Homo experimentator

 

Németh László munkássága egy kivételes egyéniség szellemileg és stilárisan megismételhetetlen teljesítménye. Legfőbb művének az életét tekintette, az írás viszont természetes önkifejezése volt: így minden életmegnyilvánulása egyben témája is lett. Epikus és drámaíró, de kitartó kritikus és esszéista. Dosztojevszkij, Tolsztoj kedvéért oroszul tanul, Európa kulturális jelenségeit olasz, spanyol, francia, német, orosz, angol nyelven gyűjti be, csehül a szomszédok felé keresi a hidat. Későbbi műfordításainak e nyelvtu­dás az alapja. Az „európai utas" közben itt­hon is tájékozódik, a húszas évek vége felé például saját nemzedékét próbálja megszervezni. Évekig egymaga írt és szerkesztett egy folyóiratot, Tanú címmel. Homo experimentator volt, azaz: kísérletező ember. Kísérletezett önmagával, a családjával, a társadalommal. Tanuló és tanító, alakuló és alakító elme. Az iskolaorvosi munkája „mellékterméke" egy szociográfia, a fényképezés helyett tollal „fotografálja" lányai életét; de tanulmány-tárgy lett a saját betegségéből, a kezdetben kényszerű fordítás gályapadjából laboratórium, négyéves óraadásból tudománytörténeti vázlat és oktatási reformterv. A „Tanú-lombikban" az emberrel és a társadalmi viszonyokkal is kísérletezett. Két nagy élmény kötötte: a „gyötrő magyar tapasztalatanyag", s az emberi kultúra: ez utóbbi tette utópistává, a valóság pedig (minőség)szocialistává. Íme, egy korabeli látlelete a két világháború közötti Magyarországról: „Míg körülöttünk új nemzeti államok virágzottak föl, mi a régi Habsburg Monarchia romjait őriztük [...] S ez az anakronizmus jellemezte államunkat befelé is. A parasztságot egy rövid kisgazda-földbuzdulás után kirakták a politikából, a munkásság forradalmi »bűnei« miatt karcerben ült, a jól átfésült értelmiséget szigorú ellenőrzéssel idomították szolgává".

Németh László 17 éves, midőn az első világháborús összeomlás napjaiban megjelent Ady Endre utolsó, A halottak élén című kötete, teli komor baljóslattal, mint például A szétszóródás előtt című verse: „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / volt útonállók új útonállóknak / S míg úr-fajtánk egymást s a népet falta / Tunya álmainkat jég verte / S még a templomot se építettük föl.  […] Minket korszakok tűz dühe nem edzett / S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat." A fiatal Németh irodalmi útravalója, hogy egy „agyonkínzott, s immár halálba tartó nép fia". Egész életében e balsejtelemmel perlekedik; az emberi lelkiismeretet próbálta elnehezíteni, az önalakító erkölcsi megújulásban látta a társadalmi megújulást is, új típusú közösségek kialakítását tervezte, önépítés és közösségteremtés volt az élete ikerlángja.

Németh László Ady művészi attitűdjének a folytatója. Ady Endre költészetében egy olyan nagy, „minden egyes individuum végtelen értékének megismeréséből" fakadó egyéniség mutatkozott meg, aki a haladás különféle osztályérdekeivel egyaránt tudott azonosulni, ugyanakkor viszont később, az első világháború idején „a hűség nevében állt külön, és tartotta magasra egymaga azt a zászlót, melyet a milliós tömegszervezetekkel rendelkező szociáldemokrácia a nemzeti zászlókkal cserélt fel: az emberiség, az emberi méltóság zászlaját." (Sinkó Ervin)

Németh László pályakezdése az 1918/19-es forradalmak bukása után, az ellenforradalom konszolidálódásának első éveire esett. A rendszer nyomasztó, szellemi irányzatokat kényszerpályára terelő hatása, a baloldal korabeli állapota miatt nem vetődött fel akkor Magyarországon egy komoly baloldali alternatíva, ezért nyúlt Németh Ady zászlajához. A műszer hűségével adta le mindig a lelkiismeretében kialakult jelzéseket; sosem igyekezett azonban a véleményét kizárólagosként feltüntetni. A jelenlét parancsára vallott Európa és a magyarság, a társadalmi haladás benne kialakult lehetőségeiről. E véleményének mindig felelőssége, történeti érvénye, s ugyanakkor történeti és személyes korlátozottsága volt, amit ő maga egyébként sosem tagadott. Németh László „vállalkozása" — talán a sokféle szerep miatt — csak idővel lett pontosan értelmezhető. Ha gyorsan eligazító metaforát keresünk, pályaképében egy olyan dráma sorsvonalai záródnak egybe, amely dráma hősének állandó a jelleme, nem fejlődik tehát; a feszültséget két ellentétes felvonás teremti meg. Hogy ki is a hős igazán, s mit ér a jelleme, e drámák szabálya szerint csak az ellentétes helyzetek mutatják meg. Németh László esetében is el kellett jutnunk a katarzisig, a „dráma" végéig tehát, hogy felismerjük „hű és független emberségét", a kivételes embert, aki, bár sosem tud azonosulni (egyik alkati vonása ez), a személyessége azonban „közügy", szerepvivő a különböző felvonásokban: az elsőben megbont és tervez, a másodikban próbál építeni. Pályatársa, Illyés Gyula írta róla a 70. születésnapján: „Föllépésének szinte első esztendejétől Németh helyzete azé az előőrsé volt, akit, ahogy mondják, saját tüzérség is lő. Nem azért lőt­ték, mert azt hitték, ő nincs azon a területen, vagyis mert nem látták. Azért, mert ellenségnek nézték. Hogy voltaképpen hová tartozik, azaz hová tart, az olyan fokban derült ki, ahogy megmutatkozott, hogy ide sem, oda sem, amoda sem. Merre mégis? Nem a maga irányát kereste, hanem egy népét."

