Bukovcan, Ivan: Struccok estélye

A struccok és a történelem
A Miskolci Nemzeti Színház évadnyitó ősbemutatójáról

 

A címbeli struccok: a hajdani VIII. bések; az estély: a 25. érettségi találkozójuk egy szlovák városkában. Kilencen gyűl­tek össze, köztük sikeresek és megrekedtek. Mindannyian mohón feledkeznek ifjúságukba, a diákcsínyek mámorába, mely 1943-ban, a fasiszta Szlovákiában apró politikai tettel is felért. Az egyik csíny, a „menetelés” föl­idézése életük alakulására, mindannyiuk – mint kiderül: közös – sorsára irányítja a fi­gyelmüket. A csínyt egykori osztályfőnökük, gúnynevén Harcsa ellen követték el, s most, hogy a „menetelés” megidézte a szellemét, az ő sorsa lesz a találkozó „háttértörténete”, volt tanítványai a hozzá fűződő viszonyukat kezdik felidézni.

Harcsa régi szabású tudós-tanár, aki a legembertelenebb időkben, Tisso Szlo­vákiájában is példáját adja a kisember böl­csességének, az ember és történelem megrom­lott viszonyában is helytáll. Valójában azonban csak a klasszika filológia érdekli, mint egy római kollégáját is, akivel elmélyülten levelezik. E kapcsolat lesz később a veszte: az „ismeretlen nyelven” nyugatra küldött „rej­télyes” szövegek miatt az 1950-es években el­ítélik, bebörtönzik. Szabadulása után útlevél kérelmét elutasít­ják. A naiv öreg tanár végső kétségbe­esésében nekivág a határnak, hogy találkozhasson barátjával, tudós társával. Elfogják, s most – a történés jelenidejében – a határsértés mi­att (jogerősen) börtönben ül.

A dramaturgiai megoldás könnyen felismer­hető: a „háttértörténetben”, Harcsa figurájá­ban elvont tényezők elevenednek meg, a volt tanítványai hozzáfűződő viszonyában pedig az em­ber és a történelem viszonya oldódik szemé­lyek közötti történetbe. Hasonló téma foglalkoztatta Bukovčant a múlt évben ugyancsak Miskolcon bemutatott Mielőtt a kakas meg­szólal című darabjában, akkor is, most is olyan drámai alaphelyzetet teremtett, amelyben e kapcsolat konfliktussal terhelt. Azonosulhat-e az ember a történelemmel, avagy adottak az ellenállás, az ellenállva alkalmazkodás lehe­tőségei? Bukovčan látása összetett.  A Mielőtt a kakas megszólal című színdarabjában egy szlo­vákiai német fanagykereskedő próbál közvetíteni a náci idők volksbundistái, s a vele egy közösségben élő, s most túszként lefogott szlovák polgártársai között. Kétfelé igazodik, a jelenben a megmaradás, a jövőben pedig a további együttélés lehetőségét próbálja biztosítani.

A Struccok estélyében, ha lehet, még bonyo­lultabb az ember és a történelem viszonya. Az új kor szocializmust, az ember közösségi vágyainak kiteljesítését ígéri és harsogja, ámde az ember társadalmiasult, közéleti fele (a „homo politicus”, ahogy Harcsa mondaná) a háttérbe szorul. Pedig ember és történelem azonosulását (a munka, termelés gazdasági eszközein túl) ép­pen az egyéniségnek a demokratikus jogok és kötelességek fórumain való társadalmi jelen­léte teszi lehetővé, ha a politikai aktivi­tásnak nincs helye, konfliktusossá válik.

A Struccok estélye az 1950-es évek Kelet-Európai emberének és történelmének viszo­nyára alapozódik, végső soron azonban egy mai magatartásforma, a közéleti gyávaság, s az állampolgári félelem történelmi gyökereit mutatja meg.

A darab első része az ötvenes éveket tárja fel. Kitudódik, hogy Harcsa bebörtönzéséről mindannyian tudtak, s lelkiismeretük koloncában, „hűtlen­ségükben” botladoznak: meggyőződtek ugyan osztályfőnökük makulátlanságáról, mégsem próbálták segíteni igaza tisztázását. A felvo­nás végére a többség élesen szembekerül Seriffel, aki már akkoriban funk­cionárius volt. Értékesebb magatartásként tüntetik föl a sa­ját akkori meghúzódásukat, Serifet megvá­dolják, hogy azon a kocsin terpeszkedett, amely után őket odakötötték. Akkori helyze­tüket ugyanis egy profán – ámde szemléle­tes – hasonlatban, a kocsi után kötött kutya „lehetőségeiben” vélik felismerni.

