Az Új Forrásról

A Magyar Írók Szövetsége Prózai szakosztályának Új Forrás-ankétján elhangzott hozzászólás. A vitaindítót Németh G. Béla tartotta, hozzászólók voltak: Féja Géza, Zimonyi Zoltán, Pete György és Agárdi Péter.
 
Az Új Forrás Tatabánya és Komárom megye bekötőútja a magyar szellemiségbe. Mint a térkép feltáratlan, fehér foltjain, itt is megtermett korábban a gondolat, a művészet és szépség, elzárt és ismeretlen maradt viszont mindaddig, amíg az Új Forrás be nem kapcsolta az országos hálózatba.
Az antológia nemcsak a megszületését kényszerítő szellemi erőről árulkodik, hanem a megyei vezetés jó ítélőképességéről is, arról, hogy megbecsülik az értékeiket, szeretnék megmutatni, illetve az újabb katalizátor megteremtésével segítik a további akkumulációt.
Komárom megye Tanácsa — mint másutt is szokásos — készített egy előterjesztést a megye tudományos életéről. Az Új Forrásban közzétett rövidített változatából kitetszik, hogy súlyos gondnak érzik a tudományszakok helyi tárnáinak művelési aránytalanságait, s javítani szeretnének azon. Az efféle előterjesztések határozataiban megszoktuk már a valós tennivalókat megjelöletlenül hagyó „kell”, „fokozzuk”, „szorgalmazzuk”, „azon leszünk” imperatívuszait és bizonytalankodásait. Hogy Komárom megyében hogyan van és lesz, nem tudom. Az említett jelentés minden szava hitelesnek tűnt, éppen az előzmények miatt, hiszen 1969-ben a megyei vezetés megadta a pénzt és a bizalmat az antológiához, írókat telepített le, s biztosította életkörülményeiket (például Baráth Lajos, Győri László számára).
Az Új Forrás helyét tehát mindenekelőtt saját közegében kell kijelölnünk. Már a léte is tényleges kultúraépítő szándék, szolgálja a beköszöntőben is kitűzött célt, a megye kulturális életének frissítési szándékát. Ezért tisztelet illeti mindazokat, akik a teljesebb arcú megyeeszmény érdekében bábáskodtak az antológia megszületésekor.
Az olvasónak, vagy éppen egy messzibb élő szerkesztőtársnak azonban érdektelen egy távoli megye önépítkezése. A maga éhsége űzi, keresteti: mit kell kiválasztania a lapok, folyóiratok tömegéből, amely égtájkeresésének iránytűje lehet. Az ő Új Forrásnak szegezett kérdése: társam leszel-e a szellemi kalandokban?
Az érzelmi benyomás, mint mindenben, a „néma társak”, a könyvek, folyóiratok kiválasztásakor is közrejátszik. Befolyásol a külső, s jaj, ha a belső érték, a tartalom elvész a belbecshez mérten méltatlanabb viseletben. Miként az Új Forrás esetében. A lap műfaja, az antológia-forma ma ugyanis korszerűtlen, a könyvnyi folyóiratok, antológiák, almanachok, dekameronok idején. S aki először pillantja meg — mint magam az ötödik lapszám körül — inkább csak a külsőre figyel: helyi kiadású, tehát kétes egzisztenciájú, rendszertelenül felbukkanó, hozzáférhetetlen, vagy nehezen megvásárolható portéka — kár rá az időt pocsékolni, bizonyára kivagyiság és pro­vinciális szellem gőzölög csak benne.
A szigorú kritikus bizonyára ilyesmit is kimutathat az Új Forrásban. Nem az antológiának kellett azonban följavulnia ahhoz, hogy másként vélekedhessem. Megszabadulva az előítélettől, a véleményem megenyhült, sőt megváltozott. Ma már várom az Új Forrást hozó ritka, de megbízható áprilisokat, szeptembereket, decembereket, mert az antológia a magyar periodikák között ritkasági értékeket is közread, Egyvégtében olvastam, majd napokig újra-újra elővettem például a magyar nyelven ez idáig megjelent legjobb tanulmányt Milan Rúfusról, erről a nagyszerű szlovák költőről – amint ezt az Új Forrásban megjelent tanulmánnyal szinte egy időben kiadott válogatott verskötetfordítás beigazolta. Az egyidejűség, a frissesség — egy évente háromszor megjelenő kiadvány esetében külön is figyelemre méltó.
