Pintér Lajos
Vége a nyárnak
Pintér Lajos: Didergő ünnep
Pintér Lajos: Didergő ünnep
Pintér Lajos új verseskötetének mottója lehetne néhány kiragadott sora: „Szeretek játszani / idegen költők verssoraival, /játszani? Idegen? / Hisz nem játék ez, / s ők nem idegenek.” Pintér ugyanis a céhbeliek könnyedségével bont meg és húz ki egy-egy szálat a klasszikusok vers-szövetéből, vezeti át a saját szövegébe. Igaz, eddig sem próbálta elsimítani a magyar lírai hagyomány nyomait, most azonban mintha tüntetően otthagyná a verseiben, árulkodó jeleként a misztériumnak, amelyben költészetünk részesítette. Vers-szövetében megcsillan a Halotti Beszéd és persze Kosztolányi: („ember, ki csak por vagy és hamu”), Zrínyi Miklós („Szárnyas lován a szép piros hajnal közelít” — „Ihon jün szárnyas lovon szép piros hajnal”), blaszfémikussá tautologizálva Petőfi („Ha a nép uralkodni fog / a politikában, / / közel áll ahhoz, hogy / a politikában is uralkodjék.”), Ady („törött már minden egész”), Kosztolányi („a kincs, ami nincs”) sorait. Egyszerű természetességgel írja le, amit József Attila után már csak kevesen mernek leírni („költő vagyok”). Két verse is emlékeztet Szabó Lőrincre (Egy régi versből tücsök ciripel, Kisfecskék), „elbeszélget” Szilágyi Domokossal és Kormos Istvánnal, Nagy László egysorosának, a Betűk gyászőrsége címűnek hátraarcot vezényel: a „harminckettes gyalogezred” Pintér-Lajos kötetében díszőrségre sorakozik (Beköltözés a szavakba). A Didergő ünnep új, korábbi könyveitől megkülönböztető jegye, hogy az irodalmi szereptudat s valaminő „műhelyvágy" áll a középpontjában, az élmények legtöbbször irodalomba kapaszkodó képzetként formálódnak verssé. Olvashatunk itt sorokat a fürj-léptű nagyanyácskáról, aki meztélláb jár és hexametert csattog a talpa; jól előkészített, de váratlanul abbahagyott hasonlatról, amely vázlatosságában lett kifejező; a tilalmaknál-tabuknál hatalmasabb metaforákról, a vers lebontott faláról; a költő szavakba mámorosodó szerelméről, és „a bevert és bevarrt szájak” szégyenéről. S önbiztatást, ars poeticát nem is egyet: „írj verset, bizonyítsd be, hogy élsz”, „írj verset, védd magad”, „írj, mert sok a karám, a rom, / a rém, kevés a rím”. A kötet legjava tehát a költői szereptudat kérdéseibe gabalyodik bele, a vers láthatóan a létezés zsinórmértékévé vált Pintér Lajos számára:
úgy kellene fogalmazni,
ahogy szótlan apám
termővé fogalmazta a fát
az oltókéssel. Úgy kellene
fogalmazni, visszavonhatatlanul
és végérvényesen, mint elitélt
az utolsó szó jogán,
tudván, hogy egy pillanattól
csak szava él helyette,
s úgy tapad hozzá a szó igazához ezért,
mint testhez a test, mint
izzó melléhez az ing!
(Párbeszéd a hírszerző fával)
Pintér Lajos irodalmi horoszkópját Nagy László és Kormos István csillagállásában szokás meghatározni. Épp e költői szereptudattal birkózó kötet, a Didergő ünnep hívja fel a figyelmünket a horoszkóp eddig meghatározatlan csillagára: Radnóti Miklósra. Radnóti örökségét korántsem az istenhegyi szanatóriumi kényszerpihenőkön fedezte fel magának, ahogy e kötet utalásából sejthetnénk („R. M. lépdel előtted a kertben”); a „Kormos-egyetem” terelte a fiatal költők parttalan érdeklődését Radnóti Miklós irányába. Pintér Lajos maga számol be e tanításról A magyar irodalom gyöngyszemei sorozat — általa válogatott — Radnóti-kötetének előszavában. A „Kormos-egyetem” tétele volt, hogy „Radnóti megmentette azokban az években a magyar költészet becsületét”, fegyvertelen, szelíd versét értékként szegezte szembe az elaljasult korral, jogfosztott rabként, reménytelen helyzetben. Adorno úgy vélte, hogy a holocaust után többé nem szabad a régi módon verselni. Radnóti a pokol bugyraiban hirdetett evangéliumot: a mű pontossága, a forma fegyelme, az anyanyelv pazar ünnepe bizonyította a tiszta emberség elpusztíthatatlan, makacsul tenyésző értékeit. Pintér költői szereptudatát ez a példa formálta; az irodalom a teljességgel lett azonos számára: a szép élettel és a szép szóval. Németh László életmaximája — az élet alkotás — társul itt Radnóti Miklós utolsó pályaszakaszának „műhelyvágyával”. Pintér Lajos láthatóan nemcsak szálakat húzott ki a magyar irodalom szövetéből, hanem igen fontos mintákat is választott a maga számára.
