkül, hogy a csonkítást a szokásos módon érzékeltette volna. Az árnyalatok iránti érzék kérdése, hogy tud-e valaki különbséget tenni politikai gyilkosság s aközött, hogy a családi indítékú, politikamentes tettben egy osztály megérlelődött ítélete is kifejeződött. Féja ugyanis ezt állította. (18)

Nem árt emlékezetünkbe idéznünk: Zsilinszky nemcsak a személyét illetően tekintette valótlannak Féja beállítását, tehát nemcsak azt cáfolta, hogy ő és fivére egy osztály halálos ítéletét hajtották végre, hanem elutasította azt is, hogy ilyesfajta osztályítélet egyáltalán létezett volna. Szerinte Áchim végzetét kizárólag az egyéni erőszakossága és terrorista cselekményei idézték fel.

Féja írásaiban a „történelem szociális arcának” megmutatására törekedett. Az Áchim-dráma társadalmi hangsúlyait sem Zsilinszky-ellenes indulatai erősítették, hanem a kor feladataihoz erősen kötődő iránya, a Viharsarok egész koncepciója. Megsejtette ezt Zsilinszky is Németh Imrének címzett levele autográf utóiratában: „Valami neo-jászizmus bujkál a Féja szerencsétlen egyoldalúságaiban, amely kissé magyarabb hangszereléssel meg jogi, állampolitikai és történelmi süketséggel akarja erősíteni a fogékonyságot a szociális szellemek (és pedig meglehetősen vékonypénzű szellemek) iránt.

Nekem neo-bűnöm egyes ifjú titánok előtt, hogy nemcsak a nagybőgő hangját hallom ki az életszimfóniából, mint ők. Boldogok a süketek, mert övék a zenei mennyek országa.” (13)

Az Áchim L. András, a parasztkirály című tanulmány megjelenése után Zsilinszky helyesbítést kért: „Nem tudom, van-e még arra mód, hogy Féja könyvének kérdéses részében az igazságnak megfelelő apró változtatások történhessenek” – írta Németh Imrének. (5:229.) Kubinyi szerint (91) Féja nem tett eleget a kérésnek, noha ő csak a helyreigazítás elől tért ki, Zsilinszky óhajának megfelelően azonban „apró változtatásokat” tett a könyvében, több ízben is. Ez a magyarázata annak, hogy a Viharsarok Áchim-fejezetének a Válaszban megjelent eredeti szövege mellett három további változatát ismerjük. A variánsok azt igazolják, hogy Féja az eredetihez képest valamennyi további kiadásban korrigált Zsilinszky javára.

Zsilinszkyt, mint említettük, a tettük Féja-féle értelmezése sértette: „Féja most cikkében mégis úgy tüntet föl engem és öcsémet, mintha egy osztály részéről hozott halálos ítéletet hajtottunk volna végre, még szép, hogy nem mondja, hogy öntudatosan, parancsszónak engedve. Hát ennél valótlanabb és igaztalanabb beállítást még legádázabb ellenségemtől sem várhatnék.” (5:225.) Féja Zsilinszkyre tekintettel hagyott ki a Viharsarokból egy bekezdést, benne az alábbi sértő mondattal: „Nincs semmi kétség: aki egy családi ügyből kifolyólag megölte, talán egész önkénytelenül, de a maga társadalmi rétegének ítéletét hajtotta végre, s tette után is azt érezte, hogy a cselekedete nem egyéni tett volt, hanem engedelmeskedett saját közössége parancsának.” (18) A törlés tompított a családi indíték és osztályérdek – Féja koncepciójából fakadó – összekapcsolásán is, noha Féja nem tette magáévá Zsillinszky felfogását, miszerint Áchim sorsát az egyéni terrorizmus és erőszakossága pecsételte volna meg. Ennek a meggyőződésének megfelelően a bekezdésből egyetlen mondatot megtartott, e szerint: „Áchimot a vele szemben álló társadalmi réteg halálra ítélte.” (94:47.)

Említettem már, hogy ifj. Zsilinszky Endre nevét Féja eredetileg le sem írta, a Viharsarok 1937-ben megjelent második és harmadik kiadásából (109, 110) azonban elhagyta még a Zsilinszky nevet is. A Viharsarok 1957-es kiadásában (111) Féja Géza újra szerepeltette Zsilinszky Gábor és id. Zsilinszky Endre nevét, egy szón azonban még itt is igazított. Az eredeti szöveg a bírósági tárgyalásra utalva Áchim halálának okozóit említette, e társtettesi jogállásnak megfelelő kifejezést Féja egyes számra, okozójára javította. Az eredeti Válasz-szöveg soha többé nem jelent meg ugyanabban a formában.