Németh László 1901-ben született. 1975-ben halt meg; az 1945 előtti és utáni magyar történelem csaknem szabályos felvonásokra osztotta az életét.

Szépírói munkái többnyire a nagy közösségi kísérletek, tanulmányírói kalandok nyomát őrzik, személyes válsághelyzetekben fogannak, s bennük egy-egy, jobbára negatív tulajdonságát írja ki. E sajátossága rokonítja a Mauriac-Forster típusú regényírókkal. A művei személyes cselekvést is jelentenek, az írói katarzis: üdvösség-ügy, lélekmosdatás. A tár­sadalmi drámáiról írta: „Nem művek voltak ezek, amilyeneket kidolgoz az ember, reflexek inkább, amilyenekkel védekezik. A nép krajcárt tesz a sebre, s eldobja vele a bajt. Én drámát tettem rá."

1923-ben tűnt fel egy elbeszélés-pályázaton. A bírálati jelentés a novella gazdag életismeretét, a „realizmus ökonómiáját" dicsérte, s a kis remek — Horváthné meghal a címe — valóban a XIX. századi elbeszélés-technika legjobb eredményeire emlékeztetve meséli el egy „titkon kormányzó bibliás parasztnagyasszony" halálát. E témát — a parasztpolgárság erkölcsi bomlását — máskor is feldolgozza (az Erzsébet nap című drámájában például, 1946-ban). Később megfosztja az ábrázolást a helyi színektől, a díjnyertes novellában viszont még a beszélt népnyelv fordulatait is érzékelteti. A Horváthné meghal lényegében a korabeli magyar parasztnovellák hagyományait folytatja, nem hoz szemléleti újítást, s nyomát sem találjuk a későbbi műveit jellemző nagyszabású írói föltárulkozásnak.

A realista próza kitűnően alkalmazott eszközei valójában gátolják az ihletét; egyre kedvetlenebbül írja az elbeszéléseit, melyek nem hoznak különösebb sikert. Az irodalmi közvélemény lassan elfelejti, hogy a nevét mint szépíróét tanulta meg, s tíz évig —1935-ben jelenik meg könyv alakban a Gyász című regénye — csak mint kritikust és tanulmányírót ismeri. Pedig közben viszonylag hamar sikerült megoldania alkotás-lélektani gondjait, s meghatároznia irodalomszemléletét. A pályakezdő novella hagyományos realizmusa eközben alakul át modern, az író egyéniségének és világnézetének megfelelőbb lélektani realizmussá. Az ihlet rátalált az eszközeire, arra a kitűnő ábrázoló technikára — a szabad függő beszédre —, amely a külső tárgyi, s a belső érzés- és gondolatvilágot egyetlen monológba oldja, miként Proust a Temps perdu-ben. Az első mű, amelyben írói világa minden későbbi jellegzetes jegye fölfedezhető, egy regény, az Emberi színjáték (1928-29), amelyben a századelőtől a húszas évek derekáig vezeti végig a hősét, Boda Zoltánt, azok között a ,,vonzások és választások" között, amelyben Németh nemzedéke felnőtt. A Habsburg Monarchia, világháború, forradalmak és ellenforradalom közös, generációs élményei sajátosan Németh László-i megoldást, világnézeti „tartóvázat" kapnak: az erkölcsi megtisztulásban jelöli meg a kor zűrzavarát és hamis társadalmi normáit meghaladó életérzést. Hőse, Boda Zoltán ,,riadt ember-iszonyát", az elegyedni nem tudást növeszti krisztusi szerepbe.

A másik jellegzetes Németh László-i regénytípus mintadarabja, a Gyász (1931) egy nagyívű lelki folyamatot elevenít meg a hős tudatvilágába belehelyezkedő ábrázolással. E folyamat: hogyan merevedik gyászba egy fiatalon megözvegyült, de alapjaiban életvidám pa­rasztasszony, Kurátor Zsófi. Egy téli körvadászaton éri a baleset az urát, de a tavasz már a felejtést hozza. Megijed a gyorsaságtól, s a gyászból kigyógyuló belső valóságától eltérő szerepet kezd kialakítani. Kezdetben nagy a rés egyéniség és szerep között. A regény azt a folyamatot ábrázolja, ahogy Kurátor Zsófi — az új életkezdés helyett —„gőgösen, dölyfösen él gyászában", hervad és töpörödik. A hősnő és a környezete addig licitál egymásra, mígnem a szerep valósággá válik, az asszony a gyász élőszobra lesz, a falu pedig hátrahőköl és megzavarodik, midőn elevenen látja mindazt, amit nemesnek, kötelezőnek tartott. A mű mindvégig megőrzi időbeli és társadalmi meghatározottságát, e kereten belül azonban Németh Lászlónak sikerült megmintáznia a siratás modern Elektrájának, a gyásznak az ősképletét is.