Avagy itt van a Váci-kérdés. Az egyik központi fórum beígérte tisztázását. De csak itt, az Új Forrásban olvashattam egy nagyon szép esszét, amely igaz nem az utolsó érv felsőbbségével, csupán emberien vállalta a szembenézést az eszménnyel, Váci Mihállyal, és fölvázolta költészete megítélésének társadalmi hátterét is.
Jócsik Lajos töprengéseivel, a környezetvédelem és a környezettudatosság sürgető fölvetésével ugyancsak az antológia ajándékozott meg. Szintén itt — és egyedül itt — jelent meg mutatvány a múlt év legnagyobb regény-eseményéből, Féja Géza Visegrádi esték című könyvéből. Az író műhelyvallomása és a kiválasztott szemelvény pontos irányt szabhatott volna a Kossuth—Görgey kérdésnél megrekedő kritikáknak, megéreztetve, hogy az író szándéka valódi regényvilág megalkotása volt, amelynek egyenrangúan fontos epizódja például Gambelli Klára históriáját, illetve az öreg Görgey napjainak az ábrázolása is. Alighanem az Új Forrás műhelyszerű közreműködése lehetett az oka annak, hogy — érzésem szerint — megint csak itt jelent meg a könyvről a legalaposabb kritika. A Visegrádi esték Új Forrásbeli lépcsői — a szemelvény, a műhelyvallomás, és az elemző kritika közreadása — jelzik, hogy a ritka megjelenés és a korlátozott terjedelem is alkalmas egy-egy jelenség körüljárására, vagy feldajkálására. Mint például a fiatal művészek helyzetét bemutató, vitaszerűen építkező tanulmánysorozat. Később visszatérek még rá. Most csak azt példázta, hogy az Új Forrás ritkasági értékei miatt tájékozódásunk egyik fontos eszköze.
A távoli szerkesztőtárs azonban – tudjátok – irodalmi lap munkatársa, az említett erények is literárisak, az Új Forrás egyetlen rovatáé az öt közül. Érthetően jobbára ezt forgatom, de olykor-olykor beleolvasok a többi rovatba is.
Tatabányát személyes élményekből nem tudom összerakni. Ami kevés hozzáfűződik: elfutó élmény, az autóablakon bevillanó városrészlet. Az első komorabb. Ólálkodó köd, falusias településfüzér, zsúfolt barakksor. Tapasztalatcserére mentünk a város egyik intézményébe. A másik elmúlt őszi. Tárnamélyben ragyoghat úgy a kőszén, mint a kristálysötét az októberi éjszakában. S benne bolygó lámpásaival az Újváros. Mellette ringott el a bódult műút az országokat átszelő autózás utasaival  A fölsejlő házerdő ismerősnek tűnt, immár nem csak a sablonépítkezés városképe miatt; derengett a szénbányászat jelenével és jövőjével egybekötött lakók sorsa is, a városé is, amely – akkor még nem tudtam – az első benyomásaimhoz híven valóban falusias kis településekből egyesüli, a múltja volt az a hűség, amellyel gazdájuk után a tárnákba ereszkedtek-süppedtek a barakkok is
Tudtam már erőfeszítéseikről a megyei székhely rangért és az ahhoz méltó külsőért, az új városközpontért. A bányászöntudatról és a töredékekből egyesült megye igyekezetéről, hogy iparát, mezőgazdaságát, kultúráját továbbfejlessze. S a fuldoklásról, hogy a fejlesztést ne csak a haszon vezérelje, hanem az ökológiai erkölcs, a környezettudatosság. Torkomban érzem a fojtást, hiszen Tatabánya levegője rosszabb a miskolcinál is.
