"Háborúk járta égtájak" alatt

Serfőző Simon: Bűntelenül

 

Serfőző Simon, noha a személyes életútja már két évtizede különvált az övéitől, Anteuszként érinti meg ma is a hazai földet, hogy költői erejét visszanyerje. Négy verskötetében, ri­portjaiban és drámáiban szinte kizárólag a húszéves koráig átélt, s azóta csak közvetve bőví­tett élményi alaprétegből merít, a lírai én az otthoni világ részeként jelenik meg legújabb mű­veiben is, jó, ha hellyel-közzel rábukkanunk a közösségéből kivált költő immár külön valóságára, saját történetére, tipródásaira. Egyhúrú költő? A hűség, ragaszkodás poétája? Megérté­séhez és megméréséhez talán közelebb visz, ha egyszerűen belátjuk és elfogadjuk, hogy Serfő­ző anteuszi természete nem erény, de nem is csonkaság, hanem adottság, az élményi alapréteg makacs ismétlődése pedig önmagában semmit sem dönt el, ha nem különböztetjük meg – fo­galmilag is – az élmény általánosabb jelentését a szűkebb esztétikaitól. Különválasztva vi­szont az életanyagot, tehát azokat a tárgyi tartalmakat, amelyekre egykor a szülőföldjén eszmélt, s amelyeket műveiben nyersanyagként ma is felhasznál, a művészi élménytől, amely már jelentős élettartalmak, felismerések hordozója is, könnyen belátjuk, hogy ugyan­abból az életanyagból az élmény más-más tömbjeit is ki lehet fejteni. Serfőző esetében tehát csak akkor ítélhetünk helyesen a megrekedés, élményi helyben járás kérdéséről, ha megvizsgál­juk, hogy a kétségkívül ismétlődő, zömében gyermek- és ifjúkorában gyűjtött életanyag ho­gyan vált élménnyé az idők során, ismétlődik-e maga az élmény (s így a művek témája), avagy az azonos tárgyi valóságban változó tartalmakat tárt fel.

Nem árt röviden az emlékezetünkbe idéznünk, hogy a paraszti világ talán soha senkinek sem kínált olyan dinamikusan rétegzett életanyagot, mint annak a generációnak, amelybe Ser­főző is beleszületett. Osztálya nemcsak a nemzet és az ország részeként élte át a félmúlt trau­máit, a Horthy-kort, a második világháborút, a doni katasztrófát, s az utolsó csatlós szégyen­bélyegét, majd a nagy történelmi rigolírozás forradalmi élményeit; mindezt betetőzte a pa­rasztság történetének leggyökeresebb sorsváltása, mely átformálta évszázados életvitelét, földtulajdon-fogalmát, munkája jellegét. Serfőző mozdulni vágyó, de még érintetlen világ ha­gyományos eszköz- és szokásrendszerébe született bele, első benyomásai között azonban alig­ha lehet szétszálazni az ősi paraszti valóság és a változó, felbolyduló falu élményeit. Az élet­anyag alaprétegében változatos tartalmak kavarognak, elővillanó képei egyként őrzik a gyer­mekszemmel is befogható, emberséges világ tenyérmelegét, a táj fölemelő és porba fullasztó valóságát, az évezredes tapasztalatok, szokások, munkák rendjét és kiegyensúlyozottságát, ethoszát és gyötrelmeit, a hagyományos életforma agóniáját, széthullását és a falu új remé­nyeit, megújulását és menekvéseit, ingavonatokhoz szállongó hajnali árnyakat, kétlakiságot, otthontalan szállók idegenségét.

Serfőző Simon eddigi három verseskötetében ebből a gazdag, szinte kimeríthetetlen élet­anyagból fejtette ki a különféle élmények tömbjeit. Előbb önmaga lett a művészi felismerés tárgya, első kötetében lírai önéletrajzát írta meg, a versek alanya maga a költő, vershelyzetei pedig életútja állomásai: a tanya, a katonáskodás, városba szakadás. Anyaga az életrajzi jel­legnek megfelelően különféle szűrőkön átformálódva jelenik meg, átéli azt a „mesék-tején” csüggve, kamasz vágyódása dühével, a fogva tartó kötelékek gúzsában, s az élettel ismerkedő fiatalember józanságával.

S átéli ugyanezt későbbi köteteiben a mítosz emlőin is, az élmény újabb telérjére bukkanva az élet­anyagában. A történeti parasztság hagyományos világát utoljára megpil­lantó nemzedék tagja, s a felbomlás tanúja, így a haldokló „agóniájában” peregnek le előtte a paraszti világ tudattalanba merülő emlékei, rejtett titkai, nyílt értékei. Az elmúlás és végtisz­tesség rítusa szerint sorolja érdemeit, csendes és bátortalan, belül konok és szívós emberségét. Hatalmas pici asszonyokat idéz, akiknek „erejük nincs annyi, hogy a hátukra zuhanó falevél­től ne essenek el”, „mégis hatalmasok, jajgatva dolgoznak, a földeken anyajogúak, a kisbikát mellükből is megszoptatják, kazlat vesznek nyakukba, lépnek hétmérföldet, gépeken túltesz­nek [...] markolják, megeszik a munkát, filléreken áttelelnek, a legnehezebbet kibírják” (Hatal­mas asszonyok). A széttöredezett világot mitikusra növeszti, így menti át a helyébe jövő életbe az emlékezésre méltó, példás értékeket. A parasztember helytállását, ahogy kitéve az időnek „dolgozik, szenvedteti magát, gyereket nevel, kínlódik az életért, hiszi, hogy nem hiába, azért fél”. De élménnyé válik a származtató világ az elidegenítő hatások, iro­nikus önszemlélet távolító perspektívájából is. Az értékes, csúfolódó hang, az ironizáló jelzők az örömtelen és szegény otthoni világot csillag-hangulatvilágítású tanyák, viharcséplőgéptől zúgó tájak, pókhálófirhangos fészerek újszerű vershelyzetében jelenítik meg, csetlő-botlóvá stilizálódik olykor a lírai hős is, akinek jöttén csak a ludak vágják haptákba magukat, s akit a faluja így már szeret, hogy elment, ostorát, ekéjét fölravataloztatta.

