Szerkesztőváltás a Napjaink élén (1990)

Hozzászólás Gulyás Mihály nyilatkozatához
 
A Napjaink működési zavarairól elmondtam és leírtam már mindazt, amit a maga idejében ki kellett mondani. Akkor némák maradtak azok a hangok, amelyek közül csak most szólalt meg néhány a nyilvánosság előtt, az Észak-Magyarországban. Érthetően semmi sem késztet, hogy belebonyolódjam régi, ásatag dolgokba. Gulyás Mihály (1962—1975 között a Napjaink főszerkesztője) nyilatkozatát olvasva azonban a legutóbbi Látókör-összeállításban (1989. december 30.), mégis szót kérek. Gulyás ugyanis egy állítólagos személyi ellentétről beszél a Napjaink 1975-ös szerkesztőváltása kapcsán. Beállítása pontatlan, mégsem helyreigazítási szándékkal fogtam tollat. Legfeljebb annyit hadd fűzzek hozzá: a Napjaink közügyeit egy olyan korszak fokozta le magánviszállyá, amely a főszerkesztők egyszemélyi felelőssége és egzisztenciális függősége révén cenzúrázta az irodalmat, amely a politikai másként gondolkodókat pszichiátriai intézetbe zárta, s hadd ne soroljam tovább. Úgyhogy még szerencsés is az, akit csupán személyeskedés hírébe kevertek. Szomorú, sivár, kedvetlen korszak volt az a jól ismert motívumokkal.
A Napjaink konfliktusai a kulturális élet politikai beágyazottságával, az irodalmi önkormányzat hiányával függtek össze. Ahogy most végigpergetem magamban az emlékek karcos képeit, szomorúan élem át újra a 15 évvel ezelőtti kudarcot: a laptulajdonos (megyei tanács) a kulturális politika eszköze és kiszolgálója lett saját lapja érdekei ellenében, a Napjaink szerkesztősége pedig oldott kéveként hullott szét, feladva belső szolidaritását és önbecsülését, nem tudott közösséggé válni, hogy az irodalmi értékek és érdekek mentén az esedékes változásokat kikényszerítse.
A Gulyás Mihály által emlegetett szerkesztőváltáskor személyi kérdések torlódtak rá a Napjaink tartalmi–formai megújítására. Az utódlásnál nagyobb — az igazi — tét a formátumváltozás volt. A lap nagyalakú újságformában jelent meg, szűkös terjedelemben. Lépésváltásra volt szükség, s ennek ritmusa látszólag jól alakult: 1974 tavaszán a megyei tanács döntött a változásról, a szerkesztőség nyárra elkészítette a terveket, azt hittük, semmi akadálya, hogy 1975 januárjától új formában, bővebb terjedelemben jelenjünk meg. Őszre azonban váratlanul (?) mindent eluralt a „káderkérdés", személyi garanciára volt szükség, hogy a nagyobb terjedelmű, új formátumú, hatékonyabb lap nem tér majd le a kulturális politika vonaláról. A formá­tumváltásra végül is csak négy év késéssel, 1978 januárjától került sor; ezzel kezdődött a Napjaink lecsúszása. S ahogy elszalasztódott a teremtő munka, úgy uralkodott el közöttünk a megalkuvás, rossz hangulat, félelem.
Lehetne tehát, de nem Gulyást akarom kiigazítani. A tanulságok miatt idéztem csak emlékezetünkbe ezt az egyébként gyors feledésre méltó korszakot. A Napjaink körül kialakult mai helyzet ugyanis sok tekintetben hasonlít az 1975 előttihez. Szerkesztő (le)váltás várható újra a Napjainknál, mi­közben átalakulóban van a folyóiratok kiadásának, támogatásának és irányításának az egész rendszere. Megint személyi és szerkezeti kérdések torlódnak tehát egymásra. A személyi kérdés régi keletű, ítélje meg ki-ki, mióta időszerű. Új viszont a szerkezetváltás: a kultúra eddigi „államosított” kereteinek lebomlásával, s a szakmai önkormányzatok megjelenésével függ össze. Nem Napjaink-ügy csupán, hanem országos változás, ennek keretében érdemes újrafogalmazni, átgondolni a térségben megjelenő lapok — a Napjaink mellett a Borsodi Szemle és a Borsodi Művelődés — helyzetét, feladatait, perspektíváit. Nem egyenként, s nem a lapok (vagy szerkesztőjük) sorsa felől, hanem összefüggésükben, a régió szellemi–kulturális–publikációs igényeiből kiindulva. Nem gaz­dasági kényszerlépésként, hanem új távlatokat nyitó, teremtő munkaként.
Hosszú mozdulatlanság után a szél megindult. A Napjaink körül frissül a levegő, valami változás készül. A módszerek azonban a régiek, semmi jót nem ígérnek. Megújulás helyett fejvadászat kezdődött a lap főszerkesztője ellen, hallani lehet róla, hogy érvek gyűlnek és dolgozatok készülnek annak bizonyítására, amit már mindenki régen tud és közszájon forog. Közben semmi jele annak, hogy az irodalom önkormányzati szellemben maga rendezze ügyeit. Félő, hogy az egész „megújulás” nem lesz több személycserénél. Pedig most nem a „hatalomváltás”, hanem a regionális folyóirat-szerkezet újragondolása a legégetőbb. Nincs helye semmi rögtönzésnek, kapkodásnak, érzelmi megközelítésnek, egyéni ambíciók megszűretlen érvényesülésének. Szükség van viszont minden véleményre, higgadtságra, hogy felszínre jöjjenek az ötletek, köztük akár elvetélt, útszélre vetett korábbi koncepciók is a Napjaink, a Borsodi Szemle, a Borsodi Művelődés berkeiből. Szükség van rá, hogy még a döntés előtt hallathassák hangjukat, harcoljanak a létükért azon lapok szerkesztői, amelyeket a híresztelések szerint megszüntetnek. Szükség van valamennyi egyéni készség ismeretére, hogy a közösség kiválaszthassa belőle a legmegfelelőbbet. Létkérdés, hogy megőrződjenek, ha nem is feltétlenül ugyanazok a lapok, de eddigi értékeik mindenképpen, és megőrződjön a funkciók szerint tagolt, különböző periodicitású és formátumú lapokból álló folyóirat-szerkezet. A vélemények felszínre hozása, ütköztetése és egységbe foglalása kétségkívül kitolhatja hetekkel–hónapokkal a főszerkesztőváltás (amúgy is jó ideje húzódó) megoldását, ugyanakkor új minőségű folyóirat-struktúra, új kiadási-szerveződési feltételek teremthetők, amelyek e lapok jövőjét is biztosítanák.
Közös gondolkodásra, szakmai fórumra van tehát szükség, valamennyi érdekelt (laptulajdonos, kiadó, nyomda, szerkesztőségek, publikálók, s lehetőleg az olvasók) bevonásával, hogy a politikai mesterkedések miatt megosztott érdekközösséget a régió javára, szellemi életünk továbbmozdulásáért visszaállítsuk.
Észak-Magyarország, 1990. január 27. 9. oldal