Ezt a Tatabányát és ezt a Komárom megyét már az Új Forrásból raktam össze. Mandel Tamás építész, Jócsik Lajos, Ravasz Éva tanulmányai, az Almásfüzitői Timföldgyár története, a megjelent rétegszociológiai vizsgálatok, a társadalmi mobilitás, demográfiai mozgást, az esztergomi komáromi, tatabányai kulturális életet elemző dolgozatok, a képzőművészek műhelyvallomásai alapján.
Így találkozott újra a lapszerkesztők szándékával az Új Forrás hatása. Közvetíti, beleöleli a tájegység életét a magyar közgondolkodásba, valóságfeltáró szerepet vállal, amire – a Magyarország felfedezése sorozat sikere a bizonyíték – felfokozott igény ébredt. A szerkesztői szándék és az olvasói élmény találkozása erős értékmérő.
Miben látom én az antológia további érdemét? Négy mozzanatról szólok
1.         Hazulról jött ember otthoni gondot hoz. A nagy történelmű Zemplén, az irodalmi hagyományokban gazdag Abaúj és a szerényebb kultúrájú Borsod megye – miután a történelem hullámverése elmosta egyes korábbi részeit — 1950-ben egyesült. Az egységes megyetudat azonban mindmáig nem alakult ki, az új székhely, Miskolc a maga hagyománytalanságát hitette el, ahelyett, hogy gönci, vizsolyi, sárospataki büszkeséggel hirdetné az egész megye értékeit. Tükrözi ezt a szemléletet folyóiratunk, a Napjaink is.
Az Új Forrásban egységes a tájegységi tudat, holott Komárom ugyancsak egyesített megye, s ott is, mint nálunk Miskolc, az egyik legfejletlenebb (bár legnagyobb jövőjű, s legmélyebbről dobbanó szívű) város, Tatabánya lett a központ. Igaz, a történelem már a török időktől kezdve alkalmi együttélésekkel készítgette a volt Komárom és Esztergom megye egységét. S tudnunk kell, hogy e táj fekvése kedvező, mindig közelében az országló központoknak, de nem oly messze, hogy ne tehetne szert önálló jelentőségre. Esztergom, mint egyházi székhely a múltban szellemi és kulturális központ, a modern ipar és szocializmus politikai rendszere idején pedig a bánya és iparvidék ragadta el a megyeszékhely rangot.
A megye minden időben megteremtette, illetve megőrizte kiemelt, hangsúlyosabb szerepét az ország egészében. A múltat és jelent ma már egységes büszkeséggel vallja magáénak e táj, mint azt az Új Forrás szerkesztői koncepciója, a gondozott Múltunk és Valóság rovat is jelzi.
2,         Jól kísérletezik az irodalmi rovat is. Sokat vitatkozunk mostanában a „nemzedékről”, jobbára az elnevezésről magáról. Abban minden esetre egyetérthetünk — úgy gondolom —, hogy a művészetekben, éppen a szüntelen mozduló valóságtól indíttatva olyan alkotók érkeznek, nemegyszer csoportosan, akik a valóság újabb darabját hódítják meg, más módszert, új típusú magatartást képviselnek. Így történt az legutóbb a mi irodalmunkban is a hatvanas években érkezettek egy részével. Sajnálatosan igaz azonban, amit Berkes Erzsébet mond ki – éppen az Új Forrás múlt évi első számában: kevés közöttük az eszmei kapcsolat vállalása, pontosabban tudatosulása. Berkes – a továbbiakban idézem — a kiutat is jelzi: „Szerkesztőknek és kritikusoknak, esetleg egy orgánumnak kellene mindújra a jelenlétüket demonstrálni. Nemcsak létüket, mint eddig, hanem jelenlétüket. [...] A maga erejéből erre nem képes egyetlen fiatal író sem, egyetlen fiatal kritikus sem. Ehhez jelentőségüket felmérő, jelenlétüket tudatosan irányító szerkesztő egyéniség kelletik.” (1974./1.)
