Sámson

Sorsok, sorsmetaforák
Németh László: Sámson
 
 
A második világháborús ájulás után Németh László első szívdobbanása egy verses dráma volt. A korszaknyitó műben „sámsoni” életre-lobbanás dörömbölt. A kiégett otthon, fölrobbant hidak, hanyatt dőlt házfalak fővárosi emlékképeit a békési „idill” feledtette. Kinőtt a haj és visszatért az erő. A köztudat legalábbis így tartja számon, főként Németh László vallomásai alapján. Mégis ellenőriznünk kell: mikor is írta Németh a Sámson című drámát? A gyanút egy kisebb ellentmondás alapozza meg: a mű először 1958-ban a Kortársban autentikus 1945-ös szövegként jelent meg; ugyanabban az évben a Társadalmi drámák első (majd 1964-es második) kiadásában viszont már kettős, 1945–1957-es keltezéssel, olyasmit sugallva, hogy a darabba 12 év élménye oldódott bele. S hogy teljes legyen az ószövetségi bíró rejtvényeihez illő talány, Németh az életműsorozatba újra 1945-ös műként illesztette be a Sámsont. Az elemzők talán ezért sem szenteltek különösebb figyelmet a keletkezési körülmények ellenőrzésének, noha a dráma hányódása indokolná, hogy az alapszöveget elkülönítsük az esetleges utólagos betoldásoktól. A sorsához ugyanis kisasszony-szoknyák szelében el-elröppenő kéziratlapok, fakuló ceruzasorok, összekuszálódott számozás, tehát a kéziratromlás különös esélyei társulnak. Az író egyik lánya, még 1956 előtt megpróbálta az ákombákomokból kimenteni és legépelni, ám a Sámsont a „megfejthetetlen helyek” kisebb hézagaival sikerült csak átadnia apjának, aki 1957-ben olvasta el újra az eredeti kéziratot, tizenkét évvel a fogantatás után, s „három–négy helyen”, mint „óvatos restaurátor” ki is egészítette.
Számos további kétely is ösztönzi a keletkezési körülmény vizsgálatát. Ha 1945 májusában valóban elkészült a darab, amely a visszatérő erőről szólt, s írója megújhodása „dörömbölt, kérkedett” benne (egyes értelmezések szerint Németh László felszabadulása volt), akkor miért nem kért és kapott szerepet az író és az új kor meglehetősen ellentmondásos viszonyának elrendezésében? Miért nem publikálta a többi drámájához hasonlóan? Miért nem adta be a Nemzeti Színháznak, amikor még hitették, hogy színpadra juthat? Nyilatkozatokból tudjuk, hogy a mű Németh Lászlónál koncipiálás dolga, „akkor van meg, amikor megfogant – a megírás idő és kedv kérdése”. Lehet, hogy az 1945-ös fogantatást bibliai vajúdás követte, s a Sámsont a konceptusból csak 1957-ben bontotta ki? Németh szépíróként a szenvedéseivel nézett farkasszemet. A megkopasztott, malombörtönbe taszított Sámson erejének megújulásáról, a kinőtt hajról szóló drámát olvasva kiben ne ötlött volna fel 1958 legelején, hogy a szerző egészen friss sebeit takarta ki? A fogságba vetett ószövetségi bíró és a vidékre lezuhant pesti író között könnyű párhuzamot vonni. Maga Németh László is utalt ilyesmire: „Csakugyan nem ütött-e ki engem is épp akkoriban a játékból az irodalmár nép, nem forgattam-e én is tíz éven át, előbb mint óraadó, majd mint fordító a malomkövet; nem lőhetett-e belém is a megtorlás reményével az orvul visszatért erő?”
Mikor is írta tehát Németh László a drámát, 1945-ben túljutott-e egyáltalán a drámaterven? E talányt filológiai bíbelődésből az avatja elsőrangú értelmezési kérdéssé, hogy a megírása, illetve publikációja összekapcsolódik 1945-tel és 1956-tal, félmúltunk sorsfordító pillanataival; Németh László pedig közismerten különleges érzékenységgel figyelt a közösségi kérdésekre.
A hagyatékban fennmaradt a „gépelőpapírra” írt, tintaceruzás kézirat, amely olvasójával tüstént elfeledteti a tisztázandó célt, gyanút és feltevéseket. Megbabonázó volt „a ceruzát megelőző mondatok nyüzsgése, a fogalmazás megindult szekréciója az agyon”. A teremtés csodája, hogy Németh 1945 kora tavaszán bizonytalan, menekülésszerű helyzete ellenére, mintha Proust parafaszobájában ülne, „az elsüketülésig belegubózott” költői ihletébe, „külső körülményeinek” és „lelke belső állapotának” szinte elképzelhetetlen távolságát teremtette meg. Művein sokszor átvérzett a fájdalom, gennyedő, sipolyos sebekbe tapadt a kötésként rápólyált dráma; itt „szíve poklát a művészet mennyországából” nézte. A Sámsonban valóban a fiatalon elfojtott költő jutott szóhoz, ahogy Németh írta: „az ő átültetett szíve vert az óriási testben”. A kézirat páratlan írásművészet bizonyítéka. Biblikusan emelkedő, poétikus nyelve nem hosszas javítgatások során csiszolódott; a költészet fénye ott táncolt mindvégig a halványlila tintaceruza hegyén, egyazon lendület írta és indázta be sűrű javítgatásokkal a szöveget. Ihletettségről, a költői képzelet szabad futását kottázó gyors munkáról árulkodnak a lapok. Az autográf egységes benyomást tesz az olvasóra. Kristó Nagy István szerint, ő pedig igazán közelről láthatta az író módszerét, egy-egy mű szerkezete általában készen volt már, amikor Németh a papírlapok fölé hajolt. Amit leírt, szinte véglegesnek bizonyult. A Sámson kézirata e megfigyelést igazolta.
A dráma tehát (s nemcsak a konceptusa) 1945 kora tavaszán elkészült. Kérdés azonban, mennyiben csonkult, morzsolódott az évek során, a megfejthetetlen hézagok mennyi helyet kínáltak az 1957-es „óvatos restaurációnak”? A dráma ismert szövegét egybevetve a kézirattal, s az azt kisilabizáló Németh Judit átiratával, megbizonyosodunk, hogy a szöveg autentikusan 1945-ös, a „restaurálás” elenyésző. Ahogyan azt Németh is említette, csak öt-hat kisebb javításra szorítkozott; észre sem venni az apró vakolást a dráma hatalmas épületén. A Judit olvasatában maradt hézagok – két helyen mintegy hétsornyi, egy fiatal lány számára merész kifejezések, szabadabb asszociációk – az eredeti kéziratban jól kibetűzhetők, s azonosak az ismert változattal. Az utólagos (feltehetően 1957-es) javítások és húzások pedig stiláris jellegűek, néhány szót igazított át Németh. „a megnyugvó emberi természet” helyett „az aljas élni akarás”; „a valóság ellen” helyett „a nagyobb isten ellen” szerepel, a düh szót a kínnal cserélte fel. A legjelentősebb változtatást – húzást – az alábbi két részben találjuk; a szögletes zárójelben álló szavakat Németh kihagyta a végső változatból.
Sámson
                      Nehéz a színlelés
annak. ki szívével egy üres világba néz,
[melyben nincs tárgy s öröm, mi színlelni késztet]
s elérnie, bosszún kívül nincs semmi érdemes.
[…]
 
Sámson
Egy gondolat ment át lelkemen hangosan. [A bosszú.]
[De nem.] Add a karod, hogy megfoghassam hited –
hinni akarom, hogy tart tisztább hangot is
fülünknek a világ.
 
A kézirat kétségtelenné teszi, hogy a Sámsonban nincs későbbi „tartalmi” beszűrődés; a drámát olyan élményekből kell értelmezni, amelyek 1945 március–áprilisáig kialakultak. Egy kész, szinte tökéletes mű lappangására kell magyarázatot találnunk: vajon miért nem jutott napvilágra – Németh László akkoriban írt darabjaihoz hasonlóan – a Sámson, s miért éppen 1957-ben „mentette meg” az életmű javára?
