Féja Géza Békéscsabán

Féja Géza Buda ostroma után, 1945. március első napjaiban került Békésre, majd Békéscsabára. Püski Sándor menekítette a fővárosból, részben a feltáplálás reményében, főként azonban a budapesti utcai, s a szervezett politikai indulatok elől. Féját ugyanis könnyen végzetessé váló atrocitások fenyegették. Várnai Zseni, 1945 februárjában meglátva őt, lefasisztázta, a Haladás azt állította, hogy kétszáznál is több zsidó munkaszolgálatos haláláért felelős. Ezt követően, a cikkre hivatkozva ügyvédi feljelentés érkezett ellene, hogy indítsanak ügyében népbírósági eljárást. A feljelentés a Haladás-cikkre hivatkozott.

Ezek a vádak azonban teljességgel megalapozatlanok voltak, Féja nem követett el népellenes vagy háborús bűnöket, a nemzeti szocializmushoz, nyilasokhoz, haláltáborokhoz, gettókhoz, krematóriumokhoz semmi köze sem volt. S nem volt antiszemita sem. Elmarasztalható viszont, mint írástudó, mert néhány újságcikkében 1941-42-ben az osztály- és faji szempontok összekeveredtek. A feljelentést követő nyomozás mindezt irodalmi vétségnek minősítette.

Féja nem követett el népellenes vagy háborús bűnt, ami miatt felelősségre kellett volna vonni. A szellemi élet egy része azonban non possumust mondott – s mond – mind a mai napig Féja működésére. Végül 1945-46-ban valaminő hallgatólagos egyezség jött létre: Féját a „fejvadászat” ellenére sem vonták (nem vonhatták) felelősségre, de a szellemi életbe sem térhetett vissza, így lett Békéscsaba, amely átmeneti menhelynek tűnt, évtizednyi száműzetése színtere.

Az a 11 év, amelyet Féja Géza 1945 és 1956 között Békéscsabán töltött, az írói kényszerpálya évei voltak. A Viharsarok című lapban, amelyet Cseres Tibor szerkesztett, publikált ugyan néhány cikket névtelenül, ám ez kivétel, lényegében megfosztották az írói hivatástól, száműzték a szellemi életből. Mégis talált értelmes, a közösség javát szolgáló feladatot: 1945. május 2-án megkezdte a Békéscsabai Városi Könyvtár szervezését, amelyet 1945 júliusában már mint népkönyvtárat, meg is nyitottak. Összegyűjtötte a környék elhagyatott kastélyaiból a barbár pusztításnak kitett értékes könyveket. Majd 1952-ben a Békés megyei Könyvtár munkatársa lett, utóbb helyettes vezetője.

1945 utáni helyzete ellentmondásosságát jelzi, hogy baloldaliak védték meg a baloldal támadásaival szemben. A békétlen Békés, amely elsőként osztott földet a felszabadulás után, munkát és menhelyet adott Féja Gézának. Helyi baloldali, kommunista és szociáldemokrata vezetők álltak ki mellette saját országos központjukkal szemben, s védték meg a rendőri zaklatásoktól, sőt állítólag még egy önbíráskodó kivégzési szándéktól is. Elvi alapon és meggyőződésből óvták azt az írót, aki az 1930-as évektől szószólója volt ügyüknek.

Féja Békésbe zuhanva nem a sebeit mutogatta, hanem a szűkre szabott lehetőségek között is e közösség javáért kezdett dolgozni, s mint könyvtáros, maradandót alkotott, demokratikus gondolkodású, tehetséges fiatalokat gyűjtött maga köré és nevelt a könyvtárban.

A békési táj, illetve az alsó Tisza vidék a harmincas évek legelejétől Féja Géza fogadott szülőföldje. Az itteni agrárszocialista mozgalmak alakították szellemét, politikai gondolkodásmódját. Becsülte a parasztvezéreket, Áchim L. Andrást, Szántó Kovács Jánost, Péter Andrást és másokat. Politikai örökségük folytatására ösztönzött. A Magyarország felfedezése sorozat „zengő nyitányaként” jelent meg 1937-ben a Viharsarok című szociográfiája, amely többek között Békés megyéről szólt, feltárta a népsorsot, a kibontakozás útját pedig a demokratikus és gyökeres társadalmi fordulatban jelölte meg.

A Viharsarok szó a könyvében politikai metafora – a tisztító, felfrissítő vihar jelképe. A népnyelv eredetileg csak konkrét, időjárási értelemben használta, s a láthatárnak azt a részét nevezte így, ahonnan hirtelen szél, zivatar jön. Átvitt értelemben a baj, viszály kiindulási helyét. A „Viharsarok” szónak Féja adott mozgalmi töltést, táji–területi kapcsolódást, ő nevezte az alsó Tisza vidéket Magyarország viharsarkának. Az érintett me­gyék közül egyébként csak Békés vállalta a Viharsarok elnevezést.

