Tokaj ötödször

Ötéves refrén: mire jó a tokaji írótábor? Őszinte aggódást, rosszindulatot, Luci­fer-kételyt formáz a stílus, ki hogyan teszi-forgatja a szavakat. Az írótábor — ráadásul tokaji előnévvel — a szóviccekben könnyen átalakul ivótáborrá. Horribile dictu: elhangzott már így is!

Ez évben úgy adódott, hogy jobbára csak vendégként vettem részt Tokajban. Ha a házigazda készlenlét-érzete nem is lazult bennem, a résztvevő oldottságával éltem-laktam a tábort, s emlékeztem a korábbiakra. Azon kevesek közé tartozom ugyanis, akik valamennyi alkalommal résztvevők voltak. Most, hogy jobban figyelhettem a Tokaj-jelenségre, fogalmazódni kezdett a válasz, ami már érlelődött bennem az évek során, de a mire jó kérdésre eddig mégis inkább csak szívvel adtam, nem értelemmel. Készültem, hogy friss megfigyelésem elmondom, de a természetes alkalmat, a záró értékelő búcsúbeszédet a kékmezei olvasótábor miatt nem várhattam meg.

Ha a táborban szólok, mondandóm alighanem tósztba billen át. Alkalom múltán viszont a már hűlt érzések helyett érvek tarthatják csak fenn a szavakat. Talán hihetőbb is így az illik-megköszönni szónoklásnál.

Ez év elején hosszabb tanulmányúton Ausztriában jártam, néhány napig Salzburgban is, ahol nem volt nehéz fölfedeznem a világhírnév genezisét. Mozart született ott, s e tény nem több, nem is kevesebb önmagánál; híressé nem e város tette Mozartot, éppen az ő neve kezdett aranyosan fényleni rá, mihelyt polgárai megérezték tőkeerejét. Mondják, hogy a provincializmus mércéje a kisszerűség, a „helyi szempont”. Nemegyszer mást tapasztalok: az egyetemesebb mérce lesz bunkó, hivatkozás, amely a hely jó színvonalát agyoncsaphatja vagy lefokozza, így bizonyítva világpolgárságát. A hagyományőrzés haladhatja meg az értékszempontoktól független, minden mindenkori „ittenit" alábecsülő vidékiességet. Az ép érték-öntudat volt az első gáncs, amelyet e provincializmusnak vetettek hajdan Salzburgban is, közhírré téve, hogy Európa s a világ legszebb kisvárosa. Időközben alighanem azzá is lett, mert az érték-öntudat megbecsülte (integrálta) mindazt, ami ehhez a hitetéshez hozzátartozott, így lett Mozart szülővárosából emlékmúzeummal s a világhíres Mozarteummal (a hagyomány és az élő kultúra intézményeivel) megtámogatott Mozart-kegyhely, s egy ékszerdoboz-kisváros, amelyben a kirakatok, a házak, az utcák, átjárók a látványosság kellékei inkább, mint lakott házak, árut kellető kirakatok.

Miért jut mindez a Tokaji írótáborral kapcsolatban az eszembe? Hagyományápolás, pontosabban a hagyományokból sűrített élő-eleven kultúra és egészséges érték-öntudat példázódik Tokajban is. Megszületésétől. Elmondták, leírtak, hogy egy 1941-es tiszaladányi paraszt—író találkozó emléke hívta létre. Tiszaladány híressége Győri Elek, a belterjes kertgazdálkodás korai elterjedése, Darvas József háború alatti rejtőzése s a Részeg eső néhány motívuma. Emléktáblára, néhány író —olvasó találkozóra elegendő alkalom. Hogy írótábor is lett belőle, már ráadás, amelynek aligha van több köze e nevezetességhez, mint például Mozartnak Salzburghoz a születésén kívül: a kortársigényt szolgáló cselekvés „mitológiai alapja" lett mindkettő; Tiszaladány visszatérően a tábor megnyitóhelye. A házi-, azaz táborgazda Hegyi Imre — országgyűlési képviselő és népfronttitkár a megyében — minden megnyitón, záráskor, sőt, nemegyszer a viták előtt is fel-felmondja ezt a „mito­lógiát". Eleinte érdekelt, később mosollyal untam, ma tárgyilagosan csodálom, hisz amíg hitette-magyarázta, hogy miért is fontos a tábor, valóban azzá tette, tápforrásként kap­csolta rá a közművelődés és kultúra teremtő folyamatára. Természetes, hogy mindenekelőtt az irodalomra, a Napjaink és közvetlen íróköre sorskérdéseire.

A vidék irodalmi laksűrűsége általában alacsony, Borsodé humán egyetem, irodalmi muzeológusi állás (azaz: intézményes irodalmi műhelyek) híján még inkább, ami gyöngíti e táj megtartó képességét. A fővárosba szivárgás ezért élénkebb a természetes folyamatnál. Ami viszont fájóbb (s egyáltalán nem természetes), hogy legalább ugyanennyien mennek el olyan más vidéki városokba, amelyeknek „státusza” elvben alacsonyabb Miskolcénál. Ezért is szükséges egy „szezon-intézmény”, egy olyan alkalmi fórum, mint a Tokaji írótábor, amely a hajdani szálakat újraszövi, élénkíti a származtató világ iránti elkötelezettséget, illetve kialakítja a Napjaink másutt élő szerzőiben a kötődés materiálisabb élményeit.