A Gyásszal egy időben készült el Németh László első érett drámája, a Bodnárné is.

Ha e műveket beillesztjük a teljes pályaképbe, kitűnik, hogy csupán egy kisebb írói „roham" eredményei a pályakezdő kritikák után, a Tanú nagy szellemi kalandja előtt.

Az 1945 előtti szépírói pályát még egy, az előzőnél valamelyest hosszabb szakasz alakította ki, az „idea-kutak sorra járása" után — Németh a Tanút nevezte így — 1935 és 1940 között Öt regényt írt ezalatt, s tucatnyi drámatervéből ugyancsak ötöt dolgozott ki (további négyet majd 1945 után). Az 1940-es szépírói elakadást újabb tanulmányírói láz okozza. Hogy miért tért vissza a Tanú megszűnése után Németh László a szépirodalomba, ő maga így magyarázza: „Amíg a tanulmányban (s nevelői tisztemben) hihettem, mint farkasokat a tűzzel, a szorongató szépirodalmi témákat is távol tudtam tartani magamtól [...] Azután ellobbant a hit, a tanulmányírói tűz nem véd meg többet, rajtam az egész téma csorda". Közéleti s a hozzákapcsolódó magánéleti válság tehát az ok. Korábban Németh azt hitte, hogy belső reformokkal ki lehet szellőztetni a korabeli politika áporodottságát, 1935-ben viszont észreveszi, hogy az a kacsintás, amellyel a kurzus a reformokkal kacérkodott, ámítás. Németh becsapottnak érzi magát, tiltakozásul megkezdi nagy kivonulásait. Valaminő szelídebb „harakiriként" lemond a rádió irodalmi osztályán betöltött állásáról. A rokonhangokból mozgalommá szerveződő népi írók körével (a Válasz című folyóirattal) sem tartja tovább a kapcsolatot, holott alapító szerkesztője volt, s a szellemi arculatát nagyrészt ő alakította a Tanú-cikkekkel. E kivonulások sejtetik elsőként: Németh Lászlót egyénisége nem teszi alkalmassá, hogy szervezője vagy vezére lehessen bárminő mozgalomnak; „próféta" inkább, aki az eszmét önmaga példájával szeretné terjeszteni. A tett és a szó, elvek és életvitel azonossága kezdi foglalkoztatni, ehhez kapcsolódik a kivonulási tervek legjelentősebbike: a Tanúban megálmodott minta-telepet, a jövő társadalmának a sejtjét szeretné megalapítani, szigetet a társadalomban. Az erre szánt pénzből azonban a szűkös körülmények között élő ötfős család részére kertes ház épül Buda villanegyedében, a Rózsadombon. A férfiálmokat legyőzi a lányai jövőjére és a mindennapokra gondoló asszonyrealitás. Az akkor írt regények és drámák mind e téma köré rendeződnek, Németh személyes élethelyzetében gyökereznek, s mindben az autonóm létezés és a társadalom értékrendjéhez igazodó életelv, a fentebb is említett „ábrándokban botorkáló férfivilág" s a „maga dolgait intéző asszonyrealitás" csatázik. E házépítés történetét Németh majd a Bűn című regényében írja meg. Az „úr", Horváth Endre Németh Lászlóra emlékeztető nézeteiben is felismerhető a mű és a modell közelsége. A regény központjában azonban nem a villa-építtető házaspár, hanem egy odavetődött parasztfiú áll. Szeretne feljebb jutni. Mióta a katonáéktól hazament, úgy élt a falujában, „mint az elrekedt utas, akit a hó befútt, de a szép idő majdcsak továbbsegít". Az emelkedési vágya azonban nem több mint a szegénység rendezett kispolgári álma. Németh László e ragyogóan ábrázolt, a város érthetetlen jelei közt hányódó ember szemével láttatja a villa-építtető asszony és azt bűntudattal szemlélő férje csetepatéját. Az asszony, mint a parasztfiú, szintén feljebb vágyik, s ugyancsak talmi csillogásra: a nagypolgári életvitel illúzióvilágára.

A férje, Horváth Endre, magával a társadalommal elégedetlen, bűnnek minősíti a va­gyont és osztálya fényűző életét. Nem forradalmár, a szociális lelkiismeretét kivonulással, a polgári életvitel tagadásával csitítaná: „.A hivatalom azt rendeli, hogy tudjam, mi van az országban, az állásom pedig, hogy egy legyek azokkal, akik odabenn táncolnak. A kettőt tisztességes ember nem bírja soká. Vagy egészen ki a hóba, vagy be a pezsgős vödörbe" — mondja a házavatóról kiszökve a parasztfiúnak, de erőtlen a döntéshez, öngyilkos lesz. A regény a szociális lelkiismeretét még őrző Horthy-korszakbeli értelmiség vergődését, kiútvesztését is ábrázolja.