Abban a tényben, hogy Békésben a baloldal „baloldali” támadásokkal szemben védte meg Féját, megmutatkozik az átlátható és így vállalható emberi viszonyok jelentősége, a helybeliség szerepe a demokratikus érdekek érvényesítésében. Védelmet nyújtottak neki, mert ismerték működését, s tudták, hogy cikkeiben lépten-nyomon a társadalmi átalakulás, az emberi és nemzeti haladás, a változás és előrejutás távlatait kutatta. Az agrárforradalmat kezdeményező, földosztó Békés és a paraszt szocialista hagyományokat, továbbá a polgári radikális szociológiai vívmányait egyesítő Viharsarok, ez Féja és Békéscsaba kapcsolatának alapja és valódi tartalma. E kapcsolathoz tartozik természetesen ottani munkássága. Békéscsabai korszakából általában a „Bresztováczy és az ördög” című novelláskötetben később megjelent néhány elbeszélését tartják számon. Ezek a megyében kedvezőtlen fogadtatásra találtak, a modellek „fellázadtak”. Fontosabb azonban, hogy Féja békéscsabai éveinek jóval nagyobb az írói hozama e néhány novellánál. A hagyaték feltárása komoly meglepetéssel szolgált, nem is sejtett művek is születtek ugyanis az írói szempontból veszteség­nek elkönyvelt évtized alatt. A könyvtári szolgálat és novellahőse, Báth Mihály bohém kalandosságához hasonló életvitele ellenére Féja rendszeresen írt, szinte naplószerűen. Ekkor készült el az 1987-ben megjelent Kossuth Lajos című történelmi esszéje, s a még kiadatlan Európa emlékezete című világirodalmi tárgyú tanulmánykötete. Az Egy hívő naplója című biblia kritikai–vallásfilozófia esszéje is a figyelmünkre tarthat számot, ha majd, mint várható, megjelenik. Minőségben és mennyiségileg is komoly alkotói korszaka volt tehát Féja Gézának a látszólag néma békéscsabai évtized.

Féja és Békéscsaba kapcsolatáról szólva nem kerülhető meg a helyi eredetű, de országos kihatású feszültség Áchim és Bajcsy-Zsilinszky Endre történelmi szerepének megítélésében, amelynek Féja Géza az ütközőpontjába került. Féját, különösen a halála után, amiatt támadták, hogy állítólag elárulta Zsilinszkyt, akinek korábban híve, közeli munkatársa, sőt, alvezére volt. E vád – mint nagyon sok Féjávai kapcsolatos ellenérzés – személyes eredetű, s a tények kiforgatásán alapul. Valóban eltávolodott idővel Zsilinszkytől, már 1933 tájt, de ellenfélként nem támadta, sosem járatta le, mint a felszabadításért harcoló függetlenségi és demokratikus politikust. Nincs egyetlen sora sem, amely alátámasztaná a vádat, hogy Zsilinszkyt Áchim gyilkosaként támadta volna. Nagyra értékelte ugyanakkor Áchimot s tulajdonképpen nem Zsilinszky támadójaként, hanem Áchim híveként, némiképp felértékelőjeként vált tényezővé. Ő zavarta, s zavarja ma, halála után is a „minél rosszabb Áchim, annál jobb Zsilinszky” hamis, múltképünket károsító felfogást.

1956 után Féja Géza helyzete változott, újra bekapcsolódhatott az irodalmi életbe, könyvei jelentek meg, visszaköltözött a fővárosba, s ezzel lezárultak a békéscsabai évek. Bár 1966-ban még József Attila-díjat is kapott, megítélése változatlanul ellentmondásos maradt, s még ma is tapasztalhatók vele kapcsolatban egymással homlokegyenest ellenkező ítéletek. Továbbra is megjelentek vele kapcsolatban túlzó, megalapozatlan vádaskodások, személyeskedő indulatok.

Féja Gézáról egy éve, 1988-ban kis teret neveztek el Békéscsabán. Az író és a viharsarki főváros egyértelműen jó, mélyen a múltban gyökerező kapcsolata természetessé teszi a hagyományőrzésnek ezt a formáját. Zsilinszky és Féja kapcsolatában nincs olyan mozzanat, amely azzal járna együtt, hogy Féjáról teret nevezve el, sérülne Zsilinszky emlékezete. Sőt! Jelképesen gondolom, nem szó szerint, de nagyon is valóságos tartalommal: egy Féja térbe torkolló Zsilinszky, illetve Áchim sugárút szolgálná igazán a múlttudatunkban az értékek egyezségét, amely e két történelmi személyiség életében nem jöhetett létre, sőt tragikus konfliktussal és értékvesztéssel járt.

Békés megye értéktudatába zavartalanul illeszkedhet be tehát Féja alakja, noha nem alakult ki körötte országos közmegegyezés. Emlékének helyi őrzése elősegítheti, hogy a tárgyilagos, történeti érvényű kritika elválasztódjék a személyeskedésektől, a népi irányzat e hatásos alakja valódi kritikákban – s nem vádaskodások szégyenkalodáiban – megtisztulva, a maga helyén illeszkedjen be múlttudatunkba.

Szabad Szó, 1989. június 21. 5. oldal