Kalász Márton

Változatok a reményre
Kalász Márton verseskötete

 

Lassan négy éve már, hogy a költőről csak a folyóiratokba szétrepített versek hoztak hírt. Egy-egy év lírai termésének megmérésekor csaknem megfeledkeztünk róla. Nehezen, meg-megtorpanva készülő kötete szerencsére idejében érkezett: felidézte azt a hangot, melyet szívesen hallgattunk az 1955 táján indult költők — Fodor András, Váci Mihály, Garai Gábor — kórusában. Vártuk verseit, hogy megállapítsuk: korábbi köteteinek befelé fordulása, erősödő személyiség-problémája átmenet vagy állandó kísérője verseinek? Előkészülete volt-e a világ elé lé­pésnek, olyan szilárd pont keresése, melyről elrugaszkodva átvetheti magát Énje korlátjain, avagy költészetének, poézisének megmásíthatatlan jellege? A Hajnali szekerek (1955), Ünnep előtt (1961), Rapszódiáink évada (1963) után most megjelent negyedik kötete választ adhat erre a kérdésre.

A Változatok a reményre havasfehér, hideg-kék vers-vonulata: sors és alkat beteljesedése, Kalász Márton vívódó, befelé figyelő attitűdjének véglegesedése. Vallomásai mégsem a társadalmi létben célt nem találó, „önmagába visszaűzött, önmagát elveszített" ember portréját rajzolják elém, hanem az önmagát keresőt és megtalálót, „az egyszerű, megronthatatlan bizonyosság" birtokosát (vagy inkább várományosát), azt a Kalász Mártont, akinek befelé fordulása is készülődés, állandósuló útja irányjelzőinek felállítása:

Várnak rám súlyosabb szerelmeim,
komorabb munka vár.
Felmérem pályám; véglegesedem —
s olyanná zárul a kezem,
hogy e jelben meghalni tudnék

 

Aki a világ elé lép: legyen tisztában önmagával. Hiába épít kapcsolatokat: világhoz-fűzőt, emberhez kötőt, ha elhanyagolja a legfontosabbat: viszonyát önmagához. Ez minden más kapcsolat alaptagja, megteremtője annak az állapotnak, amely megszabja: az ember szenvedi, eltűri vagy alkotja világát? Kalász állapota — „végletes ön-analízise", ahogy Garai nevezi — összetett: egyszerre szenvedés, eltűrés és világalkotás. Nem egymást kizáróan. Ebben tévedtünk korábban: azt hittük, hogy az „önmagába meredő szemlélődés" legyőzésével vállalkozhat csak a „világ­analízis" feladataira.

A Változatok a reményre polemizál hiedelmünkkel: a befelé fordulás mellett (ha halkan is) szól a közéletiség gondjairól, humánus felelősség-érzetéről, a megrázkódtatásról, amelyet a Hindemith-szólamba is belevacogó emlék, az ezer megmaradt szemüveg káprázata, a fa­siszta barbárság idézett fel. Elmondja aggódó hazafiassága „itt élni, halni kell" vallomását. Érvel: a tépelődés az öntörvényűvé válásért, az értelmes, mindent átvizsgáló, és nem a belefeledkező önbizalom megtalálásáért van. Megmutatja a világ megértésének szándékát :

Józan akartam lenni!
ne csupán égközi vakondhoz
hasonlóan, világtalanként
púpozzam a mindenség kérgét

 

