Mezey Katalin

Élőfilm
Mezey Katalin regénye

 

 

Várhelyen, a történet képzeletbeli színterén „élőfilm” pereg. Díszletezett teherautók gördülnek az utcákon, egykori szereplők és mai statiszták elevenítik fel a népszerű magyar filmek jeleneteit. Fesztivált rendeznek. A Talpalatnyi föld élőképében Mészáros Ági dublőre egy fiatal munkáslány, Szabó Marika, ő a regény „hősnője”. Ekkor már (túl a könyv derekán) szinte bizonyos, hogy Góz Jóska és Juhos Marika bensőséges szerelme, lázadása, kicsikart boldogsága – maga az élőkép – nem Szabó Marika sorsmetaforája.

A vidéki gyári varrólány alkata Kárász Nellire. az Iszony hősnőjére emlékeztet. Marival is úgy történik minden, „ahogy a kő esik”. Tehetetlenség, kritikus pillanatokban fölcsapódó érzelemhullám, vagy éppen csüggedt lélekvitorlái miatt sodródik olyan helyzetekbe (kapcsolatokba és aktusokba), amelyeket maga sem kíván, sőt önbecsülése csorbul tőle. Fölfelé kapaszkodás helyett végül is leépíti esélyeit. A történet vége felé újra mellécsapódik ex-vőlegénye, akivel a regény kezdetén szakított, de most már nincs ereje elküldeni.

Elvégeztetett – gondolja. Lehetőségeinek nyitott vonalai összezárultak. A rokonszenves fiatal lány beletöppedt az elrontott, boldogtalan sorsok szürke tömegébe. Pedig a kezdet távlatokat ígért, színes izgalmakat: ahogy a mitológia nagy szerelmi étvágyú istenei a halandóknak, úgy vetett neki is kelepcét egy óvatlan pillanatban a vállalat főmérnöke, aki kiváló koponya, mozgékony menedzser, a magánélete azonban összekuszálódott, s a belső űrt szesz- és szex-doppingokkal próbálja kitölteni. A rögtönzött – és továbbra is alkalmi – viszony tehetetlenül röpíti Marit, emelkedik és szédül, megmámorosodik és menekül. Új kapcsolata átjárja az életét, kitágítja vonzásai és választásai körét, ám be is szűkíti azokat, a főmérnöknek, Vargának ugyanis hatalma lett a lányon, nem köti magához a sorsát, de a gyeplőket a kezében tartja, ereszti, meg-meghúzza.

Szabó Mari negatív lenyomata Kárász Nellinek. Nelli őriz valami tiszta fényt a lelkében, amelyhez élete végső értelmét odaigazítja. Mari nem szent és nem is hős, átlagember, az erkölcsi status quo kusza, ellentmondásos életpéldái keringenek benne. Érzelmi útkereséseiben a szerelmi oldás–kötéseket nem segíti sem belső ragyogás, sem külső fogódzó.

Az izgalmas, olvasmányos, eseménydús regény a szerelmi kultúra és nemi erkölcs hiányának vákuumában lebegteti a sorsokat. Nemcsak Mari szenved ettől. Rokonszenvesen, bensőséges lírával ábrázolt édesanyja halálát is sietteti a régi vágású erkölcsi felfogását sokkoló stresszhatás. A főmérnök korunk hőse lehetne, végül is csak hajszolt félember.

A regényben talány marad egy benne kibomló tiszta és szép szerelem. Az ex-vőlegény, a főmérnök után (és közben) felbukkanó Péter szintén társadalmi peremvidékről indult, mint Mari, ám messzebb készül, tudatosan és fölfelé. Marit önzetlenül szereti, végtelen megértés és jóság sugárzik belőle; alakja azonban idealizált, sematikus. A regénynek nemcsak ábrázolási, hanem eszmeileg is gyönge pontja, hogy elsikkad az új erkölcs esélye és kálváriája a mai közmorál stációin. Sorsa kontrasztanyaga azonban jelzi, hogy az emberiségnek regényben ábrázolt minőségromlása bűvös köröket von, s ezekben fájó, kisebesedett életek „termelődnek” újjá. A társadalmi mobilitásnak pedig a legkevésbé sem kedvez, ha a kitörés, „emelkedés” polgárerénye helyett a visszacsúszás válik élménnyé.

Mezey Katalin költőként indult a Kilencek csoporttal a hatvanas évek második felében, s bár kezdettől kísérletezett szépprózával és a színpaddal is, fő műfaját verseskötetei jelezték (Amíg a buszra várunk, 1970; Anyagtanulmány, 1978). Új regénye már nem költői átkalandozás a prózába, hanem egy valóban több műfajú író megnyilvánulása. (Szépirodalmi)