Németh László 1945 utáni írói korszakát elemezve általában abból szoktak kiindulni, hogy ekkor csalódott, mert álmaira borult a történelem. E beállítás szerint Németh 1945 tavaszáig hitt a harmadik út illúziójában, amelyet azután váratlanul szétziláltak az események. Németh – épp ellenkezőleg – már 1943-ban tudta, hogy nézetei „időszerűtlenek” lesznek; Magyarország átalakításának, amelyre pedig az életét tette föl, nem a vezérei, hanem a „proskribáltjai” közé kerül, akkoriban állítólag még „kötéllel” is megfenyegették. Veres Péter emlékezete szerint Németh Lászlónak az ostrom idején nemcsak a nyilasoktól kellett tartania, „hanem már majd némely »baloldaliaktól« is. Csak az értetlenektől és az irigyektől, de azoktól nem mentes semmiféle oldal” – tette hozzá. A békési lehúzódás – kár lenne szépíteni – menekülés volt. Püski Sándor mesélte el, hogy Németh Lászlót az ostrom után Illyés Gyuláéknál találta, a házuk kiégett, felesége megsebesült, a kislányok betegek, ellátatlanok voltak. Ekkor ajánlotta fel, hogy leviszi szülőfalujába, Békésre, hogy feltáplálja őket. Némethnek így indokolta az utat, valójában azonban féltette őt az utcai vagy szervezett politikai indulatoktól, amelyeket akkor már tapasztalt. Püski azt is tudta, hogy a népi mozgalom balszárnya Némethtel sem vállalja tovább az együtt haladást, Püskivel is csak akkor, ha megtagadja őt. A lakásgondoknál és ellátási mizériánál is nagyobb fenyegetettség, a heccelhető, felszítható tömegindulat elől menekítették tehát Némethet vidékre, áttekinthető emberi viszonyok közé, Püskiék oltalmába. Ám nem a jövő elől. Nem tiltakozásul. Amennyire téves Németh Lászlóban ekkoriban boldog és felszabadult embert látnunk, aki „fényes és harsonaszerű korszaknyitásra készül”, legalább annyira téves azt hinnünk, hogy a történelem ekkor nyújtotta be a számlát a Holt-Körösre futó kertben le s föl járó, Sámson hördüléseit a lelkéből kihallgató, a feltoluló verssorokat hangosan mondogató, térden vagy tálcán sebtiben jegyző írónak. A harmadik Magyarországot ugyanis nem a háború seperte el; reális történelmi erőként meg sem szerveződött, csupán egy „javaslat” maradt a Horthy-rendszerrel szemben az ellenzéki törekvések között. Németh álmaira tulajdonképpen már a harmincas években „ráborult” a történelem, amikor az úgynevezett minőségszocializmus nem tömegesedett mozgalommá. Pontatlan a beállítás (noha a jelenlévők frissiben rögzítették így), hogy Németh László 1943 augusztusában a szárszói konferencián újra a harmadik út koncepciójával állt elő. Épp ellenkezőleg, beszéde ihletője „az elmulasztott alkalom”, hogy „a művek alján leszűrődő halk magyar ideológia” érése lassúbb volt a történelem futásánál. A Szárszón előadó Németh Lászlóról kialakult képben Németh valóban harmadikutas ideológiája vetül rá sajátos – nem harmadikutas – szerepvállalására. Ekkor már „nem a maga irányát kereste”, hanem a küszöbön álló változásokról adta le „érzékeny műszerként” a lelkében kialakult jelzéseket. Nem érintetlenül a minőségszocializmustól, ám nem is a marxista szocializmuskép ellenfeleként. A sztálinizmus – magyar fejlődésben elkerülendő hibáira hívta fel a figyelmet. Németh gandhiánus hajlamai miatt idegenkedett a revolúciótól, ő a lelkek forradalmát hirdette; a szárszói kritikája viszont a forradalmi humanizmus álláspontját tükrözi, ami önmagában is komoly közeledés a küszöbön álló változásokhoz; már itt feltűnik az a „kertész”, akit benne a hatvanas években, eléggé megkésve felismert a politika. Nem másfajta csemetét akart ő már ekkor ültetni (vagy baltát tenni a törzsre), hanem csak a fattyat, a vadhajtásokat nyesi, a meglévőt nemesíti, ojtogatja.
A Sámson-dráma kérdésfelvetése (képes-e az em­ber felülemelkedni a tipródásain, az értelem avagy a sértett indulat kerekedik-e felül?), korántsem egy­szerűsíthető le „az új világ fogadásának és az új világ általi fogadtatásának súlyos dilemmájára". A darab keletkezését nem az átalakuláshoz, a nemzeti sors­fordulathoz kapcsolódó hit vagy hitetlenség motiválja. Miért lenne a közösségre találás útja Németh László számára ez idő tájt megoldatlan és megold­hatatlan, amikor az mindig is ellentmondásos volt a számára, de sohasem az írói világképben, hanem a közszerepléseiben okozott zavarokat? Ilyesmi azonban akkoriban nem fenyegette. Németh sajá­tos habitusa hihetővé teszi: szerencséjének tartotta, hogy nem kapott közhivatalt, megbízásokat. A szárszói beszédében félreérthetetlenné tette, hogy sokkal inkább belefonódott a társadalmi átalakulás ügyébe, „semhogy vele szemben aggódni tudna ön­magáért". „Én, bármit kezdjenek, még ha ellenem is, bajtársuknak érzem magamat, s mint szurkoló, mellettük leszek" – üzente meg az átalakulás vezé­reinek. A szocializmus alapköveteléseit, a dolgozó osztályok felszabadítását, a volt uralkodó osz­tályok – osztályszerű, s nem egyéni – felszámolását, az államosításokat, tehát az 1945-tel beköszönő vál­tozások céljait osztotta ő is, noha az odavezető utat mások szabták a nemzetre. Félreismerjük Németh Lászlót, ha a békési elhúzódásban tüntető szemben­állást látunk; magatartása már-már gesztusértékű: vállalja a kényszerű „szerepet" – a kirekesztést; bol­dog titka („majd megmutatom én") az alulról és elöl­ről kezdés, a bizonyítás szándéka. Természetesen nem valaminő elvont eszme, illetve az átalakulás „vezérei" előtt, hanem önmaga és a közvélemény előtt, amely 1945 tavaszán nem kedvezett Némethnek: akadtak, akik néhány írásáért a legszívesebben börtönbe dugták volna, a szellemi életbe, legjobb esetben is csak múltja teljes megtagadásával enged­ték volna vissza. Németh az inkriminált műveit so­sem szégyellte, a szárszói beszédére egyenesen büszke volt. Kompromisszum nélkül kereste az együttműködés lehetőségét, feladatokat is vállalt a jövő érdekében. Beilleszkedése tehát nem az ő di­lemmája volt akkoriban, hanem a „népi demokrácia” próbatétele: „ki tud-e tágulni akkorára a szocializ­mus, hogy az ilyenfajta emberség", mint az övé, „vizeiben elkeveredhessék".
Németh sajátos „lelki­ismeret-vizsgálat" miatt esett át drámai életérzéssel már az első békési napokon-heteken, mielőtt a szo­rongások lidérceit rendőri előállítása és vallatása igazolta volna. Ami gyötörte, élete legmélyebb ré­tegeit érintette. Németh a fokozatosan hangjára ta­láló „népi demokrácia" tükrében szörnyetegként láthatta viszont magát, éppen húszéves írói munkás­ságát próbálták kétségbe vonni. Tolsztoji lélek volt, nem adhatta fel tehát a saját meggyőződését; a döb­bentő tükörkép pedig múltját torzította, a kiigazí­tása többet kívánt a józan önkritikánál, sőt, még a kisebb jóvátételeknél is. A tükröt értelmetlen lett volna bezúzni vagy hibáztatni, hisz ugyanolyan va­lóság volt, mint írói meggyőződése. Miért így esett át az új érába, független írói múltját miért hozzák hírbe a széthullott rezsimmel, amellyel szemben állt? A legszélesebb néprétegek javára be­rendezett társadalomért írt, miért nem verbuválják hát az átalakulás vezérei, vagy legalább megbecsült segédcsapatai közé? A vidékre lezuhant író életér­zése (mikor mások éppen fölfelé emelkedtek) a bukó angyalé. A drámai vég, a bűn és bűnhődés mo­tívuma foglalkoztatja. A bűn, amely Németh László világképében szociális és nem kriminaliszti­kai fogalom, tolsztoji és nem dosztojevszkiji ihleté­sű. „Bűnjele" például egy családi ház, amelyet természetesen képletesen kell értenünk, ahogy Né­meth írta: „a kalitkát vagy mondjuk kelepcét jelenti, melybe a gondolatait követő elméleti embert ejti – családja igényein át – a polgári élet". Németh László bukása okát egy korábbi „bűnbeesésében" sejtette: másként élt – a polgári élet rabságában –, mint gon­dolkodott; emberi és írói szándékait nem tudta az életmódjával hitelesíteni. A harmincas évek dereká­tól, miután belátta, hogy a kisebb huzatok nem szellőztetik át a politika zegzugait, a reformok hi­tele lejárt, a szétvetés és újraillesztés ideje követke­zik, nagy kísérletre készült: eszméit „prófétaként", azaz önmaga életpéldájával akarta terjeszteni, az „életre egy tiszta, idea-világosságú megoldást" akart mutatni. Utópiáiban megálmodott, s a Cse­resnyés című drámájában is ábrázolt „mintatelepet" próbált alapítani Kecskemét mellett, az új társada­lom egy kis sejtjét. A férfiálmokat azonban legyőzte a mindennapokra s a lányai jövőjére gondoló asszonyrealitás. A telepre szánt pénzből a gyarapodó nagycsalád részére villa épült Buda zöld negyedé­ben. Ez az a bizonyos kelepce, drámai csapda, amely legtöbb korabeli művében felbukkant. Majd minden kéziratlapon ez a konfliktus kért betűt ek­koriban: „az eszmék embere abban a pillanatban, amikor fokozott szükségét érzi, hogy élete és gon­dolatai közt a megfelelést kristálytisztává, min­denki által szemlélhetővé tegye: egy hazug látszat, idegen életstílus rabjává lesz, s bár egyéni élete ne­hezebb a mosónéénál, bárki szemére lobbanthatja, hogy másképp él, mint ahogy gondolkozik."
