Szerepem a Tokaji írótáborban

A Tokaji írótábornak 1972-től, kezdetektől résztvevője voltam, tanúja tehát negyedszázados történetének. Az alábbiakban mégsem az emlékező pozíciójából szólok. A tábor 1990-es átalakulását, s annak előzményeit próbálom meg felidézni. Szerepfílozófiai értelemben vett szerepemet tehát; volt ugyanis néhány év, amikor ott látható a kéznyomom a Tokaji írótáboron. Ez az időszak 1990 elejétől kezdődött, s 1993 októberében le is zárult.

A Tokaji írótábor a puha Kádár-kor kultúrpolitikájának megtűrt rendezvénye volt, a létező társadalmi-politikai rendszer részeként legális, belső ellenzékként működött. 1972-ben a Hazafias Népfront BAZ Megyei Bizottsága alapította, előzményének a második világháború alatti, 1940-es és 1942-es tiszaladányi író-paraszttalálkozókat tekintette. Regionális és irányzatos jellegű volt, a helyi, illetve a térségből elszármazott, főként népi-nemzeti elkötelezettségű írókat vonzotta elsősorban, bár pontosabb a népi-nemzeti irányzat helyett Fekete Gyula és köre jelenlétéről beszélnünk. Ha elfogulatlanul közelítünk hozzá, előremutató és hasznos volt egy olyan korban, amely lefojtotta az irodalom természetes folyamatait, tiltotta az irányzatok szerinti szerveződést. Számomra értéket képviselt kezdettől, minden kimondott-kimondatlan (és már az első összejövetelen kialakult) fenntartásom ellenére is; 1988-ban is, amikor nyíltan bíráltam, s akkor is, amikor 1990-ben (túlzás nélkül) a „hátamra vettem".

E történet szálai 1987-ig nyúlnak vissza, amikor - mint ismeretes - a Tokaji írótábor elmaradt. A „szüneteltetése” a kulturális politika 1986-os fekete évének abba a jelenség-sorába tartozott, amely a szegedi Tiszatáj betiltásával kezdődött el, s az írószövetségi kilépés­kampányban tetőzött. Csakhogy, amíg a Tiszatáj-ügy erkölcsi tőkét jelzett, a tokaji írótábor valamiféle erkölcsi fiaskót. A Tiszatáj betiltása erős felháborodást váltott ki, nemcsak a folyóirat szerzői körében, hanem az ott sohasem publikált, más irányzatokhoz tartozók között is. A beavatkozás demokratikus érdekeket sértő, páratlanul durva módszere a szellemi életet szolidaritásra mozgósította. A tokaji írótábor „szüneteltetése" viszont még a törzsgárdájában sem vert különösebb visszhangot, nem perelt-tiltakozott senki - az egykori tokaji táborok mámora szép csendben párolgóit el az 1987-es kánikulában. A szellemi, irodalmi élet pedig talán észre sem vette, hogy az évben elmaradt, mint ahogy korábban a léte sem járta át különösebben. Az írótábor helyét, nívóját ez az erkölcsi „némaság” mérte igazán.

Mint később megtudtam, nem is kifejezett tiltás miatt szünetelt a tábor. A pártközpont és a minisztérium Pilátusként mosta a kezét, s a helyiekre bízta, hogy vállalják-e a Tokaji írótáborért a felelősséget. Végső soron a megye mondott le a találkozóról, mégpedig Fekete Gyula javaslatára. Fekete Gyula Mezőkeresztesen született, parasztpárti politikusi pályáját 1945 után Borsod megyében és Miskolcon kezdte, jó kapcsolatok fűzték a Napjaink folyóirathoz és az írótábort megalapító népfronttitkárhoz, Hegyi Imréhez. Közreműködésével korábban a tábor az ellenzéki politizálás és a közösségi gondok egyik fóruma lett. Fekete Gyula a Tokaji írótábornak, illetve a megyei népfrontnak befolyásos személyisége volt, így az 1987/90-es szakasznak és az átalakulásnak - részben tudtán kívül is - kulcsszereplője lett. 1987-ben Fekete Gyula azonban már Lakitelekre összpontosított, s Tokajt „óvatosságból” feláldozta annak érdekében.

