Kráterarc, vulkános élet

Beszélgetés a 75 éves Féja Gézával

 

Köszönteni jöttünk, kevéssel 75. születés-napja előtt. Időre érkeztünk, a kopogásra máris nyílik az ajtó a Szőlő utcai sávház hatodik emeletén. Ismerős a lakás beosztása, még a tapéta is a falon: azonos technológiával építette a mienket is a házgyár Miskol­con. Belül azonban ízlés, egyéniség megkülönböztető jegyei. A fiával, menyével, unokájával él itt együtt, az ő szobájukba terel, mert még odaát, az enyémben — mondja — rendetlenség van.

Éppen ma reggel jött megint egy roham. Átmentem egy betegségen, az orvosok nem tudják, micsoda? A test romlik, és nem bírja eléggé gyorsan követni a még egészséges és alkotni vágyó szellemet. Ez most életem legnagyobb baja. Ezen kellene segíteni, de aligha lehet. A törvény minden halandóra érvényes. De mégis igyekszem összeszedni az erőmet és amit még lehet, megírni mindabból, amit láttam, hallottam, tapasztaltam. Szeretném például befejezni az Áchimról csaknem elkészült drámámat.

Aktatáskám a földön, benne notesz, kérdésekkel. Az egyik: vajon tervez-e művet Féja Géza Bajcsy-Zsilinszky Endre és Áchim L. András tragikus kapcsolatáról. A századforduló parasztforradalmi vonalának legnagyobb alakján ugyanis a Bajcsy-Zsilinszky fivérek vettek elégtételt a család és a csabai úri rend osztálysérelmei miatt. Ahogy alakjukat a Kortárs legújabb számában is közzétett Írószobám című rádiós nyilatkozatában Féja Géza megidézte (Bajcsy-Zsilinszkyt például, mint aki „az Áchim-drámából ment egyre följebb, abba a magasságba, ahová eljutott"), sejteni lehetett, hogy az élmény alakítása megkezdődött, a két történeti személyiség témává érett.

Ezt a borzalmas drámát katarzisba, kiengesztelődésbe viszem: az utolsó pillanatban Zsilinszky és Áchim megértik egymást. Lehet, hogy így történt, én hiszem, hogy amikor szegény Bajcsy-Zsilinszkyt a bitófa alá vezették és a cella ajtajánál őrt álló katona sírni kezdett, akkor Zsilinszkyben föloldódott minden és megtörtént ennek a két nagy történelmi embernek a megbékélése. Én mindig az értékek egyezsége mellett voltam és vagyok. Nem az a célunk, hogy a nép, nemzet értékeit szembeállítsuk, egymás ellen játsszuk ki. Mindenkiben meg kell látnunk az értékeket, a felszínre kell hoznunk s meg kell alkotnunk az értékek egyezségét. Sőt, ezt kell az új nemzedéknek önmagában megvalósítania, hogy igazán jól tudja felépíteni az esedékes újat.

A dráma fölidézi Áchim és Bajcsy-Zsilinszky végső pillanatait, fölidézi együtt folytatott küzdelmeiket a parasztságért, és felidéz tényleg élő más alakokat is. Engedélyt kaptam például, hogy Domokos Józsefet, a Legfelső Bíróság nyugalmazott elnökét, aki Áchim meggyilkolása idején ügyvédjelölt volt Csabán, név szerint szerepeltethessem. Ez a kicsiny, törékeny ember a gyilkosság után berohant az úri kávéházba, és egy borzalmas átkot mondott az úri rendre. Egyedül! Senki sem mert kezet emelni reá. Ez olyan szép drámai jelenet, amelyet meg kell örökíteni. Miért hagyjam el a nevét; emlékművet állítok, azt hiszem, ezzel egy embernek.

