Pintér Lajos

Vége a nyárnak
Pintér Lajos: Didergő ünnep

 

Pintér Lajos új verseskötetének mottója lehetne néhány kiragadott sora: „Szeretek játszani / ide­gen költők verssoraival, /játszani? Idegen? / Hisz nem játék ez, / s ők nem idegenek.” Pintér ugyan­is a céhbeliek könnyedségével bont meg és húz ki egy-egy szálat a klasszikusok vers-szövetéből, vezeti át a saját szövegébe. Igaz, eddig sem pró­bálta elsimítani a magyar lírai hagyomány nyo­mait, most azonban mintha tüntetően otthagyná a verseiben, árulkodó jeleként a misztériumnak, amelyben költészetünk részesítette. Vers-szöve­tében megcsillan a Halotti Beszéd és persze Kosztolányi: („ember, ki csak por vagy és hamu”), Zrínyi Miklós („Szárnyas lován a szép piros hajnal közelít” — „Ihon jün szárnyas lovon szép piros hajnal”), blaszfémikussá tautologizálva Petőfi („Ha a nép uralkodni fog / a politikában, / / közel áll ahhoz, hogy / a politikában is uralkodjék.”), Ady („törött már minden egész”), Kosztolányi („a kincs, ami nincs”) sorait. Egyszerű termé­szetességgel írja le, amit József Attila után már csak kevesen mernek leírni („költő vagyok”). Két verse is emlékeztet Szabó Lőrincre (Egy régi versből tücsök ciripel, Kisfecskék), „el­beszélget” Szilágyi Domokossal és Kormos Istvánnal, Nagy László egysorosának, a Betűk gyászőrsége címűnek hátraarcot vezényel: a „har­minckettes gyalogezred” Pintér-Lajos kötetében díszőrségre sorakozik (Beköltözés a szavakba). A Didergő ünnep új, korábbi könyveitől megkülönböztető jegye, hogy az irodalmi szerep­tudat s valaminő „műhelyvágy" áll a középpont­jában, az élmények legtöbbször irodalomba ka­paszkodó képzetként formálódnak verssé. Olvas­hatunk itt sorokat a fürj-léptű nagyanyácskáról, aki meztélláb jár és hexametert csattog a talpa; jól előkészített, de váratlanul abbahagyott hason­latról, amely vázlatosságában lett kifejező; a tilalmaknál-tabuknál hatalmasabb metaforákról, a vers lebontott faláról; a költő szavakba mámoro­sodó szerelméről, és „a bevert és bevarrt szá­jak” szégyenéről. S önbiztatást, ars poeticát nem is egyet: „írj verset, bizonyítsd be, hogy élsz”, „írj verset, védd magad”, „írj, mert sok a karám, a rom, / a rém, kevés a rím”. A kötet legjava tehát a költői szereptudat kérdéseibe gabalyodik bele, a vers láthatóan a létezés zsinórmértékévé vált Pintér Lajos számára:

úgy kellene fogalmazni,

ahogy szótlan apám

termővé fogalmazta a fát

az oltókéssel. Úgy kellene

fogalmazni, visszavonhatatlanul

és végérvényesen, mint elitélt

az utolsó szó jogán,

tudván, hogy egy pillanattól

csak szava él helyette,

s úgy tapad hozzá a szó igazához ezért,

mint testhez a test, mint

izzó melléhez az ing!

 

Pintér Lajos irodalmi horoszkópját Nagy László és Kormos István csillagállásában szokás meghatá­rozni. Épp e költői szereptudattal birkózó kötet, a Didergő ünnep hívja fel a figyelmünket a horoszkóp eddig meghatározatlan csillagára: Rad­nóti Miklósra. Radnóti örökségét korántsem az istenhegyi szanatóriumi kényszerpihenőkön fe­dezte fel magának, ahogy e kötet utalásából sejt­hetnénk („R. M. lépdel előtted a kertben”); a „Kormos-egyetem” terelte a fiatal költők part­talan érdeklődését Radnóti Miklós irányába. Pin­tér Lajos maga számol be e tanításról A magyar irodalom gyöngyszemei sorozat — általa váloga­tott — Radnóti-kötetének előszavában. A „Kor­mos-egyetem” tétele volt, hogy „Radnóti meg­mentette azokban az években a magyar költészet becsületét”, fegyvertelen, szelíd versét értékként szegezte szembe az elaljasult korral, jogfosztott rabként, reménytelen helyzetben. Adorno úgy vélte, hogy a holocaust után többé nem szabad a régi módon verselni. Radnóti a pokol bugyrai­ban hirdetett evangéliumot: a mű pontossága, a forma fegyelme, az anyanyelv pazar ünnepe bizonyította a tiszta emberség elpusztíthatatlan, ma­kacsul tenyésző értékeit. Pintér költői szerep­tudatát ez a példa formálta; az irodalom a teljességgel lett azonos számára: a szép élettel és a szép szóval. Németh László életmaximája — az élet alkotás — társul itt Radnóti Miklós utolsó pálya­szakaszának „műhelyvágyával”. Pintér Lajos lát­hatóan nemcsak szálakat húzott ki a magyar iro­dalom szövetéből, hanem igen fontos mintákat is választott a maga számára.

