Féja Géza és Martsa Alajos levelezése

„Nagy honvágy él már bennem Esztergom iránt"

 

Féja Géza és Martsa Alajos levelezése[1]

 

 

 

Féja Géza esztergomi éveinek jóformán minden epizódját ismerjük az időből, amikor még az ifjúság csillaga járt az író felett. Életregénye, a Szabadcsapat hosszú oldalakon idézi a fiúnevelő intézetté előlépett hadifogolytáborban töltött évtizedét. Öregkorában ismét sűrűbben említi a város nevét. ,,Sokat gondolok Esztergomra. Sokat szenvedtem ott, mégis fiatal, szerelmes, tehát boldog is voltam." ,,Nagy honvágy él már bennem Esztergom iránt." „Néha kirándulok, gyakran megyek Esztergomba, hisz ott töltöttem az ifjúságomat." A pályakezdő érlelő évtized után ugyanis a hatvanas évek derekától — elsősorban Martsa Alajossal elmélyülő barátsága révén — újra szorosabb szálak fűzték a városhoz; utolsó éveiben még ház vásárlására is gondolt, rendszeres pihenőhelyéül Esztergomot akarta választani.

Féja Géza és Martsa Alajos kapcsolatát félszáznál több, 1963—1973 között kelt levél dokumentálja. Az iratok elsősorban Martsa Alajoshoz visznek közelebb, s ami még fontosabb, emlékeztetnek a szellemi élet működésére, megmutatják azt az emberséget, amelynek megléte avagy hiánya elrontója avagy megszépítője, különösképpen a vidéki életnek. Aki érzett, csak egyszer is oxigénhiányt, mintha elégett volna a levegő a szép vidék áttetsző üvegharangja alatt, tapasztalhatta: a közérzete legfőként a formális és az informális kapcsolataitól függ, attól, hogy tud-e a lakóhely kötni és lehet-e hozzá kötődni. A régiek genius locinak mondták ezt. A fogalmat mostanában félve használjuk (ha használjuk egyáltalán), holott egy helynek valóban lehet szelleme, s korántsem spirituális tényezők formálják. A hivatalos intézményes kapcsolatok mellett a genius loci jobbára a nem hivatalos emberi viszonyokban testesül meg. Abban tehát, hogy az egy ügyben sáfárkodók légüres térben élnek-e, avagy olyan közegben, amelyben létrejöhet a gondolatok, szándékok cserebomlása. Tagjai-e valaminő olyan közösségnek, amely teljesítményre kötelez és. kényszerít, alkotó energiákat hív elő és szabadít fel, gátlásokat, old és rokon törekvéseket egyesít, mintegy utat nyit az újabb kezdeményeknek, s így megelőzi a mindig tragikus színezetű egyéni tipródásokat.

Déva vára romlását a tizenkét kőmíves Kelemenné asszony mész közé kevert gyönge hamvával állította meg. Németh László kis közösségeinek is „a falba épített asszony", az áldozatvállaló, önmagát megcsonkító emberség az összetartója. S valóban úgy tapasztaljuk, hogy a közösségek kristályosodási pontja általában egy kivételes egyéniség; ám adottság, derű, alkat kérdése, hogy e közösségragasztó magatartás aszketikus áldozatvállalás, avagy természetes, harmonikus képesség.