Írótársai szolidárisak voltak Féjával. Sárközi György leszögezte: „A Válasz szerkesztősége természetszerűleg a közölt cikkel azonosítja a felfogását.” Védte Féja koncepcióját, elismerve, hogy vitatható ugyan Áchim karaktere, „de mozgalmi és kortörténeti jelentősége nem”, s „hogy a történész ezt a jelentőséget milyen mértékben hangsúlyozza ki, az individuális”. (5:235–236.) Németh Imre a visszaemlékezésében azt is megírta – amit általában elhallgatnak: a Válasz köre elvetette, hogy az Áchim-cikket Féja helyreigazítás formájában korrigálja, helyette engesztelő küldöttségjárás mellett döntöttek, tehát csak személyes, s nem elvi elégtételt láttak helyénvalónak. (5:233–234.) Féja 1936–37-ben bal felé tartott és túlhaladta Bajcsy-Zsilinszky Endrét, ez is a konfliktus meghatározó oka volt. Más kérdés, hogy később a helyzet megfordult, mintegy irányváltás törént közöttük.

Zsilinszky Endre azt kérte Németh Imrétől, hogy ne dobják el a levelét, amely talán kortörténeti értékű. S az is valóban, ám nem Féja „árulsának” a bűnjele, ahogyan azt például az Új Tükör Áchim-vitájában mutatták fel, hanem annak a megrázó bizonyítéka, hogy „a Zsilinszky dráma a politikus drámája, amely a politikai tudatosság első lépcsőfokával kezdődik” (112), s nem az Áchim-üggyel. Bajcsy-Zsilinszky Endre Németh Imrének írt levele az igazi Zsilinszky-dráma egyik pillanatfelvétele a hivatásától éppen megfosztott, mandátum nélkül, fegyvertelenül tipródó politikusról, 1937-ben.

*

Hogy az emlékező optikájának torz beállítása mennyi gondot okoz, mennyi energiát von el az életlen kép retusálása, azt e hosszúra nyúlt dolgozat bizonyíthatja. Mindössze Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja kapcsolatának érdemi-eszmei megrajzolása érdekében próbáltuk elhárítani az akadályokat, kiszabadítani a témát az indulatok bozótjából. Ennyi erő épp elég lett volna a Zsilinszky–Féja kapcsolat olyan alapkérdéseinek a tisztázására, mint pl.: egyoldalú vagy kölcsönös hatások érvényesültek-e közöttük, milyen eszmei befolyás érte Féját Zsilinszky táborában, volt-e neki szerepe a nemzeti Radikális Párt megalapításában és irányvonala kialakításában, szétválásuk után hogyan viszonyult egymáshoz a politikai gondolkodásuk. A fáradozás azonban végső soron így sem volt haszontalan, annyi tanulsággal mindenképpen szolgálhat, hogy érdemes az értékek egyezségét elősegíteni, s ha ez Zsilinszky és Féja életében nem sikerült, próbáljuk meg legalább a múlt-tudatunkban érvényesíteni.

(1982–1987)

 

 

JEGYZETEK

 

A tanulmány 1987 szeptemberében készült, két korábbi írás felhasználásával, amely Újabb legenda? címmel az Alföld 1982. 10. számában, illetve A kor vagy egy kör hangján? címen a Tiszatáj 1986. 5. számábana található meg. E formájában Öt közelkép (tanulmányok, Miskolc, 1989) című kötetemben jelent meg.

