Kedves Lajos!

Kedves Lajos!

 

A kísérlet, hogy újra munkakapcsola­tot alakítsunk ki, rövid életűnek bizo­nyult. A mind sűrűbben jelentkező problémák miatt az év elején megálla­podtunk abban, hogy összeszedem és le­írom az Égtájak rovattal kapcsolatos észrevételeimet. Időközben Te felmondtad az együttműködést, s fensőbbséges gesztussal – ahogy írtad – felmen­tettél a rovat körüli problémák levélbe foglalása alól. Ezek persze nem az én ví­vódásaimból, lelkiismeret-vizsgálatom­ból adódtak, ahogyan azt Te beállítot­tad, amelynek számbavétele alól bárki is felmenthetne. Tartozom azzal magam­nak, jó- vagy rosszhíremnek, de tarto­zom neked, a Napjainknak, a szerkesz­tőbizottságnak is, hogy megmondjam: mi is volt a kifogásom, mi is tette szá­momra – újra – kétségessé a veled való együttműködést, s végül is hogyan, mi­ért szakadt meg a munkakapcsolatunk.

Szánalmas az a főszerkesztő, aki nem ve­zetőként áll egy összehangoltan működő kis közösség élén, hanem magát helyet­tesíti be ebbe a közösségbe, más egyéni­ségek kirekesztésével, aki képtelen má­sok munkáját elfogadni, mert magát tartja nemcsak a legjobb költőnek és a legbölcsebb főszerkesztőnek, irodalom­politikusnak, hanem a legbiztosabb esz­tétikai judiciumú ítésznek, sőt, a legértőbb tördelőszerkesztőnek is. A sajtó­törvényben megszabott egyszemélyi fe­lelősséged körén belül nem tűrsz meg egyéb, alárendelt, tehát korlátozottabb felelősséget és beleszólást, vélemény­ vagy ízlésbeli másságot. A Napjaink tör­delése, amire Te alighanem a legbüsz­kébb vagy – provinciális és rossz. Sze­gény Garai Gábor tolta félre nemegyszer azzal a lapot, hogy nem is lenne olyan rossz a Napjaink, de olvashatatlan, ehe­tetlen a rossz tördelése és szerkesztése miatt. Elnéztem például a legutóbbi szá­motokban (87/12.), ahogyan a saját ver­seidet tálaltad, ahogy az oldal tetején, középen árválkodik, fityeg egy versed maradéka, néhány áthozott sora. Ez a megoldás kb. jelzi is a hozzáértésedet, pontosabban az érzékedet és a tördelé­sed színvonalát. A magad ügyében, dé­delgetett verseid elhelyezésében nyilván gondos voltál, s a legjobb megoldásra tö­rekedtél. Szánalmasan sikerült, nem be­szélve arról a szemérmetlen szerénytelenségről, ahogyan Jánosy Istvánt ma­gad alá szerkesztetted. Ennek az autokratizmusodnak a nyomát viseli a Napja­ink minden száma, s ez tette mind ke­servesebbé a veled való együttműkö­dést. A kisebb-nagyobb, érthetetlen és követhetetlen, kötözködésszámba me­nő, elvileg nem indokolható „csak azért is” beavatkozásaid valószínűleg jelzések voltak, amelyek azt üzenték, hogy ott minden a Te elképzelésed és akaratod szerint történhet csak, más szándék nem integrálódhat, legfeljebb beledarálód­hat a Napjainkba. Rám nem rovatszer­kesztőként, hanem udvari anyagszállító­ként volt inkább szükséged, a portékát magad akartad elrendezni, átválo­gatni. Valami félelem is kiérződött e ki­csinyes, kisszerű magatartásból, hogy valaki elveszi tőled a féltve dédelgetett játékszeredet. Már régen megfigyeltem, hogy a Napjaink téged nem az irodalom­ban való élénk jelenlétre ösztönöz, nem teremtett eleven és élénk kapcsolatot pályatársaiddal, hanem jószerivel kime­rül az így-úgy megszerzett anyagokkal való eljátszadozásban. Már a gondjaim jelzése után intettél arra az egyik leve­ledben, hogy a lapnak kell alárendelni a rovatot, s nem a rovatnak a lapot. Ez szofizmus, számomra nem rokonszenves hang és érv, rossz megközelítése a fel­merült problémáknak, amivel nem tu­dok mit kezdeni. Egészséges az, ha má­sok elképzelései számodra általában in­kább csak „sérelmet” jelentenek, főszer­kesztői jogaidat érzed megcsorbítva a közös gondolkodás, közös munka öröme helyett?

