Szabadulólevél

Szabadulólevél
A „népi” írókról[1] című állásfoglalás – harminc év után
 
1.
Amikor ráköszöntött az országra 1956 politikai izgalmakat, szellemi-közéleti pezsgést, s végül a nagy tüzet fellobbantó majd elhamvasztó éve, a népi írói mozgalom, mint mozgalom nem létezett. Világnézete, múltja, politikai gondolkodása és jelleme szanaszét szórta egykori tagjait. Volt, aki a Rákosi-érában bársonyszékben, s volt, aki börtönben ült; volt, aki az elnöki tanács tagjaként az állami főhatalom része lett, míg más benső emigrációba kényszerült; volt, aki az írószövetség elnöke lett, s volt, akinek kezéből kiütötték a tollat. Egyeseket futtattak, másokat elhallgattattak. Az összetartozásuk ténye kimerült valaminő halovány emberi, pályatársi szolidaritásban. A tűz körüliek időnként segélyt juttattak a kirekesztetteknek – már aki elfogadta közülük –, közbenjártak kisebb személyes, továbbtanulási és egyéb ügyekben, legalább írótársuk gyermekéért, s időnként magánbeszélgetésekben sóhajtoztak, helyeselték amazok hallgatását. A XX. kongresszus utáni változásokra a felszínen lévők nem gyakorolhattak befolyást, mert a Rákosi-kor elkoptatta a tekintélyüket, nemcsak Darvasét, Erdeiét, de még Veres Péterét is. A félreállítottak pedig – például Féja és Németh László – meglehetősen higgadtan, józanul figyelték a távolból nehezen áttekinthető eseményeket.[2]
Mintha a Rákosi-kor írótársadalmának rossz lelkiismerete, zavara, tisztulási vágya tört volna elő az 1956 tavaszát követő hónapokban: kiadók, szerkesztők, kritikusok, újságírók jelentkeztek a félreállított népi íróknál, szerződéseket kínáltak és kötöttek velük, újra megjelentek a műveik. Távollétükben, tudtukon kívül, sőt, olykor tiltakozásuk ellenére választották be őket az írószövetség vezetői testületeibe, újságokra került fel szerkesztőként, munkatársként a nevük. Szó sem volt arról, hogy a népi írók maguk próbáltak volna behatolni az előző kor irodalompolitikájának fellazuló eresztékeibe. A természetes értékrend, az irodalom manipulálatlan ösztöne, az értékek egyezsége volt az, amely a jogaikba, méltóságukba őket visszahelyezte.[3]
A közélet demokratizálódási folyamatában vetődött fel újra a népi írók irodalmi irányzatként, majd politikai mozgalomként való újjászerveződése. A kettő korántsem azonos, nem is feltételezi egymást. Politikai színrelépésük 1956. október 31., amikor újjáalakult a Nemzeti Paraszt Párt (Petőfi Párt néven). Ennek – politikai pártoknál szokatlan – ún. Irányító testületét alkották volna az írók, a maguk szellemi és erkölcsi erejével ügyelve a párt irányvonalára.[4] Tevékenységük azonban az alakuló gyűlésen nem jutott túl, s tulajdonképpen közjáték maradt a baloldali koalíciós viszonyok újraszületését reálisnak ígérő egy-két napban, amikor az MSZMP is megalakult. Amennyiben hinni lehet Veres Péter megjegyzésének, a parasztpárt feltámasztása Kádár János üzenetére történt.[5] A november 4-én bekövetkezett fordulat után politikai mozgalomszerű jelenlétük legfeljebb hetekre tehető még, s azzal a kísérlettel le is zárult, midőn indiai közvetítéssel a szovjet kormányhoz akartak eljuttatni egy kibontakozási javaslatot.[6]
Más kérdés a népiek írói irányzatként való jelentkezése, s az irodalmi élet újszerű szerveződésére vonatkozó igénybejelentésük. Nem kis részben ezzel a kezdeményezéssel függenek össze az 1958-as – A „népi” írókról címmel kiadott – állásfoglalást megelőző erőmozgások és ütközések. 1956 augusztusában Püski Sándor kezdeményezte, hogy alapítsanak Magyar Írás néven írószövetkezetet, félhavi, számonként kb. 8 ívnyi szemlét és könyvkiadót. Szeptember közepén úgy látszott, hamarosan megvalósítható a terv. Az írószövetkezet kérvényét Illyés Gyula, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Veres Péter, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Tersánszky J. Jenő, Kodolányi János, Féja Géza és Németh László írta alá. Tamási Áron Erdélyen volt éppen, őt expressz levélben értesítették. A kérvényt október elején – a NÉKOSZ-találkozón – át is adták Hegedűs András akkori miniszterelnöknek, aki azt ígérte, hogy Jugoszláviából, a párt- és kormányküldöttség látogatásáról hazajőve kiadja az engedélyt, ám az események közbeszóltak. December második felében újrakezdődött a Magyar Írás szervezése, az írószövetség ülésén – Bibó Istvánnal, Farkas Ferenccel és Zsigmond Gyulával kiegészülve – írták alá újra az alapító levelet Püski Sándor számára, s januárban meg is alakult a szövetkezet, jogilag megfelelő módon. A közgyűlésen a teljes írói tábor jelen volt, Németh László kivételével, ő ugyanis január elején lehúzódott Balatonfüredre, a szívkórházba. Püski Sándor többekkel – így Veres Péterrel, Féja Gézával, Tamási Áronnal és Illyés Gyulával – együtt kereste fel az akkori kiadói főigazgatót, Köpeczi Bélát. A tárgyalásra január utolsó napjaiban került sor, s látszólag kedvező eredménnyel zárult. A kiadói főigazgató úgy nyilatkozott, hogy megfelelő mennyiségű papír áll rendelkezésükre, és ki fogják adni az engedélyt a Magyar Írás szövetkezet részére, sőt, ha a Kortárs, a kommunista irányítású irodalmi folyóirat megindul (mint az 1957 februárra várható volt), utánuk elsőként a népiek jelentkezhetnek saját lappal, s csak azt követően a többiek. Az akkori kultúrpolitikai elképzelés szerint minden irodalmi csoportnak, amely igényelte, önálló folyóirata lehetett.
A kormány részéről az volt a szövetkezet jóváhagyásának a feltétele, hogy a népiek három taggal vegyenek részt a megalakuló irodalmi tanácsban. Az írószövetség 1957. januári feloszlatása után ugyanis a politika az irodalmi élet újrakezdése megfelelő formájának ezt tartotta. Püski Sándorék Kállai Gyula kérésének megfelelően jelölték a három tagot – Veres Pétert, Németh Lászlót és Illyés Gyulát –, Illyés és Veres Péter részt is vettek egy tárgyaláson. Németh László egyetértésére számítva, a nevében is elfogadták a feltételt. Németh azonban elutasította a részvételt. Levele azután érkezett meg, miután Kállai Gyula bejelentette a minisztertanácsnak, hogy a népi írók is képviseltetik magukat az irodalmi tanácsban. Amikor Püskiék január végén Köpeczi Bélánál jártak a szövetkezetalapítás ügyében, még nem ismerték Németh álláspontját. Midőn kiderült, hogy nem vállalja az irodalmi tanács tagságot, Illyés is lemondott, s így már Veres Péter sem volt hajlandó. Ezután kapták meg március elején a kiadói főigazgatóság végzését, hogy ez idő szerint nem tartják lehetségesnek a szövetkezeti formában való könyvkiadást.[7]
Ez a döntés ideiglenesen elutasító jellege ellenére végérvényű volt. A felszínen továbbélt ugyan a látszat, netán csak remény, egészen 1957 őszéig, hogy „a Kortárs nem az egyetlen irodalmi folyóirat lesz, hanem időben az első a magyar irodalom újabb lapjai között”,[8] s hogy esetleg a Magyar Írás, Püskiék lapja megindulhat. Ez azonban már csak illúzió volt, a művelődéspolitika iránya s a demokratizálódás esélye időközben alapvetően megváltozott, végleg megtört az 1956 tavaszától elindult megújulási folyamat.
A november 4-ei fordulat ellenére 1957. januárig még nem volt elképzelhetetlen egy esetleges többpártrendszeren alapuló, vagy legalább nem monolitikus kommunista párti hatalomgyakorlás. Erre enged következtetni a forradalmi munkás-paraszt kormány nyilatkozata, amelyet 1957. január 6-án tett közzé a legfontosabb feladatokról.[9] A művelődés ügyéről szólva a kormány kijelentette, hogy azt „a demokratizmus kiszélesítésével, a legkiválóbb szakemberekkel szoros együttműködésben kívánja megoldani. A kulturális élet irányításában a kultúra művelőinek és alkotó továbbfejlesztőinek elgondolásait messzemenően figyelembe kell venni”. Hangsúlyozta, hogy szabadságot és támogatást biztosít minden írónak, helyet ad minden haladó irányzatnak és felfogásnak, amelyek segítik nemzeti kultúránk fejlődését; tovább, hogy új szervezeti és gazdasági formák alakulhatnak. Kimondatlanul is elismerte ezzel, hogy nem akar mindent „államosítani” a kultúra területén, akik igénylik: könyvkiadót, folyóiratot indíthatnak, s így végső soron irányzatok, csoportok, baráti körök szerint indulhat újra az irodalmi élet. Az irányításról szóló rész kulcsszavai: új módszerek, elvi irányítás, serkentés, támogatás, koordinálás – tehát szó sincs a kultúra teljes területét, intézményrendszerét lefedő párt és állami felügyeletről, sőt szembetűnő, hogy a pártirányítás szó nem is szerepel a dokumentumban.
1957 januárjában a szövetkezetalapításról és az irodalmi tanácsban való részvételről folyó tárgyalások ennek az új művelődéspolitikai modellnek a realitását valószínűsítették, a kérés elutasítása viszont nemcsak egyedi döntés: a kormány az állami könyvkiadás keretein kívüli szövetkezeti formát, mint a szocialista művelődéspolitikától szerinte idegen elemet vetette el. A januári kormánynyilatkozatban vázolt elvekről többé nem hallani. Kállai Gyula, midőn mint művelődésügyi miniszter 1957. március 5-én, átvette a hivatalát, kijelentette: „nem mondhatunk le ezen a téren a párt- és az állami irányításról. Nem az irányítás tényén, hanem a múltban megmutatkozott hibás módszereken kell változtatni.”[10] Ugyanezekben a napokban újra színre lépett Révai József, a Rákosi-kor vezető ideológusa. A pártlapban megjelent, igen terjedelmes és kritikus hangú cikkében az egy éve kezdődött megújulást ideológiai és szervezeti likvidátorságnak minősítette, eszmei tisztaságot és tisztázást követelt, ami a sztálini–zsdavoni modellhez való visszatéréssel volt egyenlő. Az irodalmi élet önszerveződő megnyilvánulásait elutasította: „Még ha százszor is a »sztalinizmus« elleni harc jelszavával álcázzák magukat ezek az elméletek, akkor is antileninista, antimarxista elméletekről van szó” – írta. Rámutatott, hogy a likvidátorság – azaz: a Rákosi-kor felszámolása – a legjobban kulturális területen burjánzik, s itt ütközik a legkevésbé ellenállásba: „[...] a tavalyi íróközgyűlésen diadalmaskodó pártellenes szellemet azóta sem lepleztük le és vertük vissza, nem védelmeztük meg a marxizmus irodalmi elveit [...] a párt, amely el volt foglalva az újjászervezés, a talpraállás feladataival és nehézségeivel, nemigen talált alkalmat és módot arra, hogy a kultúra és az irodalom pártosságának, a szocialista realizmusnak nagy lenini elveit képviselje és védelmezze a polgári ideológia áradatával szemben.”[11]
Révai cikkét bíráló-helyreigazító hozzászólások finomították ugyan, s kritika érte – többek között Kádár János részéről – a júniusi országos pártértekezleten elhangzott felszólalását is, a gondolatai azonban szinte szó szerint beépültek a pártértekezlet művelődésügyi határozatába. A dokumentum az 1956 tavaszától kezdődött megújulást szocializmus-ellenesnek minősítette és kimondta, hogy ellentámadást kell indítani az ellenforradalom kulturális életünkben jelentkező térhódítása ellen, politikailag és szakmailag meg kell erősíteni a párt- és államvezetés hadállásait, eltávolítva a kulturális élet kulcspozícióiból az ellenforradalmi elemeket. A művészeti élet területein elsősorban a pártos, szocialista-realista alkotásokat kell támogatni. A határozat leszögezte: „A közelmúlt ellenforradalmi eseményei a kultúra területein is bizonyították, hogy a párt irányító, ellenőrző tevékenysége nélkül lehetetlen a proletárdiktatúra következetes, osztályharcos politikájának biztosítása. A feladat tehát: erősíteni a párt hadállásait tudományos és kulturális életünkben is; fokozni a marxista–leninista tanítások tisztaságáért folytatott harcot, amely a párt minden tagjának kötelessége.”[12]
Az 1956 februárjában elkezdődött s a november 4-ei fordulat ellenére rövidebb ideig még remélhető desztalinizáció 1957 fagyos tavaszától ellenforradalmainak minősült tehát. A júniusi pártértekezlet már csupán taktikai engedménynek állította be a januári kormánynyilatkozat művelődéspolitikai útkeresését: [...] a párt pozíciói gyengék voltak a kulturális életben, ahol a legerősebb volt az eszmei zűrzavar.”[13]
A pártértekezlet azt is jelezte egyébként, hogy a visszarendeződésen – mint a művelődéspolitika alapkarakterén – belül megjelent a változás, a zsdanovi-sztálini modell „finomításának” igénye, bizonyos liberalizálás is. Kritika érte a Rákosi-kor kultúrpolitikáját, mert a múltban félreállítottak „megfelelő indok nélkül egyes kiváló írókat”, de elég felemás módon kritika érte a jóvátétel „parttalanságát” is, azt, hogy „sokévi elhallgatás után a közelmúltban megfelelő bírálat nélkül, nyakló nélkül kiadják, játsszák műveiket.”[14]
Bár az országos pártértekezleten „a kommunisták által vezetett népfrontirodalom” gondolata fogalmazódott meg,[15] ekkor már nyilvánvaló: a szocializmus elvi alapját szűkebbre vonták annál, hogy ebbe a népi írók progresszív csoportként beleférjenek. Kádár János a kormány féléves tevékenységéről adott beszámolójában, röviddel május elseje, az új vezetést felbátorító tömeg-megnyilvánulás után arról szólva, hogy az ellenforradalom a kultúra egész területén zűrzavart okozott, s ez változatlanul igen erősen érezteti a hatását, „lelki kútmérgezésről” beszélt.[16] A kifejezés ismerős a tíz év előtti hadjáratból, amit Németh László ellen indítottak. Hogy tudatos stílusfordulat és allúzió, jelzi az a támadás, amely a népi írók – és kiemelten Németh László személye ellen – ezután megindult, s egyértelművé tette, hogy a párt és a népi írók (mint „baloldal” és „harmadik utasság”) szemben állnak és ütköznek, tehát a csoport eszmeköre a progresszió korabeli hivatalos felfogásába nem illik bele.[17] Ezt még félreérthetetlenebbé tette Kádár János beszéde az országgyűlésben 1958 januárban: „Ellene vagyunk az irodalom vagy a kultúra más területein a reakciós vagy a politikai maradiságot képviselő politikai csoportosulásoknak. Mi – példának okáért – nem irodalmi stílusirányzatnak, hanem politikai csoportosulásnak, mégpedig a haladással ilyen vagy olyan formában szemben álló politikai csoportosulásnak tartjuk az úgynevezett népies írói csoportosulást. Ennek a csoportnak ugyanis az elvi kiindulópontja kimondva vagy ki nem mondva szemben áll a munkásosztály vezető szerepével, a társadalom építésével, amelynek vezetője a munkásosztály.”[18]
A fél év múlva megjelent állásfoglalásnak ez a beszéd adta meg a félreérthetetlen politikai intenciókat.