Féja Géza öregkori barátja, Martsa Alajos közösségképző egyéniség volt, s ami különös érték: derűsen töltötte be a hivatását. Zolnay László figyelte meg, hogy ,,a messzebbről jött, sokat látott, messzire tartó emberek belső sugárzása" vonta szókrátészi körébe nemcsak a táj, hanem az ország sok-sok emberét is. Martsa Alajost sokan szerették és ismerték a szűkebb pátriájában, az országban pedig elvitték a hírét a barátai. Közéjük számos jeles művészt, közéleti személyiséget sorolhatott. Többek között (csak úgy találomra): Berda Józsefet, Kamondy Lászlót, Orbán Lászlót, az egykori minisztert, Féja Gézát, Tersánszky Józsi Jenőt, Fülep Lajost, Bálint Endrét, Zolnay Lászlót, a népszerű Buga doktort, Kollányi Ágostont, a szobrász Csorba Gézát, Pirchala Imrét, Ferenczy Bénit, Barcsay Jenőt, Szűr-Szabó Józsefet, Vígh Tamást, Miháltz Pált, Gerzson Pált, a biológus Hortobágyi Tibort és másokat. Hívei számon tartották, továbbadták a barátságát. — Martsát keresd! — kötötte a lelkére például Fülep Lajos Zolnay Lászlónak, akit az ötvenes évek elején helyeztek Esztergomba. Egyébként nem is nagyon kellett őt keresni, mert Lajos — ahogy barátai hívták — nyílt házat vitt; műhelye s egyben otthona szó szerint nyitva állt, bármikor el lehetett menni hozzá beszélgetni véle, hírt hallani mások felől. A ,,szó éhe" különféle rendűeket-rangúakat vonzott a társaságába, munkásokat és orvosokat, művészeket és parasztokat, írókat és iparosokat, mozgalmi embereket és papokat, tanárokat és kereskedőket. ,.Olyan jól lehetett vele beszélgetni" — emlékezett vissza rá Ferenczy Béni felesége. „Nem is személy, hanem intézmény" — jellemezték barátai; Zolnay László pedig, még Martsa Alajos életében ezt írta: ,,Ha nem lenne anakronizmus, úgy mondhatnám: Martsa Alajos otthona ma is irodalmi-művészeti szalonszámba megy."

Én magam őt nem ismertem, a róla megjelent írásokból, egykori baráti köre emlékeiből próbálom meg most összerakni az arcvonásait. Nyugtalan, kereső szellemnek tűnik; színes életútja is vállalkozó-kedvét sejteti, s a munkát feladattá nemesítő igényét. Műveltségét, mely rangbéli barátjává tette nem egy tudósnak, művésznek, autodidaktaként szerezte. Tanult szakmája a könyvkötészet, illetve a fényképész mesterség volt. Egy gyermekkori szánkóbalesete miatt — ennek nyomát egész életében viselte — hosszas kórházi kezelésre szorult; az ágy-fogság kényszerét fordította azután a saját javára: könyvek garmadáját olvasta, szépirodalmi munkákat, világnézetieket, politikaiakat egyaránt. Ekkor vetette meg műveltsége széles alapjait, ennek arányait egész életében megőrizte. Rá jellemző az is, ahogyan a fényképészmesterség színvonalát megemelve a művészi fotózásra tért át. Munkássága értékelését Zolnay László végezte el, bemutatva a tágas határokat: a ,,póztalan, realista emberábrázolás" mellett helyet kapott ebben a kísérletezés is, ám nemcsak a technikai újítás, a portréfotózás műfaji kereteinek a tágítása, hanem a „nonfigu­ratív fotóművészeti experimentálás" is. Ízlésének ezt a nyitottságát tükrözte baráti köre összetétele; közöttük olyan eltérő művészetfelfogású személyiségek voltak, mint például Kassák Lajos és Féja Géza. Az értékek tisztelete Martsa Alajost — szuverén művészetszemlélete mellett — nyitottá tette a legkülönfélébb irányzatok befogadására és megbecsülésére. Nyugtalan szellemét jelzi változatos életútja is: a háború végéig fényké­pészetből élt, mielőtt 1937-ben Esztergomban megnyitotta a saját műhelyét, megjárta még Afrikát is. A háború után nagyot fordult a pályája: — hivatásszerűen többé nem fotózik — Esztergom—Komárom vármegye első kommunista alispánja, nemzetgyűlési képviselő, majd a Magyar Kommunista Párt esztergomi szervezetének titkára lesz, ezt követően egészen nyugdíjba vonulásáig a városi könyvtár vezetője. Áttérése a politika vizeire közösségi hajlama, baloldali, kommunista meggyőződése, s az illegális mozgalomban való részvétele alapján, nem volt meglepő és váratlan. Közéleti munkáját, a város talpra állítását „kifogyhatatlan energiával, mély, őszinte emberséggel, a szocialista humanizmus jegyében végezte." (Zolnay László) Kiváló szervező, munkája eredményeként a könyvtár a város szellemi életének a központja lett. Martsa Alajos eredményeinek a titka alighanem abban rejlett, hogy személyében sikerült kapcsolatot teremtenie az esztergomi kulturális élet formális és informális övezetei között. Volt róla már szó, hogy nyílt házat vitt, barátait — ahogy Kaposi Endre mondta a sírkőavató beszédében — eltéphetetlen szálakkal fűzte magához, s önmagán keresztül valamennyiüket egységes áramkörbe kapcsolta. Emberközelből barátilag ismerte környezetét, így felismerhette értékeiket is, mint tisztségviselő, intézményvezető az informális kapcsolatai révén megismert készségekre építhette a programját, ugyanakkor értelmes cselekvési programot fogalmazhatott meg barátai számára, inspirátora lehetett mindenféle szellemi kezdeményezésnek.