Az már szinte törvényszerű következ­mény, lélektanilag is, hogy az autoritárius magatartás apológiát vár másoktól. Téged dicséret illethet csak, nem bírá­lat. Jellemző epizódja együttműködé­sünknek, hogy amíg lenyeltem a kifogá­saimat, szépen közölted, és jól megfizet­ted az írásaimat, a gondjaim finom jel­zése után viszont áldozatul esett például a Termés című folyóiratról készített ta­nulmányom, amelyet a lap alapításának 50. évfordulóján, 1987 márciusában akartál közölni, de hogy, hogy nem, nem fért bele a számba. Ezt nem magam miatt sajnálom, hanem az ügy miatt, a helyi folyóirat-kísérletek egyik legérté­kesebbje volt, kár, hogy a szeszélyeid­nek esett áldozatul maga a Termés és Hajdú Béla emlékezete.

Úgy tapasztaltam, hogy zárt egyéniség vagy, s konzervatív; megzavar, zavar a nézetek, elképzelések ütközése és meg­vitatása. Hiányzik belőled az együttmű­ködési készség, a nyílt szó, födetlen arc; rejtőzködsz, kitérsz, bujkálsz, s közben, mint saját birtokodon, a birtokon belü­liek kizárólagosságával teremtesz kész helyzeteket, a szerzők és szerkesztőtár­sak tudta nélkül. Igen, egyik legnagyobb hibád, hogy a szerzőket nem becsülöd, semmibe veszed nemegyszer.

Az apró jelek nemcsak a jó szerkesztő emberi tényezőinek hiányára utaltak, hanem eltérő gondolkodásmódra is a fő­szerkesztői felelősségről. Számomra kétes értékűek voltak és lesznek azok a döntések, amelyek nem elvi jellegűek – sajnos, az Égtájakat érintő döntésed egyike sem volt elvi-eszmei alapon meg­indokolható. Nem azt mérlegelted, hogy mit mondtak-írtak, hanem azt, hogy ki mondta. Hullámlovas-ösztönökre, refle­xekre épülő főszerkesztői magatartás ez, amely nem az irodalom érdekeire van te­kintettel, s amikor látszólag politizál, csupán fenn akar maradni, a szélárnyé­kot keresi, s nem a közösség, a polisz ügyeit képviseli. Kivár a vállalások és (az általad egyébként sokat hangozta­tott) vállalkozások helyett.

Emlékezetedbe kell idézzem, hogy az irodalompolitikai jellegű döntéseidet, amelyek kizárólagos főszerkesztői jogai­dat és felelősségedet érintették, függet­lenül attól, hogy hogyan gondolkodtam róluk, nem vitattam; vitatni nem is lett volna értelme. Az együttműködésünk nem emiatt vált számomra kérdésessé, hanem azért, mert a fentebb vázolt sze­mélyiségjegyek nem társultak egy fő­szerkesztőtől joggal elvárható irodalompolitizálással. A veled való együttműkö­désünkben kikezdődött és veszélyezte­tetté vált szerkesztői egyéniségem és programom. Vallom ugyanis, hogy iro­dalom és politika nem egymásnak szol­gálóleányai, s a viszony közöttük nem függőségi, hanem kölcsönös, s mindket­tőt meghatározza az a közös nevező, amelyen, mint számlálók (szolgálók) áll­nak: egy nép, egy nemzet ügye, s legfőbb programunk, hogy ezt a társadalmat mi­nél-szélesebb néptömegek javára, mind szabadabb normák között, a jólét elér­hető fokán rendezzük be. A szocializ­mus ügye tehát.