Az értékek egyezségéről beszélünk újra. Megemlítem a Dózsáról írt, 1937-es nagy történeti esszéjét, s a legutóbbi regényét, a Visegrádi estéket, amelyben az élő Görgey és a halott Kossuth szelleme — immár közvetítők nélkül — találkozik.

A Kossuth–Görgey viszony például igen érdekes. Olykor teljesen megértették egy­mást, azután ismét a legnagyobb ellentétbe jutottak. Az utóbbit főleg a környezetüknek tulajdonítom. A nagy történelmi alakokat igen gyakran hozzájuk nem méltó kis figurák tömege veszi körül, és ez a tömkeleg, ahelyett, hogy az értékek egyezségét mozdítaná elő, egymás ellen uszítja őket, hogy így a maga pecsenyéjét megsüthesse. Én ezt tapasztaltam, ezt így írtam meg. Meggyőződésem, hogy valahol egészen mélyen Kossuth is, Görgey is becsülték egymást, ismerték egymás nagyságát, egymás képességeit. Tudnék példát mondani a saját életemből is, hogy egy írót nagyon szeretek, mégis egész életünkben feszült és sokszor bizony ellentétekké mérgesedő viszony volt közöttünk.

A Visegrádi esték történeti anyagába beoldódó eleven, személyes tapasztalatokról ér­deklődöm, s magyarázom, hogy nem kulcsregényre gondolok, hanem a lírai indítékra...

Értelek, teljesen úgy van, amint mondod. Ha az író önmagát nem viszi be a regényébe, hősébe vagy hőseibe, akkor a regény rossz. Én a Visegrádi estékbe bevettem önmagamat, be kellett vennem, mivel itt nemcsak Görgeyről, Kossuthról és a szabadságharcról van szó, de a bűnbak kreálásáról, a bűnbak sorsáról, a bűnbak emberi szenvedéseiről, és talán egy kissé — ezt nem magamra vonatkoztatom — a bűnbak emberi nagyságáról, aki vállalja, hogy inkább itthon marad megtaposott rögnek, leköpdösött vádlottnak, mintsem a száműzetés édes kalácsát egye mazsolákkal. Ezt teszik ma is sokan, és minket nagy fennen bírálnak, sőt, legutóbb egyikük bölcs tanácsokat küldött, holott jobb lenne, hogyha megtartaná magának. Be kell vinni önmagunkat minden művünkbe, nemcsak a költeményeinkbe, de a novelláinkba is. Én képtelen vagyok megírni pl. olyan nőt, akivel nem volt szerelmi kapcsolatom. Azt a nőt nem ismerem, abból sablon lenne. Megnyugtatásul mondom, mert hisz mindig a legnagyobbakra kell hivatkoznunk: Flaubert egyik levelében olvasom, hogy csak olyan nőről tudott írni, akivel a legbizalmasabb kapcsolata volt. Líránknak, szóval önmagunknak az epikában, a drámában is benn kell lennie, ha értékeset akarunk alkotni. A Visegrádi esték írása előtt egyébként minden forrást gondosan többször megvizsgáltam, a forrásokra és az intuíciómra támaszkodtam, mert néha egy mondatból kell egész fejezetet kibontani. Például amikor Görgey megírja, hogy Fánika napi két forintért megfoltozza a fehérneműjét, de ki foltozza meg az ő elrongyolt lelkét. Ebben egy olyan nagy tragikum rejtezik, amit ki kell bontani, meg kell írni.