A bibliai Sámson-monda főmotívuma: a férfi ha­ját levágó, s ezzel erejét szegő nő, a rabul ejtett, be­csapott férj. A „nemek harcát" pompás mítoszba sűrítő történet Németh László lelke tartalmát fedő szimbólum; e monda irodalmi átvételét jellemzően olyan íróknál találjuk meg, akiknek a Delila-komplexus – Némethhez hasonlóan – alapélményük, mint például Madáchnak, Alfréd de Vignynek, Mil­tonnak. Ha az 1945-ös Németh-féle feldolgozás „értelmét" az addig megírt társadalmi drámái felől közelítve keressük, látható, hogy mítoszi méretű kibeszélőt talált korábbi forrongó élményanyagára: „most már nem a hősök tálalják ki, aminek tolmá­csai lettek, a darab mélyébe van beírva, de annál ke­ményebben." A Sámson-történetben Németh meg­találta sorsmetaforáját, a mítoszt toposzként hasz­nálta fel.
A vak, megöregedett Sámsont nem a múltja fog­lalkoztatja: „Kik a régi szemmel / láttatok s láttok, jobban tudhatjátok, / mit miért tett Sámson, mint én, aki tettem, / Büntetését hordom [...]" Bánattal borul el viszont a szíve „Egy asszonyért; / Az em­beriségért – melyben tisztaságommal / s erőmmel ez lettem". Delilának, aki nyugtalanító álmai miatt oson a malombörtönbe, Sámson felrója: „A mások gonoszsága tűzhányóvá tett; / a tied, hálátlan, leroskaszt. Azt még / a tisztító harag kiégetheti, / úgy hi­szi. – De nem egészében rossz-e / az élet, s szégyen az embernek létele, / ha egy Delila Sámsonnal így bánt." Németh személyes fájdalma, hogy nem szándékai szerint élt, nem az a „próféta" került az 1945-ben felbolydult társadalom „ítélőszéke" elé, aki lenni szeretett volna. Ha megbánt valamit a múltjából, azt bizonyosan, hogy nem Cseresnyés Mihályként, illetve nem a Győzelem című drá­mája élethelyzetében ért az új világba; megbánta, hogy az egyik lába bennmaradt a pezsgős vödörben, mint Horváth Endrének, megbánta, hogy nem a maga növésterve szerint élt, még ha a magány farkasa­ként, Nagy Imreként, Sántha Endreként próbálta is kitépni magát a „Kardhányók" világából. A lírai torok­szorulás, amely Németh számára a drámaírást álta­lában a felülkerekedés egyetlen útjává tette, ez a fáj­dalom és önvád volt.
Németh László a Sámsont a társadalmi drámák közé sorolta be, a bosszúmotívum révén valóban szervesen is kapcsolódik azok világképéhez, s az író tragikumfelfogásához. Akit az istenek egyszer kelepcébe csaltak, szánalmas sors elé néz; ha egyszer Sámsonnak lenyírták a haját (elveszítette feladatát, küldetését), hiába nő az ki újra, már csak a gyöngeségben, megaláztatásban eltorzult sérelem támad erőre benne. A társadalmi drámák főalakjai nem ideaemberek (ahogy nem az a mi Sámsonunk sem), legfeljebb a dráma végpontján lesznek azzá. A drá­mai küzdelem tétje ugyanis éppen az ember és saját eszményeinek viszonya, az identitástudat: betölti-e a hős a hivatását, avagy megalkuszik, s hűtlen lesz a beléje átkozott erőkhöz.
Németh László szépírói munkái többnyire vál­sághelyzetben fogantak, s bennük jobbára egy-egy negatív érzését vagy tulajdonságát írta ki. Így a mű­vek személyes cselekvést is jelentettek számára. Az írói katarzis, a lélekmosdatás, a bosszú nega­tív érzésétől való megszabadulás hangolta fel a Sám­son című drámát is. Az erejét már visszanyert, de alakoskodó, tűrő Sámsonban Delila hangja kelti fel a bosszúvágyat. Németh ifjúházas versében is feltűnik már ez a motívum: Sámson a családi élet tetőze­tét recsegteti-ropogtatja. Nem lehet kétséges, hogy a dráma alkotás-lélektani indítéka az íróban Delilája ellen bőszülő indulat. S miután ezt kiírta magából, egy fájó élménykör utolsó jajszavát sikoltotta el. A „bűn", a Delila-komplexus többé már nem kerül elő a műveiben. Árulkodó jel, hogy e drámává el­lenpontozott lírai számvetés személyes tanulságát Németh levonta: bár nem váltak el, a férfi és nő útja hosszabb időre szétágazott, az író „magányos farkas” drámahősei, Sántha Endre és Nagy Imre nyomába lépett. A ko­rábbi nagy szenvedélyek és szenvedések mozgatója, a családos idea átformálódott, a vér szerinti család helyett a Wahlverwandschaft, a „nagycsalád" motí­vuma jelenik meg. Az „álmokban botorkáló férfivi­lág" és az „asszonyrealitás" nem ütközött meg többé, kikerülték egymást, idegenség, később meg­értés és összetörődés apasztotta be végleg a szépíró számára ezt az élményforrást.
Delilája elleni „bosszúvágya" érteti meg Németh László groteszk, már-már kegyetlen gesztusát, ami­kor a Törökvész úti ház pusztulását megtudva, ide­ges örömében föltapsolt. A békési menekülés pesti múltjának „szégyenfoltját", a „bűnt" is ledörgölte róla, a háborús kár csak a „lakatját törte le", talán ezért is érezte úgy a Sámson írásakor, hogy élete legtermékenyebb, egyéniségének leginkább megfe­lelő, tehát legboldogabb korszaka előtt áll, felsza­badult, a korábbi „hajnyírás" szégyene múlik, haja nő, ereje visszatér. De mire? Nyílik-e tér számára értelmes cselekvésre?
A Sámson-mondának a férfi-nő viszony csak az egyik szólama; e motívum 1945-ben más, aktuális jelentéssel is telítődött. Sámson a filiszteusok elleni korai háborúk hőse volt, születését csodás jelek jö­vendölték, amikor az Úr a filiszteusok kezébe adta Izrael népét. A rabság negyven esztendejéből húsz évig Sámson volt Izrael bírája. Mondája az i. e. XII-XI. századi zsidó történeti hagyományok része. Haja megnyíratása egy filiszteus nő, Delila segítsé­gével megtöri rendkívüli erejét. Rabsága, megaláz­tatása a jogaitól, méltóságától megfosztott ember (1945-ben, a dráma keletkezése idején pedig konk­rétabban.: az európai és magyar zsidóság) lehetsé­ges sorsmetaforája is. Andrzej Wajda is kihasználta e bibliai párhuzamot a Sámson című filmjében Jakub Gold (alias Sámson) zsidó egyetemista második világháborús történetében.