Épp abban az időszakban, amikor az Égtájak rovat összefűzött bennünket, az irodalompolitika elbizonytalanodott, s irányítási válsággal küzdött. Épp Te emelted ki címként a Napjainkbeli nyi­latkozatom fölé, hogy a válságnak kihí­vásnak kell lennie. A szerkesztői felelős­ségről ma is úgy gondolkodom, ahogy akkor írtam: „Az irodalom ma válsággal küszködik: megújulás, reformszellemű építkezés helyett valódi feszültségek és szánalmas műviharok, pozícióféltés és klikkharc korbácsolják fel a kedélyeket, s a bizalmi válság nemcsak az írói cso­portok között éleződött ki, hanem poli­tika és irodalom között is. Egy folyóirat számára e válság kihívás kell legyen, hogy bizonyítsa: nem tehetetlenül és te­hetségtelenül hányódik a viharzó hullá­mokon. A Napjainknak, közelebb kor­mányozva az irodalmi élet középpontjá­hoz, a nyugtalanságok közepette is „ha­józni kell", sokszor talán irányjelzések nélkül, kritikus helyzetekben önálló helyzetmegítélésre hagyatkozva, az egész irányában tájékozódva, az értékek egyezségére, s a szellemi életen belüli jószolgálatra törekedve."

Hadd tegyem ehhez hozzá: szerkesz­tőként csak az egész – az irodalom – szol­gálatára és az értékek egyezségére érde­mes elszegődni. A Te főszerkesztői gya­korlatod és döntésmechanizmusod vi­szont az egész szolgálata helyett inkább csak az egyféle közvetítés lehetőségét engedte volna meg. A négy összeállítás szelleme, beszélgetéseink, a már kiadott megbízások híven tükrözik, hogy rova­tomban nemcsak a népek között, hanem a hazai szellemi életen belül is jószolgálatra törekedtem. Olyan szerzőket hoz­tam, s készültem összehozni – képlete­sen szólva – egy társaságba, akik egye­lőre talán le sem ülnének egy közös asz­tal mellé. Biztató jelnek vettem, hogy e közvetett érintkezésnek – személyemen és a Napjainkon keresztül történt össze­kapcsolódásnak – nem akadt ellenzője, ami közeledési hajlamot, vagy legalábbis növekvő toleranciát, a közelítő szán­dékok megbecsülését jelzi. Hogy egy nagy izgalmi góc végletesen szembenálló szereplőit említsem, egyezségem volt (van is, tulajdonképpen) P. Szűcs Juli­val és Kulin Ferivel is. Számomra nem az „ille dixit" a mértékadó, hanem a mű, az írás. Sohasem azt mérlegeltem, hogy XYZ hova tartozik, miféle körök, maffiák, klikkek vagy alkotói közössé­gek, műhelyek tagja vagy ellenfele, ha­nem a gondolatait, az esztétikai értéke­ket (azok törvényszerű sokféleségét). A közvetítésnek ez az elfogulatlanság a hi­tele, s azt hiszem, hosszú távon ez segíti nemcsak az irodalom érdekeit, hanem az irodalomirányításét is. S nem a belső fél­elemből vezérelt angazsáltság valamiféle elképzelt hivatal általad feltételezett elvá­rásainak. Te rázósnak érzed Köpeczi Bélával egy számban közölni Nagy Gáspárt, neked nem kell Bíró Zoltán, mert hallottál valahol, valamit kondítani, mert nem a művekre, hanem a mel­lékkörülményekre figyelsz.

Úgy gondolom, hogy szándékaink szerint mindketten elkötelezett, politi­kus irodalmárok vagyunk, mégis, más kor gyermekei; Te a szocializmus sztálinista–rákosista levegőjéből többet szippantottál annál, hogy ki tudnád lehelni magadból, átitatta a lelkedet és az agya­dat, észjárásodat, én viszont a demokra­tikus szocializmus híve vagyok.

Az irodalmi élet szánalmas műviharát főként a pozícióféltés és a klikkharc kor­bácsolta fel. Szerkesztőként csak az egész szolgálatára és az értékek egyezsé­gére érdemes elszegődni, s ennek a felté­teleit nem érzem megnyugtatónak. Köz­vetíteni egyfelé nem lehet.

