"Dolgozik, szenvedteti magát"

„Dolgozik, szenvedteti magát”

Serfőző Simon lírájáról

 

 

Öt éve már, hogy Serfőző Simon drámai telítettségű önarcképet festett első kötetében. Friss, népi szürrealizmussal és realizmussal fogalmazta meg lírai önéletrajzát úgy, hogy az életrajz (a tanya, a szülők, az elszakadás a származtató, így otthonosabb világtól, a katonáskodás, a város idegenségébe érkezés) stációit is a kötetbe rajzolta, s felmutatta az új közösségbe épülés szándékát is. Hozzátok jöttem – írta féltő figyelemmel első verseskönyve fölé a címet. Vajon az egész közösséget kereső kéznyújtása elfogadásra talál-e, meghallgatják-e szavát, mellyel a mai ember gondját-örömét készül szólaltatni, megízesítve az elhagyott, jász-kun szülőföld nyelvi zamatával, emberi példájával, a sokszázados múlt hagyományaival, otthoni emlékekkel? Ez a kérdéskomplexum feszül bemutatkozó könyvének darabjaiban.

Serfőző Simon első kötetének drámai természetét feszültségekkel teli világérzése mutatja. A népi világkép fogja-ereszti: az egyik versében emlékeiben ballag vissza az elhagyott „hazába”, a szülők példa-élet csillagképe után tájékozódva, hogy egy másikban elpanaszolja: hazatérve az ajtót meg sem találta, mert térdig zsugorodott a gyermekkori ház. Áhítattal ejti ki a szülőföld nevét, az elhagyott tanyát, a sárból felálló itatóvályút, a bocit, az apa húsába harapó kapát, a horogfán ingó húszliteres kannákkal városba görbedő anyát. De (ahogy a tanyaablakon egyszer már kiszökött, el a városba, más sorsba) hátat is fordít ugyanannak a világnak, amely a nosztalgia kantárján visszatartja. Már a városban jár, piros medvét énekeltet a kohóban, ismerkedik az új életformával, lassan itt is ráismer a szavakra, közben költői feladatát fogalmazza, először talán körvonalazatlanul, csak általánosságban, „szólni s nem is akármit, ez az én dolgom”. Később mintha Illyés írná, a tárgyak ragyogása bűvöletében, realitás-igénnyel: „Érezzem a földet”.

A kötetben a gyermekkor idillje, a kakassal, bocival patriarchális melegségbe záró összebúvás; a tanyavégből visszanéző suhanc oldalát kirúgó elvágyódás, a fogva tartó nosztalgia, a helykeresés, az élettel ismerkedő fiatalember racionalizmusa váltja egymást, egyszerűbben: a gyermek, a serdülő kamasz és az érett fiatalember szemlélete. Mindez jelzi, hogy Serfőző Simon nemcsak élményeit őrizte meg, hanem azokat a szemléleti módokat is, amelyeken az életet egykor átszűrte. A kötet egyik fontos világérzése, szemléleti formája a fiatalos heroizmus. Magabiztató megnyilatkozással írja: „mindennel meg kell küzdenem”. Az okos „rendcsinálás” idejét érzi. Az idillel váltakozó komor hang így ígér biztató távlatot.

Első kötetének megjelenése már Miskolcon érte Serfőző Simont. A város befogadta, adott keservet, kenyeret, idegenséget és ismerősöket, otthontalanságot a messziről jöttnek és otthont új lakosának. Alig érkezett meg, bele sem talált az itteni szokásokba, máris gazda lett, előbb a népművelés, majd az irodalom hivatalosa, népművelési felügyelő, később a Napjaink rovatvezetője. Teremtő és szervező munkása az arcát kereső városnak, amely megbecsülését 1970-ben irodalmi díja odaítélésével fejezte ki.

Az első kötet alapján úgy tűnt, hogy Serfőző Simon költészete kétfelé vehet irányt. Vagy bemutatkozó kötete lírai önéletrajzát írja tovább, vagy lezárja az ott megfogalmazott életproblémákat, és az egész közösség szolgálatába áll. Talán az lett volna a meglepetés, ha bármilyen jövendölés igazat mond. Serfőző Simon második kötete, a Nincsen nyugalom (1970) nem is esett arra az egyenesre, amit a számítgatások előre kijelölhettek. Az élet továbbszőtte önéletrajz újabb szakasza elmaradt, ugyanazt az életanyagot írta újra, mint az első kötetben. Az egész közösségben való helykeresés, a közösség szolgálata pedig nem az egészre táguló tekintettől kapta az igazságát, hanem az elhagyott világba néz vissza, azt teszi abszolúttá, általánossá. Csak időközben felszámolta az élményekkel egyidős, mindaddig megőrzött szemléleti formákat. Nem ismétlődik meg az első kötet idillje, a kisgyermek pitvarhomályi varázsló hatalma. Most egy újabb szemléleti forma, a felnőttkor fanyar életismerete egységesíti, komorítja ugyanazt az életanyagot. Felülről, messziről nézi a paraszti sorsot, közben a költői igazságszolgáltatás vágyával szolgáltat elégtételt a szülőknek nehéz életükért. Kiérzik a verssorokból a világ dolgaiban nehezen eligazodó költő nosztalgiája a dolgok kétkezi realitása iránt, mintha az „Érezzem a földet” realitás igénye időközben a paraszti életforma abszolutizálásába váltott volna át.

Serfőző szemléletében különválik az ember és a világ, ellenfelek, bár nem ellenségei egymásnak. Költői világképe a népiség elemeiből épül: az ősöktől ellesett példaként csendes és bátortalan, de belül szívós és konok emberséget fogalmaz a versekbe.

Idill nélküli életszeretet hatja át, figyel a veszélyekre, a jövőt a jövőjétől is félti – de ez a félelem az életért van, az örömért. Az elhagyott világot nagyra növeszti visszaemlékezéseiben, emberi-erkölcsi tartását általánosítja, a parasztemberekbe beoltott csak azért is helytállást teszi mintának, ahogy kitéve az időnek ,,dolgozik, szenvedteti magát, /gyereket nevel, kínlódik az életért, /hiszi, hogy- nem hiába, ezért fél”. Igehasználata ugyanezt a magatartást tükrözi, szenvedő és műveltető igealakjai az emberre ólmosodó nagyobb erőket érezteti. Ez a stílus a népköltészetben is fellelhető sorsszerűség: nem tragikus lét-értelmezés, de nem is utal világ-elrendezettségre, racionális világképre. Földközeli, nincs szüksége metafizikai biztatásokra, törvényekre – az empíriára, a tapasztalatra figyel, a munkában találja meg a világban eligazító, megtartó erőt.

Mozgó Világ, 1971.  8. oldal