A Tokaji írótábor szüneteltetése és e szüneteltetés közömbös tudomásulvétele erkölcsi fiaskót jelzett számomra, így az 1989-as újrakezdéskor valaminő számvetés szükségességét éreztem. A program szervezői azonban úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Ezért a protokolláris főelőadás után szót kértem, és a magam lelkiismeretéből elvégeztem a számvetést. Szelet vetettem és vihart arattam. Nem akadt senki, aki osztotta volna legalább a szándékomat, ha nem is a véleményemet. Székelyhidi Ágoston, Fekete Gyula mellett a másik meghatározója az akkori tokaji összejöveteleknek, azonnal visszautasította a felszólalásomat. Megvallom, hideg szemmel néztem a jelenlévőkre, s hideg szemmel néztek ők is rám. Tágas tér képződött körülöttem, mindenki igyekezett a közelemből elsodródni. Feleségemmel haza is utaztunk még aznap.

A történet egy év múlva nagyon is emberi fordulatot vett: az 1989-es Tokaji írótáborban (az előző évi elhatárolódás szembetűnő kompenzációjaként) számos apró jelből azt érezhettem, hogy a személyem felértékelődött. Aki tavaly még hatástalanítani próbálta a felszólalásomat, most az intézőbizottságba javasolt.

Az 1989-es összejövetelen ugyanis, ahogy lazultak a rendszer eresztékei, fölerősödhetett az irodalmi önkormányzatiság természetes igénye. A résztvevők engedelmesen megválasztottak egy előkészítő (intéző) bizottságot, amelyre Székelyhidi Ágoston tett javaslatot. Tagja lettem én is, mint a néhány hónapja megalakult ^újKilátó Irodalompártoló Egyesület képviselője. Megbízásunk szerint segítenünk kellett a Hazafias Népfront megyei Bizottságának a soron következő, 1990. évi összejövetel (a hazai és külföldi irodalmi társaságok, szellemi műhelyek első találkozója) előkészítésében, másrészt javaslatot tennünk a tábor új statútumára. Az intézőbizottság összetétele a feladathoz igazodott. Tagjai voltak: Papp Lajos (a Miskolcon megjelenő Napjaink akkori főszerkesztője), Balla Gyula (Magyarságkutató Intézet), Bartis Ferenc, Hegyi Imre (egykori parasztpárti politikus, a megyei népfront nyugdíjas titkára, az írótábor létrehozója), Serfőző Simon (Napjaink, írócsoport), Sáray László (HNF Megyei Bizottsága), Székelyhídi Ágoston, Tarján Tamás és Tóth László.

Az 1989-es rendezvényt annak rendje-módja szerint bezárták, eltelt néhány hónap, ám a népfront az intézőbizottságot nem hívta össze, a tábor körül csönd ült. Akik közelről ismernek, tudják, hogy általában túl komolyan veszem a dolgokat, így történt most is ezzel a megbízással. Ha már elvállaltam, nem hagyhattam cserben a tokaji írótábori közösséget (amely persze fikció, nem kellett volna senkinek a szemébe néznem, ha megfeledkezem a „megbízásról"). Fölvettem hát a kapcsolatot a megyei népfronttal, ígérgették, hogy hamarosan összehívnak bennünket, ám a szervezet önmagával, a leépítéssel volt elfoglalva. Cselekvésre szántam el magam, a népfrontot előzetesen tájékoztatva. Öreg, kopott betűs, a sorokat egyenetlenül váltó gépemen levelet írtam a nyáron megválasztott intézőbizottsági tagoknak, és gyors, helyzetértékelő megbeszélésre hívtam őket. Hogy időt és költséget takarítsunk meg, külön a bizottság miskolci és külön a budapesti tagjait. A pestiekkel (Tarján Tamás, Tóth László, Balla Gyula; Bartis Ferenc kimentette magát, de együttműködési készségét bejelentette) január 22-én, a Belvárosi Kávéházban találkoztunk, a miskolciakkal (Hegyi Imre, Serfőző Simon, Sáray László) január 23-án a Napjaink Szerkesztőségében. Székelyhidi Ágoston telexen küldte el a véleményét. A megbeszélés célja az volt, hogy tisztázza: az intézőbizottság tagjai vállalják-e az új helyzetben továbbra is a megbízatást, készek-e a tábor tartalmi előkészítése mellett szervezéssel, szponzorok szerzésével is foglalkozni, azaz mintegy „válságstábbá” alakulva, önálló felelősséggel kézbe venni a tábor jövőjét. Ekkor még nem sejtettük, hogy a Hazafias Népfront meg fog szűnni. A Napjaink főszerkesztője, Papp Lajos levélben jelentette be, hogy a munkában nem kíván részt venni, az írótábor felelős gazdájának egyedül a HNF-et tekinti, s véleménye szerint az írótábor, az előbbi évekhez hasonlóan, 1990-ben is létrejön mindenféle válságstáb nélkül. Az intézőbizottság többi tagja az újabb feladatokkal kibővítve is vállalta a megbízatását.