A rövid életű rovat élettörténetéhez hozzátartozik, hogy a kapcsolatot én ke­restem Veled és a Napjainkkal, én ajánl­koztam, s ajánlottam az együttműkö­dést. Ami most történt, tulajdonképpen része egy tágabb jelenségkörnek, a Nap­jainkhoz fűződő viszonyomnak. Annak, hogy 1975 óta, amióta Te vagy a Nap­jaink főszerkesztője, csak elszórva je­lent meg egy-egy írásom, a döntő oka az, hogy ösztönzést, megrendelést tőled, il­letve a laptól nem kaptam. A lapban ol­vasható néhány írásommal rendre én je­lentkeztem. A közlésük csupán annak köszönhető, hogy éppen jó hangulatban ért, s a közeledésemet eléggé hízelgőnek ítélted meg önmagaddal kapcsolatban. Hadd írjam le a legfrissebb esetet, amely nagyon is jellemző rád. Novemberben ünnepeltük Gál Sándor 50. születésnap­ját, Sanyit én szerveztem-kötöttem első­ként a Napjainkhoz, s azóta is bensősé­ges, jó viszonyban vagyunk, szerettem volna, ha a Napjainkban én köszönthe­tem. Te elzárkóztál ettől. Fülembe cseng, amit másfél éve mondtál, midőn nagy nehezen meggyőztelek, hogy a Napjainknak köszönteni kell Kabdebó Lórántot az 50. születésnapján: „azért ezután sem kell szeretnünk Kabdebót”. Mennyi érték veszett el a Napjaink szá­mára azzal, hogy Kabdebóval így meg­változott a viszonyod, miután ő meg­szűnt téged, a viselt dolgok miatt, ajnározni.

Azt is le kell szögeznem, hogy az Égtá­jak rovatot, és az együttműködésünket végül is Te mondtad fel. 1987 tavaszán közös megegyezéssel függőbe tettük a rovatot a felmerült problémák számba­vételéig és tisztázásáig. Meg kell monda­nom, Te akartad a folytatást, s vártad az írásos számvetésemet. Én viszont késle­kedtem, nem restség, renyheség, takti­kázás vagy miegyéb volt az oka. Inkább a fogáskeresés, hogyan közelítsek, ho­gyan találjam meg a megfelelő hangot, amely alkalmas arra. hogy a folytatást elősegítő módon, az együttműködés ja­vára tisztázzuk a tisztáznivalókat. Tekin­tettel kapcsolatunk kis tűrőképességére, próbáltam megrágni minden szót, ki-ki­mondva, hogyan is hallatszik majd a Te sajátos hallójáratodban, nehogy beletiporjak nagy és apologetikus magatar­tásra berendezkedett lelkedbe, ami így a mégoly egyszerűnek tetsző dolgok egyeztetését is eleve lehetetlenné tenné. Te türelemmel vártál erre a levélre, én pedig rendre küldtem újabb leveleimet, s a jelzéseket, amelyek egyértelműen utaltak az együttműködési szándék fenntartására. Ilyen értelemben értesí­tettem a közlésre váró szerzőket is, köz­ben újabb anyagokat is szerveztem, sőt, küldtem neked is. Közben Te – nyilván megunva a várakozást – anélkül, hogy ezt jelezted volna, feltetted volna a kér­dést, hogy folytatom-e, készítem-e a számvetést, vagy mi a csuda lesz – meg­jelentettél egy Égtájak összeállítást, 1987 nyarán. Azt a szándékodat segíten­dő, hogy amíg dűlőre jut bennünk az együttműködési készség és lehetőség, a folyamatosság jegyében továbbszerve­ződjön az Égtájak rovat, s tekintettel a szerzők érdekeire is, a nálam lévő összes anyagot a rovat javára a rendelkezé­sedre bocsátottam. A válasz és a köszö­neted az „elbocsátó szép üzenet” volt, megköszönted, magad és szerkesztőtár­said (?) nevében az együttműködést, s jelezted, hogy nem tartasz igényt a szám­vetésre. Azt gondolom most is, ahogy akkor megírtam: elkapkodtad, elhamarkodtad ezt a döntésed. Ebben az októ­ber 5-én kelt levelemben megírtam azt is, hogy „minden személyes érdekem a szakítás, a rovat felmondása mellett volt, a Napjaink és Miskolc ügyében azonban az én személyes érdekeim nem sokat számítanak. A problémákat meg­beszélve folytatni kívántam az együtt­működést, s ennek jele volt a hat hónap vívódás, ahogy írod leveledben. A kifo­gásaim szimpla számbavétele ugyanis olyan „számla”, amit ha benyújtok, nem valószínű, hogy növeli benned az együtt­működési készséget, s én dolgozni akar­tam a Napjainkban, a Napjainkért, s nem számlákat kiállítani és benyújtani. Ezt fejezte ki a késlekedés – s a folyama­tosságot próbálta segíteni, s a szerzők ér­dekeire volt tekintettel, hogy a közben felgyűlt anyagot, addig is, amíg higgad­tan megbeszélhetjük a megbeszélendőket, használhasd.”