A klasszikus dramaturgia szabályai szerint igazi drámai ereje csak a szemünk előtt lejátszódó eseményeknek van. A második részben a múltidézés mellett a történet a jelen­ben is előrehalad, s így a színen látjuk, hogy végleg struccok lettek az egykori jó sólymok. Arról, hogy osztályfőnökük ismét börtönben ül a határsértés miatt, csak most értesülnek, de a tettek helyett ismét csak lamentálnak, ivásba menekülnek. A tehetetlenkedés közben tudatosul: ha (akaratlanul) közvetve is, de ők juttatták Harcsát a börtönbe. A volt tanár végső reményként arra kérte ugyanis a hatóságot, hogy volt tanítványainál informálódjon megbízhatóságáról. A VIII. b többsége azon­ban gyöngének bizonyult a véleménye (a ta­pasztalati igazság) kimondására. Midőn elmesélik, hogy mit miért (nem) tettek semmit Harcsáért, nemcsak sors-miniatúrákat, hanem az alaptéma: az ember és a történelem viszonyának gazdag variánsait is kapjuk. E történetek mind afelé mutatnak, hogy a közéleti aktivitás egykori lefojtása póráz-tudatot, e sorsér­zés pedig félelmet írt a zsigerükbe, s ez ott lappang bennük akkor is, amikor az állampolgárok homo politikusi attitűdje már-már kibontakozhat. Ekkorra világosodik meg, hogy a rossz időben közéleti szerepet vállaló Serif és a meghúzódó társak – akik az első felvonásban szembeke­rültek – egyazon helyzetben vergődtek. Serif, akit akaratától függetlenül cserélgettek a funkciókban, ugyancsak kiszolgáltatott volt, s a színen látjuk, hogy még ma is le lehet akasztani – hiába tiltakozik – „mint egy ka­lapot a fogasról".

A darabban egy nemzedék önvizsgálata fo­lyik a társadalmi helytállásuk kérdésében. S Bukovčan történeti érzékre valló, a lét és tudat viszonyát helyesen értelmező ítéletet mond.

Az igazi drámában mindig meg­csillan a választás lehetősége, azonban sosem jó és rossz, hanem olyan vonzalmak között, amelyek eredetileg a személyiség egységét ké­pezik, de a külső, drámai élethelyzet megbon­totta az összhangjukat. E választási kényszert az egyéni erkölcs szemszögéből tárgyalni, azt vizsgálva, hogy helyesen cselekedett-e a hős, hamis, moralizáló írói magatartásra vall! A hangsúly csak e tragikus választást kikény­szerítő viszonyra eshet, még akkor is, ha a drámaíró – mint Németh László például – a személyiségre teszi a hangsúlyt, hisz ezzel a választás tragikus jellegét és következményeit emeli ki, s közvetve azokat a körül­ményeket vádolja, amelyek egy értékes egyéniség integritását megbontották.

Bukovčan alakjai kisemberek, így az író nem az egyéniségükre, hanem közvetlenül a társadal­miságra helyezi a hangsúlyt. A műfaja ennek megfelelően társadalmi dráma. Az olykor egyébként magyarázgatásra hajlamos, didaktikus darab­ban Bukov­čan mindannyiuk felett ítél: a demokráciáért a démosz a felelős. A jó sóly­mok diákfővel még tudták, kinek kell bever­ni az ablakát, felnőttként viszont struccok lettek, olyan politikát statisztáltak, amely nem tűrt homo politikusi helytállást. A VIII. bések a kocsi bakja helyett, a szekér mögé kötve pórázra kerültek, csak a szekér futásának az iramát vehették át, irányt nem szabhattak neki. E póráz­tudat lett a félelmük szülője, s a történés idején társadal­mi tehetetlenségük okozója. Zsákutcába jutottak – ez egyben a szerző je­lenre vonatkozó nemzedéki önkritikája is. Alakjainak tehetetlensége viszont a nézőnek kiutat mutat e zsákutcából: „a dol­gozó nép okos gyülekezetét”, a félelem­mentes demokrácia tágas terét, amelyhez belső görcsöket is feloldva lehet eljutni.