Németh László 1944 nyarán valószínűleg még nem sokat tudhatott a munkaszolgálatosok sorsá­ról, hisz aligha írta volna egyébként valóban megalázó és értelmetlen katonai behívásáról, hogy ennél még zsidó munkaszolgálatos is szívesebben lenne. A dráma foganásakor azonban már feltárultak a szörnyűségek, a túlélők kezdtek hazaszivárogni, a híradásokból, a panasz és a kín vádjaiból most érzé­kelhette a magyarság nem zsidó része, hogy jog­fosztott, népirtást túlélő honfitársai milyen képet alkottak magukban a szolidaritásukról. Bibó István írta meg Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában, hogy a lét és a nemlét kritikus pillanataiban még a polgári erények is, mint a hiva­tali kötelességteljesítés, becsületesség, az egyházi előírásokhoz való túlzó ragaszkodás, olykor még a segítőkészség is sebző élményekké váltak. Az ül­dözött zsidóságból azt az elviselhetetlen érzést vál­tották ki, hogy az országban – gyűlöleten és gyáva­ságon túl – a süket értetlenségnek és az idegenség­nek olyan foka létezett, amelyet nem lehetett áttör­ni. Bibó szerint a háború után a magyarság részéről be kellett volna következnie a felelősségvállalásnak, ami elmaradt. Említett tanulmányát éppen ezért személyes számvetésként írta meg 1948-ban.
A magasrendű művészi együttérzés sugárzik Németh László 1945 kora tavaszán írt drámájából, a Sám­sonból is. A hajnyírás mondai eleméhez hátborzongató élményként társul a haláltáborok­ban megkopasztott lányok, asszonyok, fiúk és fér­fiak rettenetes látványa, a hajbálák iszonytató kazla, az erőnek és emberi méltóságnak ez a tömeges megnyírása. Van abban is valami döbbenetes, ahogyan Németh e motívumot ábrázolta, illetve értelmezte. Delila a térdein altatta el Sámsont, gyanútlan pilla­natában rabolta meg a bizalmát s szolgáltatta ki el­lenségeinek, de nem ezerszáz ezüst siklusért, mint a Bibliában, hanem Sámson idegensége, „titka" miatt: „Titkod volt előttem mindig is, ez volt köz­tünk a baj"; „a titok vett nyirkos karjaiba, / azt kel­lett megvakítanom – nem téged." A közös hazában élő magyarság és a magyarországi zsidóság kapcso­latát éppen ez az idegenségérzet, kölcsönös gyanak­vás, a „zsidó titokzatosság" vélelme jellemezte. Né­meth László a zsidóság szeparátumként kezelését, a „kiközösítést" tragikusnak tartotta már a harmin­cas évek elején, még a „zsidótörvények”, a holocaust előtt. Az ellenforradalmi rendszer antiszemitizmusát a legkomorabb színek­kel, mint a nemzethalál kórokozóinak egyikét fes­tette le: a „nagyidai magyarság" tombolása bontotta fel „magyar és zsidó nép rendezetlen szimbiózisát" („magyarok és magyarok ügyét"!), „a két nép jóvá­tehetetlen polgárháborúban merül alá". Ugyanez az állásfoglalás halk mellékmotívumként ugyan, de megszólal a drámában is. Sámsont és Delilát (zsidót–filiszteust) az idegenség, titok választja szét, Jeftében viszont – „Hol két nép hál egy födél alatt, / a gyűlölködő vér szerelmet is szít" — „zsidó s filiszteus, két összeférhetetlen, / egy testbe-varrtan tanul megbékélni". A már említett Wajda-film főszólama is az idegenség, a magány, a hontalanság; Wajda szavaival Sámson-Gold „mindenképpen különbö­zik környezetétől, kívül s belül [...] egy arca miatt halálra ítélt ember. Mindenhol idegen […]".
Németh témaválasztását többen is azzal magya­rázták, hogy a Sámson-monda nem korlátozta, „önmitizálását". A mítoszválasztást azonban éppen a jelentés, a mese értelmének bizonyos kötöttsége indokolja. A mítoszok szerző és közönség együttes ismeretanyagán alapszanak, s az emberi viszonyok bizonyos alaphelyzeteit és archetípusait fejezik ki. A dráma az ismerős történet újrafogalmazásával születik meg, ahogy az író a drámai anyanyelvet – mint Ungvári Tamás nevezte a mítoszokat – intonálja, ahogyan a kész egyenletet behelyettesíti. Né­meth 1945-ben az új korba átesve új helyzetéhez „mítoszi méretű kibeszélőt" keresett és rendkívül szerencsésen sikerült is megtalálnia. A Sámson-monda sűrítménye mindannak, ami Németh élete empíriájában, élményeiben szétaprózódva jelent meg. Lukács György írta: „A mitológia konkrét mesék konkrét szimbólumaiba vetíti ki az emberek életérzéseit életük legmélyebb problémáiról. És ezek a mesék nem merevedtek még meg annyira, hogy érzéseltolódások, sőt, elváltozások esetén ne bírnák magukba olvasztani ezeket." A magányos­ság, elegyíthetetlenség, „idegenség" Németh László alapvető emberi élménye volt; ez magyarázza a ma­gyarságon belüli kisebbségkomplexusát is. Megle­hetősen összetett érzések: a zsidóság sorsáért érzett művészi felelősségvállalás és személyes líra torkollanak egybe a Sámson-drámában. Ám korántsem Németh „önkénye", az önmitizálás igényei szerint. Maga a Biblia, a mítosz kötöttsége kínálta a lehetőséget; az ismertebb Sámson-feldolgozásokban a magány, el­hagyatottság ugyancsak hangsúlyt kap, mint pél­dául Milton: Küzdő Sámson vagy Vigny: La colére de Samson című művében.
Németh saját drámai alakjaira alkotott tipológiája (szent–hős–szörnyeteg) szerint Sámsonnak szörnyetegnek kellene lennie, hisz nem töl­tötte be a hivatását, a bosszú sugallatára hallgatott, nem a józan észre. Németh viszont jellemző módon metatípusként kezelte: a szörnyetegség, hősiesség, sőt szentség között tántorgó élet jelképe volt szá­mára. Nagy részvéttel és együttérzéssel ábrázolt sors. Az a kivételesség, ahogyan Németh kezén a Sámson-motívum az idők során formálódott, erő­síti azt a lehetőséget, hogy a drámából a zsidóság tipródásaira is asszociáljunk. Sámson Németh László számára eredendően negatív („elektrai") ér­zés, az igazság rekedt hangja volt. Nem kizárt, hogy az oszloptépő bíró már a szülői házban is az elha­markodott, indulatos, esztelen cselekvés példája volt. Németh József, az édesapa naplójából leg­alábbis erre következtethetünk, ő írta saját türel­metlenségéről, majd lehiggadásáról: „nem próbálom magamra dönteni Sámsonként az épületet." Fiá­nál a Sámson-motívum a már említett ifjúházas-ver­sében (Gyerekvárón) bukkan fel először; itt is a ha­rag felütött feje, a lázadás neve lesz Sámson: a korán „megkötözött" férj már-már a tetőt dönti, a lázasztó vad nyugtalanság megfékezője a születendő gyermek. A versben e motívum legfeljebb annyiban tér el az apai hasonlattól, hogy már egybekapcsoló­dott a Delila-jelenséggel, amely – a fiatalkori versek tanúsága szerint – házassága első pillanatától jelleg­zetes élménye (és témája) Németh Lászlónak. A dráma viszont elnőtt e családi „mitológia" ős­sejtjétől. Amikor Sámson rom alá temeti mindazt, mit szíve szeretni akart és sértett ereje elért, ellensé­get és reményt, a neve már nem a behemót cselekvés metonímiája. Sámson nem az a szörnyeteg, „akiben megvan a nagyság nyersanyaga, de a minta s a példa nem tud kibontakozni benne: erényei daganatszerűen elfajulnak benne", hanem tragikus hős, drámai szükségszerűségek között cselekvő jellem, akinek ha lehetősége lenne több is, más választása nincsen.