E feladat már több lapunkat megihlette korábban, elsőként az induló Új Írást. Később, talán szerénytelenség nélkül mondhatom, a Napjaink is próbált tenni a fiatalokért. A törekvések ellenére fórumaink sajnálatosan elmulasztották az összetartozás kellő tudatosítását, az alkotók legtöbbje egyéni utakra tért, mielőtt a közösség erejéből gazdagodhatott volna. Az Új Forrás kezdettől kísérletezett az új magatartás kifejlesztésének műhelyfeladatával. Kétségtelen, hogy az igyekezetben a keresés mozzanata a legerősebb, azoknak a szerzőknek a kiválogatása, akikre a lapot építeni lehetne.
Kedvező fordulatnak érzem viszont azt, hogy az újabb számokban immár a kritika és esszé oldaláról is folyik a lap koncepciójának az építése; az új nemzedékről, a fiatal írókról kialakult vita középpontjába az új magatartás kifejlesztésének szándéka került, mint a fiatal írókról, film- és színházi rendezőkről, képzőművészekről szóló tanulmányok, illetve az abból kibomló vita jelzi. A magatartásra esett a hangsúly, a legutóbbi számban például Sárándi József Péntek Imréhez írt „levelében” is, ugyanezt a szándékot képviseli kedves formában Sárándi Szilágyi Ákoshoz írt episztolája.
3.         Jelentős koncepcionális elem, hogy az antológia kerülte azt a nyakbénulásos állapotot, amelyet az extra Budapest non est vita rossz beidegződése, a szüntelen csak Pest felé nézés szokott okozni. A Közép-Kelet-Európában utóbb kitisztult közlekedőedény-rendszernek, ezzel együtt a határon túli magyar irodalmak nyomon követhetőségének egyik legfontosabb hatása, hogy megváltoztatta a Budapest-centrikus értékrendet. Az utóbbi néhány év jó műveiért váltakozva ide-oda kellett tekintenünk, hol Romániába, hol Budapestre. Legutóbb, a Magyarország felfedezése sorozat sikere ellenére is nem Pozsonyból jött-e az egyik legjobb szociográfiánk, a Vajúdó parasztvilág?
Az Új Forrás törekszik, hogy az egyetemes értékrendre figyeljen. A megyehatáron folyó Duna, amely mindig a népek összefogását jelképezte, erre ösztönzi őket.
4.         Végezetül az antológia-formáról szólok. Lehetőség és koncepció közötti egyensúlyozást jelez a körülmény. Az antológia gyűjtemény jelleget kíván; az írásokban megnyilvánuló szilárdabb értékrendet; a folyóiratok nagyobb egységből összeálló tájékoztatásával szemben önmagában is biztos nevek–értékek–álláspontok statikusságát, vagy mondjuk így: statikus izgalmát. Ezt a legkönnyebben a tanulmányokra, szociográfiákra alapozó Valóság és Múltunk valósíthatja meg, hisz e két rovat a legotthonosabb az antológia-műfajban.
Az egyensúlyozás nyilván nagyobb érzéket igényel például a szépirodalomban, hisz új magatartás kifejlesztésének műhelyszándéka, az ezzel összefüggő szükségszerű keresés és az antológia műfajból eredő statikusabb értékrend keresztezi egymást. Hadd szavazzunk mégis inkább a koncepcióra, mint a kényszerű formára. Hasonlóan nehéz a helyzete hol Álláspontok, hol Szemle, hol Figyelő címmel megjelent, lényegében azonos rovatnak. A szerkesztők azonban általában kezdettől jól érezték az antológia cikkigényét, nem erőltetik a hagyományos könyvkritikákat, pályaképet rajzoltatnak vagy egy-egy kérdéskört összefoglaló tanulmányt. Az egyensúlyozás tehát sikerült.