A levelemet így fejeztem be: „Megkö­szönöm a négy összeállításra kiterjedő, s végső soron akár sikeresnek is tekint­hető együttműködést a szerkesztőség­nek, s neked is; sajnálom, hogy a rovat lendülete a számomra elfogadhatatlan, vagy legalábbis szó nélkül nem hagyható szerkesztői gyakorlat miatt megtört, de még inkább sajnálom, hogy nem sikerült a problémákat tisztázni, s olajozottabban folytatni az együttműködést. De er­ről már nem én tehetek."

Befejezésül, most is csak azt ismétel­hetem, hogy köszönöm az együttműkö­dést; talán az sem baj, hogy végül tiszta vizet sikerült öntenünk a pohárba. Egy­más elől azonban nem térhetünk ki, s al­kati, eszmei, erkölcsi felfogásbeli kü­lönbségeink nyilván befolyásolják majd a kapcsolat formáját, de nem tántorít­hatnak el – engem legalább is – a közös ügyekben kötelező tárgyilagosságtól. Valószínű, mint tördelőszerkesztőről a továbbiakban sem leszek rólad nagy vé­leménnyel, várom azonban a verseidet, hogy azokat, a sikerültebbeket ajánlhas­sam átvételre a Látóhatárnak. A to­vábbiakban Miskolchoz kötődő felada­taimban keresni foglak majd: tartozunk egy magnetofon-beszélgetéssel a mis­kolci irodalmi életre vonatkozólag, mú­zeumi céllal. Az is biztos, hogy érzelmi okokból nem fogok elzárkózni a Napja­ink-béli szerepléstől; az, hogy írásom lesz-e, s mennyi, nagyobbrészt a Te szándékaidtól és készségedtől függ majd.

Valaki, aki ismerte közös szerkesztő­ségi múltunkat, az újabb együttműködé­sünk hírére megkérdezte, hogy jó lesz-e az nekem, s tudom-e, hogy megszakadt szerelmet és kihűlt levest nem szabad új­ramelegíteni. Azt is gondolhatjuk egy­másról és magunkról, hogy kutyából nem lesz szalonna. Én mégis erősebben szeretném gondolni: hagyjuk, hogy megváltozhassunk. Ez a számvetés – ha kegyetlen is – alkalmas lehet, hogy ki-ki elgondolkodjon a maga dolgairól.

A rovat sorsa bizonyos értelemben közügy, a lap olvasóira is tartozik. Ezért a történteket összefoglalom majd egy Lapszélre rovat számára, ennek közlését kérem majd.

 

 

 

Hogyan tovább?
Megjegyzés egy dokumentum közléséhez

 

A Napjaink egy sor kudarcot görget maga előtt jó ideje; működési zavarait sokan látják, kritikusan megfogalmaz­zák. Az elmúlt időszak természetellenes irányítási és függőségi rendszerében azonban a „struktúra tehetetlensége” volt az erősebb, így történhetett meg, hogy a lapért felelős vezetők felismerték ugyan a bajt, s egyénileg hangoztatják is a kifogásaikat, mégsem változott semmi, az irodalomszemléleti, szerkesztéstechni­kai és egyéb viták nem kaptak nyilvános­ságot, személyes konfliktussá fokozódtak le, rivalizálásnak minősültek. A betokosodott tályogokat, még ha személyeske­dés nedvedzik is belőle egy ideig, ki kell nyitni, meg kell tisztítani. Ezért já­rultam hozzá az egy éve írt, s eredetileg sem magánlevélnek szánt dokumentum közléséhez. A sebek kezelése mellett azonban legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb az „egészséges életmód”. A to­vábblépés.