Martsa Alajos személvét, a korabeli „népművelési" akciókat meghaladó „közművelődési" törekvését akkor értékelhetjük kellőképpen, ha emlékezetünkbe idézzük azokat a társadalmi szükségszerűségeket, amelyek az 1976-os [Pozsgay Imre nevéhez köthető] közművelődési törvény megalkotásához vezettek. A törvény szelleme — a társadalom fejlődésképességének alapfeltételeként — arra ösztönöz, hogy mozduljon meg minden érték és energia, amely az egyénekben és az intézményekben lappang. Talán túlzás nélkül ismételhetjük meg egyik méltatója megállapítását: Martsa Alajos a kulturális forradalom végrehajtásának helyi irányítójaként olyan közművelődési koncepciónak az előhírnöke volt, amellyel kortársai élén járt.

Martsa Alajos sokat emlegetett értéktisztelő hűsége mutatkozott meg Féja Gézához fűződő barátságában is. Kapcsolatuk a húszas évekig vezethető vissza: Martsa Alajos (és testvéröccse, István, a szobrászművész) Féja-tanítvány volt a rideg Esztergom-tábori fiúnevelő polgári iskolájában. A Martsa-fivérek lekötelező impulzusokat kaptak Féja Gézától, a kitűnő tanártól, akiről egykori diákjai eszményítő képet őriztek meg. Beszéltem valakivel, aki fél évszázad múltán is rajongva emlegette — a nevét és az óráit is, noha irodalmi pályafutásának soha hírét-hamvát sem hallotta. Féja hatásának kétségkívül páratlan előadói képessége volt az alapja, ehhez társult „elvegyülési" képessége: hatását nem csupán a katedráról, hanem emberközelben is érvényesíteni tudta, kitűnő kapcsolat­teremtési képességgel rendelkezett, érdeklődéssel fürkészte mások mélyeit. Esztergom-táborban, a „senkiföldjén" a nevelés-oktatás ethoszát még feljebb csavarta a társadalmi felelősségérzet: hitte, hogy. az iskola emeltyűje lehet az elesett, hátrányos helyzetű gyermekeknek. A kisdiákok egyéniségének és méltóságának a tisztelete jellemezte Féja Gézát, figyelembe vette a tehetség alapvonalait, megértéssel és szeretettel, az egyéni fejlődést segítő türelemmel nevelt. Korszerűek és vonzóak voltak a módszerei is, sétálva tanította nemegyszer a kisdiákokat, akiktől ő is igyekezett tanulni; tanrendjét sok testmozgással, közvetlen élményszerzéssel tette változatossá. Érthető tehát, hogy a Martsa-fivérek számára tanáruk életre szóló élményt jelentett. Amikor 1966-ban Féja Géza József Attila-, Martsa István pedig Munkácsy-díjat kapott, Alajos levélben gratulált Féjának: „Különös véletlene az életnek, hogy tanár és tanítvány egy alkalommal részesül az alkotói munka elismerésében. A magok, amiket egykor a parlagba vetettél, az évek során megerősödtek és egyik-másik ki is virágzott. Érzem — ennek Te is örülsz és a hivatalos elismerésnél nem tartod kisebbnek." 1970-ben Martsa Alajos rövid — ez idáig kéziratos — visszaemlékezést írt az esztergomi fiúnevelő intézetről; egyébként a jogutód kalocsai intézet kérte fel erre. Tanárai között elsőként Féját említi: „Rendkívül szuggesztív egyénisége és óráinak lelkesültsége ma, is ötven év után elevenen élnek emlékezetemben." 1977-ben megjelent fotóalbumát pedig így dedikálja: „Féja Gézának, a Mesternek, aki emberré faragott. Hűséggel és szeretettel." Ez az ajánlás nem puszta szólam, a hűség és a szeretet jegyei közvetlenül is megmutatkoztak Féjához fűződő viszonyában. Közös barátaik úgy látták, hogy az egyébként szuverén, vitatkozó Martsa Alajos Féjával szemben — s egyedül csak vele szemben — „defenzív" volt. Levelezésük tanúskodik arról a megható készségről, amellyel Martsa Alajos teljesített egy-egy Féja kérést. 