Tizennyolc éves koromban egy kis kofferral a kezemben átszöktem az Ipolyon. Az irataim Pesten bolyongtak. Bementem az Eötvös Kollégiumba Bartoniek Géza igazgató elé. Jelentkeztem, ő a szemembe nézett: fiam, én hiszek magának, menjen fel a modern nyolcasba. Rendben van, Eötvös kollégista vagyok – gondoltam –, fél év múlva azonban figyelmeztetett Bartoniek, hogy most már szerezzem meg az iratokat. Nahát, valahogy összeszedtem a papírokat és megcsináltam magamat. Mikor azután különböző politikai összeütközéseim támadtak az ellenforradalmi kurzussal – ezeket a Szabadcsapatban megírom – elmentem Esztergom-táborba proletárgyerekeket tanítani, odahozták a legelárvultabb pesti proletárgyerekeket. Előbb ismerkedtem meg tulajdonképpen az ipari proletariátussal, mint a parasztival, mert nálunk, Felvidéken a kálvinista parasztok egykéztek és megéltek. A kétkezi szegény emberek is inkább az urak kertjében dolgoztak, vincellérkedtek, és ilyeneket csináltak. Én Esztergom-táborban először a városi proletárgyerekekkel ismerkedtem meg. Volt egy bűbájos esetem. S. István, akinek az apja Újpesten direktóriumi elnök volt, s emiatt kivégezték, az anyja is meghalt, odakerült hozzánk az öccsével. Nagyon jó tanuló volt. Babits Mihály, akinek a szomszédos Előhegyen volt a nyaralója, nyárra egy fiút kért, aki bevásárol, tesz-vesz, amiért ellátást kap, jót, és fizetést. Én Pistát tettem oda. Nagyon okos, nagyon intelligens és kiválóan élelmes gyerek volt. No, egyszer ebéd után megyek föl Babitsékhoz, és a következő csendélet tárul elém: Babitsné mosogat, Mihály törülget, Pista pedig fekszik a nyugágyon és a Színházi Életet olvassa. Babits félénk, rebbenő lélek volt. Sokáig jóban voltunk, sajnos, ez megszakadt. Nagyon szerettem addig Babitsot, hetente két-háromszor elmentem hozzájuk az Előhegyre, gyakran lesétáltunk a Szigetekre, s ha jöttek a nagy hajók, bementünk a hullámverésbe. Sok bűbájos kaland van az életemben, így a Tamási Áronnal töltött éjszakák. Sose volt elvi különbség köztünk, ezt mindig mondta is, csak nőkön vesztünk össze, mert hallatlanul gyanakvó és féltékeny volt. Az életünknek mindezt az érdekes, humoros részét is meg kellene írni. Azt a tüneményes Szabó Pált például, aki beáll a postára, azért, mert meglátta a postásnénál a Magyar Klasszikusokat, s elkezd „sürögni" körülötte, amíg végig nem olvassa a könyveit. Amikor már több nem volt, meglátta a Klasszikus Regénytárat az orvos feleségénél, ott is mindent kikölcsönzött. Nagyon olvasott fiú volt az a Pali. Élni tudott, tudott írni. Hajh, azok a régi dolgai, a Harangoznak, a Talpalatnyi föld, az Emberek. Óriásiak! Mert élete volt!

Nem írtam tovább. Lapszélre címmel — ami eszembe jut a múltamról — mozaikszerűen le-lejegyzem; de nem merek belevágni… meg kellene írni, de közben élni is kell. Megható volt például az a kiállás, amit a pörök idején tapasztaltam. A Viharsarok pörrel egy időben Pallavicini őrgróf magánkeresettel élt ellenem, de visszavonult, mert mintegy ötven szekéren akartak a sövényházi és a Sövényháza környéki falvak parasztjai bevonulni tanúnak a szegedi bírósághoz, ahol a kihallgatások folytak volna. Szekértábort akartak ott alkotni, elébe állottak volna az anyák sovány, rongyos gyermekeikkel, s a tanúk úgy vonultak volna be a bíróságra. Ezt megtudták Pallaviciniék, megtudták a hatóságok, így a pört be­szüntették. Sok mindent meg kellene írni.

