Kabdebó Lóránt

Emlékezettörténelem
Kabdebó Lóránt: A háborúnak vége lett
„Az író felelősséggel tartozik kora íratlan történetéért,
ha másként nem — saját emlékezete szerint.”
 (Cseres Tibor: Parázna szobrok)
 
Évekkel ezelőtt összeállítást készítettem a Látóhatár részére. A címét Kabdebó Lóránttól kölcsönöztem. Egy sorozata futott akkoriban a rádióban; neves művészekkel beszélgetett „Káin és Ábel testvérgyilkos világáról”: a második világháborúról, a szellem „malombörtönéről”, s a rettenetes Duna menti végjáték után a „sámsoni” fordulatról: a visszatért erőről, a lefojtott szellem életre lobbanásáról.
Akkoriban, ahogy azóta is, sok írás jelent meg a háború utáni úgynevezett „fényes szellők” koráról. Népszerűsítő cikkek és tüzetes tanulmányok tömeg-lapokban és kis példányszámú szakfolyóiratokban. A pártharcokról és az egypártrendszer kialakulásáról, a lakosságcseréről és a kitelepítésekről, a közigazgatás reformjáról, az újjáépítésről, államosításról, inflációról és az új pénz bevezetéséről. Ezenközben mesélt a rádióban a háború utáni legelső irodalmi folyóirat szerkesztője, az írószövetség alapítója, a könyvkiadó, a túlélő költő, író és festő arról, ki hogyan vészelte át az ostromot, a munkaszolgálatot, a frontot, s mikor a háborúnak vége lett és az élet lassan körülforrta a sebeket, hogyan szólaltak meg újra a fegyverek között elhallgattatott Múzsák. A sokfelől gyűjtött szemelvényekből azonban aligha szerveződött volna egységes olvasmány, ha e beszélgetések eleven, élményszerű hangja nem ötvözi őket egybe. Az emberi dokumentumok forrósága összeolvasztotta — és egyben hitelesítette — a különféle elemeket.
A háborúnak vége — ez lett az összeállítás Kabdebó sorozatától kölcsönzött címe, amelyet ő is — tudva vagy öntudatlanul — egy világhírű filmtől, illetve annak magyarul is olvasható forgatókönyvéből vett át. Semprun és Resnais műve a spanyol polgárháborúra vonatkozott; a címkölcsönzést sajátos jelentésszűkülés tette lehetővé. A második világháború ugyanis olyan mélyen felszaggatta életünket és tudatunkat, hogy a HÁBORÚ szó azóta számunkra ezzel a rettenetes, pusztító világégéssel azonos.
Az 1979/80-ban a rádióban elhangzott beszélgetés-sorozat időközben szép karriert futott be, az élőszóbeli nyilvánossággal csaknem egy időben közölte a Kortárs, két éve pedig a Móra Kiadó könyv alakban is megjelentette Kozmosz sorozatában, A háborúnak vége lett, tehát módosított címmel. E – nyilván Semprun és Resnais „védelmében” – megtoldott cím már kevésbé fedi a beszélgetések lényegét, befejezettnek nyilvánítja, amiről a könyv eleven sebként szól: a háborúnak vége ugyan, de nem fejeződött be. Nem ér véget, amíg a lélek sebei be nem gyógyulnak, amíg az érzelmek békét nem kötnek. Láttuk a televízió riport-sorozatában, a Krónikában, hogy csaknem negyven évvel a háború után milyen mélyen gennyedő sebekre nyitott sipolyokat Csoóri Sándor és Sára Sándor; nemzedékek és korosztályok már-már nemzeti méretű gyónásban keresték bűntudatuk feloldozását. Cseres Tibor Parázna szobrok című regényében a katonatiszt főszereplő évtizedek múltán is a háború miatt tipródik. A regény egyik mondata akár mottója is lehetne Kabdebó beszélgetéseinek: „Minden józanságunkra és lelkünk minden erejére szükségünk van, hogy életünknek erről az (úgy látszik) beforrhatatlan sebéről kétségbeesés nélkül szóljunk.”