 
2.
A kommunista párt népi írókkal kapcsolatos legjellegzetesebb állásfoglalásai kiélezett társadalmi-politikai válsághelyzetben születtek: a második világháború küszöbén (Révai József: Marxizmus és népiesség, 1938), a pártharcok kiéleződésekor a koalíciós időszakban (Lukács György: Népi írók mérlegen, 1946) s az 1956-os események nyomán (A „népi” írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása, 1958).[19]
Mindhárom álláspont természetszerűleg politikai indítékú, a hatalom megszerzésével, illetve gyakorlásával kapcsolatos. A tónusa aszerint változott, hogy a kommunisták földalatti, legális koalíciós vagy egyeduralkodó pártként nyilatkoztak-e meg. Az ebből adódó különbségek ellenére is van azonban e három álláspontnak közös vonása: a párt és a tömegek kapcsolatának szemszögéből mérlegeli a népi írókat. A hazai kommunista mozgalom kezdeti nagy kudarcára emlékezett ezzel. 1918–19-ben ugyanis mély volt a szakadék a forradalom vezetői és a nemzet, a tömegek között. A népi írókkal kapcsolatos állásfoglalásokból is látszik: a kommunista mozgalom okult e fiaskóból, s a későbbiekben szem előtt tartotta, hogy hol és mennyiben használhatók fel, többek között a népi írók s mások, segítik-e a szervezkedést kisebbségi, szektaszerű keretekből népmozgalommá szélesedni, hoznak-e tömegtámogatást a kommunista vezetők számára. Valamennyi állásfoglalás közös vonása tehát a szövetségkeresés. A különbség abból adódik, hogy a párt – helyzetétől, pozícióitól függően – milyen alapon képzelte el ezt. Illegalitásban, illetve moszkvai emigrációban még kilátásba helyezett bizonyos kölcsönösséget, „kritizáljuk őket és egyben tudunk tanulni is tőlük”. „A kérdés, hogy kivel fognak együtt haladni ki ellen, kiknek lesznek fegyverbarátai – nincs még eldöntve. Harcolni kell értük, hogy a mi fegyverbarátaink legyenek.”[20] írta Révai József 1938-ban; az 1946-os kiadás előszavában is kiemelte: „Az elvi és irodalmi elemzés és bírálat mögött politikai cél rejtőzött: útját egyengettük a velük való szövetségnek a fasizmus ellen a magyar demokráciáért.”[21] Lukács György 1946-ban úgy látta, hogy „a népi mozgalom jelenti az első és egyetlen nagy lépést előre az utolsó negyedszázad magyar irodalmában”, „a legnagyobb jelentőségű irodalmi eseménye az ellenforradalmi korszaknak”. „Ha a népi irodalom az ellenforradalom éjszakájában ébresztő szózat volt, úgy most, amikor a felszabadulás beteljesedése napi kérdéssé vált, még nagyobb szerepet játszhat és kell, hogy játsszon. Csak vele együtt lehet megteremteni a magyar irodalom igazi egységét, az irodalom új fellendülését, vezető szerepét a demokratikus ideológia győzelmében és megszilárdulásában.” – mondta a Magyar Kommunista Párt Politikai Akadémiáján 1946-ban.[22] A koalíciós viszonyok között, ám mérvadó pozícióban lévő kommunista párt tehát – ha nem is ígért tanulási készséget, mint 1938-ban még – de azt mindenképpen, hogy a népieknek irányzatként helyet biztosít a szellemi életben. Akkoriban egyelőre valóban meg is jelent önálló folyóiratuk, a Válasz, s működött – ha nem is zavartalanul – a Püski könyvkiadó.[23]
Az 1958-as állásfoglalás és a hozzá kapcsolódó viták jobbára hallgattak ezekről az előzményekről. A népi írók marxista kritikái közül egyszerűen kifelejtették Lukács Györgyöt s Révai Marxizmus és népiesség című könyvét is csak futólag és enyhe bírálattal említették, mert „túl nagy reményeket fűzött a mozgalom antifeudális törekvéseihez, nem emelte ki ennek »harmadik utas« jellegét. Egyes »népi« írókat a fordulat éve után szépirodalmi műveik és közéleti szereplésük alapján »irodalmi elvtársakká« nyilvánítottak, s ezzel mintegy igazolódni látszott Révai József 1938-as fejtegetésének optimizmusa.” – írták.[24] Hangsúlyt kapott, hogy 1945 után nem történt meg a fő kérdések tisztázása a népi irodalommal kapcsolatban.[25]
Az 1958-as népi írói határozat előkészítésekor rossz előjel Lukács György nevének elhallgatása, illetve a kommunista párt 1946-os álláspontjának mellőzése. Az 1946-os helyzet bizonyos tekintetben ugyanis hasonlított az 1956 utánihoz: a párt mérvadó, hegemón helyzetben volt mindkét esetben, de a hatalom gyakorlásához, megszilárdításához szövetségesekre volt szüksége. A negyvenes években ez a szövetségi politika csak taktikai jellegű volt, a Rákosi Mátyás vezette kommunista párt egyeduralomra tört, s rövid időn belül gleichschaltolta a szellemi életet is. Kérdés, hogy milyen alapon jöhet létre a szövetség 1956 után, elvi vagy taktikai jellegű lesz-e? S ha elvi, a népiek szocializmusképe áll-e oly közel ezekhez az elvekhez, hogy termékenyítően hasson a létező modellre. Ugyanaz a kérdés ismétlődött, amit Németh László még a harmincas évek derekán fogalmazott meg Gaál Gábornak: „A meghiúsult reform nem a szocializmus oldalára dob, hanem a szocializmus oldalán talál. Azt jelenti ez, hogy kifogásaimat a marxizmussal szemben elhallgatom eztán? Nem. Az embernek van üdvössége az időn kívül s van egy az időben: az utána jövő nemzedékek szellemében. Ez a földi üdvösségem attól függ: ki tud-e tágulni akkorára a szocializmus, hogy az ilyenfajta emberség, mint az enyém, vizeiben elkeveredhessék.”[26]
Lukács György „kifelejtését” egyszerű ok magyarázza: nevét a kommunista állásponttal és a marxizmussal 1958-ban nem volt szabad összekapcsolni, ő akkor revizionistának minősült, az eszmei-ideológiai harc egyik támadáspontja éppen személye és munkássága volt.
A Révait ért bírálatban pedig az a fenntartás ismétlődött meg, amellyel szociáldemokrata részről 1943-ban fogadták a népiekről írt könyvét (ekkor jelent meg itthon legálisan Kállai Gyula neve alatt). Mónus Illés például azt vetette akkor a szemére, hogy túlbecsüli a népi irodalmat, szerinte a népiek befolyása megszűnt, nem komoly tényezői a küszöbönálló átalakulásnak, az események egész egyszerűen elbántak velük.[27]
A két munkáspárt álláspontja a későbbiekben is eltért egymástól a népiek megítélésében. Révai József 1945 decemberében, a Marxizmus és népiesség újrakiadásához írt előszavában így indokolta meg műve időszerűségét: „A marxizmus álláspontját nemcsak azért kellett szembesíteni a népiek nézeteivel, hogy őket neveljük, hanem azért is, hogy önmagunkat neveljük. A népiesekkel szemben bizonyítani azt, hogy a kommunista álláspont népi, nemzeti, demokratikus álláspont, egyben azt jelentette, hogy pártunkon belül bizonyítottuk a népi, nemzeti, demokratikus álláspont szükségességét.”[28] A szociáldemokrata – szintén marxista – álláspont ezzel szemben az volt, hogy a népeik jelenléte az irodalmi egységben a baloldaliságot veszélyezteti.[29]
Érdemes lenne a kommunista párt népiekkel kapcsolatos álláspontjait tüzetesebben is megvizsgálni aszerint, hogy mennyiben motiválták elvi és taktikai érdekek, a „munkásegységért” folytatott harc például, vagy a későbbiekben a pártba integrálódott főbb áramlatok (például szociáldemokraták, NÉKOSZ-osok, moszkvaiak, tizenkilencesek, hazai illegálisok, baloldali liberálisok) változó erőviszonyai. Az MDP-n, illetve az MSZMP-n belül is igen mély különbség lappangott a népi írók megítélését illetően. A párton belüli nézetkülönbségre utal – mintegy igazolva is az egyesülés előtti szociáldemokrata és más baloldali támadásokat – az állásfoglalásnak az a mondata, amely szerint: “Súlyos hibák forrása lett, hogy [...] 1945 után a marxisták részéről szórványosan meginduló ideológiai harc a »népi« írók nézeteivel szemben, 1949 után szinte teljesen elhalt.”[30]
1957 nyarától érezhetően kezdett felerősödni az egykori koalíciós partnereket jellemző heves bírálatok hangja, ellentétben a Rákosi-érával, amikor a párt adminisztratív eszközöket nemcsak népi írók, hanem bírálóik ellen is bevetett. Akkoriban a létező szocializmust vállaló népi írók részére, akik tehát „irodalmi elvtársként” együttműködtek Rákosiékkal, s még inkább tanítványaik, ifjabb híveik, volt népies MDP-tag írók számára komoly helyet biztosítottak az irodalmi életben. A népi irány a „nagy elhallgatások, perifériára szorítások” ellenére is sokak szemében úgy tűnt fel, mint akik az „ötvenes években elfogták az eget”.[31] 1957-ben mindez alaposan megváltozott.
Eléggé közismert, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány néven fellépő új politikai vezetés gondot fordított jellegének mozgalmi demonstrálására és legitimizálására. A tömegakciók szervezésében főként Marosán Györgynek volt meghatározó szerepe, s így közvetve a népi írókkal kapcsolatos ellenérzései kedvezőtlenül befolyásolhatták az új vezetés álláspontját.
Az 1957. márciusi karhatalmista kivonulás, sportcsarnoki, köztársaság téri, csepeli, diósgyőri és más munkásegyesülések után nem várt fejlemény, hogy 1957. május 1-jén a Hősök terén összegyűlt tömegben az előkészületeket meghaladó, spontán azonosulásokat is észlelhetett a vezetés, a konszolidáció természetes lelki folyamatait. S miután a párt a népi írókat a munkásokra és parasztságra gyakorolt hatás függvényeként kezelte, most, hogy tömegeket érzett maga mögött, miközben az irodalmi és szellemi élet ellenállt, követelően lépett fel az írókkal, az irodalommal szemben. A politikai bizottság elhatározta, hogy a kedvezőnek ítélt helyzetet kihasználva növeli a párt ideológiai befolyását az írók között.[32] Ez a politikai döntés az 1958-as állásfoglalás első, közvetlen előzménye, noha a népieket még nem említi, s nem tartalmaz olyan intenciót, amely szerint külön dokumentumban kellene foglalkozni az irányzattal.