Általában rossz alvó vagyok, három óra előtt nem tudok elaludni, akkor is csak alta­tóval. Alszom hétig, nyolcig, kilencig. Ha kilencig sikerül, akkor nagy szerencse ez. Utána délig dolgozom. Délben ebédről kell gondoskodnom; vagy főznek a gyerekeim, s azt melegítem, vagy magam főzök valami mirelitet. Szeretem a tököt, csinálok tükörtojást, előbb azonban naponta lemegyek a piacra, nemcsak azért, hogy vásároljak, de nagyon szeretem az őstermelőket és a kofákat. Hallatlan irodalmi forrás a piac. Mindent tudnak, rengeteg érdekeset beszélnek és mondhatom, hogy a legnagyobb szeretettel vannak irántam. Ebéd után rendszerint egy órát alszom, már altató nélkül. Ez a legjobb, legpihentetőbb álmom. Utána dolgozom még, majd teszek egy sétát és legalább egy órát játszom az unokámmal, a hároméves Andrissal, amikor kopog az ajtón, hogy Aba – mert Abának hív – ugye, beeresztel? Nahát, játszani kell Óperenciás tengert, üveghegyeket, Árgyélus királyfit, óriást, forgalmi rendőrt, mindent. A díszpárnáim lassan tönkremennek, mert ezek hol hegyek, hol völgyek, hol felhők, hol bunkók. A legkülönbözőbb szerepet viszik. Akkor azután megvacsorázom, és ha van erőm, még dolgozom éjfélig, fél egyig. Utána háromig olvasok mindennap. A napi 3—4 óra olvasást nem mulasztom el. Lehetetlen, amit ma az írók csinálnak. A múlttal nem törődnek, mert hát ők valami abszolút újat hoznak, és nem hagyják befolyásoltatni magukat. Holott az irodalom folytonosság. A jelenben sem tájékozódnak. Egyik feltétlenül tehetséges és őszintén szeretett ifjú írótársam egyszer azzal toppant be, hogy az én nemzedékem szüntelen történelmet ír, akkor is, midőn a máról beszél, s ebben szemléli fő hibánkat. Bevallom, megdöbbentett, mert hitem szerint az embert akkor értem meg és értékelem igazán, ha történelmi súlyát mérem meg. Ám némelyik ifjú társamnál merőben más ívású embertípus kezd előtérbe lépni, a céltalan és kiürült lelkű, s ez immár cselekedeteinek magyarázatát sem bírja adni, mert megszökött a történelemből, lelke elbizonytalanodott, és a másik emberrel már asszociációkat sem bír teremteni. Helyénvaló, ha ezt, mint jelenséget ábrázolják, ám inkább életeszményükké teszik. Hát engem minden érdekel, nincs olyan fontosabb új könyv, amit meg ne szereznék, s el ne olvasnám. Közben jóvátételeket teszek. Nagyon szeretem régóta Füst Milánt, mégis csak most írtam meg az első tanulmányomat róla. Még többet akarok írni, mert éreztem, hogy mulasztottam, amit jóvá kell tennem. Körülbelül így mennek a napjaim. Néha kirándulok, gyakran megyek Esztergomba, hisz ott töltöttem az ifjúságomat. Van egy nagy szerelmem, Volosco, a tenger. Nyáron mindig elmegyek három hétre, mert a tenger nélkül nem tudok élni. Szeretnék pár utat is tenni, most már lehetővé is válnék, de közben megöregedtem.

Rákóczi sokat foglalkoztatott. Csodálatos például, amit az örök igazságról ír. Rákóczi előresiető lélek volt. Egyik mai tudósunk szerint az alkotmányba be akarta vonni a népet is, szóval egész nagy reformer volt. Nagyon szerettem volna eljutni Rodostóba; a rodostói Rákóczi monológját akartam megírni. Egy egész új regényformát próbáltam teremteni, ez sem sikerült. Az életem teli volt akadályokkal, bármibe fogtam. Itt volt például a szociográfia, megjelent a Viharsarok, a három kiadás után három külön pört indítottak. Volt olyan év, hogy 64 vagy 66 napot töltöttem törvényszéken. A Viharsarokba zsúfoltam mindent, novellák, drámák anyagát, amit később meg akartam írni, de egyszerűen lecsapták előttem a sorompót. Ez így ment egész életemben — nem panaszként mondom, sors volt. Sose siránkoztam, vállaltam a sorsot. Azt hiszem, egyedül ez méltó férfihoz.