E megbeszélés idejére már kialakult bennem a Tokaji írótáborról valaminő ideálkép. Megérlelődött az is, hogy csak megújulása esetén tudok szerepet vállalni az intézőbizottságban. A változtatás szükségességét az 1988-as felszólalásomban körvonalaztam, ez a Napjaink összefoglalójából természetesen kimaradt, de röviddel később, 1988 decemberében megjelent a szabaddá vált miskolci sajtó első független kiadványában, a Miskolci Fórumban. Ebből idézek: „A tábor, amely a meginduláskor, 1972-ben úgy tűnt, hogy fókuszába tudja majd gyűjteni az irodalmi élet éppen időszerű izgalmait, s így az irodalmi élet önszerveződésének, belső ügyeinek, tisztulásának fontos fóruma - műhelye - lehet, mind távolabb került az irodalmi élet centrumától, jelentéktelenné lett, súlytalanná vált. Ami az irodalmi életben történt, az nem itt történt, nem a tokaji táborban, s nem a Napjaink környékén. [...] Most, az újrainduláskor ki kell mondanunk egyértelműen és határozottan: [...] Találkozót csak imponálóan szabad szervezni, a szellemi élet komoly erőit felvonultatva, s a kor legaktuálisabb kérdéseit a középpontba állítva. [...] a tábor tizenöt éve alatt az irodalmi élet perifériáján maradt, nem tágította az irodalmi élet nyilvánosságának a kereteit, nem lett az irodalmi élet meghatározó tényezője.”

A tagadásból 1990 januárjára program lett. Időközben átgondoltam a régió irodalmi helyzetét, s ennek részeként a Tokaji írótábor szerepét és funkcióját, a szervezeti és a tartalmi megújítás lehetőségeit. Úgy gondoltam, hogy a korábbi időszak jelentős (és tiltott) irányzatszervező szerepe helyébe (amely egyetlen konzisztens értékként a nép-nemzeti elkötelezettséget érvényesítette) a demokratikus igényeknek megfelelően a pluralizmus-tolerancia modellálása kell lépjen, azaz a Tokaji írótábornak meg kell jelenítenie az egyetemes magyar irodalom sokféleségét, mint egymással konfliktusban is lévő, versengő, de együtt élő értékrendeket, irodalomszemléletet (köztük a nép-nemzeti elkötelezettséget is). Azaz egy irányzat (sajnos annak is inkább másod–harmad vonala) fórumából az egyetemes magyar irodalom fóruma kell legyen. Ennek szervezeti feltételét független és tekintélyes írói kuratórium irányítása alatt álló alapítvány vagy egyesület formájában láttam.

Szükségét éreztem a regionalitás átértelmezésének is: a helyben élő és megyéből elszármazott írók összejövetelén túl szellemi régiót alakító természetes kapcsolódással a magyar irodalom egészéhez. Ez ösztönözte az éppen ekkor megalapított Orpheus című irodalmi folyóiratunkat is, amely új szellemi feltételeket kívánt teremteni a régióban.

A megújuló Tokaji írótábort „határok nélkül" képzeltem el, csak művészeti-irodalmi összefüggések hálójában (a magyar irodalom politikai határok feletti egységének és a közép–kelet-európai regionális kapcsolatoknak a jegyében). Szükségesnek véltem a rendezvény idő és térbeli korlátainak lehetséges csökkentését, a Tokajban jelen nem lévő (a sereglésektől irtózó vagy adott esetben elfoglalt) írók bevonását ráhangoló, előkészítő publikációk szerzőiként, ezzel a szélesebb olvasóközönség és az irodalmi közvélemény bekapcsolását a tokaji eszmecsere áramkörébe. Szánalmas volt korábban látni, hogy a tokaji tanácskozások anyaga hogyan torzult el a Napjaink publikációiban, a politikai elvárásoknak és a folyóirat saját szempontjainak megfelelő úgynevezett „szerkesztett" változatban. Ezért éreztem szükségét az előadásokat és felszólalásokat jegyzőkönyvszerűen összefoglaló saját évkönyv megjelentetésének.