Hubay Miklós, Kardos László. Kéry László, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Benjámin László. Fekete Gyula, Király István. Barcsay Jenő, Illyés Gyula, Keresztúry Dezső. Sőtér István, Zelk Zoltán, Vas István, Szántó Piroska, Tolnai Gábor, Major Tamás, Hegedűs Géza, Cserépfalvi Imre, Békés István, Barabás Tibor. Dobozy Imre, Kolozsvári Grandpierre Emil mondja el a könyv sorrendjében a saját történetét. A kötetet, mintegy függelékként Ottlik Géza A másik Magyarország című írása zárja.
A történeteknek, ahogy Lengyel Balázs jegyezte meg a beszélgetés során, „mint minden történetnek, amelyik a háborúról szól, és amit a túlélők mondanak el, van egy kis „hibája”: szerencsés történet és happy enddel zárul. Ezzel a háborúról alkotott képet meghamisítja. Ha a halottak is tudnának beszélni, és elmondanák a történeteiket, és azt mondanák zárásként: akkor éhen haltam, lelőttek, felakasztottak, akkor reálisabb képet kapnánk”. (62. l.) S valóban, a háború hernyótalpait, az emberi értékek sebzettségét és pusztulását csak „képtelen-képzelt” posztumusz riportok idézhetnék meg Bajcsy-Zsilinszky Endre, Radnóti Miklós, Sárközi György, Ámos Imre, Szerb Antal, Halász Gábor, Bálint György, Földes Ferenc sorsában. De túl a „szellemidéző” ötleten, valóban hiányzik — a kritikák is számon kérték — jó néhány jelentős személyiség története: Veres Péteré, Németh Lászlóé, Déry Tiboré, Örkény Istváné, Darvas Józsefé, Erdei Ferencé, Nagy Lászlóé például; ők azonban a sorozat megtervezésekor, a felvételek idején már nem éltek. Érezhetően további esetlegességek is formálták, alakították az anyagot; egyes beszélgetések magukon viselik az élőszó esetlegességét, töredezettségét; mások kidolgozottak, lekerekítettségükből sejthető a gondos írásos utómunkálat (pl. Hubay Miklós, Király István esetében). Nyilvánvaló továbbá Kabdebó Lóránt „újholdas” vonzalma is; ám éppen a könyv védelmében meg kell jegyeznünk: a lényeg itt a közös „sztori”, a háborús történet, amely teljesebb névsorral is csak árnyalatokban változna, a lényeg ugyanaz az apokalipszis. Nem hiányzó neveket, írókat kérünk számon, hanem a közös szőttesből kimaradt szálak, motívumok miatt említjük meg: kínosan hiányzik a kötetből például a Hideg napok és Parázna szobrok írójának hangja, vagy például A magyar apokalipszis nyomolvasója, a Hószakadás és a Krónika társszerzője. Épp Csoóri neve juttatja eszünkbe, hogy a kötetből általában is hiányoznak a fiatalabbak, az akkor tizenévesek, az ő sorsuk (alaptalanul) érdektelennek tűnt a kérdező számára, noha, mint egy televíziós riportműsor felhívta rá a figyelmünket: a történetbe ők is beletartoznak. A költő Orbán Ottó vagy a József Attila kutató Szőke György élethistóriája például eddig ismeretlen események szálait szőhette volna a „mesébe” (Sztehlo Gábor gyermekmentő tevékenységéről, s a háború után Gaudiopolis gyermekvárosáról), jobban árnyalva azt, ami egyébként a beszélgetésekből kirajzolódott: a fasiszta őrjöngés erősödésével párhuzamosan fokozódott az emberek ezreinek csöndes helytállása is, a bajba jutottakkal vállalt szolidaritás.