Mit tehetünk ennek érdekében? Tehe­tünk-e egyáltalán valamit? Semmikép­pen sem érdemes beleveszni egy vitába a Napjaink főszerkesztőjének rátermettsé­géről vagy alkalmatlanságáról, a mű­helymunkáról vagy annak hiányáról. Tiszta és kulturált, átlátható helyzetet kellene teremteni a Napjaink körül, s ez pedig nem merül ki az eddig lefojtott bí­rálat felszínre hozásával, a személycsere szorgalmazásában. Első lépésként a tisz­tuláshoz az vezet, ha a lapgazda pályázat útján meghirdeti a Napjaink főszerkesz­tői posztját, amit e pályázat alapján meg­határozott időre tölt majd be. A módszer akkor lesz kulturált, ha a pályázat kiírói előzetesen biztosítják a működő főszer­kesztőt, hogy nem burkolt elmozdítására készülnek, hogy elvárják az ő pályázatát is. Ez az eljárás higgadt mérlegelésre ad alkalmat, elsősorban a lap jelenlegi veze­tőjének, kiemelve őt a vagy főszerkesztő vagy bukott ember barbár alternatívájá­ból. Jelenleg ugyanis ennyi a választási esélye. Tizennégy éve nevezték ki, ötletei megvalósítására kifutási és türelmi időt kapott tehát, csak azt nem, hogy szaba­don átgondolja és megvallja saját helyze­tét, eldöntse: akarja-e, tudja-e tovább irányítani a lapot, vagy már Nessus-ingként égeti, legszívesebben letépné magá­ról. A pályázat kínálná fel neki a tisztes visszavonulás, de egyben a megmaradás, a szerkesztői lépésváltás lehetőségét, azt tehát, hogy a rossz struktúrából és termé­szetellenes függőségi rendszerből eredő torzulások következményeit ne kelljen személyes kudarcként hurcolnia, hogy új feltételek között bizonyítsa főszerkesztői rátermettségét.

Pillanatnyilag nem látható át a terep a Napjaink körül, nemcsak az, hogy a fő­szerkesztő szenved-e a régi megbízástól, akarja-e még egyáltalán a lapot; rejtettek az érdekaspirációk is, így összemaszato­lódik, hogy a lap bírálatát féltékenység, irigység, akarnokság táplálja-e, vagy ko­moly igénybejelentés a megújulásra. Vannak-e egyáltalán megújulásra képes erők a Napjaink körzetében? Ha vannak is, nem tiszta és nem kulturált a helyzet számukra sem, hiába érez ugyanis magá­ban bárki szerkesztői tehetséget és elhi­vatottságot, nem tud versengeni a lapért, mert azt csak megkaparintani lehet, mégpedig denunciálás – magyarán: felje­lentés –, a felügyeleti szervekhez való sza­ladgálás, fúrás és önajánlgatás módsze­reivel. Mindez erkölcsileg lealacsonyító, járhatatlan út. A pályázat teremtene te­hát tiszta helyzetet azok számára is, akik eredményesebb Napjainkban gondol­kodnak, s elképzelésüket erkölcsös ver­senyben szeretnék mérlegre tenni, támo­gatást szerezve hozzá.

E támogatást, hogy a mérleg ne csap­jon be senkit, elsősorban az irodalomtól kell megszerezni. A megméretéshez szük­séges valamennyi súly akkor kerül a serpenyőbe, ha az irodalom, a helyi szellemi élet megmondhatja, hogy kit látna legszí­vesebben, kit támogatna a lap élén, amely végső soron érte van. Irodalmi ter­mészetű függőségben nem tartható fenn olyan gyakorlat, amely figyelmen kívül hagyja szerkesztés közben a belső mun­katársak véleményét és a szellemi élet mozgásait.

Változik a világ körülöttünk, s változ­tatni szeretnénk mi magunk is rajta. Nem őrségváltás, hanem átstrukturálódás, amire az irodalomnak most szüksége van. Megújulást (és nem leszámolást) hozó változásokhoz higgadt, tisztázó esz­mecserék sorozatára lesz szükség a Nap­jaink ügyében. Az azonban biztos kiindu­lópontnak látszik, hogy új életképes el­képzeléseket csak az irodalmi élet valósá­gából érdemes kiformálni, ezért a folyói­rat küszöbön álló kiadási, anyagi-műkö­dési helyzetének végiggondolását is meg­előzve, sőt, annak érdekében szerencsé­sebb előbb a személyes-személyeskedő nyugtalanságokat feloldani, felszínre hozni a lap körül élő, lappangó ambíció­kat, átlátható, reális helyzetmegítélést elősegítő állapotokat teremteni a javasolt pályázat segítségével.

Ezután lehet majd a továbbiakra össz­pontosítani a helyi szellem olyan kon­centrációjával, amely a különböző ötle­tek integrálásával és ütköztetésével, a vi­ták kihordásával képes a Napjainkat mind szélesebb alkotói rétegek javára, s az irodalom egyetemes igényei szerint megújítani.