Németh Lászlónak szemére szokták vetni utalá­sát a zsidó Shylockra, Shakespeare A velencei kal­már című színművének egyik bosszúszomjas alak­jára. Ezt az irodalmi párhuzamot egyébként sokan és sokszor megvonták, anti- és filoszemiták, külön­böző időben, különböző indulattal. Németh a szár­szói beszédében használta; nem általánosított, ha­nem meglehetősen konkrét összefüggésben utalt arra a természetes tömeg- és társadalom-lélektani összefüggésre, hogy az üldözés revánsvágyat éb­reszt, a torziót retorzió követi. Maga e gondolat egyébként valamivel előbb megfogalmazódott, mint a szerencsétlen utóéletű Shylock-hasonlat. A magyar élet antinómiái című tanulmányában le­szögezte, hogy az ellenforradalmi rendszer antisze­mitizmusa szakadékhoz vezet: „Mit ért hát el az an­tiszemitizmus? Azt, hogy itt él mellettünk egy testünkből kidobott, a megbélyegzés iránt különösen érzékeny, sebekkel összefűzött nép, amelynek vi­szonylagos hatalma folyton nő, s amelynek vérmesebb része összeszorított foga mögött ott őrzi revánsszomját." Németh a szárszói beszédében – bár a holocaustot még nem sejthette – a „zsidótörvények" („törvényes” zsidóüldözések) miatt mint tényt említhette a jogfosztottak várható reakcióját. Ezt próbálta mérsékelni a beszédbe illően tömör, ám rendkívül sértő és szerencsétlen párhu­zammal (amelyet egyébként a szárszói beszéd újra­kiadásakor, a tanulmánykötetében elhagyott, Shylock csak a szárszói konferencia jegyzőkönyvében szerepelt). Jelentősége van tehát annak, hogy Né­meth az ószövetségi bíróról 1945-ben írt drámájá­ban – bár a bosszúállás a témája – nem shylocki, gyűlölködő, hanem a részvétünket fölkeltő tragikus hőst formált, belső lírával átszőtt fájdalommal és együttérzéssel ábrázolta a szabadságától megfosz­tott Sámson tipródásait.
A népi írók mozgalmát sokan antiszemitizmussal fertőzöttnek tartják ma is; ennek az okát és alapját a legtömöröbben talán Bibó István fogalmazta meg a Borbándi Gyula könyvéről írt megjegyzéseiben: „a népi mozgalom vezető tagjainak csaknem mind volt a zsidókérdésben olyan állásfoglalása, amelyik na­gyon árnyalt, nagyon sajátos volt, egyik esetben sem volt antihumánus, de csaknem minden esetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásai­tól". Németh László megítélésekor a legsúlyosab­ban néhány, éppen a zsidósággal kapcsolatos meg­nyilatkozása esik latba: minden e kérdésre vonat­kozó megállapítása a maga idejében felhördülést váltott ki (bal és jobb felől egyaránt): A magyar élet antinómiái, Egy különítményes vallomása, Két nép még a háború és az úgynevezett zsidótörvények előtt –; a Kisebbségben és a Második szárszói beszéd a háború alatt, a zsidótörvények idején. 1937-ben azonban még volt, aki a zsidóság oldaláról „zsidó öntudattal" védje: Keszi Imre éppen Németh László említett cikkeiben hallott meg „minden anti- és filoszemitizmuson túli, legmagasabb fokon tár­gyilagos" hangot, ami fölkeltette benne „a nagy megegyezés és testvéri szövetség" reményét. „Bí­zom benne – írta – hogy a magyarság velem szem­beni állásfoglalását nem más, de a Németh László szava jelzi. Németh Lászlóé, akit magyarságában a legautentikusabbnak, mert a legnagyobbak egyiké­nek ismerek.” 1945 tájt, a Kisebbségben és a Máso­dik szárszói beszéd után azonban senki sincs, aki a zsidóság részéről rokonszenvvel fordult volna felé. Németh beilleszkedése a „népi demokráciába" problematikussá vált, s ennek két döntő oka volt: egyrészt a zsidóság végtelen csalódása Németh Lászlóban, másrészt az a kíméletlen kritika, amellyel Németh az úgynevezett sztálinizmust kikezd­te. 1945-ben azonban Némethet inkább csak a fa­sizmus üldözöttei részéről fogadták fenntartások; a Moszkvából hazatért emigráció akkoriban még azt hangsúlyozta, hogy a szellemi életnek Németh mö­gött álló szárnyára is számítanak.
A Sámson-dráma értelmezési kísérlete természetesen nem teszi lehe­tővé Németh Lászlónak a „zsidókérdésben" elfog­lalt álláspontja áttekintését, számunkra most a fent említett tanulmányok, cikkek „fogadtatása" az ér­dekes. Idéztük Keszi Imre Németh iránti bizalmat sugárzó sorait, figyelnünk kell azonban arra is, hogy ezt hangsúlyozottan személyes, „zsidó elfo­gultság" alapján mondta, arra hivatkozva, hogy „az író igazságát nem az elfogulatlanság méri fel, hanem az az indulat, amit maga ellen vagy maga mellett fel­kelteni képes." Tényként kell fogadnunk tehát a Kisebbségben és a Második szárszói beszéd kavarta indulatokat is; a Sámson megértése szempontjából a kor akusztikája a fontos számunkra, ahogyan a durva és ostoba hangzavarban az egymással meghasonlott, kettészakadt irodalomban az egyik cso­porttól a másikba áthallatszottak a szavak. Mindezt méltó példán szeretném érzékeltetni. Németh (a Kisebbségben megjelenése után) egy színikritikájában megje­gyezte, hogy a Cyrano szellemes verselését „Ábrá­nyinak a maga idejében kitűnő, de pötyögő, s fi­nomságtördelő fordítása" nem adja vissza. Ezt ol­vasva Radnóti Miklós – 1941-ben vagyunk, a későb­biekhez képest szinte még „idilli" időkben — a kö­vetkezőt jegyezte be a naplójába: „Hogy is adhat­na? Hisz nem »mélymagyar«! Mióta csak a »gyökerek« érdeklik fogászunkat, irodalmilag egyre odvasabb lesz, és nem bírom már az odvai szagát. Hány­ingert okoz." Frappáns, de bántó, mint a későbbi Shylock-párhuzam.
Németh László a szárszói beszéd zsidóságra vo­natkozó részét a következő mondattal vezette be: „Épp nekem jogom van a zsidókérdésről néhány szót ejtenem; már csak azért is, mert négy éven át csaknem teljesen hallgattam róla." Németh látha­tóan félreismerte a helyzetét, amikor azt hitte, hogy leintheti a zsidóságot, nehogy a megtorlás követelé­sében elveszítse a mértéket. Nem érzékelte, amit Bibó István – igaz, utólag – megfogalmazott: a tün­tető hallgatás, a burkolt állásfoglalás kevés volt, szükség lett volna az ellenállás és emberség prog­ramjának olyan tiszta és világos megjelenítésére, amely többek között a zsidókérdésben is megra­gadja és mozgósítja a tömegeket. Németh írásaiban találunk ugyan burkolt állásfoglalásokat, amelyek a zsidóság népi elemeire vonatkoznak, mint például az 1943-as nagyváradi beszédében: „Szolidárisok­nak kell lennünk azokkal, akik itthon minálunk s azontúl az egész világon a mi kisebbségi harcunk ré­szesei. Ezt tartom én az igazi népiségnek. A nép ne­vében óriási gazságokat követnek el a világban. Az ő nevében töltik meg a legborzalmasabb tömegsírokat." Németh azonban nem érzékelte, hogy ez el­maradt az életbevágóan érintett zsidóság elemi elvárásai­tól, s a cselekvés lehetőségeitől; a burkolt kiállás semmiféle jogalapot nem adott valaminő bosszú­szomj csillapítására. Igaz, 1943 nyarán már úgy tűnt, hogy a háború befejeződött, Németh Szár­szón múlt időben utalt arra, hogy „a magyarság en­nek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét". Akkor még azt remélhették, hogy az ország, benne a zsidóság is elkerülheti a teljes kivérzést. A következő másfél év döbbentette rá a tévedésére. Csak akkor érzékelte, hogy írásai milyen visszhangot vertek a kor akuszti­kájában, midőn már lepergett a véres film, s fokoza­tosan napvilágra jutottak az infernális borzalmak. Művészként ezért vállalta a felelősség személyes ré­szét: nagy együttérzéssel ábrázolta a jogaitól meg­fosztott, páriaként megalázott Sámsont. Változat­lan maradt viszont régi helyzetértékelése, az neve­zetesen, hogy az ellenforradalmi rendszer az első pillanattól a sérelmek, majd tragédiák oly tömegét zúdította a zsidóságra, hogy mihelyst erre lehetőség nyílik, a megbékélő humanizmussal szemben fel­erősödik a bosszút követelők hangja.