A lírai hős és a vershelyzet további transzfigurációja újabb élményt hordoz. Az otthoni táj, tanya, dűlő, kanyargó utak, mezsgyék, gödrök és hepehupák egyre in­kább a kor viszonyait kifejező motívumokká változnak, a lírai alany pedig mind gyakrabban, s jellemzően kollektív-én lesz. Az eredetében szűk, származtató világ iránti ragaszkodás korszerű népiséggé tágul, elkötelezettséggé a „munkát két kézzel végzők” mellett. Új hangsúllyal szólaltatja a régi képeket, az otthonmaradtak, „a tanyákban vakláló vakoskodók”, a városba áradó új munkásrétegek, az összetörődött életű ingázók; általában a kétkeziek, a dolgozó osztályok életjelenségeit. A gondokat: az elhaló falvak, süllyedő népszaporulat, a sorscsere nyo­mában kísértő otthontalanság szociológiai állapotát.

Eddigi három verskötete jellemzően szociális élményei után Serfőző újabb könyvében most az életanyagban kezdettől lappangó történelmi terhek és zavarok keresik tisztító feloldá­sukat, a „tornyosuló borúk, háborúk”, s a nyomukban járó bűn és bűnhődés apokalipszise. Hanák Péter mutatta be, hogyan olvadt be a történelem a propagandába a második világháború utáni évek újjá­építési lázában, a félmúlt pedig a hallgatásba. „Az előző ne­gyedszázadról kötelező sztereotípiák kerültek forgalomba, általánosító-minősítő fogalmak – az utolsó csatlós, a fasiszta ország [...] Másról beszélni, temetetlen holtakról, felelősségről és vétlenségről, éppoly illetlen volt, mint jobb társaságban káromkodni. [...] így aztán a sebek, traumák, a szégyenek és a jótettek a tudatlanba süllyedtek, csak maga a félmúlt, a nemzet ma­radt egészében bűnös.” (Élet és Irodalom, 1981. július 25.)

Az elmúlt évek szaktanulmányai, gyarapodó emlékirat-irodalma, regények, versek, esszék megpróbálták e múltat „bevallani”, jóvoltukból ma már úgy-ahogy oldódnak a törté­nelmi tudat egyensúlyzavarai. Nyilvánvalóan a hozzá közel álló Illyés Gyula, Csoóri Sándor, nemzedéktársai közül pedig Buda Ferenc és Ratkó József korábbi műveitől sem függetlenül, e feltisztuló nemzettudat vezette rá Serfőzőt az életanyagában eddig lappangó élményre: a bűntelenség katarzisára. A kötetét meghatározó, legerősebb versciklusában (Ide tartozom) „a szorongástól s kisebbség érzésétől roggyant”, „bajok, háborúk járta égtája­kat” veszi szemügyre, „a múltból hozzánk öntögetett szemetet taligázza” történelmünk kert­aljába. Korábbi verseinek lesunyt fejű, hőkölések riadalmától néma, történelem alatt élő lírai hőse most, hogy a szerző megtalálta életanyaga eddig művészileg tisztázatlan pontjait, ép tör­ténelmi tudattal, emelt fővel mondhatja ki, hogy magyarsága nem szégyellnivaló, „nem röstelljük, mert nincs miért, e motyónyi hazát sem”. Az „útszélekkel félrehúzódott, engedelmes­ségre nevelt” népnek szolgáltat igazat mentsége kimondásával: „e fáradt homályú, önállótlan létű hazában sorsát nem ő intézte”. Serfőző jól tudja persze, hogy e mentség korántsem feloldozás, a meghőköltetett nép hőkölt is, „magával kötve, mint a kéve” sunyított nemegyszer, követte a parancsokat, meg-meghátráló indulatai is a történelem alá buktatták, nemcsak a ha­talmi nyomás. Verseskötete további ciklusai azt bizonyítják, hogy a bűntelenség felszabadító élménye, a történelmi kötelékek okozta kényszerű tehetetlenség, a nagyobb erők megmutatá­sa demokratikus értékeink és vívmányaink, a nép mai történelmi jelenléte érdekében fontos a számára. Sorsa gyeplőjét csak ép, egészséges tudatú közösség tarthatja a kezében; jobbá­gyi alázattal, kisebbségi érzések, szorongások gúzsában a legszebb Édenkert és „égi” gondvi­selés is megkísérti, bűnbeeséssel fenyegeti a földön járó, esendő embert. Serfőző ezért is erősíti a „lassan szárnyra kapó nép” öntudatát.

Kötetében, az új élményvilágból formált verseik mellett, talán éppen az életanyag zártsága miatt, előfordulnak olyan művek is, amelyeket nem emelnek eddig tisztázatlan, új felismerések, bennük régebbi élmények kopírozódnak (Olvasmányom, Eső zúg, Kimegyek, Irány). Ez arra figyelmeztetheti a költőt, hogy életanyaga gazdag vonulatából új és új élmény­tömböket egyre több meddővel együtt sikerül csak kiszabadítania; az otthoni táj képeibe transzponált élménytükröztetés pedig a motívumok megfakulásával, kopással, kifejezőereje megcsappanásával fenyegetheti. (Magvető.)

Tiszatáj, 1983. 4. sz. 103–105. oldal