A fordulat éve után a hatalom bázisát nagyrészt népi származású, munkás és paraszti káderréteg, párttagság alkotta. 1956 azt jelezte, hogy mindazok, akik engedelmesen idomultak a mind torzabb társadalmi-politikai gyakorlathoz, amelyet elkötelezettség és párthűség címén a kor hatalmi viszonyai előírtak a számukra, belül nem azonosultak a sztálinizmussal. A »népi« írókról című állásfoglalás a közgondolkodásban 1956-ban feltárult kettősség ideológiai feloldási kísérlete volt, s eleinte a fő ellenségként megjelölt „revizionizmus” elleni harcban került előtérbe. Az időzítése kíméletlen volt, napokkal azután jelent meg, hogy a Nagy Imre ellen titokban lefolytatott perről és a halálos ítéletek végrehajtásáról villámcsapásként ható közleményt hoztak nyilvánosságra. E kettős – fizikai és ideológiai – kivégzés nyilvánvalóvá tette: a kommunista mozgalom Moszkvából irányított nemzetközi egysége, amelyhez az új politikai vezetés 1957/58 fordulóján már hozzásimult, mindenféle eltérést, külön utat, nemzeti sajátosságot elítélt. Így Magyarországon a hatalom konszolidációja során politikai kényszerűséggé vált a „párton belüli revizionizmus” és a „párton kívüli harmadikutasság” mindenféle lehetséges közeledésének és szövetségének tagadása. A marxizmus–leninizmus és a népi gondolat termékeny kölcsönhatását a párt elvetette, s egyirányú ideológiai befolyást érvényesített, a néptömegek gondolkodását teljes összhangba kívánta hozni az uralkodó eszmékkel. Miután nyilvánvaló volt, hogy az új helyzetben ez többé már nem érhető el adminisztratív eszközökkel, a párt ideológiai offenzívára készült, a maga álláspontját egyedül érvényes, hiteles és tudományos világnézetként igyekezett minden eszközzel győzelemre vinni, a nézeteket csak az általa marxistának mondott talajon engedte ütközni.[33] A „viták” propagandisztikus jellegét és egyoldalúságait jelzi az a bevezető cikk, amellyel az Élet és Irodalom a népi írókról az eszmecserét elindította: „Ezt a mi elvi állásfoglalásunkat uralkodó nézetté akarjuk tenni az egész nép körében. Segítségével le akarunk számolni az idejétmúlt véleményekkel, hamis előítéletekkel, hazug illúziókkal.”[34]
Az ideológiai offenzívát a népi írók ellen egy küszöbön álló lépés különösen kívánatossá tette a politika számára. A konszolidáció gazdasági feladatai között ugyanis az új vezetés első helyre a mezőgazdaság átszervezését emelte. Mint ismeretes, a földosztás 1944/45-ben radikálisan átalakította a birtokviszonyokat, az országon spontán agárforradalom futott végig, melynek egyik szellemi megalapozója a népi mozgalom volt. Az árutermelő egyéni paraszti kisgazdaság, farmerbirtok is a paraszti jövendő szocialista útjaként szerepelt a parasztpárt programjában. 1957-ben viszont az MSZMP a kollektív gazdálkodást és a szövetkezeti tulajdont jelölte meg a szocialista mezőgazdaság ismérveként, s ennek megfelelően elhatározta az egyéni gazdálkodás felszámolását. A paraszti társadalom nagyobb hányada bensőleg nem azonosult a kollektivizálással, a politika a maga szándékát, mint ismeretes, radikálisan s viszonylag rövid idő alatt hajtotta végre. A népi írók, akik egyébként a szövetkezés különféle formáinak régi hívei és nagy népszerűsítői voltak, jelentőséget tulajdonítottak az egyéni kisgazdaságok fejlesztésének is, éppen a termelési kultúra, a vállalkozókedv fokozása érdekében; mindemellett az egyén gazdasági-egzisztenciális függetlenségét a politikai demokrácia alapjának és előfeltételének tartották. A mezőgazdaság szocialista átszervezésekor – ahogyan a kollektivizálást hivatalosan nevezték – a politika félt attól, hogy a népi írók eszmeköre erősíti a paraszti tartást és ellenállást, tömegeket fordít el vagy állít szembe a hatalommal, szorosabb lesz a szellem és a nép szolidaritása.[35] 1946-ban a népi írók szellemi erejével a hatalom centrumában lévő kommunista párt tömegeket próbált magához közelíteni, 1958-ban viszont célszerűbbnek látszott az írók leválasztásával a hatalom mögött tartani, s így kezelni a népet. Szövetségkeresés ez is, de most a szellem ellenében. Az állásfoglalás és a „vitája” – például az Élet és Irodalomban – ehhez a forgatókönyvhöz készült: egykori híveik, volt parasztpártiak, aktív parasztpolitikusok, a mozgalom harmadvonalának fiatalabb képviselői, továbbá a „köznép hangját megszólaltató” olvasói levelek kívánták rájuk bizonyítani, hogy nincs joguk többé a nép nevében, népi íróként fellépni, hogy lemaradtak, mumifikálódtak, múltba süllyedtek, egykori híveik megelőzték őket, a feléjük áradó szeretet és ragaszkodás legfeljebb életkoruknak, s a hajdani „szemnyitogatóknak”, bátor úttörőknek szól csak, mai olvasótáboruk összeszűkült, deklasszálódott.[36] A népi írók tehát újra a hatalomgyakorlás és a tömegvonzás szempontjából kerültek mérlegre, s miután annak a nyelve mást mutatott, mint tíz éve, aki a mérleget tartotta, a maga részéről érthetően nem a műszert ellenőrizte, hanem „súlycsökkenést” állapított meg. Az Élet és Irodalom az állásfoglalás – kivonatos – közléséhez az alábbi megjegyzést fűzte: „A »népi« írók mozgalmának legfontosabb tanulsága a ma számára az, hogy két út áll előttük: hibáikkal, vétkeikkel, reakciós ideológiájukkal való gyökeres leszámolás útján ismét egybeforrni a szocializmusért harcoló munkás és paraszt tömegekkel, avagy megmaradni mai pozíciójukon, s még tovább távolodni a néptől, a teljes politikai és művészi elszigetelődés irányába.”[37]
 
3.
Ellensége volt-e a szocializmusnak a népi írói mozgalom? A kérdést sokan felvetették; a leghosszabb ideig talán Király István viaskodott vele. 1958-ban magáénak érezte, sőt előkészítette a pártállásfoglalást. Közel harminc év múlva azonban a tudományos igazság korrekcióra kényszerítette: „a népi írói mozgalom (ha jobbára hallgatólagosan is) igazolódott. Az egyes írói életutak, mégpedig nemcsak a Darvas Józsefé vagy az Erdei Ferencé, de az Illyés Gyuláé, Németh Lászlóé, Szabó Pálé, Tamási Ároné, Veres Péteré, sőt még az oly sokáig problematikusnak tekintett Féja Gézáé, Kodolányi Jánosé és Sinka Istváné is mind nyilvánvalóbbá tették, hogy a szocialista törekvéseknek – a lényeget nézve – nem ellenfele volt ez a mozgalom, de potenciális, majd valóságos szövetségese. A marxista kritikában az 1958-as pártállásfoglaláshoz képest alapvetően megváltozott ma már a mozgalomról alkotott vélemény. Korrigált az élő történelem.”[38]
Ha a népi írók és a szocializmus viszonyáról, főként szövetségéről beszélünk, mint Király tette, pontosítanunk kell mindig, hogy milyen szocializmusra gondolunk. A népi írók eszmerendszere nyilvánvalóan ellenpólusa, sőt ellenfele volt – lehetett – a szocializmus eltorzult, sztálini változatának. Népi demokráciát akartak, ám nehéz ma már az ő fogalmukat eredeti ragyogással idézni, mert a Rákosi-kor kisajátította és belemosta a proletárdiktatúrába, így a ma meghonosodott demokratikus szocializmus szóval lehetne leginkább jelölni a társadalmi programjukat. A népiek mindig is szocializmusról beszéltek, ám politikai nézeteik kialakították, és az ún. ötvenes években is ébren tartották, majd 1956-ban a felszínre hozták a szocializmus – létező modelltől eltérő – értelmezési lehetőségét, egy sor olyan kérdést és kételyt, mint például: azonos-e a szocializmus a sztálinizmussal? Lehet-e a nemzeti sajátosságoknak megfelelő többféle útja, vagy a proletár nemzetköziség iránytűje – a Kreml akarata – a mérvadó? Az állam az osztályelnyomás (proletárdiktatúra) eszköze vagy a nemzet életműködésének jogszerű kerete? Mi tartozik bele a hagyományokba, csupán a forradalmi-proletár örökség vagy pedig a szellemi értékek teljes köre? Mi a mérvadó a szocializta kultúrában: az osztályszempont vagy az esztétikum? A diktatorikus szocializmus – a sztálinizmus – szemszögéből tehát a népi irányzat természetszerűleg ellenségként jelent meg, Rákosiék ennek megfelelően kezelték őket.
Az 1956. november 4-e után fellépő új politikai vezetés viszonya ellentmondásosan alakult a népi írókhoz, nem azonnal állapította meg a különbséget és a lehetséges szembenállást. Rövidebb ideig kialakulatlan volt e politika jellege is, amikor viszont a szocialista tábor külső nyomására megkezdődött a resztalinizáció, az új politikai vezetés az elmúlt háromnegyed év eseményei, s a népi írók józan, realista szerepe alapján – alighanem félreértve a helyzetet – megpróbálta leválasztani őket a szellemi élet más csoportjairól, 1956 ellenforradalommá nyilvánítása és a számonkérések – íróperek – ellenére szövetségesként felléptetni őket.
Mint eléggé közismert, akik 1956 tavasza és ősze között szerepet vittek az írószövetségben, a Petőfi-körben, majd az év végén az illegális ellenállási mozgalomban és az emigrációban, főként a párttag írók közül kerültek ki. A népiek politikai mozgalomként, csoportszerűen nem voltak sem szervezői, sem iránytszabói az 1956-os eseményeknek, függetlenül attól, hogy egyénileg vannak közülük résztvevői a történéseknek, az első napon, a Bem téren éppúgy, mint november 4-e hajnalán a Parlamentben, amikor a folyosón már idegen fegyveresek cirkáltak.[39] Iránytszabó volt viszont – a személyektől függetlenül – maga a népi eszme, a független, demokratikus szocializmus követelménye. Ez magyarázza, hogy később, midőn 1956 hatásának radikális ideológiai felszámolása megkezdődött, „a párton belüli revizionizmus” elleni harcban fokozatosan áttolódott a hangsúly a „párton kívüli harmadikutasságra”, s egyre többször lehetett hallani, hogy „a revizionista gondolkodásnak minálunk kényelmére volt, hogy azokon a pályákon közlekedhetett, amelyeket a harmadikutas nacionalizmus járt ki a számára még a harmincas években.”[40]
A népi írók olyan nagy hatású művekben ítélték el az önkényt, mint Németh László 1956. október 20-án bemutatott Galileija, vagy Illyés Gyula Irodalmi Újságban november 2-án közzétett Egy mondat a zsarnokságról című verse, ám a megnyilvánulásaik – ellentétben az 1958-as állásfoglalás beállításával – nem sértettek baloldali, szocialista érdekeket, sőt, tisztán baloldali jellegűek voltak,[41] s hitet tettek – sokkal inkább, mint az előző években kivételezett írótársaik – a szocializmus követelményei mellett. Az utcai üldözések, lincselések idején a forradalom tisztasága érdekében mérsékletre intettek, s elhatárolták magukat – ahogy Németh László írta – a fehérterrorra emlékeztető módszerektől. November 4-e, a szovjet csapatok visszatérése s a Kádár-kormány fellépése után nem folytattak aktív ellenállást. A népi írói mozgalom egyik jellegzetes vonása az volt, hogy népben-nemzetben, s nem hatalomban és politikában gondolkodtak. Azt vallották, hogy a nemzetnek bármilyen rendszerbe kerül is, élni, fejlődnie kell,[42] ezért, ahol lehetett, készek voltak mindig segíteni, dolgozni a magyarságért. Ez motiválta az 1956. november 4-e utáni viszonyulásukat az új politikai vezetéshez. A megtorlás és a visszarendeződés miatt nem voltak készek az együttműködésre, legalábbis nem olyan mértékben, ahogyan azt az új politikai vezetés igényelte és elvárta tőlük. Ugyanakkor a nemzet s a demokratikus szocializmus alapérdekei és értékei alapján realista, megengedő az álláspontjuk. Az írószövetség 1956. decemberi gyűlésén a szereplésük lelkiismereti kiállás volt az októberi napokban megnyilatkozó forradalmi elemek mellett, a humánus szocialista kibontakozás és konszolidáció érdekében; sztrájkra, további fegyveres harcra, illegális ellenállásra azonban nem buzdítottak – nemzeti öngyilkosság lett volna szerintük.