A szerkesztőségről sok szó esett már. Nevüket az olvasó nem ismeri, mert nem jelzi a lap. Én is csak kettőjükről tudok, keveset személyesen is. A főszerkesztő arca csupán egy villanás, az egyszeri bemutatkozás elmosódó pillanata. Az állandóságot azonban Payer István képviseli a lapban, szinte láthatatlanul, észrevétlenül. Egyetlen gondos, filológiai alaposságú munkájával találkoztam mindössze az antológiában. Az egyik Tokaji Írótábor jut az eszembe. Odavártuk a talán legintellektuálisabb töltésű lapunk, a Valóság főszerkesztőjét is. Szellemi petárdák nélkül, csöndes beszélgetésekkel telt el a hét, alig tetszett ki az a rejlett képessége, amellyel a legjobb elméket is képes megmozgatni a folyóiratában. Szelleme mélyebben húzódik, nem szökken föl minden szócsatában. A folyóirat azonban bizonyítja meglétét. Ilyennek képzelem Payer Istvánt is. Mellette Sárándi József, a tiszta szívű mai peregrinus, akinek vándorútjai mindig diákos nyitottsággal töltik fel önmagát és az antológiát is, amelynek belső cezúrája, s egy emelkedő szakasz kezdete lett 1972, az ő belépése aszerkesztőségbe. Írásaival is jól gazdagítja az Új Forrást, s alighanem benne kell látnunk az új típusú magatartásképződés védnökét. A szépirodalmon túl, úgy látom, szívügye lett a társművészetek közül elsősorban a képzőművészet.
A bekötőút tehát megépült Tatabányáról, most mégis szomorúan gondolok az Új Forrás további sorsára, hisz már nem képes a megtermett szellemi érték elszállítására. Tizennyolc eddig megjelent számán a legszembeötlőbb az a félénk expanzió, amely egyre vastagítja-szélesíti a lap gerincét, egyre nagyobb publikációs éhséget fejez ki. Az Új Forrás megszolgálta azt a bizalmat, visszaadta az előleget, amelyet hat éve megszavaztak neki. Most újabb — erkölcsi és anyagi — hitelre lenne szüksége, hogy továbbléphessen.
Időszerű-e most? A lap és a megye érdekében mindenképpen! S az ország szemszögéből? Egy újabb folyóirat képez-e újabb értékeket, avagy csak a meglévőket cibálja jobban széjjel? Igaz, régen, a folyóiratok „föltalálása” előtt is virágzott az irodalom, ma viszont már a folyóirat az irodalom egyik nélkülözhetetlen életfeltétele, mint ahogy az „irodalmi állás” is. Ez a literatúra gazdaságtana. Ma már nehezen képzelhető el város urbanizáció, mondjuk közművesítés nélkül. Kora színvonalán kell léteznie az irodalmi életnek is. S a gomba módra elszaporodó kiadványok, megyei szemlék ellen másképpen kell védekezni. Igazságtalan a visszafojtás, mint ahogy igazságtalan a mindenáron megtartás is: adassék meg minden fórumnak a tisztes bukás és a tisztes kiemelkedés lehetősége is. Az Új Forrás bizonyította, hogy értékképző, hasznos a megye és az ország számára. Bízzunk benne, hogy a gazdasági nehézségeink majd csak megenyhülnek. A továbblépést ugyanis egyaránt határolja szándék és lehetőség, de ha a szándék megmarad, adódhat lehetőség is. A vidéki folyóiratok debreceni tanácskozásán elhangzott, hogy a megyei irányítással gazdagodtak a lapok. Vágykép ez inkább, mint valóság. A kecskeméti, és úgy tűnik, a tatabányai példa azonban közeledik hozzá. A Komárom megyei vezetésnek nyilván ezer a gondja-baja, a teljes megyei élet előmozdításában csak egy kicsinyke rész az Új Forrás, de a teljes arcú megye eszményével és felelősségéve! a szívükben az egésszel együtt mozdíthatják az antológia ügyét is.
 
Új Forrás, 1975. 2. szám 80–85. oldal