1990 előtt meghívással lehetett részt venni az írótáborban, a listákat viszont a politikai elvárások manipulálták. Voltak kiátkozottak és kifeledettek. Én teljes nyitottságot akartam, a legszélesebb sajtónyilvánosság révén történő felhívást a részvételre, a kör kibővítését (az írók mellett irodalomtanárokra és érdeklődőkre, bármely tokaji polgár vagy Tokajba vetődő turista számára is). Végső soron alkotó–mű–közönség egységének és szolidaritásának erősítését.

Gyökeres változtatásokat láttam tehát szükségesnek, ám a folytonosságot őrizve. A tartalmi megújítást a Tokaji írótábor addigi eredményeit vállalva képzeltem el, megtartva nemcsak az elnevezést és a korábbi helyszínt, hanem a „törzsgárdát” is. Fontosnak éreztem, hogy az írótábor (autonómiájának feladása és lokális érdekeknek való alárendelődés nélkül, magasabb szinten) továbbra is szolgálja a régiót, serkentse szellemi életét. Tudtam, hogy a tábor szó a koncentrációs tábortól, a Gulagtól a pionírtáboron és a munkatáboron át a szekértáborig vagy akár csak a nomadizáló sátortáborig vészkorszakokhoz kötődő képzeteket idéz fel, ezért visszatetszést kelt. A hasonló típusú összejövetelek (írókonferenciák, tanulmányi napok) ismertek és kedveltek Európa más tájain is. A tábor szó viszont elriasztó (idegen nyelvre ebben az összefüggésben lefordíthatatlan, illetve komikus), s benne kísért egy antidemokratikus korszak írónevelő, manipulatív módszere. A Tokaji írótáborhoz erősen kapcsolódott a szekértábor képzete is. Mégis úgy gondoltam, hogy a folytonosság érdekében megtartható e név, a jelentésképzetét kell megváltoztatni karakteres tartalmi megújítás révén. (Ugyancsak elleneztem, hogy a közel három évtizedes Napjainkat megszüntetve új néven, új évfolyamszámozással indítsanak új lapot a folyóirat régi munkatársai. Sajnos megtették!)

E meglehetősen kiforrott elképzelések ellenére mind a miskolci, mind a budapesti megbeszélésre elkötelezetlenül, azzal a nyitottsággal mentem el, hogy a továbbiakat a közös álláspont szabja majd meg. El tudtam volna fogadni olyan döntést, amely szerint a bizottság az új helyzetben egyszerűen feloszlik. Megjegyzem: egyáltalán nem volt közömbös számomra a Tokaji írótábor jövője. Személyes ambíció nem motivált. Rendkívül fontosnak tartottam viszont - mint miskolci születésű és élete nagyobb részét e városban leélt lokálpatrióta -, hogy a változásokból a régió szellemileg, irodalmilag megerősödve kerüljön ki. S erre jó esélyt láttam, ezért is kísérleteztem tízéves miskolci kirekesztődés után 1989-90-ben, a szabad kezdeményezéseknek esélyt adó napokban Miskolcon több, rendszerszerűen építkező ötlettel, amely főként szülővárosom és régiója humán kultúrájának a megerősödését szolgálhatta volna.

A január 22-i és 23-i megbeszélésekről készült Feljegyzés tanúsága szerint „az intézőbizottság a helyszínt és a tokaji írótábor nevet megtartva, tehát a folytonosság jegyében kívánja életben tartani továbbra is a tábort. [...] Az új helyzetnek megfelelően, lehetőség szerint a népfront és az intézőbizottság közösen törekszik arra, hogy a folytonosság jegyében, eddigi értékeit megtartva, a közéleti-társadalmi változásoknak megfelelően alakítja ki a tábor működésének új kereteit. Az intézőbizottság új feladata, hogy átvezesse a tábort a korábbi szervezési-szervezeti keretekből, amelyek most széthullani látszanak, az önkormányzati formába, tehát önálló intézményként, jogi személyként létrehozza a tokaji írótábort, s annak önkormányzatát. A tábor intézőbizottsága emellett vállalja, hogy alapmegbízásának megfelelően előkészíti és megszervezi az 1990. évi találkozást."

A miskolci és budapesti helyzetértékelő összejövetelen kialakult álláspont lényegileg egyezett tehát az elképzeléseimmel. Kitűnt, hogy legtöbben hasonlóan képzeljük el a tábor jövőjét. Immár csak érvényt kellett szerezni saját elhatározásainknak.