 

1.         Antalffy Gyula: Egy könyvkritika margójára. Magyar Nemzet, 1983. április 26.

2.         Barcs Sándor: Féja Géza és kora. Tisztatáj, 1986. 5. sz. 79–82. l.

3.         Talpassy Tibor: A reggel még várat magára. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1981

4.         Antalffy Gyula: Újabb legenda? Hozzászólás Zimonyi Zoltán írásához. Alföld, 1983. 1. sz. 89–90. l.

5.         Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. II. bővített kiadás. Szerkesztette és bevezette Vigh Károly. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1984

6.         Féja Géza: Lapszélre. Szerkesztette és a szöveget gondozta Féja Endre. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1982

7.         Németh László: Nemzeti radikalizmus. A minőség forradalma, IV. kötet 15. l. Magyar Élet Kiadása, Bp. 1940

8.         Szabadság I. (V.) évf. 1. (13.) szám 2. l.

9.         A pesterzsébeti magyar királyi állami gr. Széchenyi István Polgári Fiúiskola Értesítője az 1932–33.; 1933–34., 1934–35. tanévről

10.       Féja Géza: Szabadcsapat. Életregény. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1965

11.       Talpassy Tibor: A holtak visszajárnak. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1971

12.       Talpassy Tibor: Betöltötte hivatását. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1975

13.       OSZK Kézirattár

14.       Szabadság, 1934. március 11.

15.       Pákozdy Ferenc: Vádló és vádlott is én vagyok. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1984

16.       Féja Géza: Magyar parasztpártot! Válasz, 1936, 1. sz.

17.       Féja Géza: Werbőczi. Kelet Népe, 1937. 1. sz. 20–24. l.

18.       Féja Géza: Áchim L. András, a „parasztkirály”. Válasz, 1937. 2. sz. 61–69. l.

19.       Bajcsy-Zsilinszky Endre levelei Kodolányi Jánoshoz. Közli Vigh Károly Tiszatáj, 1986. 6. sz. 41–58. l.

20.       Féja Géza hagyatéka

21.       Antalffy Gyula írása. Új Tükör, 1982. május 9. 45. l.

22.       Antalffy Gyula írása. Új Tükör, 1982. január 24. 17. l.

23.       Vigh Károly írása. Magyar Nemzet, 1983. április 26.

24.       Talpassy Tibor írása. Kritika, 1982. 7. sz.

25.       Antalffy Gyula: A féloldalas Féja. Magyar Nemzet, 1986. június 18. 8. l.

26.       Papp Gábor: Sine ira et studio. Népszabadság, 1982. február 24.

L. még: Tolnai Gábor: A Kortárs szerkesztőségének. Kortárs, 1987. 10. sz. 143. l.

27.       Kiss István: Az Athenaeum Könyvkiadó története és szerepe a magyar irodalomban

Akadémiai Könyvkiadó, Bp. 1980

28.       Nagy Tibor hozzám írott leveléből

29.       Budapest Főváros Levéltára, Népbírósági anyag

30.       József Attila Összes Művei III. Akadémiai Kiadó, Bp. 1958. 41.; 164–165.; 192–193.; 274. l.

31.       „József Attilának szüksége volt rá...” Beszélgetés Fejtő Ferenccel. Készítette: Litván György. Kritika, 1986. 8. sz. 5–14. l.

32.       Gáspár Zoltán, Ignotus Pál, Remenyik Zsigmond: Följelentés. Szép Szó, 1938. 29–31. sz. 247–252. l.

33.       A Kelet Népe Hírei. Fejtő = Fischl. Kelet Népe, 1938. december 463. l.

34.       Fejtő Ferenc: Megjegyzések Agárdi Péter könyvéhez. Irodalomtörténet, 1986. 3. sz. 700–704. l.

35.       Fejtő Ferenc küldte el számomra francia nyelvű emlékirata Féjára vonatkozó részének gépiratmásolatát. Pálfy Gabriella fordítása

36.       Fejtő Ferenc: A viharsarok. Szép Szó, 1937. IV. kötet 258–263. l.

37.       Németh László: Homályból homályba. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1977

38.       Révai József: A „népiesek” széthullása. Új Hang (Moszkva), 1940. 5–6. sz. 5–8. l.

39.       Révai József: Marxizmus és népiesség. Szikra Kiadó, Bp. 1946. 8. l.

40.       Féja Géza: Öngyilkosság. Magyarország, 1942. február 24.

Féja Géza: Razzia „Mekkában” Magyarország, 1942. május 20.

41.       Magyar Kultúrképek. Viharsarok. Sarló és Kalapács, 1937. május 1. 9. sz. 156. l.

Magyar Kultúrképek. Viharsarok. Féja Géza könyve. Sarló és Kalapács, 1937. augusztus–szeptember, 14–16. sz. 240–241. l.

Kapusi Lajos [Gergely Sándor]: Új magyar Caraffák. Új Hang, 1938. 1. sz. 97–99. l.