Az „önmagába meredésnek" és a „világ-analízisnek" ez a kettőssége ott munkált már Kalász Márton első kötetében is. Míg az egyik oldalról hite-akarása, a származtató szegény­világ felrepíti a társadalmi kérdésekhez vonzódó közéletiség magasába (ez rendeli a tűztáncosokhoz is), addig a másik oldalról visszafogja, tompítja közéletiségét elégikus, inkább szemlélődésre, visszahúzódásra, mint dinamikus tettekre ösztönző hajlama. Ez a visszafogás a Hajnali szekerekben még csak az otthonosságot, jó közérzetet, felszabadultságot mutató leíró- és tájversekben, szemlélődő, életképszerű „közéletiségekben" jelentkezett; elütve a „hit pengéjével verekedj" forradalmi kiállású közéletiségétől. Az 1959-es Tűztáncban a Telelők, Idénymunkások mellett viszont már megjelenik a befelé-fordulás vitathatatlan lírai tükre: a Szökött ló elégiája, melynek személyiség-problémája az 1961-ben megjelent má­sodik kötet általános jellemzőjévé válik. A Változatok a reményre ezekben a versekben gyökerezik. Igaz, hogy Kalász képalkotása azóta bonyolultabb, áttételesebb (de: tisztultabb is) lett, finomított realizmusú képei szürrealisztikus látomásokba tűntek át, a hagyományosabb hangsúlyos-rímes verseléstől, a szigorú szonettformától az oldottabb versépítkezésig, a terjedelmes versfolyamtól az egy tömbből vésett lírai miniatűrökig is eljutott. Eltűnt verseinek szemlélődő-életképszerű jellege, vagy ha fel is bukkan olykor, csak a belső történés elindítója (úgy, mint az Apály remek szerkesztésű, élményre reflexióval válaszoló verseiben megfigyeltük). Az Ünnep előtt és a Változatok a reményre különbségét a vázolt formai eltérés mutatja, azonosságuk a magatartásé. Kalász Márton mindkét kötetben a mindent-feltárás igényével néz szembe az életével. Ezzel bizonyítja: gondja-keserűsége a világért, a létezésért, a mindennapok szebbé tételéért van. Kalász Márton szereti az életet. Igaz, hogy az „elmúlástól tetten érve" el-elönti az „igaz gyötrelem", igaz, hogy házassága apálya szárazra veti, vergődik, megsebzi magát, idegei gúzsba kötik, kudarcai is rátámadnak. Nem tud védekezni, tehetetlenségében magába mar. Kiáltana — szava torkára forr. De jön a szerelem áradása. Hátára veszi, hűsíti sebét. Megtalált szavával élete Szörnyeit nevükön nevezi, énekével kezéhez szelídíti. Bár tudja, hogy a „végső csapda zuhogása" törvény, mégse fogja be sokáig az elmúlás rémület-pányvája. Elszaggatja köteleit.

Az erősek, a gyermekeket kihordó nők fénylő világába menekül, élni, mosolyogni tanul. Szárnyaló himnuszában a szép-mindennapokat szülő édes jövőt szólítja-várja: „Hova ültesselek le, hova rendezzem szálkás virágokkal a vázát, hova rakjam szem elé kedvenc könyveimet, mit mondjak, adjak, mire becsöngetsz,... hogyan fedjek föl mindent előtted, a csupasz mámortalanságig, ha itt vagy, édes jövő?"

Csak hozná meg ez a jövő az önbizalmát is!

 

Napjaink, 1968. 4. szám 11. oldal

Kései megjegyzés: Ez volt az első kritikám. Miskolcon, a Földes Ferenc Gimnáziumban együtt tanítottunk Kabdebó Lóránttal, aki a Napjaink folyóirat kritikai rovatát vezette. Biztatgatott, írjak. Hát megtettem, így sikerült. Elég ügyetlen, de az enyém, és az első…

Kabdebó egyébként akkor figyelt fel rám, amikor Németh László néhány dicsérő sort írt neki a szakdolgozatomról. Az író 1966 februárjában író–olvasó találkozón vett részt Miskolcon, felszólalását a Kiadatlan tanulmányok Zárószó a miskolci TIT-esten címmel közölte. A műsor után, dedikálás közben átadtam neki a gép alól éppen kikerült, még be nem nyújtott szakdolgozatomat. Gondoltam, megkérdi, ki vagyok, hogy hívnak, ám szinte rám se nézve vette át és tette rögtön félre az asztalon. Néhány nap múlva, 1966. február 28-án kelt levelében a következőt írta Kabdebónak: „Egyik kollégád átadott nekem egy dramaturgiai dolgozatot (gondolom, szakdolgozat), amelyet már elolvastam, nem tudtam megállni, hogy el ne olvassam. Minthogy se nevet, se címet nem írt rá, Rajtad át üzenem meg neki, hogy az írása nagyon tetszett: kitűnő elemző, jól emeli ki a kulcs-idézeteket – s főként az egyes művek jellemzésében meglepő jól vizsgázik.”

Én ekkor már visszautaztam Debrecenbe, az egyetemre. Édesanyám telefonálta meg az elismerő sorokat. Szeptembertől a Földes Ferenc Gimnáziumban kezdtem tanári pályámat. Lórival ritkán találkoztunk, mert mindketten (más-más okból) heti 3 nap tanítottunk csak, de ha összefutottunk, mindig piszkált: írj valamit a Napjainknak. Hát így kezdődött.