A korra vonatkozó részletkutatásoknak kell majd feltárnia, hogy a népi írók magatartásának félreértése, vagy csupán taktika, a szellemi élet megosztási kísérlete, esetleg mégis a valódi megújulás továbbpislákoló halvány fénye miatt élveztek a népi írók „védettséget” november 4-e után néhány hónapig. 1957 májusáig ugyanis nincs hivatalos hang, amely 1956-os szerepüket kifogásolta volna, semmi sem „előlegezte” A „népi” írókról című állásfoglalást, amely viszont már az ellenforradalommal kötött szövetségükről beszélt, s arról, hogy „az ellenforradalom fegyveres leverése után sem könnyítették meg a konszolidációt [...] továbbra is éles ellenzéki álláspontot képviseltek.[43] Mára már jobbára feledésbe merült, hogy az írószövetség felfüggesztéséről beszámolva a Magyarország című kifejezetten balos lap például a Gond és Hitvallást az állásfoglaláshoz képest eufemisztikusan „patetikus nyilatkozat”-ként említette csupán, a szerző nevének mellőzésével.[44] A Galilei című drámájáért – életműve és az Égető Eszter mellett – Németh László 1957 márciusában még Kossuth-díjat kapott. Az állásfoglalás szerint e mű a becsület torz, s kommunistákat rágalmazó, reakciós értelmezés lehetőségét sugallja. Az Irodalmi Újság november 2-i számában megjelent Egy mondat a zsarnokságról című verset, amely negyedszázadig tiltott volt azután itthon, s az állásfoglalásban Illyés bűnlajstromán szerepelt, a Népszabadság 1957. január 10-én még mint remekművet méltatta, kiemelve, hogy csak költőnek sikerülhet a zsarnokságot mint százlábú, ezerkarú szörnyeteget elővarázsolni az elvont zsarnokságból – így soha többé el nem tűnhet, meg nem bújhat. A cikk címe – Egy mondat a szocializmusról – azt a felsőbb igényt fejezte ki, hogy jó lenne, ha valaki, nyilván Illyés, ugyanilyen költői erővel írna a szocializmusról is. „Mert ha voltak is égbekiáltó bűnök, melyeket a leghaladóbb, legemberségesebb eszmék nevében követtek el korunk machiavellistái, a szocializmusról is lehetne írni igaz verset, nagy költeményt.”[45]
Figyelemre méltó Gellért Oszkár nyílt levele a Népszabadság 1957. január 31-i számában. Gellért erőfeszítéseket tett, hogy a népiek – főként Illyés és Németh László – elfoglalhassák az őket megillető helyet az irodalmi életben.[46] Cikkének előzménye tizenöt romániai magyar író újévi üzenete itthoni pályatársaihoz. „Feszülten figyeljük – írták –, hogyan hallatják szavukat a magyar írók a munkás-paraszt hatalom oldalán, a kormány támogatása érdekében.” Az üzenet, amely 1957. január 4-én jelent meg a Népszabadságban, nyilvánvalóan összefüggött az írószövetség december végi közgyűlésével, s azt jelezte, hogy a kommunista pártok nem tekintették Magyarország belügyének a válság rendezését. A december 28-i írószövetségi közgyűlés lényegében egyetlen politikai kérdéssel foglalkozott: forradalom vagy ellenforradalom volt-e, ami Magyarországon 1956. október 23. és november 4. között történt. Ebben a kérdésben az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága előzőleg, december 5-én határozatot hozott s megállapította, hogy Magyarországon ellenforradalom volt. Az írók ezzel szemben egy kézfelemeléssel elfogadott nyilatkozatban – ez volt a Gond és Hitvallás, Tamási Áron írása – kijelentették, hogy forradalom volt, téves ítélet, hogy a szocializmus vívmányait kiirtotta volna.[47] A romániai magyar írók viszont a magyarországiaktól – sőt, az MSZMP decemberi álláspontjához képest is – eltérően, „balosan” ítélték meg az őszi események okát, a szektás-dogmatikus vezetés bűneit nem is említve, külső támogatással előkészített ellenforradalmi támadásról beszéltek. A népi írók füléhez „szirénhangok” szóltak az újévi üzenetből, hisz az aláírók egykori harcostársak voltak (Balogh Edgár és Nagy István például); a levélben a szárszói találkozót, a Györffy Kollégiumot, a Kelet Népét, Magyar Csillagot mint a szocializmusért folytatott egykori közös harc melengető emlékét idézték – ellentétben egyébként az 1958-as állásfoglalással.
A magyar írók nevében nyilvánosságra hozott egyetértő válasz ugyancsak a Népszabadságban jelent meg – ám Balogh Edgárék burkolt felszólítása ellenére a népiektől senki sem szerepelt az aláírók között.[48] Ezután adta közre Gellért Oszkár Nyílt levél a hallgatag magyar írókhoz című, barátságos hangú írását. Az egykori Nyugat-szerkesztő hallgatag és nem hallgató írókról szólt, tehát nem azt sugallta, hogy a név szerint említett Illyés és Németh passzív rezisztenciába vonultak. A kommunista írók bizonyos elzárkózásával magyarázta – az egységes magyar irodalom érdeke elől –, hogy az aláírók közül hiányzik a nevük. A cikkét egyébként a Rákosi-kor felidézésével kezdte: akkoriban emlékei Nyugat-korszakán dolgozott, s ötven évvel visszafelé élt az időben, s mint írta, vigasztalta „a magyar irodalmi forradalom múltja és fájt annak jelene.” Elhatárolta tehát magát az addigi irodalompolitikától. Illyést és Némethet az Ady–Móricz után jövő nemzedék legjobbjaiként említette, hangneme a pártlapban jelentős változást ígért a népi írók kezelésében. Úgyhogy 1957 tavaszán egyesek a népi írók visszatérése s értékarányos érvényesülése ellen lázadva már kimondottan bizonyos kiváltságaikról kezdtek beszélni – a forradalmi írók rovására. „A haladó magyar irodalom nehezen kivívott és megtartott pozícióit” féltették s „okos tervet, okos szocialista szellemű művelődést, irodalmat védő intézkedést” sürgetve aktivizálódtak és léptek fel a kultúrpolitika lehetséges átmodellezése ellen.[49]
A „népi” írókról című állásfoglalás 1958 nyarán jelent meg, fél évvel a hatalom megszilárdítása[50] után. Nyilvánvaló, hogy a nyers politikai konszolidáció szempontjából nem volt jelentősége, az új vezetés 1957 májusától már más megítélés alá vette a népi mozgalmat. Az 1958-as állásfoglalás a politikai konszolidáció szempontjából mindenképpen túlméretezett, s nincs összhangban a „kommunisták által vezetett népfrontirodalom”[51] gondolatával sem, mert az irodalmi-szellemi progresszió lehetséges táborából azzal, hogy reakciósként megbélyegezte, lényegében kirekesztette a népi eszmekört. Kérdés tehát, hogy miért született meg mégis ez az állásfoglalás; vajon a politikai konszolidáció külpolitikai meghatározottsága automatikusan, kényszerítően vonta-e maga után a kultúrpolitikai visszarendeződést? Vagy lehetett volna bizonyos fokig függetleníteni a politikai befolyástól a kultúrát?
A népi írói állásfoglalás lényege szerint politikai-kultúrpolitikai tiltás: a pártállam azt az akaratát nyilvánította ki benne, hogy a népi írók se „politikai tömörülés”, se „irodalmi csoportosulás” formájában ne szerveződhessenek.[52] Később más pártdokumentumok az irodalmi élet egészére vonatkozóan, tehát általánosságban is elvetették az irányzatok szerint szerveződő irodalmi élet gondolatát.[53] A tiltás nem irányult tehát speciálisan a népi írók ellen, de nem is független a megítélésüktől, elsősorban az ő jelenlétük kereteit szűkítette ugyanis be. S ebből a szemszögből érthető, hogy miért duzzadt önálló állásfoglalássá a népi írók ügye. Ha Lukács György úgy láthatta 1946-ban, hogy „a népi mozgalom jelenti az első és egyetlen lépést előre az utolsó negyedszázad magyar irodalmában”[54], akkor nyilvánvaló, hogy tíz év múlva is ez a csoport kerül az irányzatok önszerveződését biztosító irodalmi-szellemi élet centrumába. Ezt bizonyították az 1956 tavaszát követő hónapok is. A kérdés nem elvont elvi formában vetődött fel tehát, amikor mérlegre került, hogy irányzatok szerint szerveződjék-e az irodalmi élet vagy sem. A szabadon, természetes erőviszonyok szerint fejlődő irodalom függvényeként el kellett volna ismerni a népi írók mérvadó helyét, befolyását is. Az irodalmi irányzatok mindemellett – s ez különösen a nép írók esetében nyilvánvaló, hisz ők sohasem akartak „csak” írók lenni – politikai erőtényezőt is képviselhettek. Miután 1957 januárjára már többé-kevésbé kirajzolódott, hogy a kommunista mozgalom internacionalista normáitól – a sztálini modelltől – eltérő politikai rendezés nem lehetséges, a szellemi-kulturális élet konszolidációjának alapkérdései – az új vezetés legkomolyabb desztalinizációs szándékai esetén is legfeljebb a következők lehettek: 1. Lehetséges-e a politikai rendezés keretein belül a kultúra területén valaminő „külön út”, el lehet-e szakadni tehát a zsdanovi irodalompolitika modelljétől? 2. Ha igen, a népi mozgalom korlátozható-e irodalmi irányzattá, vagy óhatatlanul is megsérti a konszolidáció rendkívül szűkre szabott és külsőleg vezérelt kereteit, így a hatalom számára ellenséges gócot képez? 3. Maga a szellemi élet elfogadja-e, vagy belülről fellázad egy olyan művelődéspolitikai helyzet ellen, amelyben a népi mozgalom önálló entitásként, s az egész irodalomra és közgondolkodásra mérvadó befolyással jelen lehet?
Az 1956-os politikai válság a sztálini modell válsága volt, s annak megoldásakor a szocialista kultúrpolitika új tétje, hogy az irodalom, a művészet bizonyos önállóságának és öntörvényűségének megfelelően elválasztja-e azt a politikától, amellyel a sztálini években sziámi ikrekként összenőtt, vagy pedig szörnyszülöttként kell továbbra is vergődniük. Magától a kommunista gondolkodástól elvileg nem idegen a kulturális szféra önmozgásának elismerése. Palmiro Togliatti, az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát elemezve az irányítással, a párt és a művészet kapcsolatával részletesen is foglalkozott, érdemes ezért hosszasabban idézni: „A párt nem alkalmas szerv arra, hogy állandóan szemmeltartsa, ellenőrizze, s fejlődését előre megszabva irányítsa azt a nagy folyamatot, amely éppen a különböző áramlatok ellentétében válik valósággá, s amelynek ahhoz, hogy végül is eredményes legyen, szüksége is van erre az ellentétre. A kommunistáknak az a kötelességük, hogy ehhez a folyamathoz aktív részvételükkel maguk is hozzájáruljanak, akár mint egy meghatározott irány képviselői, kritikusai, akár mint művészek, vagy műértők és műélvezők; csak egyre ne tartsanak igényt: ne akarják már indulása pillanatában vagy fejlődésének bármilyen fokán megzabolázni, s főleg, ne igyekezzenek megakadályozni, hogy a művészi haladás másik nagy rugója, a közönség ízlése is szabadon kifejthesse a maga hatását.”[55]
A kommunista teória alternatívákat is kínált, s ennek megfelelően mérlegelni lehetett – elméletileg legalábbis –, hogy a marxizmus–leninizmus talaján maradó párt- és állami irányítás továbbra is át akarja-e fogni a kulturális élet egész területét, vagy pedig helyet ad az irodalom természetes tagozódásának, irányzatos jellegének, önszerveződő szándékoknak. Egyszerűbben fogalmazva: zsdanovi, sztálini modell szerint, centralizáltan szerveződik-e újjá vagy a szocialista kultúrpolitika képes az új modellezésre? Ez utóbbira serkentően hathatott volna Togliatti cikke. A legvalószínűbb azért mégis csak az, hogy a válság rendezése során a kultúra területén se igen lehetett „külön út”, nagyobb eltérés a szovjetunióbeli gyakorlattól. Számunkra most – a találgatások helyett – sokkal lényegesebb, hogy a magyar politikai vezetés tett-e legalább arra kísérletet, hogy a desztalinizációs kulturális modellt stratégiai célként kitűzze?
A népiek irodalmi irányzatként való – nyilván politikumot is hordozó – szerveződése nem sértette volna meg az 1956. november 4-e után kialakult politikai realitásokat, s így nem hozta volna lehetetlen helyzetbe a nyilvánvalóan kényszerpályán mozgó vezetést. A kompromisszum-készség leglátványosabb jele, hogy a népi írók – Erdei Ferenc kivételével[56] – valamennyien aláírták 1957. szeptemberében azt a tiltakozást, hogy az ENSZ-közgyűlés ne tárgyalja az úgynevezett ötös-bizottság jelentését, tehát a magyar kérdés levételét követelték a napirendről. Ez a tiltakozás az irodalmi tanács kezdeményezésére született, többszázan aláírták, elismerve az események ellenforradalmi jellegét, s azt, hogy „a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől”, a Kádár-kormány legitimitását tehát. Láthatóan igen nagy kompromisszumot kötött meg a magyar irodalom, háromnegyed évvel az írószövetség „hitvallása” után, hogy a jövő kialakítása lehetőleg belső ügyként, s a hatalmat irritáló külső kihívások nélkül történjen meg.[57] Valószínűleg ezért vállalták a népiek közül néhányan azt is, hogy a vezetés a színfalak mögött tárgyaljon velük. Németh egyszer, társai talán kétszer is találkoztak, valószínűleg magával Kádár Jánossal a Parlamentben. E tárgyalásokról ezidáig semmi sem került nyilvánosságra, még az esemény híre sem. Németh egy naplójegyzetében „állva hadonászó, az ingerlésre sértéssel felelő, kikelt alak”-ként festi önmagát,[58] valószínűleg e találkozón, amelynek rossz, feszült hangulata, eredménytelensége ülhetett rá Kádár János 1958. januári parlamenti beszédére, amidőn kioktatóan figyelmébe ajánlotta „Illyés Gyulának, Németh Lászlónak és a nyugati országokban élő egyes [...] értelmiségieknek”, hogy “a humanizmust félreértik, vagy nem jó alkalommal emlegetik.”[59]
Talán ez a személyes motívum is egyik oka volt, hogy a párt – ahogyan maga Kádár János írta évekkel később – „nem fukarkodott a népi írók bírálatával, amikor ezt a kérdést a szükség napirendre tűzte.”[60] Politikai egzigenciákkal azonban nemigen indokolható, így védhetetlen a kíméletlen, végső megoldásszerű ideológiai leszámolás, ahogyan az MSZMP a népi írókat minősítette. A népi csoport nem erősítette ugyan a Kádár-kormányt, de nem is vonta kétségbe a legitimitását. Nem fűződött tehát elemi politikai érdek vagy pillanatnyi kényszer ahhoz, hogy a hatalom, ha hosszú távon szövetségesként számol velük, offenzívát indítson ellenük. A népi írók „szabad mozgása” kétségkívül befolyásolta volna a  közéletet, korlátozza a politika mozgásterét, nyers akaratérvényesítését. Egy távlatokban is gondolkodó, rugalmas, értékmentő, reformszellemű politikának – minden külső nehézség ellenére – vállalnia kellett volna a népi irányzatot irodalmi csoportként (például folyóirat körül szerveződve) vagy a legjelentősebb képviselőt, Illyést például, az irodalmi-szellemi élet kulcspozícióinak valamelyikébe segítve. Így kétségkívül bonyolultabb, nehezebb, ám a nemzet, a nép, s a demokratikus szocializmus érdekei szempontjából is perspektivikusabb helyzetet teremtett volna.