Kapusi Lajos [Gergely Sándor]: A Féja-per nem ült el. Új Hang, 1938. 4. sz. 84–87. l.

42.       Rónai Mihály András levele 1986-ban a Tiszatáj Szerkesztőségének

43.       Fedor Ágnes: A bosszuálló „Haladás” újabb népi írót ítél két hasáb betűre. Haladás, 1946. április 3. 6. l.

44.       Féja Géza: Visegrádi esték. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1974

45.       Min dolgoznak a magyar írók? Féja Géza válasza. Új Írás, 1972. 12. sz. 121. l.

46.       Shakespeare Összes Művei 5. kötet 441. l. Európa, Bp. 1961

47.       Féja Géza: Tékozló fiúk. Magyar Írás, 1936. 5. sz. 71–76. l.

48.       Féja Géza: Legenda és valóság. In: Törzsek, hajtások. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1978. 390. l.

49.       Pethő Tibor: Lámpagyújtás nappal. Magyar Nemzet, 1983. március 20. 8. l.

50.       Lackó Miklós: Az Új Szellemi Front történetéhez. In: Válságok és választások. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1975. 52–170. l.

51.       Kodolányi János: Fegyvertánc az „új szellemi front” körül. 1–4. Szabadság, 1935. május 12. 4. l.; május 19. 4. l.; május 26. 4. l.; június 2. 4. l.

52.       Féja Géza: A Márciusi Front hiteles története. Magyar Út, 1941. április 10.

53.       Milyen reformokat követelnek az írók? Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márkus László, Nagy Lajos, Németh Antal dr., Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Zilahy Lajos nyilatkozata. Szabadság, 1935. április 21. 3. l.

54.       Németh László: Mi történt? Tanú, 1935. II. 107. l.

Németh László: Sznobok és parasztok. Magyarország, 1934 húsvét

55.       Féja Géza: Tisztántúli riport a nevezetes vasárnapról. Magyarország, 1935. március 3.

56.       Féja Géza: Vének csatasora. Szabadság, 1935. április 21. 5. l.

Féja Géza: Bogárgyűjteményemből. Szabadság, 1935. április 28. 5. l.

Féja Géza: Társadalmi váltógazdaság. Szabadság 1935. május 5. 5. l.

Féja Géza: A kis bögre. Szabadság, 1935. május 26. 3. l.

57.       Féja Géza: Társadalmi váltógazdaság. Szabadság, 1935. május 5. 5. l.

58.       Féja Géza: Tarpa népe Zsilinszky Endre mellett. Magyarország, 1935. november 6.

59.       Féja Géza: Megkezdte működését a nemzeti egység munkaközössége. Magyarország, 1935. november 20.

60.       Bajcsy-Zsilinszky Endre: Reformnyavalygás. Szabadság, 1935. április 21. 1. l.

61.       Féja Géza: Nemzeti ellenzék. Szabadság, 1935. március 17. 7. l.

Féja Géza: A nagy harc előtt. Szabadság, 1935. máricus 31. 5. l.

Féja Géza: Falu és város. Szabadság, 1935. április 6. 2. l.

62.       Kodolányi János: Egyszerű beszéd. Szabadság, 1935. április 28.

63.       Zilahy Lajos: Új Szellemi Frontot! Pesti Napló, 1935. április 14. 15. l.

64.       Zilahy Lajos: Nyílt kártyákkal. Pesti Napló, 1935. április 21. 10. l.

65.       Kodolányi János: Holt lelkek. Magyarország, 1935. április 25. 3. l.

66.       Bajcsy-Zsilinszky Endre: Baljóslatú jelek. Szabadság, 1935. május 5. 1–2. l.

67.       Beszéljünk őszintén! Szabadság, 1935. április 28. 1. l.

68.       Ugor Gandhi az írók és a kormány egymáshoz való viszonyáról. Szabadság, 1935. április 28. 5. l.

69.       Ugor Gandhi nyilatkozata. Szabadság, 1935. május 12. 5. l.

70.       Ignotus Pál: Egy „baloldali gáncsvető” az új szellemi frontról. Szabadság, 1935. május   19. 4–5. l.

71.       Nagy Tibor: A beugratott „új szellemi front”. Szabadság, 1935. május 26. 4. l.

72.       Féja Géza: „Magyar jakobinus” válasza. Szabadság, 1935. június 9. 5. l.

73.       Féja Géza: A magyar író feladatai. Magyarország, 1935. május 1. 9. l.

74.       Féja Géza: A kis bögre. Szabadság, 1935. május 26. 3. l.

75.       Féja Géza: A magyar kérdés parasztkérdés. Új Kor, 1935. június 1.

76.       Bajcsy-Zsilinszky Endre: Hiányok az ellenzéken. Szabadság, 1935. június 9. 1. l.

Féja Géza: Magyar parasztpártot! Válasz, 1936. 1. sz.