Nemrégiben eldicsekedtem, hogy háromhavi ösztöndíjat kaptam. Menj külföldre, térj meg tapasztalatokkal gazdagodva — biztatott akkor. Most, rám sem nézve meg-megbök a szavaival, nem is egyszer, nehogy elvétsem. Az iménti történetet például az Eötvös Kol­légiumba jutásáról ilyenformán indította: a mai fiatalok nem élnek, kimossák őket a pe­lenkából, ösztöndíjat kapnak… s regél máris a Színházi Életet olvasó S. Pistáról, Szabó Pál szerelemmel kicsalt kölcsönkönyveiről. Hagyja, hogy belefeledkezzünk, derüljünk, nem figyelmeztet közben: ezt nektek mondom okulásul, hogy értsétek, mi megcsináltuk magunkat, az ember csupán maga teremtheti meg önmagát. A Magyarázó mosolyog és tüzel a pletykák mögött, a magyarázó Féja Géza, akinek Don Quijote-i alakját oly szépen idézte föl Illyés Gyula az Új Forrás legutóbbi számában. Errefelé terelődik a szó, a húszas évek tehetségekben bővelkedő nagy irodalmi kirajzásáról, az akkoriban induló írók-költők tagolódásáról.

Ami nemzedékünk irányzatait illeti, általában népiekre és urbánusokra osztják, holott ez a határvonal önkényes és téves. Magam legalább annyira urbánus voltam, mint népi. A napokban fedeztem fel irataim között egy, bár elkészült, de a cenzúra miatt meg nem jelent munkám kéziratát; címe: Polgár vagy nép, s válasz Márai Sándor röpiratára. Márai iratát a „nemzetnevelés" ürügyén a polgári életforma mellett írta. Én, anélkül, hogy a polgár történelmi érdemeit tagadnám, azt bizonyítottam, hogy nálunk a polgári kibontakozás immár merőben ábránd, és a népi kultúrpolitika körvonalait bontottam ki. Ez volt a nagy ellentét. A polgárok egy polgári demokráciát vártak, polgári demokrácia útján akarták megoldani a magyar kérdést. Mi úgy véltük, hogy ez már elkésett dolog. Sajnos, hogy nem történt meg nálunk a polgári fejlődés, mert hiszen rengeteg visszafojtott vágy, erő, törekvés maradt, amelyek próbáltak előbújni. Ezen azonban nem segíthettünk. Magyarország proletárország lett a két világháború között, a nép többsége proletár volt (paraszt vagy munkás), így csakis szocialista forradalom és megoldás következhetett. A népiek egyre inkább ezt vallották. Szóval a különbség ennyi volt: polgár vagy nép. A polgári oldalon is voltak komoly értékek, kitűnő elmék, én becsülöm, tisztelem ezeket, no de azért a tömegeket az előbbre haladás útján mégis inkább a népiek vitték, és ugye természetesen az illegális kommunisták, akik kevés teret kaptak, mert hiszen nem jöhettek a napvilágra. A kapcsolat azért nem hiányzott. Előkészítettem az asztalra a Viharsarok-pör törvényszéki tárgyalásának az anyagát. Az illegális kommunista párt adta ki nagy példányszámban és terjesztette az országban. A füzet jövedelméről a párt javára lemondottam. Tehát kapcsolatok voltak.[1]