Emlékeztetni kell azonban arra, hogy a népi írók megítélése alapján a döntési sáv meglehetősen leszűkült a kialakítandó irodalompolitikát illetően. Elfogadásuk az irodalom természetének megfelelő irányzatok szerint megszerveződő irodalmi élet mellett szólt. A népi írók szabad, korlátozatlan közéleti-irodalomszervezői jelenlétének elutasítása esetén viszont ki kellett tartani – legfeljebb a korábbinál rugalmasabb és humánusabb módszereket alkalmazva – a zsdanovi modell mellett, a sztálinizmus talaján. Ha a szellemi élet kondíciója felől közelítünk a konszolidáció előbb vázolt alapkérdéseihez, úgy tűnik, hogy a magyar kultúra jelentős és értékes része – akiket a fasizmus emberi jogaikban korlátozott, létében veszélyeztetett – érdekeltnek érezte magát a népiek félreszorításában, leértékelésében. Ellenezte, hogy a mozgalom önálló entitásként, önszerveződő módon, az egész irodalomra és közgondolkodásra mérvadóan jelen legyen. Sokkal inkább kész volt kibékülni közülük nem egy a visszarendeződés művelődéspolitikai körülményeivel, mint a népi írókkal. Iszonyú csapdája ez a magyar szellemi életnek, s feloldhatatlan ellentmondása az értelmiség ama csoportjának, amely – baloldali indíttatása, a felvilágosult racionális eszméi ellenére – a rossz döntéshelyzet sajátos logikája alapján – a sztálini irracionalizmus, majd annak liberalizált változata szószólója, papja, kiszolgálója, „cenzora” lett inkább, semhogy a népi irodalommal szabadon éljen együtt.
Ma már kétségtelen, hogy a sokszor leszólt népi írói mozgalom a század magyar kultúrájának egyik vezérjelensége. Hatása igen nagy ma is, átjárta az elmúlt félszázad szellemi életét, azonosulásra vagy vitára, sőt, merev elutasításra, olykor kiátkozásra ragadtatva egyént és csoportosulásokat. Hívei támadtak és kihívást jelentett a hatalomnak: keresnie kellett vele a párbeszéd lehetőségét, állást foglalni a mozgalommal kapcsolatban a két világháború között éppúgy, mint az ötvenes években vagy 1956 után.
A népi írói mozgalom úgy lett vezérjelensége a századnak, hogy nem alakult ki körülötte igazi, széles körű közmegegyezés a magyar szellemi életben. Heves ellenzői és támadói, rágalmazói és jogos kritikusai voltak már a szerveződés első pillanataitól fogva, s az elutasítás, fenntartás végigkísérte teljes történetét és utóéletét. Lukács György nemcsak arról beszélt, hogy „A népi írók mozgalma hatalmas kitágítása a magyar irodalomnak”, hanem arról is, hogy „bár döntő lépést jelent annak megújhodása felé – mégis csak lépés előre és nem beteljesedés: nem szünteti meg a magyar irodalom ’67 óta fennálló kettéválását. Sőt, ideiglenesen még el is mélyíti azt [...]”[61]
4.
A népi írói mozgalom demokratikus eszményekben gondolkodott, népben-nemzetben, tehát vállalt hivatása, hogy integrálja a teljes progressziót a nemzet javára és szolgálatában. A szellemi élet feszültségeinek növekedése viszont arra mutat, hogy voltak olyan elemei és megnyilvánulásai, amelyek távolították, elidegenítették a szellemi élet nem egy értékes, s a történelem próbáját is kiállt törekvését. A progresszió lehetséges tábora azonban bensőleg mélyen tagolt és szétszabdalt volt (és maradt). Amit annak idején a szellemi élet kisebb-nagyobb ütközeteiben nem mindig lehetett látni, mind tisztábban megítélhetjük: mindazok, akik ellenségei voltak egyik vagy másik népi írónak, vagy elutasították a mozgalmat, nem írhatók le, vethetők útszélre mint színvonaltalan, visszahúzó, szűkkeblű, nemzetietlen, doktrinér, polgári elemek. Akik így támadták őket, célt tévesztettek nemegyszer. A tisztábban látó utókor ma már a legtermészetesebben említi együtt a huszadik századi magyar progresszió elemeiként azokat az áramlatokat, amelyek annak idején perben-haragban álltak egymással. Az eszmék és motívumok persze élnek és hatnak ma is; mégsem a régi fegyverzetben, valamelyik oldalon, hanem sűrű szövésű sorsdrámaként lehet csak újraélni a történteket, a tragédia katarzisának igazáért. A népi eszmekörnek, hogy betölthesse a hivatását, a magyarságot a régi viszályok miatt is sújtó tragikus értékpusztulás drámájában megtisztulva érdemes keresni a szellemi koalíció módozatait. Maga a népi mozgalom nem esett, nem eshetett át sosem „önkorrekción”. A politikai-szellemi közélet nem adott alkalmat 1945 után, hogy a szándék és hatás eltérését mérlegelve ilyesfajta belső tisztázást elvégezhessenek. Vádak és perbeszédek hullottak csak rájuk, azt kívánták, hogy múltjukat, mint egy rosszul nőtt púpot, operálják le magukról. A szellemi élet nagy tisztulási lehetősége elodázódott, mert e mozgalom sohasem térhetett vissza az irodalmi életbe, mint a progresszió része, teljes egyéniségével és súlyának megfelelően, hogy belső meggyőződésből kiforogja magából a távolító elemeket, eloszlathassa a félreértéseket, illetve leleplezze az uralkodni akaró, megosztó, ellentéteket szító rossz szándékokat. „Az urbánus–népies ellentét sodrában létrejött apologetikus és tabuizáló értékelés fölött szükséges keresni valamiféle tertium daturt – írta Király István. Hiszen ez az ellentét is csak akkor oldódhat fel, ha a gyanakvással szemben győz a belátás, s extremizáló indulatok helyett mindkét oldal igazságaira oda tud figyelni egy konszenzust kereső dialógusmorál.”[62]
Gyakran együtt említjük, a népi írókat, egy zárt csoportot, elfogadva ezzel a harminc év előtti állásfoglalás teremtette kényszerhelyzetet. Valójában nincs olyan abroncs, amely összefogná az egyéniségekben, irodalomszemléletben, műfajban, politikai gondolkodásban, világnézetileg sokféle alkotót, akik ráadásul fenntartással vélekedtek egymástól is. Az etatizmus elemei éppúgy fellelhetők itt, mint az egyéniség méltóságának a hangsúlyozása, a fundamentalizmus és az egyetemes kultúrát beolvasztó izzó szellemiség, az elkötelezettség „pártos” és autonóm formái. E mozgalom, amelyről mint egységről esett szó mindvégig, a szélein ellentétes politikai áramlatokkal érintkezett, nagy, hagyományos koreszmék szűrődtek bele. A laza, különnemű elemek hordaléka alatt azonban eredeti eszmei mag csírázik, az a halk magyar ideológia, amely virtuálisan létezik inkább, mint vegytisztán (a mozgalom egy-egy képviselőjében, egyes művekben kodifikált formában).
Németh László pályája kezdetén a Trianont követő történelmi katasztrófa romjai között úgy látta, hogy az új, igazi Magyarországot „az elődök sugalmazását megértve, a többség érdekét vállalva” az íróknak kell „a magyar népből” megidézni. Élete alkonyán azt írta erről a Magyarországról, hogy „jobban hasonlított egy platóni ideához, melyet egy nem politikára született ember a földre akar húzni, a valóság mélyebb vagy mennyei természeteként előcsalni, mint használható politikai programhoz. Az különös, hogy ez a platóni Magyarország, a következő évtizedekben, ha hivatalos képviseletet nem talált is, az eseményekbe, a nemzet s főként az értelmiség közérzetének az alakításába mégiscsak beleszólt.”[63]
Az 1958-as állásfoglalással ellentétben e tanulmány a népi írói mozgalom demokratikus tartalmai miatt következetesen idézőjel-kalodájából kiszabadítva használta a népi jelzőt. A macskaköröm nemcsak a lekicsinylés jele, akarva-akaratlan konzerválta is, bezárta mintegy önmagába, ami szekértáborszerűen beszűkítő jellegű volt benne, noha a mozgalom az értékek egyezsége irányában szeretett volna mindenekelőtt megnyílni, ahogyan Illyés értelmezte és jellemezte az irányzatot: „Nincs a két háború közti nemzedéknek olyan jelentős írója, aki nem foglalhatott volna helyet köztük [ti. a népiek között] annyi indokkal mint ők maguk. A népiekben tehát – ez a fölfogásom – nem egy csoport szándéka mozog, hanem egy országé. Tagjai nem olyan formában hasonlóak, vagy elütők egymástól, mint egy irodalmi vagy szellemi chapelles-éi, hanem mint egy országéi.”[64]
Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség átfogó ítéletet mondott, amikor az állásfoglalásban idézőjelbe tette a népi szót: azaz a mozgalom jelentőségét, demokratikus és szocialista tartalmait. Olyan elvi politika fejeződött ki ebben, amely nem kényszerből azonosult a sztálinizmussal, vagy egyéb körülményekkel, hanem valóban úgy látta: nem lehet a pártnak és a népi eszmekörnek kapcsolódási pontja, nem hitte, hogy a nép, nemzet, az ország érdekeit a népi írók gondolatrendszere továbbsegítheti. Ha hitte volna, s számára csak kényszerű kompromisszum miatt lett, átmenetileg időszerűtlen a kölcsönhatás, a dialógus, nem hangsúlyozta volna túl a mozgalom politikumát, nem emelte volna a népi mozgalmat nyersen a politikai szférába. Az állásfoglalás tévesen állította be úgy, mintha az évtizedes vita akörül folyt volna: politikai mozgalom  vagy szellemi irodalmi irányzat volt-e valójában. A népi írók szellemi mozgalomnak tekintették magukat, a kultúra erejével és jelenlétével akartak hatni a politikára, s nem a politikai játéktéren szokásos eszközökkel. E mozgalomnak létformája lehetett a politizáló szellemi mozgalom éppúgy, mint az irodalmi irányzat. Ha a szellem, ilyen vagy olyan formában szabadon mozoghatott volna a kulturális szférában, az emberi-erkölcsi háttér biztosításával a társadalmi fejlődés távlatai jobban megnyíltak volna a gazdasági reformtervek számára. A politikai szférába emelve csupán a kérlelhetetlen kiutasítás lehetett e mozgalom sorsa. A vezetés mégis kiemelte, célponttá tette, s nem próbálta bújtatni, rejtve tartani a kultúra nagyobb mozgásszabadságot ígérő erdeiben.
A népi írói állásfoglalás lehangoló elsorvadása az 1956 tavaszától kialakult jó lehetőségeknek. Nem mondhatjuk rá, hogy újra az ötvenes évek, Horváth Márton és Révai József hangja, mert az MDP egyeduralmi, hatalmi helyzetben hallgatott a népiekről. Zárt ajtók mögött, a Népművelési Minisztérium kollégiumán hangzottak el, gyakran érvek és indokok nélkül, hogy kiket futtatnak közülük, s kiket ítélnek hallgatásra. Pusztán elvi szempontból azonban ez az állásfoglalás, s az irodalmi élet modellje, a művelődéspolitika jellege semmiben sem különbözött az előző korszak irodalompolitikájától, ugyanúgy elfogadhatatlan volt számára a népi (s bármely más) írói mozgalom csoportosulásként, irányzatként. Anélkül állapítható ez meg, hogy az 1956-ot követő, s általában Aczél György nevével fémjelzett irodalompolitikai gyakorlatot a legkisebb mértékben is hírbe kevernénk az 1956 előttivel. Kétségkívül rugalmasabban és humánusabban működött a változatlan modell, nem voltak többé oly nagy elhallgattatások és perifériára szorítások, de a modell belső ellentmondásait csak adminisztratív közbenyúlással lehetett feloldani a művészetirányítás változatlan gyakorlatában.