Térjünk itt vissza rövid időre Békésre. 1945 már­ciusában Németh a Sámsonnal párhuzamosan filo­zófiai dialógusokat is írt: „a nagy vihar utáni csöndben kedvem jött, hogy döntő gondolataimat ezen az elvontabb nyelven s azzal a szennyezést ki­záró módszeres elővigyázatossággal fogalmazzam meg, amely egy sebészi bemosakodásra emlékez­tet". „A történelmi események olyanok voltak, mint egy ostoba, rám nem tartozó káprázat, amely megakadályoz benne, hogy fontosabb, s ami fő, rá­m tartozó dolgokat végiggondoljak. Ez a káprázat most kívül maradt a kapun, s én heteken át ki sem léptem a házból, nehogy újból találkozzam vele."
Németh László pályaszakaszai a szépirodalom partvonalán átcsapó és a szépirodalom medrébe visszahúzódó ihlet árapályában váltogatták egymást. „Amíg a tanulmányban (s nevelői tisztemben) hi­hettem, mint farkasokat a tűzzel, a szorongató szép­irodalmi témákat is távol tudtam tartani magamtól” – írta. Általában a nemzetmentő, közösségi attitűd elakadása vezette át a tanulmányíró impulzusait a szépirodalmi művekbe, áttételesebb, „szennyezés­től mentesebb” megoldásokba; nemegyszer regé­nyekben és drámákban futott újra az életben el­akadt ideáiért. Innen ered az a látszat, hogy a szép­író leleplezte Némethben a gondolkodót. Békésen Németh megint belső körre kényszerült. Mi lehet az a gondolat, amelyért az elakadt, vidékre zuhant írónak érdemes újrafutnia, amit véleményeken és vitákon túl időtálló érvként dobhat be az új világba? Németh, mint tudjuk, élete végéig vállalta, sőt büszke volt a szárszói beszédére; úgy értékelte, hogy „a perc nagysága, a figyelmeztetés komoly­sága és kockázata tulajdon erkölcsi” szintje fölé emelte. Utaltam már rá, hogy milyen pszichózis terméke e beszéd. 1943 nyárutóján úgy látszott, hogy napok kérdése és a háborúnak vége, előt­tünk a békébe való átmenet. Félős volt, hogy össze­omlás következik be, felbomlik a rend. Németh az „átmenetet” érezte problematikusnak: „Most pedig itt van a háború vége, s minden eszmecsere késő és reménytelen. Az emberek nem meggyőzni és meggyőződni akarnak, hanem ítélni és szerepet játsza­ni.” Félt, nehogy bosszúban-vérben keresztelkedjék az új Magyarország, ezért figyelmeztette az át­alakulás vezéreit: „a nemzet keze fölöslegesen be ne véreződjék”; „Más egy osztály likvidálása s más a beléje tartozó embereké”, „a munkára fogáson kí­vül azonban semmiféle emberi módunk sincs rá, hogy ne legyenek”. A Sámsonban ugyanezt a félelmet fogalmazta meg a művészet elvontabb, áttételesebb nyelvén, „szennyezést kizáró elővigyázatossággal”. A tragédia komor példázatával ismételte meg szár­szói aggodalmát első szóként az új Magyarország számára, amikor a megnyírt haj már kinőtt.
A monda irodalmi adaptációiban Sámson halála általában dicső tett, a megalázott ember utolsó esé­lye, hogy rabságából kiváltsa önmagát. Németh László másként helyettesítette be a kész egyenletet. Az egyik mellékalak, Jefte felvillantja Sámson előtt a menekülés, a hazatérés lehetőségét rab népéhez. A szabadság ára nem a halál, hanem a türelem, a vak erő és a józan értelem szövetsége. Jefte szeme lehet a lámpás, amelynek fényénél Sámson elborult ereje utat lelhet, sorsához, népéhez visszajuthat. Sámson azonban mindent elpusztít, nemcsak ellenségeit, a filiszteusokat, hanem Izrael reményeit és önmagát is. Mindent, mit szeretni akart és sértett ereje elért. Romhalmaz alá temette az igazi megszabadulás (a nép felszabadítása), az értelmes cselekvés és tisztult humanizmus lehetőségét. Németh egy helyütt azt írta: „Sámson a nép is”; e párhuzam a szárszói be­széd egyik szólamát, az értelmiség hivatását és fele­lősségét idézi emlékezetünkbe. Németh a tragikus pusztulás képeibe a szárszói beszéd utolsó intelmét – s az egész életmű jövőképét – is beírta, „mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni”, az ér­telmiségben, mint egy Noé bárkájában ring, s ben­ne mentheti át magát a nagy viharzásokon a Jövő utópiája: „az osztályok valódi összeölelkezése egy megtisztult értelmiségi kultúrában”.
Németh in­telme a „forradalmi humanizmus” érdekében, a dráma „szárszói üzenete” magyarázza, hogy a tökéletes és kész művet miért nem adta át sem az egymással versengő vásárhelyi folyóiratoknak, sem Major Tamásnak, hogy egyáltalán miért hányódott a mű tizenkét évig. A darab ugyanis éppen egyik lehetséges értelmezése révén, mint a zsidóság sorsme­taforája, az általános intelmeken belül felerősítette az óvást, nehogy a zsidóság a megtorlás követelésé­ben elveszítse a mértéket. Németh, amikor a drámát publikálhatta volna, már megtapasztalta, hogy e gondolat „szennyezésmentes” művészi megfogal­mazása is csak ingerültségre, elutasításra talált vol­na. A darab valószínűleg akkor került a legmélyeb­ben az íróasztalfiókba, mikor a háborút követő első megrendülések múltán újból fellobbant – 1946-ban – az antiszemitizmus. Jefte józan szeme nem szol­gáltathatta ki a tehetetlen Sámsont a céljaitól elsodró szennyes tajtékoknak.
Bármennyire hitelesen adta is elő a kézirathányódás történetét Németh László, nyilvánvalóan nem „kallódásról” volt szó, a darab attól a naptól, ami­kor bekísérték a rendőrségre, s egyes korábbi írásai – főként a szárszói beszéd – miatt már-már a börtön kapujában érezhette magát, aktualitását vesztette. Hogyan értelmezzük tehát a későbbi „megkerü­lést”? 1958-ban lett újra időszerű Szárszó „üzene­te”? Vagy Németh ekkor már közömbösnek vélte az egykori indítékot, s csak az életmű „kiegészíté­se”, a darabmentés szándéka vezette? Az önélet­rajza szerint 1954-ben kezdődő betegsége, főként a XX. kongresszus, s az 1956-os olvadás után „prog­ramfeladata” kéziratban maradt munkái megmen­tése volt. Eközben – már Sajkodon – ugyanaz az életrelobbanás, „reménykedő vergődés” jellemezte, mint 1945-ben Békésen, „mintha szellemi erőm egy részét visszakaptam volna” – írta. Lehet, hogy az érzés azonossága, Békés és Sajkod „idillje” – „a tör­ténelmi események zűrzavarából kiszabadult al­kotó ember állapota” – vetette elő vele a drámát? Sámsonról, a kinőtt hajról, a visszatérő erőről újra sorsmetaforájaként nyilatkozott; „mint Sámson a malombörtönben, a kinőtt haj s a visszatérő erő összefüggését” kezdte gyanítani. Mindez hitelesítené, hogy a drámát csupán az életmű javára akarta megmenteni; a darabot azonban Németh 1957-ben, egy rendkívül súlyos történelmi krízis után adta ki a kezéből, ma már tudjuk, egy újabb írói korszaka nyitányaként. A mű születése és újjászületése kö­zött kísérteties tehát a hasonlóság, nemcsak az író életérzésében, hanem abban is, hogy sorsfordító pillanathoz kapcsolódik mindkettő. Az 1958-as Sámson-előszó szerint ugyan „inkább egy technikai feladat volt az, amely a hajhasonlat drámai kiakná­zását” 1945-ben Békésen megkívántatta vele. Higgyünk-e azonban Németh Lászlónak? Korábban kész volt „a történelem elé vetni magát”. Most, az 1956-os földrengés, a személye körül is felpezsgő izgal­mak, az utcai harcok idején sebtiben írt cikkek, a novemberi kószálások, tanácskozások, rejtőzkö­dés, a decemberre kialakult morális válsága, tihanyi menekülése, 1957-es Kossuth-díja (és érzelemviha­ra) után éppen egy fiókból előkerült, porosodó da­rabbal, egy sikeresen megoldott verstechnikai lec­kével akart a nyilvánosság elé lépni? Mint esszéista, súlyos mondanivalóval jelentkezett a Kortárs első számában, a Magyar műhely című tanulmánnyal, a Sámson-drámával is választ kellett adjon az idő­szerű kérdésekre. De nem mond-e ellent e feltevés­nek, hogy Németh csak stilárisan változtatott, s azt is alig, a ’45-ös szövegen? Tudjuk, a művön még a közreadás ideje is „alakít”, magában az olvasóban, a befogadóban készül el végleg. A Sámsonnal is meg­történt a „csoda”, amely csak a legnagyobb művek­kel szokott megtörténni: új és új jelentésrétegek, aktualitások forogtak ki belőle. A Sámson ti­zenkét éve elkészült szövegében Németh rátalált az őt 1956 után foglalkoztató problémákra, sőt, az őszi események – a sodrából kijött, vakon felbőszült, s bőszülésében tovább izgatott nép – sorsmetaforá­jára.