Ez így van. A szociáldemokraták ugyan utóbb próbáltak a népi írókkal is kapcsolatot teremteni, no de csak eggyel-eggyel, nem az egész csoporttal. Viszont a kommunisták kez­dettől arra törekedtek, hogy az egész népi tábort nyerjék meg a maguk céljainak. A kü­lönbség óriási. A kommunisták elvi megegyezésre és együttműködésre törekedtek, a szociáldemokraták pedig legföljebb látszat-barátságra és látszatkapcsolatokra, mivel na­gyon féltették a maguk birtokállományát. A kommunistáknak nem kellett ilyentől félniük, mert bármennyire kevesen voltak akkor, egy nagy világerő nevében léphettek fel, ennek a nevében tárgyalhattak. A szociáldemokrácia pedig, valljuk be, hogy fogyó hold lett, mihelyt Magyarországon a kommunisták megjelentek.

Önvédelemre szorultunk. Amikor nagyon szorongattak, azt mondtuk, hogy szellemi mozgalom vagyunk. Játszottunk a fogalmakkal, hol pártszerű tömörülések jöttek, mint a Márciusi Front, hol azt hirdettük, hogy nekünk szellemi céljaink vannak és tulajdonképpen a magyar tudatot akarjuk átalakítani. Mindezek mögött igen súlyos taktikai érdekek állottak. Én így látom. Hát persze, most már alig élünk. Jó lenne, ha egyszer Illyés Gyula is nyilatkoznék ezekről a maga tapasztalataival és a maga nagy történelmi bölcsességével. Amúgy, ami saját táborunkat illeti: személyiség volt mindenki, olykor a bajtársak is szellemi párbajt vívtak. Másként kellett volna történnie? Lehet, de ez a belső szikrázás ugyanakkor értékeket hívott fel, jobban megvilágította a szellemi arcunkat. Én nagyra becsülöm a pályatársaim elgondolását, akkor is, ha nem értek velük egyet. Állítólag nagy ellentétek is voltak köztünk, maguk a népiek is mindig azt a néhány különbséget hangsúlyozták. Van azonban egy csodálatos dolog. A nyugat-európai egyetemeken egyre többen írnak doktori disszertációt a magyar népiekről. A bécsi egyetemen doktorált most ebből András Imre és a párizsi egyetemen a magyar népek szociálpolitikai felfogásáról írt disszertációt Efer Cohen. a haifai egyetem docense. Ez a mintegy 5—600 oldalas könyv a legnagyobb monográfia, amely a magyar népiekről megjelent. Érdekes, hogy akik kívülről nézik ezt a mozgalmat, alig látnak belső ellentéteket. Ezt valahogy mi látjuk, akikben érzések, pillanatnyi indulatok, hevületek, illetve ezek emléke elevenen él még.

A Válaszból akkor lett komoly folyóirat, amikor Pestre hozták és Sárközi György a maga csodálatos etikai nagyságával, áldozatkészségével, kitűnő békítő-egyeztető hajlamával összefogta ezt a szabadcsapatot. Utána megindult a Kelet Népe, ezt egy ideig Szabó Pállal együtt szerkesztettük, majd átvette Móricz Zsigmond. Móricz átalakította a maga képére és hasonlatosságára; az egyik legjobb magyar folyóiratot szerkesztette. Lám, ő is azt hirdette: „Ne politizálj, építkezz!” Pedig nagyon jól tudta, hogy politizálás nélkül nem lehet építkezni, de akkora nyomás alatt állott, a végén jóformán nyomorgott, egy deka zsír nem volt otthon, panaszkodott, hogy tejjel habarják be a főzeléket. A jelmondata védekezés volt, hogy egyáltalán megnyilatkozhassunk, hogy az a sok jó, ami a Kelet Népében megjelent és tömegeket táplált, ne akadjon el. Ezek azonban mind kísérletek voltak. Sajnos, egy olyan nagy, mindent egyesítő kísérlet, mint korábban a Nyugat volt, idejében nem keletkezett. A Válaszba mindannyian írtunk ugyan, de nem erről volt szó. Az a belső egység kellett volna, a nemzedéki kohézió, amelyről beszéltél, és amelyik sajnos nem volt meg. Németh László is éppen akkor vonult félre a mozgalomtól, amikor a legnagyobb szükség volt minden emberre, s amikor még egy nagy egység tehetett volna valamit. Mert a negyvenes évek elején már későn volt. Addigra olyan félelmetes történelmi hibák, olyan nemzetrontó döntések, olyan tévedések történtek, hogy ezeknek a jóvátételére már nem volt idő és alkalom.