 
5.
A „népi” írókról című állásfoglalás – bevezető sorai szerint – egy szélesebb körű vita kiindulópontjaként készült.[65] Vita azonban a szó eredeti – és igazi – értelemben nem folyt, leszámítva az irodalmi élet felszíne alatt morajló ellenérzést. Azok a publikációk, amelyek a különböző lapokban az állásfoglalás nyomán megjelentek, illetve a „műhelyviták”, amelyeket tudományos intézetek (a történettudományi és az irodalomtörténeti például) rendeztek meg, az állásfoglalás exkalációját szolgálták. A „viták” tétje semmiképpen sem az, hogy hatályon kívül helyezhetnek, akár csak egyetlen megállapítást is az állásfoglalásból. Ez a „vita” tehát nem tett jószolgálatot a szellemi életnek. Különösen két hangot hallgattattak el mesterségesen, a népi írók „önszemléletét”, s a mozgalmat legélesebben bíráló ún. „urbánusokét”, bár ezekből is beépült helyenként valami az ún. „marxista” bírálatokba.
A köztudatban úgy él, hogy a népi írók nem vettek tudomást az állásfoglalásról, s tartózkodtak attól a vitától is, amely az Élet és Irodalomban és a Kortársban 1958 nyara és 1959 tavasza között szerveződött. Mindez azonban látszat, amit mesterségesen teremtettek meg.[66]
Az MSZMP Központi Bizottsága, mielőtt közzétette volna a kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalását, megküldte azt az érintetteknek. A kísérőlevél 1958. június 7-én kelt, s Kállai Gyula írta alá. A párt céges papírján, a Központi Bizottság titkárságától érkezett levél bevezetőben ismertette, hogy a párt elméleti munkaközössége alapos elemzésnek vetette alá a népi írók politikai nézeteit, „a népies ideológia” történelmi pályafutását. Hangsúlyozta, hogy a népi író csoport és a párt között a múltban és jelenleg kialakult viszonynak, s a fennálló nézeteltéréseknek komoly jelentősége van az irodalmi élet továbbfejlődése szempontjából, szükségesnek tartják ezért, hogy az állásfoglalást nyilvánosságra hozzák, ezzel is elősegítve a nézeteltérések tisztázását, és a népi írók pályafutásának további fejlődését. Mielőtt azonban ezt tennék, a még nem végleges értékelést és szöveget eljuttatják az érdekelteknek, azt kérve, hogy fejtsék ki róla a véleményüket. „Számunkra az Ön észrevételei sokat jelentenek, azokat a közlés előtt a végleges megszövegezésben figyelembe kívánjuk venni.” – fejezte be a levelét Kállai Gyula, azt kérve, hogy a választ írásban juttassák el hozzá.[67]
A felszólításra Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Pál és Féja Géza válaszolt. A felkérés június 7-én kelt, s a legutolsó válaszok is elkészültek 17-éig, ami a korabeli, mainál gyorsabb – egynapos – postai kézbesítés mellett is rendkívül gyors reakció, Féja még mentegetőzött is a késlekedés miatt. Szemet kell szúrjon, hogy az utolsó válasz június 17-e. Ezen a napon közölte a sajtó az igazságügyminisztérium közleményét a Nagy Imre perről és a halálos ítéletek végrehajtásáról. A közvélemény azidáig úgy tudta, hogy Nagy Imréék Romániában vannak politikai száműzetésben. A már hónapokkal ezelőtt elkezdett per a nyilvánosság teljes kizárásával folyt. Hogy mi az oka annak, hogy csak öt levél érkezett – kiket kértek fel egyáltalán – további kutatásra, tisztázásra vár, az bizonyos, hogy június 17-e után nem készült több hozzászólás az állásfoglaláshoz.
A beérkezett megjegyzéseket nem vették figyelembe, noha azt a felkérő levél kilátásba helyezte. Nem is nagyon vehették, mert jó két héttel azután, hogy az érintettek „a még nem végleges értékelést” kézhez kapták,  már meg is jelent az állásfoglalás a Társadalmi Szemlében. Előzetes „beavatásuk” tehát „tapintat” volt, s nem meghívás a vitára: az időzítés eleve kizárta, hogy a megjegyzéseket figyelembe vehessék. Borbándi Gyula a mozgalomról írt könyvében az eset kapcsán azt írta, hogy ezután: „A megtámadottak közül senki sem jelentkezett szólásra, senki sem kísérelte meg, hogy védekezzék, a vádakra válaszoljon. A légkör nem volt erre alkalmas. [...] Mivel [...] az állásfoglalás változatlan szöveggel, tehát észrevételeik figyelmen kívül hagyásával kerültek nyilvánosságra, részükről a vita értelmetlennek bizonyult. A népieknek semmiképpen sem lett volna lehetőségük, hogy érveiket előadják és az ellenük elhangzott vádakat visszautasítsák. Ezért hallgattak, de hallgatásuk beszédesebb volt, mintha válaszoltak volna.”[68] Borbándinak a lényeget illetően igaza volt, amit a lehetőség hiányáról írt. A részletekben azonban kiigazításra szorul: a népiek közül ugyanis többen, a történtek ellenére sem hallgattak, egész pontosan Veres Péter és Féja Géza a Kortárs, Szabó Pál az Élet és Irodalom vitájához kívánt hozzászólni, Erdei Ferenc felszólalt az irodalomtörténeti intézet ülésén, Tamási Áron pedig nyilatkozatot juttatott el az MTI-nek. A Kortárs vitájához kapcsolódva Szabó Pál a Magyar Nemzetnek küldött cikket. Ezek azonban, az utóbbi Szabó Pál-írás, valamint az Erdei- és az interjúként tálalt Tamási-szöveg közlése kivételével nem jelentek meg.[69] A Kortárs szerkesztői tehát megengedhetetlen eszközöket alkalmaztak, midőn a „vitazáró” cikk az eszmecsere zavaró, rossz megnyilvánulásaként említette a népi írók tartózkodását, azt a hamis látszatot teremtve, mintha a népiek fumigálták volna a vitát; az Élet és Irodalom eszmecseréjében a félrevezetett hozzászólók ugyancsak a távolmaradás miatt tettek szemrehányást a népi íróknak.[70]
A Kállai Gyulának küldött öt válaszból kitűnik, hogy a népiek a dokumentumot, mint a párt álláspontját tolerálták. Veres Péter például az alábbi szavakkal vezette be a megjegyzéseit: „A tanulmányhoz általánosságban most nem szólok hozzá, mert elvégre is, nem azért íródik, hogy azt mondja el, mit tartunk mi önmagunkról, hanem azért, hogy tisztázza, mit tart rólunk a politikai vezetés [...] Éppen ezért elvi értelemben nem szállok vitába a tanulmány elméleti vonalvezetésével sem, mert az természetesen abból a vélelemből indul ki, hogy hiteles marxista elemzést ad a népi írók »mozgalmáról«.”[71] Így azután Veres Péter a pártközpontnak küldött észrevételeiben csak azokra a részletekre tért ki, amelyek őt személy szerint érintették, vagy amelyben tárgyi tévedést, tájékozatlanságot fedezett fel. Feltételezte ugyanis, hogy vita alakul ki, amelyhez ők is hozzászólhatnak, nyilvánosan is kifejtve a saját koncepciójukat. Ennek megfelelően készült el – a lap felkérésére – most már a közönségnek szánt cikként Veres Péter és Féja Géza tanulmánya a Kortárs[72] részére. A belső használatra szánt megjegyzés és a nyilvánosságnak írt hozzászólás hangneme mindkettejük esetében eltért egymástól. Az előző a toleranciát, az utóbbi a szabad vitaszellem igényét tükrözte. A megjegyzések tudomásul vették és tűrték a pártálláspontot, míg a hozzászólásban keményen kifejtették a nézeteiket, mintegy a másik fél meghallgatása, a tolerancia-viszonosság jogán. Csakhogy a „vita” nem a szellem nyílt terén folyt, hanem a propaganda-eszközzé lefokozott sajtóban. Elég beleolvasnunk a Kortárs 1959. áprilisi számában megjelent Mérleg és kitekintés című „vitazáró” szerkesztőségi cikkbe. A körmönfont gondolatmenet, a szavak csűrése-csavarása, s a cikkíró ügyetlen elszólása azonnal elárulja, hogy a népi írók hozzászólását azért nyelte el valamelyik szerkesztőségi asztalfiók, mert nem fogadták el objektív tényként az állásfoglalás vonalvezetését és téves részmegállapításait.[73] A „vitazáró” szerint a dokumentum történelmi és eszmei analízisének „lényegén nem volt mit vitatni, hiszen a tények [...] nem vitathatók.” Eszerint egyetlen értelmes eszmecsere volt elképzelhető, az önbírálat, önkritika, a múlt megtagadása. A cikk észjárásából következően a „valóságos” vitát a népi írók elhallgattatása biztosította, az adminisztratív beavatkozás tehát. Így bizony leleplezésszerű s dermesztő a megállapítás, hogy a szerkesztőség „mindent elkövetett a vita marxista jellegének a biztosítására”, ami adott esetben a politikai akarat ellenőrizetlen és gátlástalan érvényesítését takarta. Nem arról volt szó tehát, hogy a népiek távol maradtak a vitától, egyszerűen nem feletek meg a „vita” jellegének.
A valóban nem marxista, de mélyen szocialista elkötelezettségű irányzat nem volt ugyanis hajlandó önmagáról marxista analízist adni és önkritikát gyakorolni. A vita marxista jellegének a biztosítása tehát ez esetben a másfajta nézetek, nem marxista gondolatok kirekesztését, szellemi türelmetlenséget, mindenfajta másság elfojtását jelentette.
A „vita” nem igazolja tehát azt a politikai-kultúrpolitikai szándék-nyilatkozatot, amely 1957–58 tájt új munkamódszerét az elvi irányításban jelölte meg, s hangsúlyozta, hogy a párt kulturális elméleti munkaközösségének irányelvei, ellentétben a korábbi idők pártdokumentumaival, nem kötelező erejűek, nem határozatok, hanem vitaanyagok. A népi írói állásfoglalás eddig ismert hiányos dokumentumai azt igazolják, hogy mégiscsak fellebbezhetetlen kinyilatkoztatásról volt szó. Félreértettük volna tehát a funkcióját és jellegét, ha szakmai igénnyel közeledtünk volna hozzá, s ennek megfelelően mérlegeltük volna – egyébként nem egy helytálló, tudományos érveket is hordozó – megállapítását. Az „eszmei-politikai jellemzés” – ahogy önmagát nevezi az állásfoglalás – ideológiai mű, s politikai szükségletet szolgált, ennek megfelelően választotta meg gondolatmenete rendezőelvét, a harmadikutas-nacionalista jelleget. Az állásfoglalás túlnyomó részét kitevő történeti áttekintés, a mozgalom fejlődésrajza sokkal inkább a baloldal különféle áramlatainak emlékezetében és indulataiban élő előzményekre támaszkodott, mint tárgyilagos szakmai-tudományos kutatási eredményekre.[74] Értékét, intencióinak tudományos hasznosítási korlátait jelzi, hogy Király István, aki 1956-ban és azt követően a népi írói mozgalom fő jellemzőjének maga is a harmadikutas nacionalizmust tekintette, s egyik megfogalmazója volt az 1958-as pártállásfoglalásnak, nem sokkal később, midőn tudományos igénnyel, monográfiaszerűen nyúlt a kérdéskörhöz, azt tapasztalta, hogy az anyag fellázadt a koncepció ellen, a népi írók egyes megnyilvánulásai a harmadikutas nacionalizmus rendezőelvébe nemigen voltak beilleszthetők.[75]
Veres Péter „vádindítványszerűnek”[76] nevezte az állásfoglalást. Némiképp pontatlanul, hiszen az új politikai vezetés nem a vádlottak padjára ültette a népi írókat, nem kezdett új pört ellenük. Továbbra is meghagyta az irodalmi életbe való bekapcsolódás 1956-ban megnyílt lehetőségét a népi írók mindegyike, még az évtizedig elhallgattatott tagjai számára is. Ugyanakkor azonban tudomásul vette, sőt legitimizálta azt a szellemi koncepciós pert, amelyet a Rákosi-korban nem lehetett megrendezni, az adminisztrációs eljárás hátterében és a lappangó indulatokban maradt. Pontosabb ezért, ha szabadulólevélnek mondjuk az állásfoglalást. Ez a metafora is a bűn és büntetés képzetköréhez kapcsolódik, mint a vádindítvány. Szabadulólevelet a börtönből elbocsátottak kapnak, előzményei között ott a vádirat, ítélet. Az egykori vétkes, aki kitöltötte a büntetést, szabadulólevéllel sem tiszta emberként, hanem bűnei priuszával térhet csak vissza a társadalomba. Amikor az új politikai vezetés szabadulólevelet állíttatott ki a népi íróknak, tulajdonképpen újra bűnösnek mondta őket, noha ők már bűntelen, szabad embernek vélhették magukat. A népi írók ugyanis a Rákosi-kor börtönszelleméből, ahol ítélet nélkül töltötték, ártatlanul a büntetésüket, 1956-ban a nemzettel együtt kiszabadultak, nyilvánvaló lett bűntelenségük, a felszabaduló demokratikus társadalomban szabadnak – s nem szabadulólevéllel megbélyegzett egykori bűnösnek – érezhették magukat. Ügyüket helyére tette az idő. A „népi” írókról hozott állásfoglalás alapján rovott múltú, priusszal megjelölt kétes egyének lettek újra. Rendre felbontották-módosították ezután a velük frissen kötött életműszerződéseket, műveik megjelenését ritkították, a kritikai hang élesedett. Elakadt az a sorozat, amely munkásságuk legjavát, tanulmányaikat, társadalomrajzokat, s a mozgalomra, pályájukra visszatekintő esszéket közölte volna.
