Hetek a Kossuth klubban

 

 

Amióta a középkortól a névtelenség kámzsája alatt kigyúltak az egyéniség tüzei, a költő „az jó hírért s névért” is ír. Mi az oka mégis, hogy megjelenik most egy könyv, amelynek gerincén és a címlapján a szerzők neve helyén szám – HETEK – a „rendház” nevét és nem a fráterek dicsőségét hirdeti, a kötetből elmarad a védjegy: a költő neve; semmi sem emlékeztet az illesztésekre-eresztékekre, ahol eggyé toldották a különböző mesterek munkáját. S ha még azt is tudjuk, hogy a költők honorárium nélkül engedték át a szerzői jogot egy helyi kiadványnak – a II. Rákóczi Ferenc megyei Könyv­tárnak Miskolcon –, a hasonlat aligha erőszakolt: e könyv kolostorába aszkézis és remeteség fogadalmával léptek be a Hetek, névtelenségük szürke kám­zsájában közös alázattal írták meg kódexüket, s rótták fölé a reményt: Az ének megmarad.

Persze nem remeték ők, s nem a világtól fordultak el! Mert aki a „való­ság, lelkiismeret s az igazság ujjahegyén” mozdul, bólint, integet igent és ne­met, az nem félti az írás tüzét az élet záporaitól. Társadalmi és szellemi ere­detük egyaránt a valóságra ítélte a Heteket. Kétkeziek gyermekei, ismerik ma­guk is a munka, a szerszámok világát, meglakják a hazát, szanaszét élve az or­szágban: Nagykállón, Szalonnán, Budapesten, Miskolcon, Kalocsán, Kecske­méten. A valóságközel materiális alapja költészetüknek. S a távlat fölötte az ideák vonzása: a paraszti életbölcselet és a magyar irodalom közösségi hagyománya, Petőfi–Ady–József Attila–lllyés–Nagy László csillagképe. Költészetük hitelesítő pecsétje pedig eredetiségük, egyéniségük.

Történetükben van valami meseszerű. Varázserővel bíró szám, a hetes pántolódott rájuk, közösségük csoportosítás inkább, s nem csoportosulás; szövetségüket azonban vállalták, maguk is hirdetik. Becsapódtak ők is, ahogy ama mesebeli királyt megcsalták a takácslegények, akik mímelték, hogy szőnek-fonnak, s hirdették-hitették: készül már a császár új ruhája, de csak a be­avatottak, az igazak láthatják a bűvös kelmét. Egy ártatlan gyermek szólta végül el magát, hogy meztelen a király! A mese tükörképe a Hetek helyzetének, megfordítva persze, ahogyan a tükörkép is fordít a valóságon. A mi hét királyunkon ott pompázik a palást, a romlatlan gyermeki szem és őszinteség azonban hiányzik, nincs száj, amely ezt elkiáltaná.

A Hetek a derékhadhoz tartozó, kortárs líránkat meghatározó költő­egyéniségek, termésük legjavát már válogatott verseskötetbe gyűjthették, munkásságukat számos díj ismerte el. Beérkezettek tehát, de – hogy a me­sénél maradjunk – a „beavatottak”, az „igazlátók” vetkőztető tekintetében meztelennek érzik magukat. Antológiájukban arra is szervezkedhettek volna tehát, hogy a gyönyörködő hangot csiklandozzák ki az irodalmi életből. Mi dolguk azonban, hogy a tükröt törülgessék, magukat nézegessék?! Von­zóbb a kísérlet – s a kockázat – költői egyéniségük színeit tompítva, talán csorbítva is hírüket, hogy bemérjék: lázas vállalkozássá szerveződő reform­korunkban van-e esélye az irodalomnak is arra, hogy vállalkozás legyen: teremtő látomás jelenről és jövőről, az életről, életünkről.

A Hetek indulásukkor személyes élményeik fedezetével bajokról beszél­tek. Azóta gondolkodásunk belegyökerezett a valóságba, s hogy mégis szí­vesen olvassuk újra ma is a régebbi, valóságfeltáró verseiket, túl már az ak­tualitás izgalmain, azért lehet, mert a bajkiáltás kínzó élményeit sikerült időt állóan megformálniuk. A művészi szép, a sajátos irodalmi minőség kon­zervál, nem engedi, hogy az idő kifakítsa a sorokat, amelyek így a lélek mai szükségletei felől is újraolvashatók. Ezért kínálhatja ugyanaz a vers, amelyik egykor szociografikusan jelezte a társadalmi bajokat, most, a szer­zett társadalmi immunhiány – népesség-omlás, öngyilkosság, alkoholizmus, családok széthullása – járványában a lélek ellenanyagait, s olthatja belénk az emberség szérumát. Közös antológiájuk ezt jelképezi: a Hetek nem olyan csoportnév, amely másoktól elzár-elszigetel, hanem az elkötelezettség együtt viselt, másokat is megillető jegye.

Antológiájuk hét ciklusra tagolódik, e ciklusok köznapi dolgokról, mond­hatjuk, a költészet hagyományos, már-már banális témáiról szólnak. S mégis életünk legnagyobb misztériumairól: a természet, élet-halál, születés-elmúlás, szerelem, földhöz-tájhoz, társhoz, emberhez-családhoz kötődés, a hűség cso­dájáról. Van-e még érvényes szava költészetünknek e közhelyekről, a kis cso­dák lehetnek-e „megtartó erők”, „ős hatalmak”, „vén mágiák”? Tud-e még a költészet közmegegyezést kovácsolni értékeink körül, az emberi lét különle­ges minősége, a humanizmus korteseként? Fölvértezheti-e még a fegyvertelen embert, fölhangolhatja-e a jóra és a boldogságra, hogy a Föld árkaiból és ba­rázdáiból ne csak kínt, sírást, jajszót forgasson ki a hatalmas hanglemez, ha­nem örömdallamokat is?

Ha a válogatás elérte a célját, s a Heteknek e műsorban is sikerül megmu­tatkozniuk, jól hallható és határozott lesz az igen, amellyel válaszolnak a mindannyiunkat gyötrő kérdésekre és kételyekre. Akik annakidején „elő­őrsként” adták vészjelzéseiket, most, hogy a bajok már háborítanak, „utóvédként” erősíthetik mindannyiunk társadalmi és nemzeti lelkiismeretét. S a hitünket is, hogy a szép szóra éhes, emberségre törő lélek igéket találhat az igák fogságában. Hallgassák őket, a költőket, az igéket!

 

Kilátó. A TIT budapesti tagságának tájékoztatója. 1986. 1. szám 5–7. oldal