Elkéstünk. Előbb kellett volna a történelem elébe állni. Akkor már az Úr temploma égett, tüzes gerendák zuhantak, késő volt. A vers címe: Apokalipszis. Ránk szakadt az Apokalipszis, s abban programot csinálni már nagyon nehéz.

A Kráterarc előtt nem jelent meg verseskönyvem. Először is nem Egyarcú lélek volt, de Egyarcú élet, másodszor kéziratban maradt. Ki akartuk Esztergomban adni, de jött az első feleségem halála, az anyagi összeomlás, gondok, úgy hogy bizony kéziratban maradtak, elvesztek. Rengeteg dolgom elveszett. Osvátnál vagy nyolcvan versem. Nagyon sajnálom. Üzente folyton, hogy közölni akarja, de hát nem találja. A műfajok közül különben – volt közte történelmi esszé, regény, vers, dráma, irodalomtörténet – a szépprózát szeretem legjobban, mert a legérdekesebb művészi folyamatok egyike. A magzat fogantatásához és a szüléshez hasonlít. Nekem mindig történelmi regényt kellett volna írnom, de fiatalon eljutottam Tiszántúlra, s megláttam az ottani nyomort. Ki kellett egy nép mellé állni. Nem lehetett, lehetetlen volt mást tenni, amikor egy-egy ilyen összefutás után énekelni kezdték, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva", „Perelj uram, perlőimmel" – ez nekünk szólt. Fohász volt valahová, ugyanakkor parancs volt nekünk! Irodalmunk eleitől fogva nem csupán szű­kebb értelemben gondolt „irodalom" akart lenni, az esztétikai igény mellett hasonló méretű emberi és nemzeti felelősség jellemezte. Már a XVI. század íróit sem csupán az izgatja, hogy kik vagyunk, de az is, vajon mi végre vagyunk a világon, sőt, a világnak ezen a táján. Az egyéni és a közösségi sors náluk egyértelmű. Talán szüntelen szorongatottságunkban kereshetjük ennek okát? Úgy lehet, hiszen a magyar író századok óta küzdött ezzel a szorongatottsággal, de az életművek mégsem egyhangúak, mert mindenki a saját módján, új és új emberi láva feltörésével tett hitet.