Az írótábor nem a megyében élők és onnan elszármazottak fóruma, nekünk itt csupán a részvételre van előjogunk. A műhelymunkát érthetően nem „földrajzi szempontok”, hanem a Napjaink húzása, iránya szabályozza. Tokajban közös tervek alakulhatnak ki, szerkesztői szándék s alkotói tervek jobban egy folyamatba simulhatnak, ami a lap jellegét is erősíti, erősítette eddig is.

A tábor alighanem segíti az irodalmi közérzet javulását. Az idén — nem irodalmi kérdésfelvetésként egyébként — sok szó esett az „intézményesült XX. századról”, arról, hogy az ember, ez az egészséges, oszthatatlan biológiai és társadalmi sejt, mint állampolgár, funkciók szerint elkülönülő intézmények között tagolódik szét. Az irodalom intézményei sem feltételezik az utat „lélektől lélekig", gyakrabban csak az írószobától a szerkesztőségig, azaz: a kéziratait megjelentetni akaró író, s az azt közlő vagy visszautasító író-szerkesztő körből nem tud kitörni. Tokaj teljes emberi kapcsolatokra épül, hisz másképpen létezni sem lehet a valóban tábori körülmények között. A „szeretném magam megmutatni" igény a művekben lappangó, fájdalmakat-fúriákat kiíró katartikus állapot helyett vagy mellett itt Tokajban a személyes megmutatkozás lehetőségével is gazdagodik. Sokan kérdik — egyre türelmetlenebbül —, hogy születtek-e már művek a táborozás nyomán? Mintha befektetés lenne, s a művek száma a haszonkulcs! Egyébként születtek, számomra például Raffai Sarolta megrendítő „tokaji” lírai darabjai a legemlékezetesebbek. Mégis azt hiszem, hogy a tábor inkább elvetél néhány művet, mert e személyes „megmutatkozásokban” alighanem feszültségek is elillannak, amelyek műveket hajthattak volna. A nagy ihlet azonban sosem vész el! A „kibeszélés” abortálja a gondolat-cserebomlás híján magára maradt alkotó bezápultság-állapotát, az „egyik-mondta-a-másikról” feszültséget, félrehallást, rossz tanácsadók fülbe öntött mér­gét. Tiszta indulatok és ihletek számára tisztítja meg a járatot. Katartikus hatású az irodalom közérzetére!

Az írótábornak egyéb, nem „irodalmi” haszna azonban sokkal figyelemre méltóbb. A viták után — kikapcsolódásként — 2—3 napos kirándulás következik, amely messze túlmutat pihenőfunkcióján, sőt, a megye természeti és kultúrjavainak a megismerésén is: egészséges helyi szellemet épít, politikus magatartást tükröz. Fregoli programnak nevez­ném e kirándulásokat, ha nem hangozna oly kulinárisan. Találóbb szó híján inkább le­írom: arra gondolok, hogy ugyanaz az esemény egyszerre több funkciót tölt be, ami a vitában megfáradtaknak kikapcsolódás, az útba ejtett apró vagy nagyobb falvaknak, vá­rosoknak ünnep, közösségi alkalom.

Az idén többek között Baktakéken jártunk, az encsi járás egyik olyan községében, ahol volt mivel dicsekedni. Potemkin-látogatáson, ahogy valaki nevezte. A villámlátogatás talán háromnegyed óra sem volt, az új művelődési ház nagyasztalát körbeülve koccintásra, az elnök, tanácselnök tájékoztatójára, egy kávéra s rövid terepszemlére éppen elegendő.

Potemkin-látogatás? Az lett volna, ha a járás tükreként akartak volna belenézetni Baktakék életébe! A rendezők azonban nem titkolták — Hegyi Imre „idegen­vezetése” útközben folyton erre irányult —, hogy a sötétnek mondott Abaúj fényeit, pozitív értékeit szeretnék megmutatni a vendégeknek, együtt büszkélkedve az értékeket megteremtő helybéliekkel, s e látogatással kissé meg is tisztelve őket. A baktakékiek persze tudják, s nem az írók villámlátogatása óta, hogy jó irányba haladnak. A munkához, a jó közérzethez azonban egy-egy ünneplés, kiöltözés is odatartozik, az öröm, hogy igyekeztük nem maradt észrevétlen a járás egyik zugában, hisz meglátogatták, meghallgatták őket nemcsak a képviselő (bensőséges ismerője gondoknak s eredményeiknek), hanem — más­nap alighanem már így általánosodott —még a magyar írók is.

A kirándulásokon a tábor útja arra visz, amerre e megtiszteltetés kijár, így gondoskodik a lokálpatrióta házigazda — népfront-politikus — a vendégek jó közérzetéről, s a megye lakosainak kijáró elismerésről, így vált-válik e tábor a megye mindennapi éle­tének egyik fontos motívumává, politikummá, így szerveződik egészséges érték-öntudat a baktakékiekben, a miskolci-megyei szervezőkben, így tud e megye összebarátkozni az országgal a sokfelé tapasztalható sértett sarokba fordulás, fővárost ostorozó provincializ­mus helyett! S mindaz, amiről szóltam, még csak a keret, amelyben a tokaji írótábor vi­tája folyik, folyt — ez évben a családról, életmódról, a szocialista életmódról.