1964-ben például, midőn Féja alkotói ösztöndíjat kapott országjárásra, s érdeklődik, hogy az „Esztergom-környéki falvak életében akad-é valaminő megírásra várakozó érdekesség", Martsa a nagysápi cigányság életére, tipródásaira hívja fel a figyelmét: „sajnos a cigányok a maguk felemelkedéséért vívott küszködésükben éles harcot kell, hogy folytassanak a falu korlátolt és maradi vezetőségével. A cigányok közül sokan dolgoznak, összeadják közösen a pénzt, hogy jól tanuló gyerekeik középiskolába járjanak. Az egyik kislány az esztergomi Közgazdasági Gimnázium (sic!) legjobb tanulója [   ] nyári szünidejében pedig ott kell, hogy éljen a cigányputriban, és el kell tűrnie a falusiak minden gorombaságát, ami szokás szerint a cigánygyerekek részére kijárt. Furcsa kontrasztok ezek a mi átalakuló életünkben […] izgalmas anyag az avatott író kezében." Vagy a készség másik példája 1973-ból: a már említett „házvásárlás". Féja az egyik napilapban esztergomi parcellázásról olvasott; állandó pihenőhelyre, jó levegőre, élő fákra, csöndre vágyik, megkéri tehát Martsa Alajost: tájékozódjon. Martsa, amilyen lelkiismeretesen szervezte egykor Ferenczy Béni nyári esztergomi művésztelepét, segítette Fülep Lajos — egyébként ugyancsak meghiúsult — házvásárlási szándékát, most is „túlteljesíti" a kérést. Az az érzésünk, a nagyobb gondot ő fordítja az ügyre. Azonnal nyugtázza, hogy Féja „rendszeres pihenőhelyül Esztergomot választotta" — így, múlt időben, noha csak tájékozódásról volt szó —, s mindjárt hozzáfűzi, hogy a város vezetősége is örül a hírnek. A parcellázási területről lebeszéli, „ez nem neked való hely", ehelyett szép, hangulatos eladó házat, sőt házakat ajánl a városban, leveleiben az adatok, árajánlat, alku lehetőség mellett érzékletesen leírja még a homlokzatot és az alaprajzot is. Szelíden beavatkozó, kimondatlanul is rábeszélő, irányító jellegű ez a készség, erre szokták mondani, hogy az illető a dolgok elébe megy. Martsa a nagyrabecsülésének megfelelő, méltó „alkotóházhoz" szeretné a barátját hozzásegíteni, s no persze Esztergomot is gazdagítani Féja „letelepítésével", Egyéni vágyat segít, s a köz hasznával is számol, mint annyiszor, most is. A házajánlatai különben kitűnőek, Féja mindet „írónak valónak" találja: „Valóban ilyesmire volna szükségem: barátok, csönd, jó levegő, sziget, lombos utcák, a Duna mindennapos meséje". A vétel mégis meghiúsul, mert Féja tart tőle; az ár, átírás, renoválás, ha kölcsönökkel megfejelve futná is a tehetségéből, az öreg ház feneketlen hordó, szüntelen tatarozásra szorul. „így az esztergomi álom — mint életem legtöbb szép álma — valószínűleg álom marad. — írja – De nem tehetek másként, nem akarok eladósodni, soha életemben egy poltúrát se kölcsönöztem, mert mindig úgy véltem: az adósság a leggyilkosabb dolog e világon."

Az öregkori barátság alapjait tehát az egykori tanár-diák viszony vetette meg; kapcsolatuk szorosabbá, rendszeressé, viszont a hatvanas években fejlődött, s ez érdekes módon szintén Esztergom-táborral, a közös múlttal függött össze. Szórványosan korábban is találkozgattak, főként könyvtárosi összejöveteleken, értekezleteken, ahová Féja Békéscsa­báról, Martsa Esztergomból érkezett. Iratmentő, közgyűjtemény-teremtő tevékenységükben ez időben sok akaratlan egyezés, párhuzamosság fedezhető fel. Féja 1945/46-ban a Békéscsaba-környéki elhagyott kastélyokból gyűjtött be értékes, nemegyszer ritkaságszámba menő kéziratokat, könyveket; rendezgeti az irattárat és tervezetet készít korszerű levéltár létesítésére. Martsa az esztergomi közkönyvtár megteremtője. 1950-ben javaslatot tesz a műértékek köztulajdonba vételére; ő mentette meg pl. Helischer József, neves reformkori esztergomi polgár értékes gyűjteményét. Majd barátságuk idején, 1966-ban beszámolt Féjának arról, hogy mennyi „küszködni valója" akad az új könyvtárért, míg végre „Vitéz János könyvtára után ötszáz évre a népnek is lesz könyvtára Esztergomban."