A Bűn a legforrongóbb központja a Tanú–mozgalom–mintatelep körül szerveződő életanyagnak. Németh László a maga kísérletét egy nagyobb regényciklusban akarta „jól szemlélhető méretre felnagyítani" (Utolsó kísérlet). Négy részlete készült el (Kocsik szep­temberben, 1937; Alsóvárosi búcsú, 1938; Szerdai fogadónap, 1939; A másik mester, 1940). Az Utolsó kísérlet fejlődésregény, részben az Emberi színjáték ívét ismétli, a témája szintén az önmegvalósítás, de a hős, Jó Péter fejlődése némiképp tagadása Boda Zoltán „riadt ember-iszonyának", az élettel szembeni „impotencia" elvegyülés-vágyban oldódik fel. Boda Zoltán társtalan, Jó Péter viszont úgy érzi, hogy „az ő sorsa asszonyos sors, s ha a húsa egyszer egy idea burkává lehet — az családos idea lesz". A férfiálom és asszonyrealitás tehát ekkor még nem ellentétes elv, de a Bűn kelepcéjét az Utolsó kísérlet fenti négy kötete készíti elő. A regényfolyam elkészült része Jó Péter fejlődését csak a kísérlet „küszöbéig” vezeti el. Németh életrajzi írásai segítenek megfejteni, hogy miért maradt torzó a regény. A soron következő kötet annak az eszmerendszernek a kialakulását ábrázolta volna, amely Jó Pétert a maga kísérletébe beleviszi, a továbbiakban pedig e kísérlet bukását. Eszerint túlzott utópiába torkollott volna a Tanú regényesítésével a történet, ami nem kedvezett az epikus megformálásnak. Kényes feladattá vált azonban a folytatás más okból is, a további kötetek témáját Németh ugyanis közben „elírta" a regény elől, mégpedig drámában. A „lélekmosdatás" tehát megtörtént.

E műnem-váltás nem meglepő, az elkészült kötetekben ugyanis egy drámai élethelyzet kezd épülni: Jó Péter családos ideája észrevétlen zár egybe két, ekkor még egyező, de valójában ellentétes életelvet, amely idővel, mint a Bűnben láttuk, egymás ellen fordul. A mintatelep, a nő kezdeti igazodása férje ideáihoz a Cseresnyés című drámába mentődik át, s itt bomlik fel a családos idea is; az elveiért magányosan tovább küzdő férfialak a Villámfénynél című darabban jelenik meg; e magány feloldása a néppel való összefogásban, az új szövetségeszmény pedig a Győzelemben. A regény tervezett zárójelenetére — a testében-lelkében megrokkant Jó Péter haláltusájára, a kísérlet hattyúdalára — pedig nem nehéz ráismernünk e korszaka egyetlen történeti drámájában, a VII. Gergelyben, a száműzött pápa keserű végszavában: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot, ezért halok meg száműzetésben".

A társadalmi drámák hősei — mint Jó Péter, a Bűn Horváth Endréje — általában jó­módú középosztálybeliek, a napos oldalon azonban rosszul érzik magukat, szorongva szemlélik a társadalom árnyoldalait: „Itt hamis játék folyik", mondja egyikük, „a becsületes emberre elfogadhatatlanok a játékfeltételek [...] A társadalom hamisan keverte a kártyát. Az enyémbe rakott minden ászt: a többi sánsz nélkül indult. Olyan szerencsétlen korban születtem, mikor a társadalom rendjét nem fogadhatjuk el". Az egyenlőtlenség ellen azonban drámahősei egyénileg lázadnak: Nagy Imre: (Villámfénynél) ingyen rendel, a vagyonából kórházat épít a szegényeknek, Cseresnyés Mihály visszaadja a képviselői mandátumát, vagyonából telepet alapít, e társadalmi szigeten szeretné kinevelni a „jövendő fehéreit". Németh társadalomkritikája nem forradalmi tehát, hanem kivonulás, a kornak háttal való megállás, lényegében autonómiára törekvő, csak a lelkiismeretnek felelős magatartás. A dráma lehetősége az autonómia megzavarásából adódik; a hős életébe ugyanis ellentétes életelvek épülnek be, s a választás—vívódás—értékelés állapotába kerül. Autonómiája az ellentétes életelv kiiktatására ösztönzi (a házasság felbontására, szakításra); biológiai vonzalmai, társas-igénye, a szeretet, emlékek viszont bevonták őt is az ellentétes életelv körébe, tehát kettős — azaz: drámai — meghatározottságban él. Németh a drámákban kísérletezik e válságos élethelyzettel: egyik hőse szakít, s magányosan alapítja meg a szegények kórházát, a másik — ahogy a dráma címe is mutatja — Papucshős: a könyörület és a ragaszkodás legyőzi benne a férfihivatást, mint a harmadikban is, akit azonban öregkorban újra megszólítanak az ifjúkor eszményei, amelyek lányában is megfogantak, e szövetség juttatja kései győzelemhez. Kérdés, áthelyezhető-e másba, a gyerekekbe például az elakadt szülői ambíció? (Mathiász-panzió)

Németh László színpada „a forrongó magyar jövő vitapódiuma" volt a harmincas évek végén; a művekben nemegyszer oly meglepő, a korabeli színházban szokatlan hang szólalt meg, mint Pór Péteré a Cseresnyés 1938-as előadásán: „A népet nem lehet megajándékozni." „A népé az, amit kivív. Millió Cseresnyés s a legszebb lelki alamizsnálkodás sem pótolhatja azt a pillanatot, amikor a kormon és romon át egy kisemmizett ember a szabadba töri magát, feldicsekszik a felhőknek: elzavartam őket. Ami az övék volt, eztán az enyém." E korszak drámái között a legkésőbbi, a Győzelem (1940 decembere) érett művészi megformálása annak az új társadalmi szerződésnek, amit Németh egy akkori tanulmányában így határozott meg: „a magyar értelmiség önkritikában megtisztult részéből s az öntudatosuló munkásságból és parasztságból egy új politikai nemzetet csinálni, igazságosabb szerződéssel."