Kissé profán a párhuzam: erkölcsi tételeket leginkább a megingó ember szokott magában mormolgatni, bátorításul, biztatásként, támasztékául megroggyant emberségének. Támaszték lenne e kötet — az ars poeticák könyve — Pintér Lajos számára is? Eddig oly természetességgel termett a verse, ahogy a szótlan apa „fogalmazta” termővé a fát, mégsem érezte szükségét a hitvallásoknak, az ars poetica „nem egy vers” volt akkoriban, „hanem valaki vére”. Miért formulázza most, mintha kőtáblára vésné, a költői tartás és magatartás tízparancsolatát? Avagy kérdezhetünk a kötet címével is: miért didereg a vers, az anyanyelv ünnepe? Miért érzi gyöngének, mezítelennek, fegyvertelennek magát, amikor programversekkel vértezkedik? Egy bizonyos: az irodalmi képzetek, ars poeticák kötetbeli burjánzása nem a hit elrákosodása, nem „az ifjúság tiszta és szép indulása” (az elveszett illúziók) utáni görcsös kapaszkodás. Nem a vers lett problematikus Pintér Lajos számára, nem a lét és az ember gondjait vállaló-mondó költészet hitele ingott meg. Problematikussá vált viszont maga a világ, s így kétségessé e világban a boldog költőiség, az önfeledtség, fontossá viszont a felelősség és tudatosság.
A Didergő ünnep „költői évszaka” a nyár. A nyár, amely aranyat izzó, kalászringató, életet adó évszak, jelképes jelentésében általában a vitális és szociális értékek évada — az elmúlás, az ősz és a tél: „csend és hó és halál” előtt. E nyarat emésztő évszakok perspektívájából értjük igazán, miért didergő ünnep a vers Pintér könyvében, miért „didergő” a nyár is — a kötetcím jelzőjét ugyanis odaajándékozta a kötet vezérmotívumának is: veszélyeztetve érzi azokat az értékeket, amelyeket a nyár jelképez. Gyötrő kérdései és kételyei személyes sorsára is vonatkoznak („július ez, az év júliusa, / életemnek is júliusa?”) és a közösségére is („Mi ez a nyárnak / álcázott ősz?”).
A veszélyérzet nem a bajlátó káprázata. Pintér egzisztenciális fenyegetettségét hitelesítik a már-már ciklussá rendeződő istenhegyi szanatóriumi versek. Költői képeire rávetül a betegsége: „tüdőbeteg szökőkút a város főterén, te vérköpő”, a mind fiatalabb korba lehúzódó mortalitás: „micsoda omlás partfalán áll, fiúk, a nemzedék”. A szociális fenyegetettséget pedig a reformokat ígérő hetvenes évek kifulladása, a világban felgyülemlő feszültségek: „Magamra nyitom / a rádiót, mint a gázcsapot”; „folyik belőle a szó, a zene, a vér”. A kötet alapkérdését. Pintér Lajos emberi és költői dilemmáját a legjellegzetesebben egy — kissé didaktikus, de rendkívül kifejező — verse érzékelteti:
Mit csivitelsz ablakom előtt,
kisfecske?
Mit csivitelsz, ficseregsz,
inni kérsz?
kisfecske?
Mit csivitelsz, ficseregsz,
inni kérsz?
Vége a nyárnak,
ficseri.
Látom, kisfecske, égbe mártod
a szárnyad.
ficseri.
Látom, kisfecske, égbe mártod
a szárnyad.
Írsz a szárnyaddal!
Vége a nyárnak,
kisfecske, mit írsz
az égi kaszárnya falára?
Vége a nyárnak,
kisfecske, mit írsz
az égi kaszárnya falára?
Írsz a szárnyaddal!
Vége a nyárnak,
kisfecske mit írsz
a pirkadó ég papírlapjára?
Vége a nyárnak,
kisfecske mit írsz
a pirkadó ég papírlapjára?
(Kisfecskék)
Az elkomoruló világ kulisszái között válik mindennél fontosabbá Pintér számára a költészet becsülete – ama Radnóti-féle tartás. Rövidülő nappalok és hideg éjszakák borzongásaiban, komor idők előérzetével, az életértékek fenyegetettségének védelmében menekül „legszűkebb hazájába”, erős várába, a versbe, „költözik” a szavakba, amely „tetteink arany-alapja”. E menedék, a vers „utolsó esély” „hogy értékeire átváltsa magát az aprópénz-világ”.
Ne feledjük persze: a tízparancsolat, a jó erkölcsi normák zsolozsmázása még nem erkölcsös élet. A program még nem megvalósulás. A Didergő ünnep szerencsére nemcsak a költői szereptudattal birkózik, hanem képeket is rajzol az ember és az emberség tipródásairól. Tanúsítja, hogy a modern költészet nemcsak experimentum, hanem „tartalmasan” tud ma is szólni a közösség és az egyén gondjairól. Ágálás és retorika nélkül adhat hitet a vitális-vegetatív szinten túlmutató emberi élethez.
A kötetben túlsúlyba került ars poetizálás egyelőre tehát nem tehertétele Pintér Lajos újabb verseinek, ha e nagyra hivatott, terheket vállaló szerep nem merevedik rá. Nem volt baj, hogy Nárcisz megpillantotta az arcát és elgyönyörködött a szépségében; elkábult viszont, midőn belefeledkezett e látványba, beleszeretett a saját tükörképébe. A nagyszabású költőszerep megkísértett már nagy tehetségeket, agyonírt „műremekké” stilizált elemi élményeket. Épp Nagy László, Kormos István vagy Csoóri Sándor költészete a példa, hogy milyen jól megfér a nagyság a játékossággal, az elkötelezettség a teremtő költőiséggel. Az ars poetizálásba úgy érdemes bebábozódni, ha új tündöklések és tündérkedések csodája röppen ki belőle, s nem aszalódik–mumifikálódik a költészet e bábban. (Szépirodalmi, 1984)
Forrás, 1985. 5. szám 91–93. oldal