Kissé profán a párhuzam: erkölcsi tételeket leginkább a megingó ember szokott magában mormolgatni, bátorításul, biztatásként, támaszté­kául megroggyant emberségének. Támaszték len­ne e kötet — az ars poeticák könyve — Pintér Lajos számára is? Eddig oly természetességgel termett a verse, ahogy a szótlan apa „fogalmazta” termővé a fát, mégsem érezte szükségét a hit­vallásoknak, az ars poetica „nem egy vers” volt akkoriban, „hanem valaki vére”. Miért formulázza most, mintha kőtáblára vésné, a költői tar­tás és magatartás tízparancsolatát? Avagy kérdez­hetünk a kötet címével is: miért didereg a vers, az anyanyelv ünnepe? Miért érzi gyöngének, me­zítelennek, fegyvertelennek magát, amikor prog­ramversekkel vértezkedik? Egy bizonyos: az iro­dalmi képzetek, ars poeticák kötetbeli burján­zása nem a hit elrákosodása, nem „az ifjúság tiszta és szép indulása” (az elveszett illúziók) utáni görcsös kapaszkodás. Nem a vers lett problema­tikus Pintér Lajos számára, nem a lét és az ember gondjait vállaló-mondó költészet hitele ingott meg. Problematikussá vált viszont maga a világ, s így kétségessé e világban a boldog költőiség, az önfeledtség, fontossá viszont a fe­lelősség és tudatosság.

A Didergő ünnep „költői évszaka” a nyár. A nyár, amely aranyat izzó, kalászringató, életet adó évszak, jelképes jelentésében általában a vitális és szo­ciális értékek évada — az elmúlás, az ősz és a tél: „csend és hó és halál” előtt. E nyarat emésztő évszakok perspektívájából értjük igazán, miért didergő ünnep a vers Pintér könyvében, miért „didergő” a nyár is — a kötetcím jelzőjét ugyanis odaajándékozta a kötet vezérmotívumának is: veszélyeztetve érzi azokat az értékeket, amelyeket a nyár jelképez. Gyötrő kérdései és kételyei személyes sorsára is vonat­koznak („július ez, az év júliusa, / életemnek is júliusa?”) és a közösségére is („Mi ez a nyárnak / álcázott ősz?”).

A veszélyérzet nem a bajlátó káprázata. Pintér egzisztenciális fenyegetettségét hitelesítik a már-már ciklussá rendeződő istenhegyi szanatóriumi versek. Költői képeire rávetül a betegsége: „tüdőbeteg szökőkút a város főterén, te vér­köpő”, a mind fiatalabb korba lehúzódó mortalitás: „micsoda omlás partfalán áll, fiúk, a nemze­dék”. A szociális fenyegetettséget pedig a reformokat ígérő hetvenes évek kifulladása, a világban felgyülemlő feszültségek: „Magamra nyi­tom / a rádiót, mint a gázcsapot”; „folyik belőle a szó, a zene, a vér”. A kötet alapkérdését. Pin­tér Lajos emberi és költői dilemmáját a legjelleg­zetesebben egy — kissé didaktikus, de rendkívül kifejező — verse érzékelteti:

 

Mit csivitelsz ablakom előtt,
kisfecske?
Mit csivitelsz, ficseregsz,
inni kérsz?

Vége a nyárnak,
ficseri.
Látom, kisfecske, égbe mártod
a szárnyad.

Írsz a szárnyaddal!
Vége a nyárnak,
kisfecske, mit írsz
az égi kaszárnya falára?

 

Írsz a szárnyaddal!
Vége a nyárnak,
kisfecske mit írsz
a pirkadó ég papírlapjára?

Az elkomoruló világ kulisszái között válik mindennél fontosabbá Pintér számára a költészet be­csülete – ama Radnóti-féle tartás. Rövidülő nap­palok és hideg éjszakák borzongásaiban, komor idők előérzetével, az életértékek fenyegetettsé­gének védelmében menekül „legszűkebb hazá­jába”, erős várába, a versbe, „költözik” a szavak­ba, amely „tetteink arany-alapja”. E menedék, a vers „utolsó esély” „hogy értékeire átváltsa ma­gát az aprópénz-világ”.

Ne feledjük persze: a tízparancsolat, a jó er­kölcsi normák zsolozsmázása még nem erkölcsös élet. A program még nem megvalósulás. A Dider­gő ünnep szerencsére nemcsak a költői szerep­tudattal birkózik, hanem képeket is rajzol az em­ber és az emberség tipródásairól. Tanúsítja, hogy a modern költészet nemcsak experimentum, ha­nem „tartalmasan” tud ma is szólni a közösség és az egyén gondjairól. Ágálás és retorika nélkül adhat hitet a vitális-vegetatív szinten túlmutató emberi élethez.

A kötetben túlsúlyba került ars poetizálás egye­lőre tehát nem tehertétele Pintér Lajos újabb verseinek, ha e nagyra hivatott, terheket vállaló sze­rep nem merevedik rá. Nem volt baj, hogy Nárcisz megpillantotta az arcát és elgyönyörködött a szépségében; elkábult vi­szont, midőn belefeledkezett e látványba, bele­szeretett a saját tükörképébe. A nagyszabású költőszerep megkísértett már nagy tehetségeket, agyonírt „műremekké” stilizált elemi élményeket. Épp Nagy László, Kormos István vagy Csoóri Sándor költészete a példa, hogy milyen jól megfér a nagyság a játékossággal, az elkötelezettség a teremtő költőiséggel. Az ars poetizálásba úgy érdemes bebábozódni, ha új tündöklések és tündérkedések csodája röppen ki belőle, s nem aszalódik–mumifikálódik a költészet e bábban. (Szép­irodalmi, 1984)

 

Forrás, 1985. 5. szám 91–93. oldal