*

1945 után alapvetőn megváltozik Németh László személyes élethelyzete és pályaképe. Németh László tudta, hogy reformterveire, a minőségszocializmusról, harmadik útról szőtt „álmaira” ráborul a történelem. Látta azt is, hogy az idők véres vajúdásából milyen jövő születik. Ezt 1943 nyarán a Szárszói beszédben ki is mondta. S valóban, amire figyelmeztetett, és amitől óvott, 1945 után fokozatosan be is következett. 1948-49-re a szovjet típusú társadalmi berendezkedés, a sztálinizmus alakította ki Magyarország új társadalmi-politikai rendszerét.

Viszonyát az új rendszerhez két nagy regényébe kódolt ambivalens érzésvilág jellemzi: az iszony és az irgalom. Ez a kettősség, a szorongásos történelmi közérzet végigkíséri további pályáján, az iszonyon egyre inkább felülkerekedik az irgalom: futni tanítani, segíteni a sánta emberiséget.  Kompromisszum nélkül kereste az együttműködési lehetőséget, feladatokat vállalt ennek érdekében. Emiatt tartották, tartják többen is a Kádár-kor társutasának, jobbára félreértve, szándékosan elferdítve helyét, szerepét hatását. Második pályaszakasza, munkássága nem a rendszert, hanem a benne tipródó embereket építette, készítette fel az iszony világának távoli meghaladására.

Németh helyzetértékelésének kettősségét a Sámson című drámája tükrözi, ugyanakkor jelzi a feloldódást is. A drámát 1945 koratavaszán írta Békésen, s a Szárszói beszéd üzenetét kódolta benne. A dráma végső változata azonban csak 1957-ben készült el. Németh a malombörtönbe vetett Sámson hajának újbóli kinövését, ereje visszatérését, s eltorzulását írja meg: Sámson önpusztító, esztelen bosszút áll a filiszteusokon, az oszlopcsarnokot ledönti, egy romhalmaz alá temet mindent, amit „szíve szeretni" akart. Hiába mérsékli Jefte, hogy gondoljon népére, Izraelre, a megújult erőt tartalékolja hasznos munkára. Indulatai földrengése miatt azonban Sámson nem hallja a szavát. A darab „lírája" nemcsak Németh háború utáni testi-lelki megújulása, hanem a bizonytalanság is: talál-e kapcsolatot a korral? A mű nyilvánvalóan nem maradt érintetlen az 1945 utáni tíz évtől, amelyben nemcsak az bizonyosodott be – Németh László szavaival –, hogy „Magyarország az elmúlt évtizedben voltaképp szocialista állammá lett", hanem történelmi szorongása is. Németh pusztán a sérelmein is érezhette, hogy a szépen csengő eszmék alatt hazug a valóság. Beigazolódott az is, amitől 1943-ban, a Szárszói beszédben óvott: az osztályharc 1949—53 között személyi üldözéssé és meghurcolássá fajult. Az önigazolás is ülhette volna a diadalát Németh Lászlóban, a Sámsonban azonban ugyanazt a félelmét írja meg, amely 1956 őszén Sajkodról fölvitte Budapestre: „már ott állt előttem a veszély, a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva olyasvalamit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni." E személyes kiálláshoz, a Sámson művészi megformálásához emberi és művészi nagyság kellett, amely a személyességen túl az ügyre lát.

Németh László nézeteit létét érintő meggyőződésként szenvedte ki, nyilvánvaló, hogy „történeti" belátásból nem tagadta meg. A szocializmussal, mint a társadalmi szolidaritás és igazságosság eszméjével mindig is rokonszenvezett. A kérdés viszont az volt, amelyet már tíz évvel korábban felvetett Gaál Gábornak, a kolozsvári marxista folyóirat-szerkesztőnek: „ki tud-e tágulni akkorára a szocializmus, hogy az ilyenfajta emberség", mint az övé ,,vizeiben elkeveredhessék". 1945-ben lett időszerű ez a dilemma, s a válasz is egyértelmű volt: a „népi demokrácia”, a proletárdiktatúra, a „szocializmus” Németh kezéből évekre kiütötte a tollat, megélhetése érdekében a műfordítás gályapadjába kényszerítette. Száműzetése és aziluma helyszíne Békés, Hódmezővásárhely, majd Sajkod – távol az irodalmi-szellemi élet központjától.

Németh László pályaképe megváltozásában a társadalmi-politikai környezet változása mellett szerepet játszott az ötvenes évektől elhatalmasodó hipertóniája is. Ezzel magyarázható, hogy a „lélekmosdatás" mellett egyre hangsúlyosabb szerepet játszik az életműépítés tudatossága. A korábbi vázlatok, torzók kidolgozása mellett néhány új művét érezhetően e rendezettség-igény, az életmű belső kiteljesedése ösztönzi. Az egymást rohamszerűen váltó szépírói és tanulmányírói-esszéista korszakok alkotói láza viszonylag egyenletes, vegyes szépírói és esszéista tevékenységben folytatódik.