77.       Féja Géza: Iránytű. Új Kor, 1936. február 15.

78.       Féja Géza: Jóslások Magyarországról. Pesti Napló, 1936. május 29.

79.       Egy Ady-olvasó levele a szerkesztőhöz. Új Magyarország, 1936. június 3.

80.       Féja Géza: A reakció rohamcsapatai újra Ady ellen. Magyarország, 1936. június 5.

81.       Új Magyarság, 1936. június 5.

82.       8 Órai Újság, 1936. június 21.

83.       Supka Géza hagyatéka

84.       Zimonyi Zoltán: Kráterarc, vulkános élet. Beszélgetés a 75 éves Féja Gézával. Napjaink, 1975. 12. sz.

85.       Domokos József: Áchim L. András. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1971

86.       Domokos József: Két per egy kötetben. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1978. Tények és tanúk sorozat

87.       Vádirat Féja Géza ellen. Kis Újság, 1948. január 21.

Elkészült a vádirat Féja Géza ügyében. Népszava, 1948. január 21. 2. l. (L. még uo. 1946. január 22. 2. l. és január 23. 2. l.)

88.       Bata Imre: Kortársak Zsilinszkyről. Kortárs, 1971. 3. sz. 488–490. l.

89.       Kubinyi Ferenc. Új Tükör, 1982. március 14.

90.       Féja Endre hozzászólása a Vita egy legendáról című cikkhez. Új Tükör, 1982. április 18. 45. l.

91.       Kubinyi Ferenc válasza Féja Endre hozzászólására. Új Tükör, 1982. április 18. 45. l.

92.       Féja Géza: Bajcsy-Zsilinszky Endre. Új Forrás, 1981. 6. sz.; 1982. 1. sz.

93.       Kubinyi Ferenc: Vita egy legendáról 1–3. rész. Új Tükör, 1981. 52. sz.; 1982. 1–2. sz.

94.       Féja Géza: Viharasarok 1. kiadás. Athenaeum Könyvkiadó, Bp. 1937

95.       Válasz, 1937. 256. l.

96.       Illyés Gyula: A magyarázó. Új Forrás, 1975. 2. sz.

97.       Kovács Imre: Féja Géza. Kelet Népe, 1937. március 45–46. l.

98.       Magyar Március. Féja Géza beszéde a Múzeumkertben. Magyar Út, 1937. március 18. 4. l.

99.       Borgisz [Révész Mihály] Népszava, 1937. február 9. 6. l.

100.     Féja Géza: Viharsarok. Vasmegyei Magyar Jövő, 1937. május 4–6. l.

101.     Darvas József: Magyarország felfedezése. Gondolat, 1937. 3–4. sz. 169–174. l.

102.     Veres Péter: Négy arckép a Viharsarokból. Magyarország, 1937. március 18.

103.     Káldor György: A magyar agrárszocializmus problémája. Új Szellem, 1937. 6. sz. 11–12. l.

104.     S.: Féja Géza vádirata. Magyar Hírlap, 1937. március 28.

105.     Bálint György: Két új szociográfiai könyv. Nyugat, 1937. I. kötet 370–371. l.

106.     Dr. Fischer Ferenc: Áchim L. András két arca. Délmagyarország, 1937. május 2.

107.     Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egyetlen út a magyar paraszt! Kelet Népe 1938.

108.     Jászi Oszkár: „Békéscsaba”. Világ, 1911. május 19.

Móricz Zsigmond: „A parasztkirály portréja”. Világ, 1911. május 19.

109.     Viharsarok 2. kiadás. Athenaeum Könyvkiadó, Bp. 1937

110.     Viharsarok 3. kiadás. Athenaeum Könyvkiadó, Bp. 1937

111.     Viharsarok 4. kiadás. Magvető Kiadó, Bp. 1957. Viharsarok 5. kiadás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1980

112.     T. Bíró Zoltán: A Zsilinszky-dráma. Tiszatáj, 1982. 1. sz.