A kapcsolat szorosabbra zárására s egyben Féja Géza első hosszabb esztergomi útjára 1963 késő őszén került sor. Féja ekkor a Szabadcsapaton, életregénye újabb kötetén dolgozott; ebben készül megírni — ahogy Martsával tudatja — „a fiúnevelő intézet életét meg a régi Esztergomot is." Hogy emlékeit felfrissítse, Esztergomba indul, Martsa segítségét kéri, szeretne vele, s volt tanítványaival, elbeszélgetni („biztosan akadnak ilyenek a városban"), továbbá öreg esztergomiakkal („akik a múlt időről tudnak egyet s mást"). Erre az útra készülve írta Féja Martsának, „miközben már a könyvön erősen" dolgozott (tehát emlékeiben is közeledett ifjúsága városához): „Nagy honvágy él már bennem Esztergom után." Ez az érzés ettől kezdve végigvonul egész további életén; az emlékek áradása megemelte a város — az ifjúság — jelentőségét, a nosztalgia a levelek egyik vissza-visszatérő melódiája.

Háromnapos útján Féja találkozott volt tanítványokkal és öreg esztergomiakkal is, közöttük vele korú tanárokkal, a Balassa Társaság alapító tagjaival (Rosta Józseffel és Asbóth Károllyal például); kedves, kellemes órákat töltött el Martsa Alajos otthonában és baráti körében, ahol új ismeretségeket is kötött. E látogatás is bizonyítja, hogy Féja írói módszerében jelentős a szerepük az szóbeli forrásoknak.

Az út sikerét Féja Géza hosszas hallgatása tanúsítja. Martsa karácsonyi küldeményét (feltehetően a látogatásakor készült fényképeket) csak februárban köszöni meg: „úgy bele feküdtem új könyvembe, hogy alig bírok kilépni belőle" — írja. „No de eddig is Véletek voltam, mivel megírtam könyvem Esztergomról szóló fejezetét" — ennek egy részlete 1964 kora tavaszán meg is jelent a régi, akkor még nem tallózó jellegű Látóhatár című folyóiratban.

Martsa Alajos (és a baráti köre is) kedvezően, elismeréssel fogadta Féja művét: „A Látóhatárban mélységes együttérzéssel olvastam önéletrajzi emlékezéseidet. Mint egyik részese a nehéz múltnak, sok emléket kavart föl bennem abból a nehezen elfelejthető szaléziánus fegyencéletből." „Remek korrajznak tartom és mint esztergomi polgár külön is köszönöm a városunkról írott élményekkel teli helytörténetet. A két háború közötti siralmas időszak egyetlen őszinte írása Esztergomról. Nekem pedig, — emberré formálódásomnak és eszmélkedésemnek ifjú korát idézi."

1966-ban két levélben is beszámol a Szabadcsapat olvasottságáról: a négy könyvtári példányt kézből kölcsönzik, „azt persze mondanom sem kell, hogy a vélemények nagyon ellentétesek róla. Kitűnően meg lehet káderezni az embereket az elmondott vélemények alapján." Van," aki „sunnyogva" hallgat, „az igazabbja csillogó szemmel meséli az olvasot­takat."

Féja Géza az 1963-as látogatása után gyakorta, olykor hosszabb ideig is megfordult Esztergomban, hol magánúton, hol könyvheti, költészet napi rendezvények, író-olvasó találkozók vendégeként. Ő avatta fel Martsa István Vak Bottyán szobrát, s ugyancsak ő nyitotta meg a művész esztergomi kiállítását. Híveket és barátokat szerzett Martsa Alajos körében, új ismeretségeket kötött; a levelekben a hetvenes évek elejétől fordul elő például Sárándi József neve „közös barátunk" jelzővel; ő ekkoriban üzeneteket hord-visz Esztergom és Óbuda között; innen eredeztethető az a kapcsolat, amely Féja Gézát Sárándi József révén az Új Forráshoz fűzte.