A Miskolcon bemutatott két mű alapján Bukovčan erőssége a történelemlátás és az őszinteség esztétikai normája. Nem forma­újító, a világirodalom ismerős megol­dásait alkalmazza, amelyen belül azonban ön­állóan mozog. Erénye, hogy személyek közötti térbe oldja a személyektől független törté­nelmi erőket, a Mielőtt a kakas megszólal cí­mű drámájában még mesterkélt alaphelyzet­ben, a Struccok estélyében viszont életes, fordulatos, s néhány túlírt jelenettől eltekint­ve feszes dialógusokban. A darab hibája a következetesen végigvitt realizmus, amely egyben műfaji következetlenséget ta­kar. A tragikomédia ugyanis azt az írói szán­dékot jelzi, hogy a komor, súlyos élettartal­mak fölött a forma, a komikum segítségével „gyakorol irgalmat”, az esztétikumban halad­va meg mindazt, amire, mint láttuk, a szerep­lők nem találták meg az emberi-világnézeti megoldást. Amint a második részben egyértelműen felismerhető a zsákutca, amelybe az idő-történelem e nemzedéket belevitte, a már részeg Világfi látomásai egyre abszurdab­bak lesznek. E pillanattól a történetet a dürrenmatti dramaturgia követelménye szerint lehetett volna csak („ad abszurdum”) tovább fokozni, síkot vált­va, a valóságot a kép­telenségbe átbillentve. Bukovčan azonban egy-­két elrugaszkodási kísérlet után leragadt, s így végül a fokozás helyett magyarázkodni kezdett, lapos tárgyi szimbólumot hozott a színpadra, például egy mosdótálat (pilátusi „mosom kezeimet”), amelynek egyébként a rendezés is bedőlt, s ráépítette – színpadi megoldás­ként egyébként hatásos, szép, tartalmilag azonban mindenképpen hanyatló – darabzá­ró megoldását. Jurka László realista látású rendező, nagyobb az érzéke a földközelire, mint a „komikum irgalmára”, így az alkotók – Bukovčanhoz hasonlóan – szintén inkább egy állapot megmutatásában, s nem a meg­haladásában bizonyultak tehetségesebbnek.

Mielőtt a „szakma” e bírálatot végképp fél­relökné, mint színházidegen irodalmi locso­gást, megvallom: ezúttal az előadás hogyan­járól, az egyértelmű elismerés általánosságán túl nincs részlet-mondandóm. A színház összetett művészet, s ha valaha éreztem a kö­zös ihletet, most feltétlenül. Nem hízelgő bár, mégsem árt emlékeztetni: a miskolci színház­nak sok azonos képességű, jó színésze van, sztárja azonban nincs. Az „ensemble”-játék, a sok szereplőt foglalkoztató, egyenértékű sze­repekre épülő előadás a színház „adottsága”, egyben erőssége, olyan teljesítményeket szabadít fel, ame­lyet most láttunk kilenc, közép- ill. idősebb nemze­dékhez tartozó művésztől.

Az előadást megelőző darab-keresés azonban leg­alább annyira minősíti a színházat, mint az előadás maga. S most ez látszott fonto­sabbnak. Néhány évvel koráb­ban jogos volt az elmarasztalás a dramatur­giai keresés hiánya miatt. A darabválasztás mostani eredetisége – a Struccok estélye és a Mielőtt a kakas megszólal is ősbemutató volt –, Bukovčan felfedezése a magyar színpad számára Jurka László kereső szenvedélyét dicséri. Ismert kortárs (sajnos egy éve elhunyt) szlovák drámaíró értékes, fontos művére talált. Fon­tos, mert a szomszédokról hoz üzenetet, hidat ver, a két nép kapcsolatát erősíti. Ugyanakkor azonban a történelmi párhuzamok miatt sa­játunkként is fogadjuk. A szomszédolással megtalált problémaközösség újabb távlatot nyitott, azon a puszta tényen túl, hogy a szín­ház leakadt a másutt befutott sikerdarabok­ról, s utánfutóból kereső színház lett. Mintha egy lépéssel közelebb jutottak volna ahhoz a korszerű népszínházhoz is, ame­lyet évekkel korábban meghirdettek, de sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem sikerült meghatározni a tartalmát. Az évadnyitón el­kötelezett, sorskérdéseket tárgyaló, tanító színházat láttunk, amelyben azonban szeren­csére nem szószékről szállt alá a kioktatás, a társadalmisága katartikus, morálja volt, de nem moralizált.

Az évadnyitó természetesen nem vezetőségi programbeszéd, mint első bemutató azonban kétség­kívül nagyobb figyelmet von magára, rokon­szenvet támaszt vagy lohaszt a kezdet kezde­tén. A Bukovčan-bemutató kedvezően alapozta meg a Miskolci Nemzeti Színház új év­adját.

 

Napjaink, 1976. november, XV. évfolyam 11. szám 4. oldal