A népfront a történteket tudomásul vette, ám szerette volna kivárni, hogy saját helyzete valamelyest tisztázódjék. A következő megbeszélést emiatt tűztük ki február legvégére. Végül csak április 3-án találkoztunk Budapesten, a Hazafias Népfront Belgrád rakparti klubhelyiségében. Végzetes lett volna, ha ekkor kezdjük lefordítani a januári elvi döntéseket a tennivalók nyelvére. Időközben elkészítettem tehát az előző megbeszélés szellemében egy egyesületi alapszabály-tervezetet, azt remélve, hogy mások is szövegekkel érkeznek. Nyilvánvaló volt, hogy az ülésen (alakuló közgyűlésként) létre kell hoznunk az önálló jogi személyiségű Tokaji Írótábor Egyesületet. Ám a megbeszélés tétova latolgatással indult, pillanatok alatt kiderült, hogy minden ott tart, ahol januárban abbahagytuk. Ekkor vettem elő az alapszabály-tervezetet, s kezdeményeztem az egyesület megalakítását. A jogi feltételei a helyszínen ugyanis adottak voltak. Az eseményeket így sikerült felgyorsítani, a jelenlévők (név szerint: Balla Gyula, Bartis Ferenc, Hegyi Imre, Maróti István, Mezey Katalin, Sáray László, Serfőző Simon, Tarján Tamás, Tóbiás Áron, Tóth László és Zimonyi Zoltán) a gépiratomat változatlanul jóváhagyták. A jegyzőkönyv már a Tokaji írótábor Egyesület alakuló közgyűléseként örökíthette meg az ülést, a tervezetemet elfogadott alapszabályként mellékeltük.

Az április 3-i összejövetelen lényegében kettős célt kívántam elérni. Az egyik az volt, hogy a nyári rendezvény (igen megkésett) szervezése legitim formában haladéktalanul megkezdődhessék, ne függjön se a népfront tisztázatlan helyzetétől, se az új Tokaji írótábor Egyesület szervezetének a kiépítésétől. Az alakuló közgyűlés jogszerűvé tette, hogy az intézőbizottság ideiglenes kuratóriumként haladéktalanul nekilásson az 1990. évi Tokaji írótábor szervezésének. A másik célom az volt, hogy az új szervezeti forma (a nyári rendezvény előkészítésével párhuzamosan) kiépüljön, s az augusztusi összejövetelig felálljon. Az alapszabály kimondta, hogy: „A Tokaji írótábor az egyetemes magyar irodalom fóruma, nem rendelődik alá sem politikai pártoknak, sem egy-egy folyóirat, szellemi műhely, irányzat vagy földrajzi régió igényeinek. Nemzeti kultúránk irányzatos sokszínűségét szolgálja az irodalom önkormányzata szellemében." Nyilvánvaló volt, hogy a magyar irodalom egyetemes fórumaként definiált Tokaji írótábor szemszögéből az alapítók köre esetleges volt. Az alapszabály-tervezetbe ezért beépítettem a szükséges garanciákat. Ilyen garancia volt, hogy az egyesület írói szervezetek számára engedte át a végleges kuratórium személyi összetételének a kialakítását. Mi alapítók tehát nem tarthattuk fenn magunknak az alapítókat általában megillető jogokat; a tisztségeket nem oszthattuk fel magunk között, az ideiglenes kuratóriumi tagság a cégbírósági bejegyzéssel megszűnt (akik az alapítók közül később kurátorok lettek, a védnök-szervezetektől kapták a mandátumukat). A kuratóriumban egy-egy fő képviselhette a Magyar Írószövetséget, a Magyar Írók Szakszervezetét, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségét, a Magyar PEN Clubot, az írószövetség észak-magyarország-i csoportját. A Magyar Írószövetség választmánya további öt független írót küldhetett a testületbe a kortárs magyar irodalom legtekintélyesebb képviselői közül, függetlenül attól, hogy az illető tagja-e a szövetségnek vagy sem. Két főt Abaúj, Borsod, Gömör és Zemplén megye irodalmi folyóiratai és társaságai képviseletében a helyi írócsoport fóruma választhatott meg, a tizenharmadik személyt pedig a nyári táborban összegyűlt közösség. Az első ciklusban a fenti szervezetektől és fórumoktól Fekete Gyula (visszalépése után Cseres Tibor), Hubay Miklós, Koczkás Sándor, Lakatos István, Mészáros György, Mezey Katalin, Petőcz András, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Serföző Simon, Székelyhídi Ágoston, Tarján Tamás és Zimonyi Zoltán kapott mandátumot. Az alapszabály lehetővé tette tiszteletbeli tagok választását is „a tábornak otthont adó vidék helyi önkormányzataiból, illetve a tábor korábbi működését meghatározó személyiségekből", így lett kurátor Csoba Tamás (Miskolc polgármestere), Hegyi Imre (az írótábor egykori alapítója), Májer János (Tokaj polgármestere), Szabó György (Borsod-Abaúj-Zemplén megyegyűlésének elnöke).