Féja Géza és Martsa Alajos — 1963-tól rendszeressé váló — levelezésének Babits és Bányai Kornél vonatkozásai külön figyelmet érdemelnek. Babits esztergomi emlékeinek és helyi kapcsolatainak ápolása során Martsa Alajos körében kétszer is felmerült Féja Gézának, mint közreműködőnek a neve. Elsőként 1961-ben, ekkor a Balassa Múzeum Babits emlékének szentelt kötetet készített elő. Másodszor 1971-ben, Babits halálának 30. évfordulóján emlékünnepélyt, egyben könyvtári névadót szerveznek, előadóként Martsa Alajos Féját hívja: „ki szólhatna Babitsról Esztergomban igazabban és hitelesebben, ha nem Féja Géza?" Féja mindkét felkérést elhárítja, 1961-ben még elfoglaltságára hivatkozva (s egyben Bányai Kornél ébresztésének gondját is a helyiek figyelmébe ajánlva): 1971-ben viszont részletesen is megindokolja, hogy miért nem vállalja, vállalhatja az előadást: „sokat törtem a fejem és töröm most is a kérdésen Ugyanis: én Babitsot mindig becsültem, de műveit, főként pedig irodalompolitikáját, illetve a körötte tenyésző irodalompolitikát kritikával kísértem. Mert elemezzük csak: mi történt?

Adyt már az első világháború idején az irodalmi tábor, saját táborának is jelentős része elejtette, vagy legalábbis háttérbe tolta. Verseit a Nyugat következetesen az utolsó helyen közölte, a Világ egyszerűen levette őt a napirendről. Bajtársai hallgattak, holott Adyt méltató, jelentőségét szüntelen hangsúlyozó írásokkal, kellett volna támogatniuk. Ám Ady a világháború első percétől tiltakozott ellene, hiába ragadta el a „háborús láz" eleinte még Móricz Zsigmondot is. Ady látta, hogy új Mohács felé tartunk.

Az ellenforradalom után a kortársak Babitsot ültették Ady helyébe, Adyról pedig hallgattak, midőn Kosztolányi elindította „Ady revízióját", életművének elfogult és gyalázatos „leértékelését", a Nyugat ekkor sem kelt méltó módon Ady védelmére. Az új költőnemzedék legtöbb tagja nyílt vagy alattomos áskálódást folytatott Ady ellen, ugyanakkor túlértékelte Babitsot. Félreértés ne essék: Babits, a költő s a prózaíró a két világháború között megnőtt, halhatatlan értékeink közé tartozik, de tűrte, hogy Adyval szemben túlértékeljék, sőt kijátsszák. Ennek a szerencsétlen irodalompolitikának „természetes" következménye volt az, hogy nem tudta vagy akarta észrevenni József Attilát, s nem adott néki helyet a Nyugatban. Ezért a szerencsétlen irodalompolitikáért nem csupán ő a felelős, de a köréje sorakozó, akkor még ifjú költők is, sőt, én az utóbbiak felelősségét nagyobbnak tartom.

Azok a költők, akik Babitsot Adyval szemben és Ady rovására dicsőítették, ma élő Irodalmi Pantheont alkotnak. Irtózatos felháborodás törne ki, hogyha én tartanám a Babits-emlékbeszédet, és a néki járó őszinte méltatás mellett kritikát is alkalmaznék. Azzal jönnének elő, hogy nem vagyok illetékes erre a szerepre. Ezért a beszéd megtartására Illyés Gyulát javaslom, vagy olyasvalakit, aki egészen haláláig jó viszonyban volt véle. A mi kapcsolatunk ugyanis néhány esztendő múltán megszakadt."

Féja álláspontja lényegében megegyezik a Nagy vállalkozások kora című irodalomtörténetében (tehát még a háború előtt) kialakított Babits-portréjávai, holott Féja ez idő tájt, utolsó alkotói évtizedében, ahogy ő maga is megfogalmazta, részben „jóvátételeket" írt: ifjúkora „népi" céloknak alárendelt, átpolitizált állásfoglalásait — ahol abban torzulást érzett — kiigazította; végső szóként örökebb érvényű, tárgyilagosabb mérleget próbált hagyni az utókorra. Olyan értékekre is ekkor figyelt fel — Füst Milánra például — akit eddig nem méltatott. A fent idézett levél viszont azt tanúsítja, hogy Babits-képén ekkor, a jóvátételek időszakában sem kívánt módosítani, fenntartotta korábbi, súlyos ítéleteit. Ismereteim szerint ez is maradt e kérdésben az utolsó szava annak ellenére, hogy egy televíziós Babits-emlékműsorban később mégis vállalta — a lényegi kérdéseket nem érintő — nyilvános megszólalást.