A szellemi élet 1956. november-decemberi ese­ményeit nem ismerjük, feltáratlanok a dokumentu­mok, megíratlanok vagy kiadatlanok a memoárok; a történetkutatás egyelőre még nem érzi a kellő táv­latot. Ezért inkább csak sejthetjük azokat az élmé­nyeket, amelyek ez időből Németh lelke tartalmát fedő szimbólumként tapadhattak a Sámson-drámá­ra. Németh sajátosan ítélte meg 1956 fokozatosan fölpörgő eseményeit, „a reménynek és elkeseredés­nek az a veszedelmes robbanó elegye, amely a nem­zetet eltöltötte, az irodalom körül kezdett lángra kapni” – írta; nem találta kívánatosnak az írók sze­repét és dicsőségét, akiknek a belobbant lángot kel­lene táplálniuk. Minden erejével épp ettől a kémiai kísérlettől szerette volna a legjobbakat elvonni. Gyanakvással figyelte a hangadókat. „Annak per­sze örültem – írta –, hogy a légköri nyomás enyhül, s nemcsak nekem nem kell tovább fordítanom, de az irodalommal együtt sok más elnyomott dolog is felgyöngyöz ebben az országban, […] megerősítet­ték a hitemet, hogy a szocializmus elvei helyesek, a nemzetet erősítik, csak az emberek nem megfelelőek, akik indulataik és érdekeik szerint alkalmazzák. […] Azok az emberek, akik e gyűléseken s a sajtó­ban a szabadság hőseivé kezdtek nőni, fölöttébb gyanúsak voltak a szememben. Furcsa volt látni, hogy […] most mint az irodalom felszabadítói me­rülnek fel.” „Bizalmatlanságom s talán féltékenysé­gem is a vakmerő vitorlázók iránt, akik az ő gyűlé­sükkel, zsurnalisztikájukkal nemcsak a nemzetet vitték veszélyes tájakra, de az irodalmat is sekélyes népszerűség-hajhászó zsurnalizmus felé. Olyan cé­lokat akartam a távolabbi égtájakra írni, amelyek a szocializmus távolabbi törekvéseivel összhangban vannak […]”.
Németh 1956 tavaszától többnyire Sajkodon tartózkodott, de amikor meghallotta, „hogy a sodrából kijött nép mit csinál”, és folyik a pesti utcán a vér, fölrohant „két kézzel írni” a cikke­ket: „már ott állt előttem a veszély, a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva olyasvalamit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni”. Németh félt, hogy „a magyarság bevérzi a kezét”. Biográfusa, Vekerdi László szerint: „Valószínűleg ez volt Németh László életének legnehezebb pillanata, ez a három nap, november 1-jétől november 4-ig. Hivatkozha­tott volna sérelmekre, föltámadhatott volna benne az annyiszor szemére hányt »megalomániás hiúsága«, »önszeretete«, hiszen az üldözések s a rákényszerített munka miatt betegedett meg, s míg ő fordí­tások gályapadjára kényszerült, csillagászati nagy­ságrendekkel kisebb kollégái meseautókon szágul­doztak a meggyötört nép közt, s lám, neki, a mellőzöttnek a legfőbb gondja a honi szocializmus vé­delme volt.” Németh László 1956-ban írt cikkeit nem adták ki újra mindmáig, ám elég sokat idézték, többé-kevésbé ismertek. Az író a szociális vívmányok védelmében szólalt meg. Pártok és egység című cikkében leszögezte például, hogy „Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképpen szocialista állammá lett”. A korábbi ellentétekre utalva írta: „A vita inkább akörül volt, hogy szocia­lizmusunk a külföldi patronok hű másolása legyen-e, vagy az általános elveknek a magyar természet­hez, gazdasági helyzethez idomuló alkalmazása. A vita most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet. De a döntés nem a szocializmus, csak an­nak tőlünk idegen formája ellen történt.” Kevésbé szokták viszont idézni, hogy Németh az 1948 után felbomlasztott pártok újjáalakulását 1956 őszén el­hamarkodottnak találta. Szüksé­gesnek vélte egy közös szocialista deklaráció kibo­csátását. „A pártok külön célja, feladata ezen a közösen elismert, nem nagy számú elven túl kezdődne, s az általuk képviselt társadalmi csoportok külön ér­dekeiben gyökerezne”. „Nagyon fontosnak tartanám – írta –, hogy a kormánykoalíció pártjai, de lehetőleg minden párt közös nyilatkozatot ad­jon ki, amelyben a szocializmus néhány nagy elve mellett, mint a gyárak állami kézbentartása, bizo­nyos alacsony (25-40) holdszám fölötti birtokok vissza nem adása, hitet tennének. Nagyon szép len­ne, ha néhány olyan elvben is megegyezhetnének, amely a szocializmus sajátos helyi jellegét is hang­súlyozhatná, mint például a munkásság részesedé­sének kimondása az ipar és kereskedelmi vállalatok vezetésében és jövedelmében, vagy a laza, önkéntes, hegyközségszerű szövetkezetek támogatása.”
A november 4-e utáni napok történetét, Németh tárgyalásait, a végigvitatott nappalokat és éjszaká­kat Vekerdi beszéli el, a „nép sorsáért felelősséget érző s vállaló két szándék” mind élesebb és ellen­ségesebb szembekerüléséről ír, jelzi, hogy „harcuk mögött föllobban a lelkiismeretlen bujtogatók ál­tal szított »hazafias« hangulat s nyomában óhatat­lanul a régi rend [nyilván a rákosizmus] uralma s a bosszú”.
Mi is történt tehát? Pontosan nem tudjuk, nagy­jából sejthető, hogy Németh, mint mindig, ha közéleti események forgószelébe került, most is félrevágó­dott, elszigetelődött a vele hasonlóan felelősséget érző írótársaktól és a politikától egyaránt; „olyas­féle helyzetbe kerültem, mint a Galilei megírása után” – jegyezte be a vérnyomásnaplójába. Tudjuk, akkor a pályatársai árulónak bélyegezték; „mint egy író-Görgey élek itt a Balaton szélében” – jelle­mezte 1957 áprilisi naplóbejegyzésében „cserkészi szép tette”, „az utána következő két hónap kószálásának, zúgó füllel hallgatott tanácskozásának” a kö­vetkezményeit. Németh 1956-ban szilárdabban állt a szocializmus elve mellett, mint a párttag írók, ennek ellenére a politika ellentmondá­sosan, mind inkább ellenségesen ítélte meg. Egyfe­lől Kossuth-díjat adott neki 1957 tavaszán, másfelől viszont – ahogyan azt A „népi írókról” című elmé­leti állásfoglalás is tükrözi – kíméletlen megbélye­gezték, úgymond Németh a „harmadikutas”, nacio­nalista vonalat melegítette fel az ellenforradalom körülményei között. Úgy találták, hogy Németh szocializmusképe szemben áll „az egyetlen létező szocializmussal, amely a Szovjetunióban már meg­valósult, és amely a hibák ellenére az elmúlt 13 év alatt hazánkban is jelentős sikereket ért el”. Holott nyilvánvaló, hogy Németh nem az „idegen” és a „magyar” szocializmust állította szembe, hanem a nemzeti sajátosságoknak olyan hangsúlyait tette ki, amelyek idővel bekerültek a szovjet és más szocia­lista országok pártdokumentumaiba is. Németh azonban szovjetellenes hírbe keveredett. Tudjuk, hogy 1959-ben sok mendemonda tárgyát képező szovjetunióbeli útra vállalkozott, amikor nemze­déktársai közül többen is börtönben ültek 1956-os szereplésük miatt. Németh láthatóan taktikusabb lett a történelemből és a korábban történtekből okulva. Megtanulta például, amit a faji törvények idején még nem érzékelt, hogy az általános és elvont állás­foglalásokat meg kell tisztítani a hozzátapadó két­értelműségektől. 1956 körüli burkolt állásfoglalá­sait már nem érezte elegendőnek (a méltánytalansá­gokat például a legkritikusabb percekben sem írta sem a szocializmus, sem a szovjet népek rovására, a „forró napok” alatti cikkeiben a Szovjetunió népei­ről tisztelettel szólt), szovjetunióbeli útján igyeke­zett minden homályt eloszlatni a körül, hogy a „ma­gyar út” nem azonos a szovjetellenességgel. A Sámson ebben az új olvasatban Németh László 1956-os „mérséklő” attitűdjét tükrözi. S hogy 1956 élménye valóban beleszűrődött a drámába, s a jelen­tését finoman áthangolta, jelzi, amit Németh 1962-ben pendített meg: „Sámson a nép is, aki, a malom barmává vetetten is, érzi a haja növését, s míg szé­gyent hord, gyengeséget színlel, tudja, hogy van, nő valamije, ami az ereje lesz. A tehetetlennek látszó szívósság benne sem téveszthető össze a kivérzettséggel.” Az 1945-ös olvasatban Sámson a népnek még csak az átalakulás vezérkarába került részét allegorizálhatta, ez az összefüggés 1956 után teljese­dett ki.