A megújítás során senki sem akarta kiforgatni a múltjából a Tokaji írótábort. Az alapszabály megörökítette a népfront érdemeit, sőt, önkorlátozó módon beépítette esetleges vétóját az átalakulás megakadályozására: „A Tokaji írótábor történetileg része az úgynevezett népfrontos hagyományoknak. Az 1940-42-es tiszaladányi író-paraszttalálkozók folytatásaként jött létre 1972-ben, a Hazafias Népfront B. A. Z. Megyei Bizottsága alapította és működtette – más szervekkel és szponzorokkal együtt – 1989-ig. Ezért a fenti alapszabály a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és B. A. Z. Megyei Bizottsága egyetértő szándékával jegyeztethető csak be a cégbíróságnál.” Az alapszabály záradékaként a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és B. A. Z. Megyei Bizottsága egyetértett azzal, hogy a Tokaji írótábor „a továbbiakban politikai szervezetek – így a népfront – befolyásától függetlenül, az irodalom önkormányzata szellemében, önálló jogi személyiségként működjön tovább.” Az alapszabály „Alapítás éve: 1972” felirattal rendelkezett az egyesületi pecsétről.

Időben kicsit előre ugorva: az egyesület cégbíróságon bejegyzett képviselőjeként Sáray Lászlót, a népfront tokaji származású volt munkatársát kértem fel közvetlen segítőmként. László az írótábor szervezésében, lebonyolításában 1972-től, a kezdetektől közreműködött. Noha elvi és emberi indítékom is lehetett volna más választásra, éppen a folytonosság biztosítékaként döntöttem mellette, utólag is úgy gondolom, hogy helyesen.

Megújításról gondolkodtunk tehát, s nem megszakítottságról. Gesztusok jelezték, hogy a tábor múltja és törzsgárdája nem rekesztődik ki, a pluralizmus kereteibe jól beilleszkedhetnek. Ilyen volt például a Bartók Béla-díj odaítélése. A díjat (amely korábban semmilyen formában sem kapcsolódott az írótáborhoz) még a Hazafias Népfront B. A. Z. Megyei Bizottsága alapította, s néhány évre előre elkészíttette a plaketteket, ezeket megszűnésekor a Tokaji írótáborra hagyta. Az új kuratórium a tábor alapítójának, Hegyi Imrének, a szervező munkában kezdettől résztvevő Sáray Lászlónak és Tokaj városának adományozta kitartó vendégszeretetéért és művészetpártolásáért. A kuratórium díjjal kívánta elismerni Fekete Gyula érdemeit is, mert közreműködésével a tábor a magyarság sorskérdéseinek egyik fóruma lett, ám ő a díjat visszautasította. Erről alább lesz még szó. Gesztusértékű volt Gergely Mihály születésnapi megköszöntése 1991-ben a Tokaji esték program keretében. 1992-ben a törzsgárda tagjai kivételes, személyes meghívólevelet kaptak, miután kitűnt, hogy beilleszkedési zavaraik vannak; az első összejövetelen például többen nem mertek felszólalni. Volt, aki az írószövetségi tájékoztatóban megjelent felhívás után személyes találkozót kért, hogy tisztázza: írónak számít-e, van-e helye Tokajban. Többen úgy érezték, hogy kiénekelték a sajtot a szájukból. Az alaphangot ehhez Fekete Gyula adta meg. A megújult, pluralista Tokaji írótábor kuratóriumában az írószövetség választmányának a mandátumával Fekete Gyula képviselte volna az előző korszak tokaji szellemiségét. Ő a megbízást elfogadta, az alakuló ülésre azonban nem jött el. Nem válaszolt a Bartók-díj odaítéléséről küldött értesítésre sem. Ehelyett (időzített bombaként) az utolsó pillanatban táviratot küldött Serfőző Simonon keresztül („egyedül benned bízom” megjegyzéssel) a kuratóriumnak, azzal a kikötéssel, hogy csak a helyszínen ismertethető. Ebben a táviratban visszautasította a „szégyenletes díjat”, és kérte, hogy töröljük a kuratórium névsorából, mert az „átjátszotta addigi gyalázkodó ellenfeleinek” az írótábort, „annak az irodalomnak egyetlen fészkét, amely a pártállam lebontásának kezdeményező részese volt”, s amit addig sikerült megvédeni „az Aczél-maffia fojtogatásával” és más irodalmi irányzatok „intrikáival, rosszindulatával szemben”.

