Zalabai Zsigmond

Mindenekről számot adok
Zalabai Zsigmond helytörténetírása

 

Ipolypásztó, ez a csehszlovákiai, 649 lelkes magyar falu sosem került a történelem óriásreflektorának a fényébe. Krónikája, amelyet régi iratokból, oklevelekből, papi feljegyzésekből, a község urbáriumából olvasott ki Zalabai Zsigmond — helytörténetírás. E tudományt általában alábecsüljük, pedig a látszólag csip-csup részletekben bogarászás alapkutatás: forrásként táplálja a nagy összegzéseket, őrzi a történelem helyi színeit, a távoli kulisszák helyett ismerős terepre vetíti, átélhetővé teszi az eseményeket.

Zalabai Zsigmond könyve a szónak ebben a legjobb értelmében vett helytörténetírás. Szerzője azonban nem histográfus. Költőként indult a Vetés-csoporttal, annak a nemzedéknek a tagjaként, amely a hatvanas évek végétől nyelvi-poétikai kísérletekkel játszott nagy szerepet a csehszlovákiai magyar líra frissítésében. Nemzedékszervező is kritikusként és az Irodalmi Szemle, majd a Madách Könyvkiadó szerkesztőjeként. Bírálatai és elemzései (A vers túloldaIán, 1974; Mérlegpróba, J978) és egy stilisztikai kismonográfia (Tűnődés a trópusokon, 1981) tették ismertté Magyarországon is a nevét.

A. Vetés-nemzedék fellépése csaknem botránykő lett akkoriban, mert úgy látszott, hogy szakítanak mindenféle hagyománnyal. Pedig csak a belterjesség, provincializmus ellenszereként fürkészték a „világhorizontot". Zalabai Zsigmond „számadása” is mutatja, hogy nem szaladtak világgá, kísérletezésük jól megfér a „gyökértapadással”. Ipolypásztó ugyanis a szerző szülőfaluja, a múltat tehát nem történész, hanem az önazonosságát kereső lélek vizsgálja. Nem Zalabai az első egyébként, aki megírta szülőfaluját Csehszlovákiában. Hontfüzesgyarmat Duba Gyula, Búcs Gál Sándor révén került be az irodalmi topográfiába. Duba lírai hangvétellel rajzolta meg a Vajúdó parasztvilág (1974) társadalmát, a szépírói szociográfia klasszikus műfajában, Gál Sándor (Mesét mondok, valóságot, 1980) Ady: Séta bölcsőhelyem körül vershelyzetét választotta mintaként. A távoli nagyvárosban, egy toronyház tizenkettedik emeletén élő költő hazalátogatva, a határt, dűlőket, falut járva mutatja be a nagyszülőknél vendégeskedő gyermekének a szülőföldjét, így örökíti át, mintegy apáról fiúra a hagyományokat

Zalabai, bár a bevezető fejezetben megcsillantja belletrisztikus képességeit, távol tartotta magától ezeket a mintákat, a szépírói megoldásokat; már-már görcsösen ra­gaszkodott a helytörténetírás módszereihez. Legszívesebben a dokumentumokat beszélteti, mihelyst teheti, ő maga visszavonul. Könyvének a történelem a múzsája, a szülőfalu csak — kissé patetikusan szólva — oltár, ahol a történelemnek áldozni lehet.

A nemzetiségi kontextusban a szülőföld jelentősége megnő. Itt a történelem az állam története, a nemzeti történelmet (szerencsés esetben ezen belül) a helytörténet képviseli és közvetíti. Ipolypásztó a szülőfalu „helytörténete”, tehát nemcsak testközelbe hozott historikum. hanem a nemzetiségi létformában parciálisán megjeleníthető nemzeti történelem is. A helybeliség és egyetemesség kölcsönhatása azonban nemcsak nemzetiségi viszonyokra alkalmazható, ettől válik emberarcúvá és átélhetővé a történelem, amelyet úgy kellene éreznünk a bennünket körülvevő valóságban, ahogyan Radnóti érezte, ahogyan Juhász Gyulának súgták Szeged utcái, terei a múlt titkait. Úgy, ahogyan Zalabai Zsigmond újraélte a nemzeti történelmet szülőfaluja sorsában. (Madách)