Nem fordítjuk le azokat az írókat, akik óriási sikert aratnának. így Krúdy Gyulát pél­dául. Csupán egyetlen regényét fordították le, a Vörös postakocsit, nagy sikert aratott, holott nem a legjobb műve. De miért nem fordítják le az Asszonyságok díját, a Purgatóriumot, ezeket a mélylélektani csodákat, amelyek Nyugaton most elsöprő győzelmet aratnának, Ha megtennők ezt, és ha a fiatal nemzedék végre belátná, hogy a külföldet az érdekli, ami vagyunk, nem az, hogy miként tudjuk utánozni. Laczkó Géza mesélte nekem, hogy Párizsban egy francia irodalmi körben nagy előadást tartott, hogy mi mennyire mindég Nyugat emlőjén táplálkoztunk, együtt haladtunk a nyugati mozgalmakkal. Az egyik francia azt mondta: nézd, ez nem érdekel, tudniillik azt mondod, hogy Ti azt utánoztátok, amit mi csináltunk, tehát rosszabbul csináltátok. Azt adjátok, ami Ti vagytok, ami eredeti. Nem baj, ha nyersebb, ha érdesebb, de új legyen és ti legyetek. Hát erre gondolnék ma én is. Futtatni azokat az írókat, például most, a folklór újjászületése idején. – Hát ugye Bulgakovban újjászületett a folklór, egészen más módon és síkon Böll egy egész új folklórt csinált, de ugyanezt megalkotta a maga módján, tőlük függetlenül, egész eredeti módon egy fiatal prózaíró, Gion Nándor a Virágos katonában, egy csodás remekműben. Állítom, ha lefordítanák nyugati nyelvekre, óriási sikert aratna. No jó, de hát itthon is, azt hiszem, egyedül én voltam az, aki jelentőségét észrevettem, aki írtam róla. Hát a kritika miért nem ezt kutatja, miért nem ezeket portálja nyugat felé? A nyugati íróktól szintet tanuljunk, de ne utánozzuk őket. Hiszen ezelőtt vagy 8—10 évvel, mikor megindult a nyugati művek beáramlása, ha bejött 2—3 Dm könyv, akkor egy fél évig csupa Dm-novellát olvastunk, mert azt utánozta mindenki. A feladat más: nyugathoz méltó színvonalú új értékeket adni, és erre ma is megvan a mód, ma is megvan a lehetőség, csak a szerkesztőknek bátrabbnak, bátrabbaknak kellene lenniük, helyet kellene adni azoknak a műveknek, amelyek őszintén vallanak a katarzis, a megtisztulás, az előbbre haladás nevében. Ezek nyugaton nagy hatást tennének. Mert a nyugati írók legtöbbjéből éppen ez a katarzis hiányzik. A legnagyobbakban megvolt, Camus-ben, megvan Böllben, megvolt Wilderben, akinek a legutolsó könyve, a Teremtés nyolcadik napja remekmű. Többek között ez a nagy katarzis tudná az emberiséget egységbe hozni, és az író az eljövendő új életformát, a szocializmust is ezzel szolgálhatja s legjobban: a katarzissal, ha a lélek tiszta építőanyagát hozza és mutatja fel. De hát ezt eléggé egyedül hirdetem, és öreg vagyok már, nem is tudom eléggé erővel hirdetni. Azután európai rangunkat kellene bizonyítani, és szigorú kritikával a dilettánsokkal, főleg a nyugatutánzókkal szemben, hadd lássa a Nyugat, hogy mi nem epigonok vagyunk, de önálló nép; beléptünk a történelembe és adni akarunk a történelemnek, mégpedig saját megszenvedett élményeinket és értékeinket.

Pénteken megyek kórházi vizsgálatra, szerdán befutok Pestre, egy pár új könyvet, ha még megkapok, megvenni, benézek a kiadómhoz. Lesz most egy képaukció, azt is megné­zem. Van egy kép, ha már nem mehettem Rodostóba —, amit meg szeretnék venni. Tornyai festette. Rákóczi Rodostóban ül egy padon magába merülve, háttal a tengernek, mögötte zúg a tenger, de ő a belső tengerét figyeli. No de föl fogják verni az árát, nem kerül szobám falára, hogy éjszakánként hallgassam, leírjam monológját. Helyi élmények kellenek, ezért valójában Rodostóba kéne menni. Amikor a Csillagok vigyáznak című regényt írtam, végigjártam az Al-Dunát, ahol Thökölyék tanyáztak. Lehetetlen hogy írjak valamiről, amit nem láttam. Sátoraljaújhelyen is végiggyalogoltam a környéket, a Fülemilék útját, ahol a fölkelők gyülekeztek. Megmásztam Regéc várának romjait, ott, abban a magyarságban értettem meg Rákóczit. Hát nekem kell a helyi élmény. Arany gyönyörűen mondja magáról, hogy neki mindig kellett valami vaskosan reális – ez a „vaskosan reális" ez mindenkinek kell, és ez hiányzik ma az irodalomból.

 

Napjaink, 1975. 12. szám (december)