Az esszé továbbra is hangsúlyos, lenyűgöző a mennyisége is, de központi szerepet többé nem játszik, mint korábban. A lázas sietség, amely egykor jellemezte, most lehiggad. Korábban saját nyugtalanító kérdéseire kereste a választ, miközben korok és kultúrák hatalmas területeit vette szemügyre; most a jelenségek önmagukban is érdekelni kezdik, tárgyszerűbben mélyed el bennük. A változás itt a legszembetűnőbb. Csoóri Sándor az esszéírás Adyjának nevezte Németh Lászlót, s legjelentősebb tanulmányai valóban a legnagyobb sorskérdéseinket taglalták. A helyzet azonban megváltozott: a második világháború előtt a történelem fölé ideákat rajzolt, reformterveket szőtt, a magyarság és Európa viszonyát gondolta át. A magyarságra ólmosodó diktatúrában Don Quijote-i szélmalomharcot folytatni nemcsak értelmetlen, lehetetlen is lett volna, ahogy azt a Galilei című dráma világosan megmutatta. A vasfüggöny mögött Európát az „édenteremtő belátás” humánumában, a műveltségben, az emberi jóságban, a kisközösségekben kereste. A minőség forradalmára kísérletező ember, homo experimentator lett, „nemzetragasztó”, aki megpróbált (túl)élni segíteni.

A pályakép új eleme a műfordítás. Legnagyobb íróink hagyományosan műfordítók is voltak. Németh Lászlót azonban a kényszerűség vette rá: 1948 után, mint említettük, a diktatúra kiütötte a kezéből az írói tollat, csak a műfordítás biztosíthatta a megélhetését. De mint mindent, amibe belekezdett, hivatástudattal vállalta ezt is: a „gályapadból laboratórium” lett. A kényszerű néhány év jelentős fejezete a magyar műfordítás-irodalomnak. Shakespeare-t, Ibsent, Lorcát, Alekszej Tolsztojt, Goncsárovot, Jirášeket fordít, s Lev Tolsztoj — a nagy előd, s példakép — életművének csaknem a felét. S közben — ez Németh rendkívülisége — „önképzésül" jegyezgetni kezdi a megfigyeléseit; e tanulmányai a műfordítás elméleti-módszertani irodalmát gazdagítják.

Megváltozik epikája és drámái korábbi jellege is. A regények a Gyász mintáját foly­tatják; még három további „kozmikus-érzés", az iszony, irgalom, s az édenteremtő belátás nőszobra készül el, ezzel válik formailag és emberszemléletében is elrendezetté az epikája. Ahogy maga Németh emlegette, elkészült Medici kápolnája mind a négy nőalakja. A regények értelmezése, illetve az alakteremtés sajátosságainak megragadása érdekében egészen a Gyászig, illetve annak foganási idejéig, Németh László úgynevezett görögös kor­szakáig kell visszanyúlnunk (1930—32). Egy akkori, naplóformában írt Szophoklész-tanulmányából tudjuk, hogy Szophoklész drámáiban a benne lévő „lelki helyzet talál pontos megfogalmazásra", „Elektra, Antigoné, Philoktétesz" a lelke tartalmát „csodálatosan fedő szimbólumok". Németh megérzi a lehetőséget, hogy írói látomásként kavargó kaotikus lelkiállapotát cselekvő tendenciák zárt, egynemű, rokon típusává tagolja. Antigoné és Elektra „ellentétek és ikercsillagok" — írja, ugyanaz az érzés előbb a „mennyben, utóbb a pokolban". Antigoné a „nővérszerelem és az irgalom megszállottja", „az igazság tiszta hangja", Elektra pedig „az igazság rekedt hangja". Ha nem tudnánk magától Németh Lászlótól, hogy e felismerés hogyan segítette a Kurátor Zsófiban fűlő „rekedtes hang" miatt elakadt Gyász befejezésében, s hogy ugyanekkor, a Gyász tövén sarjadt az Irgalom is, a fenti néhány sor is elárulná, hogy a görögös korszak élmény-felszabadító, alkotás lélektani hatású. Németh László ekkor fedezi fel a benne munkáló impulzusok antigonéi–elektrai típusokká — lényegében archetípusokká — történő szétválasztásának művészi lehetőségét, s az írói pálya tágításának módját. Ugyanezt — lényegében a saját — életérzését ábrázolja majd a nőalakjaiban, hol a „mennyben", hol a „pokolban". Hősnői aszerint tipizálhatók, hogy a nemes, a környezettel nehezen elegyedő, önfeláldozó, segítőkész emberi szubsztancia milyen kapcsolatba kerül a környező társadalmi-emberi viszonyokkal. Boldogan tölti-e be a hivatását, megőrzi-e a nemességét, avagy elvadul, elburjánzik? Németh nőalakjaiban tehát egy szubsztancia eltérő — antigonéi és elektrai — lehetőségét írta meg; ő maga szenteknek, illetve szörnyetegeknek nevezte őket.

A négy nőszobor közül az első kettő a „poklot" járja, a Gyász után ugyanis az iker­darabja, az Iszony készült el (1947). E regény még következetesebben valósította meg a Gyász írói szemléletét és az élettani–erkölcsi–társadalmi meghatározottságot együtt görgető, tömbszerű megformálást. A lélektani realizmus új lehetőségeit mutatta meg Németh ebben a regényben, a második világháború utáni magyar prózairodalom hibátlan remekművében, amelyet számtalan nyelvre fordítottak le.