E levél kapcsán — hisz utalás történik rá — röviden érintenünk kell Babits Mihály és Féja személyes kapcsolatát is. Esztergom­-tábori tanár korában Féja valóban feljárt — többnyire Bányai Kornél társaságában — Babitsékhoz az Előhegyre, a jelek szerint azonban bensőségesebb kapcsolat nem alakult ki közöttük, sőt, érintkezésük részben nem is irodalmi természetű volt, inkább praktikus dolgokra korlátozódott; 1924-ben például Féja szünidei kisegítőt szerzett Babitséknak a fiúnevelőből (egyik legjobb diákját egyébként, akit gimnáziumba szeretett volna juttatni, e nyári keresetet tandíja fedezésére szánta). Megértésre, érdeklődésre inkább Török Sophie-nál talált; 1924-ben hozzá írt levele beszédesen jelzi Féja és Babits ekkori viszonyát. „Verseimről, igen kérem a Nagyságos Asszonyt, ne tessék a Nyugat szerkesztőinek szólni. Én igazán nem ilyen célból jártam a Nagyságos Asszonyékhoz, és igen sajnálnám, ha viselkedésemet félreértették volna." A kapcsolat megszakadása egyébként, amelyre Féja az idézett levelében utalt 1927 vége felé következett be, nagyjából ez időre esett Bányai Kornél elköltözése az Alföldre, illetve Féja Géza bekapcsolódása a Bartha Miklós Társaság munkájába; mindkét mozzanat távolította Babitstól, illetve szembeállította vele.

Martsa Alajos és Féja levelezésének vissza-visszatérő motívuma Bányai Kornél ébresztése. Bányai, mint ismeretes, földije volt Féja Gézának, a húszas években közeli jó barátok, „kenyeres-társak", Táborban együtt tanítottak, ők indították meg a Balassa Társaságot és a Forrás antológiát. Martsa Alajosnak pedig tanára volt Bányai. Az 1934-ben fiatalon elhunyt költő irodalmi jelentőségének tudatosítása, verseinek újra-kiadása Féja Gézának és Martsa Alajosnak egymástól is független gondja volt; Martsa baráti köre már 1945-ben mozgolódik Bányai népszerűsítése érdekében. Berda József egy postai lapon jelzi, hogy beszélt Fodor Józseffel, aki az Athenaeum, „teljhatalmú igazgatója", s ki akarja hozni Bányai kötetét. Erre, mint ismeretes csak jó húsz év múlva, 1967-ben került sor. A Vas-énekű testvéreim című gyűjtemény megjelenéséhez komolyan hozzájárult Martsa Alajos és Féja Géza közös erőfeszítése, amellyel Bányait óvták a méltatlan elfeledéstől. Röviddel az 1963-as esztergomi látogatása után Féja egy Népszabadság cikkben, majd 1964-ben a Kortársban megjelent tanulmányában figyelmeztetett Bányai költői értékeire, sürgette válogatott versei megjelentetését; készülő könyvében, a Szabadcsapatban pedig még részletesebben emlékezett meg róla. 1964 őszén pedig, Martsával közösen nagyszabású estet rendeztek Esztergomban a költő halála 30. évfordulója alkalmából.

*

Befejezésül kikívánkozik belőlem egy személyes megjegyzés. Az anyaggyűjtés során meglepő segítőkészséget tapasztaltam. Martsa Alajos neve kulcs volt minden, még nehezen nyíló készséghez is. Így hát szerencsére írásom, amely természetesen főhajtás is a most három éve elhunyt esztergomi pátriárka előtt — nem kell, hogy kései elégtételt szolgáltasson Martsa Alajosnak. A barátaiban kivívott tiszteletben, s ami ennél is időállóbb: emberi tartása átplántálásában (tehát Esztergom értéktudatának és értékképzésének folytonosságában) teremtődött meg a monumentuma.

 

Új Forrás, 1982. június