A priusszal megjelölt „szabaduló” beilleszkedési zavarait, a sérelmeket, amelyek a magyar szellem legjobbjait érték, nincs értelme azonban elősorolni. A veszteségeinken kell inkább elmerengenünk, amely megbélyegzésük miatt a nemzetet az elmúlt harminc évben érte.
 

[1] A „népi” írókról. Az MSZMP KB mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása
Társadalmi Szemle, 1958. 6. sz. 38–69. old. Kortárs, 1958. 7. sz. 3–26. old.
A „népi” írókról. Kivonat az MSZMP KB mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalásából
Népszabadság, 1958. július 6. 9–10. old., Magyar Nemzet, 1958. július 1. 4–5. old.
A „népi” írók mozgalmáról Élet és Irodalom, 1958. július 4. 3., 6. old.
Vita a magyarországi „népi” írókról Korunk, 1958. 12. sz. 1705–1722.
 
[2] Németh László: Homályból homályba II. kötet. Magvető–Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977. II. kötet 308–313. old.
Féja Géza például azzal hárította el a részvételét s a felszólalását a Petőfi Kör Kertmagyarország-vitájában, hogy „200 kilométer távolságból nem lehet vitatkozni.” Féja Géza hagyatéka, 1956. október 12-én és 18-án kelt levele fiához, Féja Endréhez.
[3] Az MSZMP KB Politikai Bizottsága az 1957. szeptember 12-ei ülésén ezzel kapcsolatban „a régi, negatív előjelű egységről” szólt, amely „egyre inkább felbomlik”, a meglévő csoportok differenciálódnak. „A további differenciálódást helyes politikával segíteni kell” – tűzték ki feladatként.
Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1956–1962. Második, bővített kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973. 141. old.
[4] Dr. Püski Sándor nyilatkozata a Petőfi Párt (Nemzeti Paraszt Párt) Irányító Testülete szerepéről. Új Magyarország, 1956. november 2. 3. old.
Püski Sándor név szerint, mint e testület tagjait Féja Géza, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres Péter nevét említette – kilátásba helyezve, hogy „ez a névsor a magyar szellemi és művészeti élet egyéb területeiről hamarosan kiegészítődik”. Nem szerepel Darvas, Erdei, illetve Erdélyi József neve.
[5] Veres Péter: A „népiesekről” (Megjegyzés a fenti című tanulmányhoz) Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára. Megjelenik a Válasz Évkönyv első számában, 1989-ben.
[6] A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom kibontakozási javaslatáról van szó. L. Bibó István: Összegyűjtött munkái 3. kötet. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, 1983. 900–906. old.
[7] A Magyar Írás szövetkezet alapításának történetét Püski Sándor mondta el 1980. június 10-én, egy Féja Gézára vonatkozó magnóbeszélgetés keretében Budapesten.
További forrásaim voltak: Féja Géza hagyatéka, 1956. szeptember 18-án, 21-án, október 12-én kelt levele fiához, Féja Endréhez.
– Egy könyvkiadó kálváriája. Pogány Sára beszélgetése Püski Sándorral. Magyar Hírlap melléklet, 1988. október 22. 1. old.
(A magnóbeszélgetésben Püski Sándor nem említette Bibó István, Farkas Ferenc és Zsigmond Gyula nevét, ami a Féjára korlátozott interjúban érthető. Lényeges eltérés viszont a Magyar Hírlap nyilatkozathoz képest, midőn úgy említette, hogy Illyést, Némethet és Veres Pétert maguk a népiek jelölték az Irodalmi Tanácsba; az előadásából azt lehetett sejteni, hogy irodalmi csoportként álltak az új vezetéssel tárgyalásban, az írásos emlékezés viszont arra utal, hogy a kormány nem a csoporthoz, csupán egyes képviselőihez közeledett.)
[8] A „Kortárs” Szerkesztőségének. Benjámin László, Erdei Sándor, Kónya Lajos, Örkény István, Sipos Gyula, Tamási Lajos levele. Kortárs, 1957. szeptember I. évfolyam 1. sz. 143. old.
[9] A forradalmi munkás-paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról. VII. A művelődés ügyéről. Népszabadság, 1957. január 6. 3. old.
E korszak művelődéspolitikájának feldolgozatlansága miatt egyelőre nem tudjuk, hogy e kormánynyilatkozatban új, tudatos művelődéspolitikai koncepció körvonalazódott-e, s ha igen, ki volt a hordozója, vagy pusztán taktikai lépés, a konszolidáció érdekében tett látszatengedmény volt, a párt gyengeségének a jele. Mindenesetre fél évvel később, az MSZMP országos értekezletén hangsúlyt kapott, hogy „Decemberben–januárban [...] a párt pozíciói gyengék voltak a kulturális életben.” L. Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth, Bp., 1957. 174. old. Aczél György felszólalása.
[10] Kállai Gyula művelődésügyi miniszter átvette a hivatalát. Népszabadság, 1957. március 6. 1. old.
 
[11] Révai József: Eszmei tisztaságot, Népszabadság, 1957. március 7. 2–4. old. Az idézett rész a 4. oldalon olvasható.
[12] Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth, Bp., 1957., ill. Az MSZMP országos értekezletének határozata VI. Feladatok a kulturális munka területén. Népszabadság, 1957. június 31. 4. old.
Révai József aggályoskodott amiatt, hogy Mao-ce-tung jelszava (virágozzék együtt minden virág) zavart fog kelteni, és meg fogja erősíteni a kommunizmus ún. liberalizálására irányuló törekvéseket. Kijelentette, hogy ellenséges vagy idegen ideológiai áramlatokkal szemben nem lehetséges megbékélés. „[...] fügefalevél a revizionista nézetek álcázására” – tette hozzá. Kádár Jánosra hivatkozva, vele egyetértőleg mondta: “a kultúrpolitikában még nem mentünk ellentámadásba az ellenforradalom kulturális területen elfoglalt pozíciói ellen.” Kádár János egészen más hangsúllyal beszélt ugyanezekről a kérdésekről, a hivatkozás nem volt egészen jogos. Ezt mondta: „Itt nagyon sok baj van. A legnagyobb baj az, hogy a burzsoázia ezen a területen előrenyomult, a revizionista kisegítő csoportokkal együtt bizonyos pozíciókat hódított meg és tart még ma is a kezében [...] feladatunk, hogy ezt a befolyást megszüntessük. Itt a központi kérdés tulajdonképpen a pártnak az értelmiséghez való viszonya. Ha ezt jól megoldjuk, akkor a kulturális élet kérdéseit is rendbe tudjuk hozni. Az adminisztratív intézkedés nem elegendő, ha meggyőző, felvilágosító munka nem támasztja alá [...] Tény, hogy az értelmiség egy bizonyos része passzív. Mások ellenünk dolgoztak az utóbbi hét hónap alatt is. De az értelmiség zöme ott van a helyreállítási munkánál. Eredményeink az ő munkájukat dicsérik, amelyet a néptömegekkel együtt végeztek. Ha az értelmiséggel a jövőben még jobb lesz a kapcsolatunk, akkor kulturális, művészeti s tudományos életünk is megfelelően fog fejlődni.” L. Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29., Kossuth, Bp. 1957. 60. old.
[13] Aczél György felszólalása. Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth, Bp., 1957. 173. old.
[14] Uo. 173–174. old.
[15] Uo. 107. old. Mesterházi Lajos felszólalása.
[16] Kádár János beszámolója a kormány féléves tevékenységéről. Népszabadság, 1957. május 10. 4–9. old. Az idézett rész a 8. oldalon
[17] Kútmérgezők címen Schöpflin Gyula tartott előadást 1946. január 28-án a Magyar Rádióban. A támadásokra l.: Palmiro Togliatti: Irodalmi Újság. Népszabadság, 1957. április 14. 16. old. Eszerint Németh László „jobban szerette a Horthy-korszakot a népi demokráciánál.”
Bölöni György: Az irodalom kérdései. Magyarország, 1957. március 6. 3. old.: „Miért van a forradalmi írók rovására még bizonyos kiváltságuk például a népi íróknak?”
Bölöni György: Rövid színházi jegyzetek. Élet és Irodalom, 1957. május 24. 7. old.
Mesterházi Lajos: Útvesztés tanulságokkal. Népszabadság, 1957. május 26. 6–7. old. Ez a cikk már kifejezetten a népi írói állásfoglalás hangját és érvrendszerét előlegezi meg, hasonlóan Darvas József: Előszó I–II. r. Kortárs, 1957. 2. sz. 271–291; 4. sz. 593–618. old.
[18] Országgyűlési napló 1953–1958. 3. 2257. old.
[19] Révai József könyve eredetileg Kállai Gyula nevén jelent meg 1943-ban legálisan, majd 1946-ban:
Révai József: Marxizmus és népiesség. Szikra Kiadó, Bp., 1946.
Lukács György: Népi írók mérlegen. Az MKP Politikai Akadémiáján Lukács György előadása 1946. március 2-án. Hozzászólások: Horváth Zoltán és Erdei Ferenc. Szikra Kiadás, Bp., 1946. Az elméleti munkaközösség személyi összetételét nem hozta nyilvánosságra az MSZMP.
[20] Révai József: Marxizmus és népiesség. Szikra, Bp., 1946. 15. old.
[21] Uo. 7. old.
[22] Lukács György: Népi írók mérlegen. Lukács György: Magyar irodalom – magyar kultúra. Gondolat, Bp., 1970. 355.; 366.; 373. old.
[23] Egy könyvkiadó kálváriája. Pogány Sára beszélgetése Püski Sándorral. Magyar Hírlap melléklet, 1988. október 22. 1. old.
[24] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 6. old.
[25] L. többek között: Köpeczi Béla: A népi írók múltjáról és jelenéről. Népművelés, 1958. szeptember, 5–6. old.
[26] Idézi Vekerdi László: Németh László alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970. 147–148. old.
 
[27] Mónus Illés levele Kállai Gyulának. MSZMP KB Párttörténeti Intézet Archívuma, 658. f. 5/236. ő. e. I. 68.
[28] Révai József: Marxizmus és népiesség. Szikra Kiadás, Bp., 1946. 10. old.
[29] L. például Horváth Zoltán és Faragó László cikkeit.
[30] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 6. old.
[31] Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában. Életrajzi interjú. Készítette Zsille Zoltán. Bécs (Wien), 1985. 151. old. Hegedűs András a félreállítás példájaként csak Németh László és Féja Géza nevét említi, tehát kizárólag népi írókat. „1946-ban én még meglátogattam MADISZ-szervezés közben Féja Gézát Békéscsabán, de ötvenben már nem tenném. Három-négy év alatt leszűkült a gondolkozásom, csak azt tartottam elfogadhatónak, a kultúrában is, akinek bizonyított a párthoz, a marxizmushoz, leninizmushoz és a Szovjetunióhoz való hűsége” – fűzi hozzá. (uo. 151. old.)
Varga Imre: Alkotások nemes küzdelméért. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 8. 4. old. Mások, akik azidőben semmi nyilvánossághoz nem juthattak, még inkább úgy érezhették, hogy egyes népiek „elfogták az eget”.
[32] Az MSZMP KB politikai bizottságának határozata az irodalommal kapcsolatos egyes kérdésekről (1957. szeptember 12.) Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1956–1962. Második, bővített kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973. 141–143. old.
[33] Az erre utaló politikai intenciókat 1. Kádár János: Üdvözlet a Társadalmi Szemlének. Társadalmi Szemle, 1957. május 3. old.
[34] Mesterházi Lajos: Előhang a „népi” vitához. Élet és Irodalom, 1958. július 18. 1. old.
[35] Erre vonatkozóan 1. többek között:
Erdei Ferenc: A mezőgazdasági termelés átalakulása. Népszabadság, 1957. június 25. 5. old.
Révai József felszólalása az MSZMP 1957. júniusi országos pártértekezletén. (Erdei fenti cikkét bírálva.) Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth Kiadó, Bp., 1957. 141–156. old.
Kalmár György: Válasz Veres Péternek. Mi a paraszti jövendő útja: Népszabadság, 1957. december 25. 7. old.
Kádár János beszéde az országgyűlésen. „Abban a vitában, amely a Népszabadság és Veres Péter között folyt, mi a Népszabadság cikkírójának álláspontját helyeseljük.” Országgyűlési Napló 1953–1958. 24–51. kötet 2. 2259. old.
[36] L. többek között:
Nánási László: A „népi” írók vonzása akkor növekedett, amikor a haladást szolgálták. Élet és Irodalom, 1958. július 5. 3. old.
Z. Nagy Ferenc: Győz a szocializmus eszmei ereje. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 1.
Szentiványi Kálmán: Őszintén, világosan, türelmesen! Élet és Irodalom, 1958. augusztus 8. 1–2. old.
Varga Imre: Alkotások nemes küzdelméért. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 8. 4. old.
Bakos Gyula: A „népi” írók elmélete és a valóság. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 15. 5. old.
Olvasóink hozzászólásaiból. Élet és Irodalom 1985. augusztus 22. 7. old.; augusztus 29. 9. old.