Ha a kuratórium névsorát („gyalázkodó ellenfelek”) vagy azokat az írószerveket emlékezetbe idézzük, amelyek az alapszabályt ellenjegyezték („átjátszottak”) s szembeállítjuk az „egyedül benned bízom” megjegyzéssel: bizony vakon csapdosó, durva sértegetés volt ez a távirat. A kuratórium sajnálattal vette tudomásul Fekete Gyula álláspontját, s válaszában hangsúlyozta: korparancs túllépni irodalmunk több évtizedes megosztottságán. A Tokaji írótábor a kölcsönös tolerancia, a legteljesebb nyíltság és párbeszéd jegyében az egyetemes magyar irodalomnak kíván fórumot nyitni.

Nem tudok megszabadulni egy ezzel kapcsolatos emléktől. Az 1989-es táborban Fekete Gyula vezette azt a fórumot, amelynek az irodalom helyzetérzékelése volt a témája. Nagy várakozás előzte meg az esti órákban szervezett (a pártállam elől kissé eldugott, alternatív jellegű) összejövetelt. Az idők változásokkal voltak terhesek, a zsúfolt terem fűlt a mondanivalóktól. Ám a „fórumból” monológ lett. Fekete Gyula „rövid bevezetője” végeérhetetlenül folyt, elemzés helyett babonás ráolvasással és kiátkozással Aczél Györgyre, akinek a neve gúnyos hangsúllyal elhangzott több tucatszor, de szinte semmi több. Az egyre csalódottabb, hallgatásra kárhoztatott társaság – akár a búcsúszimfónia zenészei – szép lassan magára hagyta karnagyát, elpárolgott a teremből. Fekete Gyula későbbi politikai szerepléseinek nem sok jót ígérő prológusát itt láthattuk. Aligha véletlen, hogy az 1990. januári helyzetértékelő megbeszéléseken többen is hangsúlyozták: a Tokaji írótábor folytatásának csak akkor van értelme, ha a Fekete Gyula nevével jelzett kereteket meghaladja, túl és felül tud azon emelkedni. „Átjátszás” helyett valójában Fekete Gyula kezéből csúszott ki a Tokaji írótábor, talán már akkor, amikor eszközként alárendelte Lakiteleknek, vagy 1988-ban, amikor nem tudta a közös gondolkodás fórumává tenni.

Volt természetesen, amit nem folytathattunk, így a szertartásszerű tiszaladányi megnyitót és a koszorúzást Darvas József emléktáblájánál a helyi általános iskola falán. (Darvas Tiszaladányban rejtőzött 1944-ben, a német megszállás után, a Részeg eső című regényének nyitó fejezete itt játszódik. Erre emlékeztet a tábla. Hegyi Imre és Darvas a hajdani tiszaladányi író-paraszttalálkozókról beszélgetve gondolták ki a Tokaji írótábort, melyet 1972-ben Darvas kérésére nyitottak meg Tiszaladányban). Tokaj város önérzetét sértette az abszurd mód kihelyezett tiszaladányi megnyitó. Darvas József közéleti szerepének és munkásságának a megítélése pedig erősen megosztotta és megosztja az írótársadalmat, hisz a javát az ő minisztersége idején elhallgattatták. A megújult tábor „szertartásrendjébe" nem kerülhetett feszültségkeltő program, toleranciája alternatív kereteket kínál viszont a résztvevők szabad kezdeményezéseinek. Volt lehetőség öntevékeny Darvas-koszorúzásra, s ez meg is történt Hegyi Imre szervezésében, többször is. (Zárójelben jegyzem meg: a tiszaladányi kapcsolat nem a kuratórium akaratából szakadt meg, hanem helyi érdektelenség miatt. 1990-ben Sáray Lászlóval együtt levélben és személyesen is megkerestük a község vezetőit, szerettünk volna ugyanis beilleszteni a programba egy találkozást a tiszaladányiakkal. Elhárították, mintha megkönnyebbültek volna, hogy megszabadulhatnak a nyári dologidőre eső írótábortól.)