Németh László a színpadot szószéknek tekintet­te, „a forrongó magyar jövő vitapódiumának”. A harmincas években e pódiumról számos alteregója hirdette nézeteit, olykor művészi tehertételként is. Sámson mint élő, szenvedő, hús-vér hős lép a desz­kákra; az írói üzenet a mű mélyébe íródott be. Né­meth László álláspontját hordozó alak azonban itt is megjelenik, de már csak mellékbolygóként. Az új olvasatban is Jefte szimbolizálja Németh László emberségét, ezúttal 1956-os félelmét, nehogy a fel­indult vak erő, a bosszúszomj a fürdővízzel együtt kiöntse a gyereket, a romlott szocializmussal magát a szocializmust.
1958-ban azonban már nemcsak ez az újabb je­lentésréteg forgott ki a darab rostjaiból. Sámson (a dráma) ekkor szabadult ki igazán a különféle írói korszakok „malombörtönéből”, az olvasók tudatá­ban a mű – egyes jelentésrétegeket önállóan is meg­őrző – gazdagsága Németh László emberségének szintetikus üzeneteként teljesedett ki.
Mit tehetünk ehhez még hozzá? Talán Németh László egyik gondolatát: „A remekmű is: világ, ki mondhatja, hogy az utolsó fátylat is levonta róla – hogy egészen érti.”
1985
*
A tanulmány a Tiszatáj 1985. 8. számában, illetve az Öt közelkép című tanulmánykötetemben jelent meg. 1985-ben írtam, e Sámson-értelmezés azonban régebbi keletű. Első tö­redékes (publikálatlan) megfogalmazása 1977-ben készült el po­lemikus jegyzetek formájában, amelyeket Monostori Imre: Hit nélkül nem lehet élni című (Új írás, 1977/5. szám) részleteiben ki­váló, egészében azonban számomra vitatható Sámson-elemzése inspirált. Végső soron ő adta az indítékot. A tanulmányban itt-ott névtelenül idézett mondatokat cáfoló polemikus hang ezt kívánja megörökíteni. Szerencsémre Grezsa Ferenc (Németh László vá­sárhelyi korszaka), Sándor Iván (Németh László üdvtana, Gondolat, Bp. 1981) és Kocsis Rózsa (Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben, Magvető, Bp. 1982) alapvető munkái nem mentettek fel a tanulmányterv kidolgozása alól; ha nem is tá­maszkodtam rájuk, láthatóan vitánk sincs. Döntse el az olvasó, érdemes volt-e a korábbi foganású, de csak 1985-ben kidolgozott képet az ő kiváló értelmezésük mellé kivetíteni.
A tanulmány megszületésében döntő szerepe volt a miskolci Herman Ottó Gimnáziumnak, Kovácsné Ónodi Irén tanárnőnek és kollégáinak. Az iskola hagyományőrző és a kortárs irodalomnak közönséget nevelő, példamutatóan nyitott szelleme tette lehetővé 1983 elején egy rendhagyó irodalmi órán, hogy gondolatmenetemet élőszóban megformáljam. E tanul­mány tulajdonképpen e rendhagyó irodalmi óra reprodukciója.
A Sámson ősbemutatója 1965-ben volt, igaz, amatőr előadás­ban, s nem 1983-ban, ahogyan a közvélemény számon tartja a gyulai szabadtéri (illetve a békéscsabai kőszínházi) bemutatót. Ez az aprócska tény, úgy látszik, kihullott az életműsorozat „adattárából”, noha Németh is megörökítette (Utolsó széttekintés, 96. oldal), egyébként pontatlanul. A darabot egyetemisták vit­ték színre (s nem a debreceni tanárok) az úgynevezett egyetemi templom lépcsőin és oszlopcsarnokában, a Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem nagyerdei főépülete mellett (s nem a Nagytemplom előtt). Érdemes név szerint is megörökíteni, hogy ezt az előadást ugyancsak Rencz Antal rendezte, mint 1983-ban a hivatásos „ősbemutatót”; Sámson akkori alakítója Gali László, 1985-ben a debreceni Csokonai Színház igazgató-főrendezője volt.
Az idézeteket az érdeklődő olvasó – a stíluselemként használt Németh-kifejezések kivételével – az alábbi helyeken találhatja meg:
A Sámson-szövegváltozatra hozott példákat a Szerettem az igazságot című drámagyűjtemény II. k. 25., 39., 42., 43., 46. olda­lán; a további idézeteket uo. a 21., 14., 15., illetve 26. oldalon.
Az Előszó a Sámsonhoz című írásra lépten-nyomon hivatko­zom, a hiányzó forrásmegjelölés tehát erre vonatkozik. L. Meg­mentett gondolatok 268-273. o.
Békést, 1945-öt, „a nagy vihar utáni csöndet” a Homályból ho­mályba című életrajzi gyűjtemény II. kötetéből, közelebbről a 9. és a 10. oldaláról vett idézetek mutatják be. Ugyanott, a 305-313. ol­dalon találhatók az 1956-57 körüli helyzetet jellemző szemelvé­nyek; a Sajkodon visszatért erőt a Kísérletező ember (Magvető, Bp. 1963) 525.; „a cserkészi szép tettet” uo. az 503., az „író-Görgey” párhuzamot az Utolsó széttekintés 21., illetve Vekerdi László: Németh László (Szépirodalmi, 1970) című könyvének 293. oldaláról vett idézet mutatja be.
A Második szárszói beszéd ma legegyszerűbben a Szárszó, 1943 (Kossuth Kiadó, Bp. 1983) című könyvben található a 214-226. oldal között. Az idézetek a 219., 221., 225. oldalon olvasha­tók. E beszéd értékelését l. Megmentett gondolatok 640. oldal.
„A mű nálam koncipiálás dolga” – lásd Németh László és Németh Antal levélváltása, Irodalomtörténeti Közlemények, 1978. 5-6. szám 697. oldal.
A családi ház, mint „bűnjel”, e korszaka konfliktusa: Meg­mentett gondolatok 247. oldal; a mondanivaló „a darab mélyébe van beleírva”, továbbá Sámson = a nép: Megmentett gondola­tok 388., illetve 387. oldal. A magyar és zsidó nép szimbiózisáról, valamint A magyar élet antinómiái című tanulmányból vett to­vábbi idézeteket lásd A minőség forradalma (Magyar Élet, Bp. 1940) IV. k. 62-64. oldal.
Gyerekvárón című versét lásd Homályból homályba II. 350. oldal.
A Nagyváradi beszéd idézett részét lásd Az értelmiség hivatása (Turul, 1944) 35-36. oldal.
„Mint farkasokat a tűzzel” lásd Kiadatlan tanulmányok I. 594. oldal; az „idill” értelmezését: Megmentett gondolatok 233. oldal.
A Pártok és egység című cikk az Új Magyarország, a Petőfi Párt (Nemzeti Parasztpárt) napilapja vezércikkeként jelent meg 1956. november 2-án. (I. évf. 1. sz.)
A tanulmány záró idézetét l. Németh László: Lányaim (Mag­vető, Bp. 1962) 28. oldal)
A további idézetek lelőhelye:
Kristó Nagy István: A tanú tanújaként 7. rész. Csongrád me­gyei Hírlap 1980. augusztus 31.
Veres Péter: Az ország útján (Szépirodalmi, Bp. 1965) 111. oldal.