A tanár úr esete a Kisseriffel

 

Folynak a razziák Budapest közbiztonságáért. A rendőrség szolgál és véd. Természetes tehát, hogy a tanár urat is előállították. Kommandósok gyűrűjében kocsira lökött kézzel tizenöten. őrizték félóráig a budai körúton.  Fekete pullóvere, szakálla rárajzolódott a patyolatfehér rendőrkocsira. Semmi kétség, a tanár úr volt. A diákok jót röhögtek a villamosból!  Hát azért nagy izé a Totyi! Hogy adta a szentet, ne káromkodjunk, ne köcsögözzük egymást, ne rágózzunk az órán, dantei útról, erkölcsi emelkedésről papolt, most meg elkapták. Nyakig benne lehet! Úgy donganak körülötte, mint a Prisztás-kivégzés vértócsáin a legyek. Lehet, hogy köze van hozzá? Vagy narkós az öreg?

            A tanár urat Kisseriff állította elő. Erzsébet napról jöttek, családi összejövetelről. A fia két hete házasodott, s a család apraja-nagyja nászajándékként előadta az ifjú párnak Kisfaludy Kérőkjét. A tanár úr Baltafy volt, az apa. Feleségével, lányával és annak barátjával indultak hazafelé. Elhatározta, hogy megnézi az útba eső Piszkoskát, ahol lánya és barátja megismerkedtek. A lánya jónak tartotta figyelmeztetni, hogy vigyázzon a zsebeire, ez olyan hely. Így a tanár úr nem is csodálkozott, amikor kommandósok lepték el a kis zugot. Neki Kisseriff jutott. Vizeskék szemmel, köszönés nélkül rágózva intézkedett. A tanár úr, már csak megszokásból is, megkérte, eljárás közben ne tegye, nem illik. Készségesen igazolja magát, ám Kisseriff is vegye ki a rágót a szájából. A commedia dell'arte ekkor penderült ki az utcára. Köcsög a falhoz, lábak szét, kezek a magasba, mogyorózás. De csak a tanár úr szemüvegtokja koppant. Tavaly kapta karácsonyra a lányától.

             Tanár úr még benne élt Kisfaludy bohókás világában. Tudta, a komédia mindig a műfaj törvényei szerint végződik: A parancsnok a helyszínre érkezik, elnézést kér, s visszaadja a papírokat. Így történt most is. A tanár úr, búcsúzóban, szintén megszokásból, kezet nyújtott Kisseriffnek is. Ő ketrecbe zárt prérifarkasként vergődött tehetetlenségében, a zsigereiben a „fiúk” ösztöne bizsergett, nekik a metróban, lelátókon nem kell vacakolniuk, egyszerűen  lerúgják az efféle tanár urakat. Így csak azt motyogta: – Magával nem fogok kezet! Felírta még, biztos ami biztos, a tanár úr címét. Talán elnéz egyszer arrafelé, csak úgy szabad idejében, civilként is szolgálni és védeni. Hátha a köcsöggel is összetalálkozik.

Kései megjegyzés: Igyekeztem gyorsan megszabadulni a kellemetlen élménytől. Hazatérve megírtam ezt a lélekmosdató kis glosszát, s elküldtem Kovács Zoltánnak az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Választ nem kaptam, s nem is közölték.