Az események április 3-a után felgyorsultak. Párhuzamosan futott a rendezvény szervezése és a szervezet felállítása, a védnökszervezetek ellenjegyzése, a kuratórium felállítása és a cégbírósági bejegyeztetés. Május 25-én az intézőbizottság (ideiglenes kuratórium) ülésén a programot véglegesítettük. Ezzel az üléssel ez a grémium befejezte a működését. Július 5-én az írószövetség székházában az új kuratórium is megtarthatta alakuló ülését. Augusztus 21-23. között új helyszínen, az MSZMP tanácsterme helyett az új, impozáns középiskolai kollégiumban kétszáz körüli résztvevővel megtartotta első összejövetelét a megújult Tokaji írótábor. Mintha álmodnám, úgy derengenek csak ezek a hetek, hónapok, varázslatos pillanatok. Az 1990 áprilisa és augusztusa közötti négy és fél hónap inkább legenda volt, mint valóság. Leveleket pötyögtünk kopott írógépen, borítékoztunk, bélyeget nyálaztunk, postára szaladgáltunk, szponzorokat keresgéltünk, László Miskolcon, én Budán és Pesten, azután mindketten Tokajban. Hogyan varázsolódtunk el közben? Honnan került a terült-terülj asztalkám a kétszáz résztvevő számára? A legenda burkát kár lenne felsérteni. A mesékben nincsenek irodagépek, titkárnők, nincs infrastruktúra, csupán csodatevő, természetfeletti képességekkel megáldott mesehősök. Mi Lászlóval akkor megéltük a mesék misztériumát.

Az augusztus 21-i nyitánynak pompás hangulata volt. A szervezeti és tartalmi átalakítás, a szervezés új technikái nagyszerű távlatokat nyitottak. Rendezvényünket (később is) kettős szándék szerint, a találkozás és tanácskozás jegyében szerveztük meg. Az ötlet Székelyhídi Ágostoné. Minden évben megszólítottunk, találkozásra hívtunk egy-egy „csoportot” (1990-ben például a hat parlamenti párt kultúrpolitikusait, illetve az irodalmi folyóirat-szerkesztőket, 1991-ben a Hungarológiai Kongresszus, 1992-ben az 1969-es lillafüredi írótalálkozó, 1993-ban a Magyar írók Világtalálkozója, illetve a Finnugor Kongresszus résztvevőit). A találkozások révén sok új arc élénkítette az átalakulás előtti években kissé elszürkült összejövetelt. Mindegyik kitűnően sikerült, s jó színvonalúak voltak a tanácskozások is. Évkönyveinkben újraolvasva (a teljes terjedelemben megjelentetett) előadásokat és hozzászólásokat, utólag is így látom.

A Tokaji írótábor mindvégig a tekintélyes kuratórium intenciói szerint működött. Ám természetes, hogy akinek a kezében a végrehajtás szálai összefutnak, nagyobb befolyással van az eseményekre. Az első négy rendezvényen kétségkívül ott látható a kéznyomom. Szépítenék, ha azt mondanám, hogy minden részletében olyannak álmodtam a megújult Tokaji írótábort, ahogyan megvalósult. Mi ennek az oka? Az ideálkép volt hamis, és a valóság ellenállt? Az irodalom nem igényelte az irányzatok párbeszédét? A tágas nyitottságot? A múlt volt jobb, a Tokaji írótábor zártabb, szekértáborszerű egyénisége? Vagy bár az ideálkép helyes volt, nem sikerült kellő tehetséggel „lehúzni” Tokajba, a földre, átültetni a valóságba? A szerepem, mint minden szerep, így volt teljes és szép: szándékok és lehetőségek, tervek és megvalósulás kölcsönhatásaként, ábránd és valóság kettős vonzásában. Ezért is tehettem le a jól végzett munka sikerélményével, megelégedetten, saját elhatározásból, két évvel a megbízatásom lejárta előtt. Kitűnően tudtam együttdolgozni a kuratóriummal. Sáray Lászlóban megbízható, korrekt, nagy teherbírású munkatársat ismertem meg.

Lemondásomat 1993 októberében jelentettem be, az okairól szóltam már az 1993. évi Tokaji írótáborban, s ez meg is jelent az évkönyvben, így nem térek ki rá. Azt hiszem, rendezett viszonyokat, működőképes és a Tokaji írótábor irányzatoktól független, egyetemes fórum jellegét is garantáló szervezetet sikerült hátrahagynom. A tábor megújult az elmúlt ciklus alatt, autonóm módon, az irodalom önkormányzata szellemében működött, s valóban fórum: nyílt, kellemesen nyárias és szellempezsdítő összejövetel lett, ahová – tömeges érdeklődés tanúsította mind a négy alkalommal – érdemes volt, s hiszem: érdemes lesz a jövőben is eljönni.