Szentkirályi János: Állásfoglalás és ami belőle következik. Élet és irodalom, 1958. szeptember 5. 3., 6. old.
[37] A „népi” írók mozgalmáról. Élet és Irodalom, 1958. július 4. 6. old.
[38] Király István: Az ellentmondások írója: Szabó Dezső III. rész. Alföld, 1986. 11. sz. 58. old.
[39] Veres Péterről, illetve Bibó Istvánról van szó.
[40] Mesterházi Lajos: Előhang a „népi” vitához. Élet és Irodalom, 1958. július 18. 1. old.
[41] Az állásfoglalás jobboldalinak minősítette Bibó Istvánt, s ezt sugallta Németh László és Féja Géza cikkeivel kapcsolatban is. Elvi szempontból azonban az ő megnyilvánulásaik is tisztán baloldali jellegűek voltak.
[42] L. például Németh László: Negyven év – Horváthné meghal – Gyász. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1969. 33. old.
[43] A „népi” írókról. Kortárs, 7. sz. 23., 24. old.
[44] Lovas Márton: Miért függesztették fel az Írószövetség működését? Magyarország, 1957. 1. sz. 1957. március 6. 5. old.
[45] Héra Zoltán: Egy mondat a szocializmusról. Népszabadság, 1957. január 10. 4. old.
Héra Zoltán elismeréssel írt Németh László Galilei című drámájáról is: „nagyrészt a mi valóságunk szolgáltatott Németh Lászlónak, a hosszú éveken át méltatlanul mellőzött, gyanúsított nagy írónak sok olyan élményt, amely közelebb vitte őt Galilei sorsának megértéséhez”. Héra „nehézzé vált” útról beszélt, „amelyet a szektás irodalompolitika Németh Lászlóval és másokkal is végigjáratott.”
Héra Zoltán: Galilei. Németh László drámája a Katona József Színházban. Népszabadság, 1957. február 19. 4. old.
[46] Gellért Oszkár: Nyílt levél a hallgatag magyar írókhoz. Népszabadság, 1957. január 31. 6. old.
Gellért Oszkár: A népi írók útja. Népszabadság, 1957. június 16. 11. old. A Népszabadság fenntartásait érzékeltető szerkesztőségi jegyzettel „vitacikként” jelent meg, vita azonban ekkor még nem alakult ki a népi írókról, valószínűleg nem akartak elébe vágni fontos bel- és külpolitikai eseményeknek, az országos pártértekezletnek, illetve az ENSZ-közgyűlésnek. Figyelemre méltó, hogy Gellért idézőjel nélkül használta a népi – s nem a népies – jelzőt. A nyílt levélhez képest kritikusabb hangú ugyan, három nagyon lényeges mozzanatban azonban még mindig eltért a későbbi népi írói határozattól. Először is: hangot adott a népi írói önszemléletnek (ezt az állásfoglalás, illetve a „vita” adminisztratíve elfojtotta); másodszor: az előbbit respektálva nem politikai értelemben beszélt a népi írói csoportról – az állásfoglalás ezzel szemben kifejezetten politikai mozgalomként definiálta őket; harmadszor: a párt és a népi írók kapcsolatában kölcsönösséget, kétpólusú hatásrendszert tételezett fel: „a nemzeti jelleg ápolásában viszont a párt mulasztotta el, hogy igénybe vegye a népi írók segítségét – írta – [...] bár többször, sokkal többször hallgattunk volna rájuk az elmúlt évek folyamán, és fogadtuk volna meg okosan, ami a tanácsukból okos volt.”
Gellért Oszkár az 1957-es kiegészített és átalakított Kossuth-díj bizottság tagja lett, az írók közül – Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József és Bölöni György társaságában – ez a bizottság javasolta Németh Lászlót díjra.
[47] L. 44. sz. jegyzet. A Magyarország című lapban Lovas Márton számolt be így az eseményekről.
[48] Népszabadság, 1957. január 13.
[49] Bölöni György: Az irodalom kérdései. Magyarország, 1957. 1. sz. 3. old.
[50] Kádár János, az MSZMP első titkára és a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke 1958 januárjában az országgyűlésen megvált a kormány vezetésétől, s bár, mint államminiszter, továbbra is részt vett a minisztertanács munkájában, a párt- és állami vezetés szétválasztásával a hatalom konszolidációját befejezettnek tekinthetjük.
[51] L. a 15. sz. jegyzetet.
[52] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 26. old.
[53] L. például: A felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről. Az MSZMP KB kulturális elméleti munkaközösségének vitaindító tézisei. Kortárs, 1959. 3. sz. 417–437. old. A feladatok között külön pont foglalkozik az irodalmi irányzatok s az irodalmi élet szervezete kérdéseivel.
[54] L. a 22. sz. jegyzetet, 366. old.
[55] Palmiro Togliatti: „Irodalmi Újság”. A magyarországi események dokumentumai. Nemzetközi Szemle, 1957. 5. sz. 29–30. old.
A tanulmányt kivonatosan közölte a Népszabadság is két részletben. (1957. április 14. 8–9. old.; április 16. 4–5. old.)
[56] Ízléstelen lett volna, ha Erdei Ferenc is aláírja a tiltakozást, hisz tagja volt a Nagy Imre kormánynak, s Maléter Pállal együtt esett szovjet fogságba Tökölön. Ekkor már szabad, sőt publikált is.
Állítólag Féja Géza rábeszélésének jelentős szerepe volt abban, hogy a népiek mind aláírták a tiltakozást. Miután emiatt nem lehetett támadni, azokat az ellenfeleit, akik ezt a lépését elutasították, maguk közt az irodalmi visszatérés megvásárlásával, nyílt színen viszont Bajcsy-Zsilinszky Endre elárulásával, Gömböshöz történt átállással, antiszemitizmussal vádolták.
[57] L. Élet és Irodalom, 1957. szeptember 13. 1. old. Az aláírók között volt többek között Csoóri Sándor, Füst Milán, Gellért Oszkár, Kolozsvári Grandpierre Emil, Győry Dezső, Hegedűs Géza, Sőtér István, Illés Endre, Juhász Ferenc, Nagy László, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Deszőné, Lengyel József, Major Ottó, Örkény István, Passuth László, Pilinszky János, Sánta Ferenc, Sarkadi Imre, Szalatnai Resző, Tamási Lajos, Vas István, Vészi Endre, Weöres Sándor.
[58] Németh László: Öt év meg egy. A kísérletező ember. Magvető, Bp., 1963. 523. old.
[59] Országgyűlési napló 1953–58. 24–51. 2. 2247.
[60] Kádár János: Emlékezés Veres Péterre. Kritika, 1972. 1. sz. (február) 4. old.
[61] Lukács György: Népi írók mérlegen. L.: Lukács György: Magyar irodalom – magyar kultúra. Gondolat, Bp., 1970. 354. old.
 
[62] L. a 38. sz. jegyzetet 58. old.
[63] L. a 42. sz. jegyzetet 11. old.
[64] Illyés Gyula: Néhány megjegyzés. Kézirat. Megjelenik a Válasz Évkönyv első számában, 1989-ben.
 
[65] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 3. old.
[66] Néhány vélemény: „már több hete várom, hogy a vitából valóban vita legyen, azaz azok is hozzászóljanak a felvetett kérdésekhez, akik körül a problémák gyűrűznek.” (Surbán Zoltán) Élet és Irodalom, 1958. augusztus 22. 7. old.
„Érthetetlen előttem, hogy most, amikor megvan a lehetőség a kérdés gyökeres tisztázására, eddig még egy népi író sem szólt hozzá a vitához. Miért hallgatnak még most is? A népi vita az ő vitájuk..” (Lőrincz Pál) Élet és Irodalom, 1958. augusztus 22. 7. old.
„Ebben a vitában csak a mi hangunk volt hallható és nem az övék” (Varga Gyula) Élet és Irodalom, 1958. augusztus 29. 9. old.
„A vita egyoldalú volt, a népi írók nem hallatták szavukat, nem tartották szükségesnek megvédeni álláspontjukat.” (Bölöni György) Élet és Irodalom, 1958. okt. 10. 1. old.
„A legfeltűnőbb volt a „népi” írók tartózkodása a vitától.”
Kortárs, 1959. 4. sz. 599. old.
[67] Féja Géza hagyatéka
[68] Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. Püski, New York 1983.
[69] Lásd: Erdei Ferenc: Felszólalás egy vitában. Vita a népi írókról. Az Irodalomtörténeti Intézet kiadványa. Sokszorosított kézirat. Jegyzetellátó, Bp., 1958. 53–60. old. Megjelent még: Erdei Ferenc: Művekkel élő társadalom. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 54–58. old.
Szabó Pál: Irodalom. Magyar Nemzet, 1958. november 2. 7. old.
M. e. (Mihályfi Ernő): „A művek döntenek”. Beszélgetés Tamási Áronnal. Magyar Nemzet, 1958. november 23. 7. old.
 
[70] L. a 66. sz. jegyzetet.
[71] Veres Péter: A „népiesekről”. Megjegyzések a fenti című tanulmányhoz. Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára. Megjelenik a Válasz Évkönyv első számában, 1989-ben.
[72] Féja Géza tanulmánya közel negyedszázad múlva jelent meg. L. Féja Géza: Népi írók. Népiség a két világháború között. Lapszélre. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982. 267–313. old.
Féja a tanulmányt a Kortárs felkérésére írta. Diószegi András kereste meg a Kortárs céges levélpapírján 1958. augusztus 2-i kelettel, s Darvas Józsefre és Tolnai Gáborra, a lap szerkesztőire hivatkozva kérte, hogy mondjon véleményt az állásfoglalásról. A kérést részletezte: „[...] úgy gondoljuk, az volna a leggyümölcsözőbb, ha elmondaná, a jelenlegi helyzetben mik volnának a népi írók legfontosabb tennivalói annak érdekében, hogy a körülöttük támadt vita mind a magyar irodalom, mind pedig az egész magyar élet számára hasznos, egészséges eredményt hozó legyen.” Az írást augusztus 12-ig kérte, hogy már a Kortárs szeptemberi számában lehozhassák. Féja Géza postafordultával válaszolt, vállalta az írás elkészítését, azonban legalább egy hónapi időt jelölt meg erre, valamint helyesebbnek látta volna, ha Németh Lászlót kérdezik meg elsőnek, amit megindokolt. Jelezte, hogy „csakis alapos és éppen ezért terjedelmes tanulmány írására” vállalkozik. „Egyedül azt tudom megírni, amit igaznak tartok, mivel az igazság a legjobb orvos és a legbölcsebb tanácsadó. Célom: a kérdés igazságos és becsületes rendezése.” Diószegi András augusztus 12-én válaszolt, kérik a tanulmányt. Féja Géza közben feszített munkával nekilátott az esszé megírásának, augusztus végére el is készülhetett vele. Az írás azonban nem jelent meg, s nincs nyoma, hogy a szerkesztőség a döntését megokolta volna. (Féja Géza hagyatéka)
[73] Mérleg és kitekintés. Kortárs, 1959. 4. sz. 598–608. old.
A szerkesztőségi cikk a következőként érvel: „Történelmi tényekkel egyetlen értelmes eszmecsere képzelhető el. Mindenekelőtt: a történelmi tények nem elszigetelt jelenségek, objektív folyamatokba rendeződnek, s kihatásaik, következményeik vannak. Ezeknek a kihatásoknak objektív tartalma és hatást előidéző tett, megnyilatkozás, valamint a mögötte lévő szubjektív szándék, nem mindig azonosak.
Valóságos vitában nem fölösleges a szubjektív okok vizsgálata, de akkor, ha ezek mintegy polémikusan megméretnek a valóságon, s reális értéküket a tények teljes összefüggésében keressük. Ez lehet a vita egyik mozzanata. De ami ennél fontosabb (s igazán ez hiányzott a »népiek« fogyatékos megnyilatkozni próbálkozásaiból): a történelmi tények s a belőlük eredő konzekvenciák szembesítése. S igazában számunkra, a vitában részt vevő marxista értelmiség számára, a csalódást annak a látványa okozta, hogy, úgy tetszik: kiveszett belőlük az a népet nevelni akaró gond és felelősség, amelynek intenzívebb jelenléte feltétlenül kiérlelt és a közvélemény elé utalt volna a vitában fordulatot előidéző elgondolásokat, felismeréseket. Bár mi, ezt az értékelést illetően, a történtek után sem vagyunk teljesen pesszimisták: a végleges választ a művektől, az írói alkotásoktól várjuk, amelyekben a népiek kétségtelenül mindig is erősebbek voltak.” (Im. 599. old.)
[74] Elég csak arra utalni, hogy az Irodalomtudományi Intézet az állásfoglalás vitája kapcsán a mozgalom kutatására vonatkozó alapfeladatokat kellett kitűzzön (bibliográfia, egyes alkotók monográfiája, a népi mozgalom műhelyei, folyóiratai, dokumentumok gyűjtése). Az objektivitás igényével foglalt állást ez a dokumentum nem egy olyan kérdésben, amelyet a szakma csak évekkel később dolgozott fel, s a tények alapján eltérő megállapításra jutott. Lásd például az Új Szellemi Front ügyet. Lackó Miklós: Az Új Szellemi Front történetéhez. Válságok és választások. Gondolat, Bp., 1975. 52–170. old.
[75] Király István: Az ellentmondások írója: Szabó Dezső II. r. Alföld, 1986. 10. sz. 30–33. old.
[76] Veres Péter: A népi írókról. L. a 71. sz. jegyzet.