Az Iszony egy házasság létrejöttének s felbomlásának a története, ahogyan a hősnő, Kárász Nelli végigéli. A regény különös értéke, hogy a férje — akit Nelli szemével látunk — nem ellenszenves; kissé felszínes látszatember ugyan, de szemrevaló és vonzó, folyton a felesége kedvét keresi. Nelli egyéniségéhez, elvárásaihoz viszonyítva silányabb csupán az értékvilága. A hiba tehát a kapcsolódásban van, s nem az asszonyban, illetve a férjében önmagában. Nelli életében a fordulópont mindig akkor következik be, amikor valami tehetetlenné, bénává teszi, nem tud ellenállni, ellenkezni. Így hatol be idegen elemként a férje is az életébe. Váratlanul meghal Nelli apja, a pusztán egyedül maradt özvegy és a lánya, s gazda nélkül a bérlet: Sanyi a magukra maradottak gyámolításával éri el a házasságot. Nelli később is úgy él „mint ahogy a kő esik". Az író jellemezte így a hősnőjét, több külföldi kiadás címe is e hasonlat lett. Kezdetben Nelli lehetőségei korlátlanok, míg végül, mint Kurátor Zsófié is, egyetlen sorssá kövesednek. A nemes, tartózkodó hűvösség, nőiesség iszonnyá torzul, amely az anyai ösztöneit is átjárja: fiában is taszítja a férj meggyűlölt vonása.

Németh László két újabb regényében (Égető Eszter, 1949; Irgalom, 1964) a tragikus, rideg, komor szoborpár derűsebb ellenalakjait mintázta meg. Az Égető Eszter — a hősnő neve a cím, az ő élete a téma — nagyobb ívű, ötven év magyar történelme a háttere, a századelőtől a negyvenes évek második feléig, a szovjet típusú fordulat évéig. Égető Eszter „a körülötte támadt életfolton" próbál valami édenkertfélét teremteni. Akárhová vetődik, „mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követő szép kis közösséget alakítson belőlük". A regény kilenc fejezete kilenc meghiúsult kísérlet, az „élet újra és újra lesodorja a hálóit".

Az Irgalom kisebb időívben, az 1920-as évek elejének társadalmi–emberi–egyetemi viszonyai között bontja ki a címben jelzett érzés – az irgalom – kialakulását egy orvostanhallgató, Kertész Ágnes figurájában. Németh László a műveiben — említettük már — többnyire valamilyen negatív érzését írja ki. Égető Eszter és Kertész Ágnes világosabb, derűsebb változata, ellentéte, némiképp tagadása is a korábbi két nőalaknak. A szépírói világ kitágul, befogadja Németh valamennyi „lelke tartalmát fedő" szimbólumát. Az utolsó regények, ha beszélhetünk ilyesmiről egyáltalán: a regényírói pálya katarzisát hozzák. Az Égető Eszter a szerepet ajándékozza meg a kegyelemmel; Eszter lelke a bukások során érik be, belenyugszik a kudarcokba, s még mindig marad tartaléka, hogy higgye: tágabb – társadalmi, nemcsak családi – körben kell (és lehet) újraszőni az életet. Az ember, Eszter maga azonban „megváltatlan" marad, belenyugszik, de nem nő bele a szerepébe. Az érzés katarzisa az Irgalomban következik be. Kertész Ágnes önfeláldozó szolgálata, amellyel szülei, ismerősei megromlott élete körül serénykedik, eleinte lefojtja az érzelemvilágát, később azonban értelem és érzelem egy új minőségben — az irgalomban — oldódik fel. A regény zárójelenetében, miután Ágnes csaknem mindent odadobott már környezete elvárásainak, végül a legtitkosabb, ellenőrizhetetlen sugalmát, a szerelmet is megkísérli befogni a szerepébe. Egy nyomorék fiút fog kézen, hogy meggyőzze, ő is tud futni. A végső, önfelszámoló áldozat váratlan irgalom. Ágnes, érzelmeiben, ösztönében is megtisztul: „Feri hőkölve húzta vissza a kezét. De Ágnes hűvös, erős keze rákapaszkodott, s minden ujja egy unszolás volt: ne félj tőlem, nem nevetlek ki [...] Ferinek [...] lépést kellett tartania vele. Az arcán, ahogy hibás lábával kaszálva ott igyekezett mellette, előbb bosszúság volt, majd mint a morc gyerekén, akit csiklandoznak, már nevetés is, s végül, hogy Ágnes nem gyorsított többé, s ő csakugyan vele futott: szégyenlős élvezet. A melle fújt; a nyitott száj mélyiből a félig kéjes, szégyenlős nevetéstől szorítva kilátszott a nyelv; a nagy orr körül a két szem részegen kancsalított. Nagyon, nagyon csúnya volt szegény. De Ágnes, ahogy egy lépéssel előtte futva nézte, bátorította, olyan különös gyöngédség szállta meg iránta, amilyen talán az apja iránt sem; nővéri szánalom, embertársi szeretet, asszonyi pártfogás körülírhatták csak ezt a gyöngédséget."

