Gyermekszínház

 

A gyermekkori színházi élménye­im, ahogy visszaidézem, nem voltak gyermekszínházi élmé­nyek. Akkoriban e „tagozata” talán nem is létezett a Miskolci Állami Déryné Színháznak, tízéves koromtól mégis – eleinte középiskolás nővé­rem „osztálytársaként” – minden „felnőtt”-darabot megnéztem, amelyet a diákbérletezés lehozott a délutáni sorozatba. A Csongor és Tünde, a Pettyes, a Trubadúr, Trenyov Gim­nazistákja, amire határozottan em­lékszem az első évadból, később, még mindig nem a gyerekkor legvégén áll Kazimír Károly emlékezetes Antigo­né előadása. Az első gyermekszínházi élményemet viszont csak tavaly sze­reztem – a már „színházba járó” (5 éves) fiam oldalán. A Csizmás kandúrt láttuk. Természetesnek ta­láltam, hogy a gyermekelőadás mesejáték, a két fogalom ta­lán fedte is egymást a tudatomban, mígnem tavasszal a második gyer­mekszínházi élményem el nem tüntette közöttük az egyenlőségjelet. Grazban, a Schauspielhausban ajánlották a fi­gyelmembe a stúdiószínpadon futó Bled bleibt bled című darabot, amelyet, mint mondták, egyaránt ját­szanak gyerekeknek-felnőtteknek. „Ein Theaterstück für Menschen ab 9” – ajánlották a plakáton is; a megkülönböztetés nélküli „emberek­nek” rokonszenves színházi kísérle­tet sejtetett.

Aznap délután, amikor megnéztem az előadást, egy általános iskola bé­relte ki a tornaterem formájú „Probebühne”-t, a gyerekek a lelátószerűen ácsolt nézőtéren szorítottak helyet az idegennek. Nem tartozik ide, de elmesélem, hogy a várakozásban a 9–10 éves kisdiákok érdeklődése feltámadt a közéjük kucorodó iránt, beszédbe elegyedtünk, s eközben derült ki, hogy a szomszédom jól ismert „védett” magyar törté­nelmi név vi­selője. Hegyes, csitri kérdéseivel ő faggatott addig a legtöbbet, s ahogy elmondtam, honnan jöttem, akkor je­gyezte meg, hogy a szülei is magya­rok. Magát kivonta e fogalmazásból, s az alkalommal, hogy anyja nyel­vén beszélhet, szintén nem akart élni, szó­ra csak nehezen bírtam, bár tudott magyarul. Igaz, annál gyöngébben, hogy a diák-zsargont is lefordíthat­ta volna. A darab ugyanis iskolás-gyermekekről szólt, „tolvajnyelvük” megértésében nyelvi nehézségem tá­madt nemegyszer, amit kis társam csak az irodalmi német segítségével tudott áthidalni. Jól szórakoztunk, a diákok, s a hajdani tanár egyaránt. A suli-csíny jól ismert életanyag: diák-típu­sok, tanár–diák konfliktusok vil­lantak szellemesen előttünk, s eb­ből jutottak el a szerzők – szándé­kukat észre sem vettük – az osztrák iskolarendszer „elemzéséig”, azoknak a korlátoknak a megmutatásáig, amelyek felszámolása megszüntethe­ti a negatív magatartásformákat is. A gyerekek nem lezárt esz­tétikai élményt kaptak az előadás­tól, hanem a szemük nyílt rá a sa­ját világukra, őket is érintő és ér­deklő társadalmi összefüggések tuda­tosulhattak bennük.

Miért idézem fel most mindezt, fél év múltán? A fiam újra „elvitt” ugyanis a Miskolci Nemzeti Színház gyer­mekelőadására. Mesedarabot láttunk, mint tavaly is. A garabonciást, szerzője, Benedek András (az ismert dramaturg), a miskolci színház fel­kérésére írta. Az tehát, hogy új me­sedarab ihletője lett a színház, va­lamint az előadás igényessége iga­zolja, hogy a „gyermektagozat” nem szükséges rossz a színházban, hanem annak egyik fontos al­kotóeleme. Figyelmeztetés ez a kritikának is: a „felnőtt tagozattal” egyenértékűen kell foglalkoznia a gyermekelőadásokkal. Ezért, s a majdani gyermekelőadások kritikáinak „elő­legeként” idéztem fel most a grazi felismerésemet: a gyermekszínház és a mesejáték nem azonos. A karácso­nyi mesejátékok műsorra tűzése mellett létezik további lehetőség is, az emancipált gyermekszínház például, amely a ha­gyományos mese-kliséktől eltérve gyermek nézőit „felnőttként” kezeli, gondolkodásra, ítéletalkotásra ösztönzi.

Az „emancipált gyermekszínház” – ahogy tapasztaltam – lehetőség, hogy a gyermekeket a színház a saját valóságukhoz közelítse, eszköz, hogy a kicsinyek birtokba vehessék a lé­tüket, s remény az emberségre, ha a felnőtt-valóságot létező, de nem a legeslegjobb, legvégső lehetőségként láttatjuk velük.

E színházi forma, mint megtud­tam, nem grazi gyökerű, ott is csak kísérleteznek vele, másodízben. Az ötlet – s a játszott darab alap­anyaga is – a nyugat-berlini Grips-csoporttól ered, ők maguk is csak 1969-ben találtak rá erre az újszerű törekvésükre, az emancipált gyer­mekszínházra. Az együttes tagjai hi­vatásos írók és színészek, a darabo­kat közösen formálják, nemegyszer alkotóként bevonják a gyermekeket is, a bemutatókat tehát minden eset­ben megelőzi a gyermekvilág „feltérképezése”.

Lehet, hogy élményeim felidézése nem hat újszerűen, hisz a magyar színházak mindig lépést tartottak a modern törekvésekkel. Mégis szük­ségét éreztem, ha ismétlések árán is, hogy az emancipált gyermekszínház­ra, mint a fiatalok színházának egyik lehetőségére felhívjam a fi­gyelmet. Tavasszal sajtóvita forgószelébe került a Miskolci Nem­zeti Színház. A kiváltója a „torkig” bérletezett, de üresen tátongó ifjúsági előadások nézőtere volt. Emlékezetem szerint a vita nem hozta felszínre, hogy hiányzik az átmenet az öl-az-ölben meseelőadások és (a lényegileg felnőtt dara­bokat játszó) félházas ifjúsági elő­adások között. A gyermek–ifjúsági–fel­nőtt színház fokozatainak kialakításáért a Miskolci Nemzeti Színház többet tehet az eddigiek­nél, például az emancipált gyermek­színház korszerű törekvéseinek meg­honosításával.

 

Napjaink, 1976. december (12. sz.) 8. oldal