Németh László drámáit 1945 után a történeti téma uralja, nyilvánvalóan a kódolás lehetősége miatt. A kísérletező kedv azonban itt is diadalmaskodik: a bibliai témájú példázatokban — Sámson, Négy próféta, József és testvérei — kipróbálja a Magyar ritmus című tanulmányában kifejtett verselés (a tagoló vers) drámai alkalmazását.

Németh történeti drámáinak a nagy emberség a góca, hősei az emberiség és a magyar történelem kiválóságai (Husz János, Galilei, II. József, Gandhi, Puskin, Petőfi, Szé­chenyi pl.), visszatérő témája: a nagy, különleges egyéniség erkölcse, igazságszeretete. Németh nem tulajdonít különleges erkölcsöt a nagy egyéniségeknek — hasonlóan Bertolt Brecht Leben des Galilei című drámájához. Német Galileije mondja: „Az erkölcsi törvény nem ismer tudóst és tudatlant, vagyonost, szegényt. Akármi van a fejemben, a Sínai-hegy nekem sem adott külön tízparancsolatot."

A Galilei című dráma — egyet talán érdemes közelebbről is szemügyre venni — az idős, inkvizíciós eljárás alá vetett Galilei történetét dolgozza fel. Galilei életet szerető, fabrikáló ember, nem akart sosem összeütközni az inkvizícióval, de amit az eszével megfogott, nem tudja elereszteni. Az igazság „kikandikál" belőle, ez sodorja bajba. Az inkvizíció célja: Galilei teljes megtörése. Nem akarnak vértanút csinálni belőle, sőt, erkölcsi hullaként szeretnék visszaadni példaképüket a kopernikánusoknak. Tanainak visszavonása előtt Galilei lelkében nagy súlyok inganak. Döntésével az életét – s ezzel megíratlan fizikáját menti, de végül rá kell döbbennie, hogy ami miatt megalkudott, az olasz tudomány fejlődése nincs többé egy főhöz, a személyéhez kötve.

Németh László szándékát jobban megértjük, ha a Galileit (1953) összehasonlítjuk a Petőfi Mezőberényben (1954) című egyfelvonásosával, amely a fenti téma variációja. Németh Petőfit a segesvári csatába indulás előtt, Mezőberényben ábrázolja. Petőfi, bár a további harcot kilátástalannak találja, újra visszautazik a csatatérre. Ezzel lényegében az „öngyilkosságot" vállalja, de benne is Galilei mérlege leng: mi a nagyobb szolgálat, a lélegzetelállító következetesség, avagy a túlélés; egy nagy erkölcsi példa, avagy az átmentett talentum.

Galilei és Petőfi lehetősége, erkölcsi felelőssége azonos, mindketten nagyobb ér­dekek nevében döntenek, bár eltérő utat választanak. A két darab együtt a választás tragikus jellegére hívja fel a figyelmünket, pontosabban azt jelzi, hogy nincs választási lehetőség, csupán azt lehet mérlegelni, mi a kisebbik rossz. Németh összetett látását igazolja, hogy – bár Petőfi döntése rokonszenvesebb –, Galileit sem tudja megrovó, Petőfit pedig hősi lélekkel szemlélni.

Németh László keserű világlátására vall a két darab környezetrajza. Az inkvizíció mechanizmusában Galileivel együtt érző, sőt, egyetértő emberek ülnek, a gépezet mégis kitűnően „őröl"; Petőfi családi-baráti körben olvassa ki a szemekből a kételyt és gyanakvást: „Lássuk, hogy váltja be Petőfi Sándor a váltót. [...] amelyet a világszabadságnak adott". Nincs, aki tehetségét óvná, marasztalná, visszatartaná a végzetes úttól Bem táborába, Segesvárra.

A nagy egyéniség, s a hozzá méltatlan környezet Németh László fájó, személyes élménye. 1945 előtt is, után is furcsán hányódott a részvétlen hívek, ideológiai ellenfelek, „pártfogók” között.

Németh társadalomtól megcsömörlött hősei az 1945 előtt írt drámáiban (Győzelem, Cseresnyés, Mathiász-panzió) kis utópisztikus közösségbe menekülnek, a jövő számára készítenek új Noé-bárkáját. Az 1960-as évek nagy társadalmi eróziója, az életformaváltás, a hagyományos életforma, családok felbomlása idején formálódik meg Németh Lászlóban a „nagycsalád” ideája: „Az egész társadalmat kell egy családként újjáalapítani” (Égető Eszter). Németh a témát drámai trilógiában dolgozta fel. (Nagy család) Hősnője fizikus, de pályáján, mint nemegyszer a dolgozó nőkén, lemarad. A tudományszaka s a családját összetartó, megszépítő női hivatás túlzott terhet ró rá, az élet is cudarul fizeti ki: gyermekei baleknak nézik, a férje elhagyja, mindannyian kihasználják. A kiscsalád széthull, az erő viszont, amely „egy zülleni indult kis családot már nem tarthat össze, mint a felszabadult atomerőmű" egy nagyobbat, a vér szerinti helyett igazibbat vonz magához. 

A háború után visszatért erő, minden tipródás, üldözés ellenére sem torzult el Németh Lászlóban. Az ő jeftei magatartása, az ész józansága vele szemben is eloszlatta az ellenséges hangulatot, a kételyeket, a történelmi korrekció pedig őbenne a szorongásokat, így teljesedhetett ki 1945 után a kor ellenében és a kor áramában Németh László nagyhatású írói pályája.

Napjaink,