A „saját sors”, „saját történet” eszünkbe juttatja Thomas Mann egyik mondatát a Varázshegy bevezetőjéből: „nem mindenkivel esik meg minden történet”. A visszaemlékezők korosztálya ma már kisebbségben él a magyar társadalomban. Érdekelheti-e hát e minoritás sorsa, a háborút át- és túlélők „sztorija” a többséget, a békeévjáratbelieket?
A kérdés persze költői. 1945-ben ugyanis nem egyszerűen a háború fejeződött be, hanem ekkor kezdődött el Magyarországon az a nagy társadalmi rigolírozás, amely beidegződött rendet, ezerévesnek hitt normákat is megváltoztatott. Az „öregek” múltja ezért izgatja legalább annyira az ifjúságot, mint saját jelene és jövője. A „félig bevallott élet” vagy átfestett történelem függönyt von a szemek elé, s ha a kései utód nem tisztázta, nem tisztázhatta múltját, jelene rejtélyes, tabukkal és tilalomfákkal teli útvesztő lesz.
Múltképünket sokáig politikai érdekek torzították; így ítéltettek például fasisztának a koalíció balszárnyán kívüli antifasiszta politikai áramlatok, polgári demokratikus színezetük ellenére, s minősültek politikai máskéntgondolkodóknak, szembenállónak a népi demokrácia vonalával. Fasisztának bélyegződött maga a nép is, s e képbe nem illett bele az ellenszegülés morális tartása, csupán a fegyverhordozó csatlós züllöttsége. Manapság ritkábban használjuk a történelmi távlat fogalmát. Elődeink még okosan, óvatosan és tapintatosan hangsúlyozták nem egyszer a szellem ellenállásaként. Mint például Szendrei János, a századforduló és századelő megbecsült, mára elfeledett történetírója, amikor a „világháború, bolsevizmus” eseményeit kellett volna, nagyon is a húszas évek felszított vallási villongásainak szellemében megírnia. Ő ehelyett — a történelmi távlatra hivatkozva — az anyaggyűjtést szorgalmazta, főként a közvetlen szemtanúk, résztvevők visszaemlékezéseinek felkutatását.
Politikai érdekeltség szempontjából közömbössé kell tehát válniuk az eseményeknek ahhoz, hogy a történelmi távlat megteremtődjék. A jelen szinte mindig határsávot von önmaga és a múlt közé, a hatalom demokratikus vagy despotikus hajlandósága szerint koronként váltakozó szélességben. Ahogy az idő halad, ahogy a történelem tovalépeget, úgy mozdul vele tovább ez a zóna, s úgy szabadulnak ki belőle a múlt újabb és újabb eseményei, oldódnak fel tilalmak és tabuk, így teremtődik meg egyszerre, mint a „határzónán” túlra vetett pillantás, a történelmi távlat.
Hogy ne kalandozzunk el túl messzire Kabdebó Lóránt könyvétől: a második világháborús évek és a koalíciós korszak ma már nagyrészt kívül esik a tilalmas övezeten, melyből idestova az ötvenes évek egy része is kiszabadult, nyilvánosságot kaphatott például, hogy a szocializmus vaskorszakában miként akarták – Németh László szárszói beszédének szavait kölcsönözve – nemcsak a felszámolandó osztályt, hanem a beléje tartozó egyedeket is likvidálni.
A háború, a beszélgetések témája tehát önmagában nem ígér ma már izgalmakat. Izgalmat inkább olyan újabb szemtanúk ígérnek, akiknek a nézőpontja eddig nem érvényesült. Csoóri Sándor hívta fel például a figyelmünket A magyar apokalipszis című esszéjében arra, hogy a háború történelmi alulnézetből mennyire ábrázolatlan maradt, az „istenadta nép” „negyven év óta cipeli magában a félelmet, a szégyent, a bűntudatot, anélkül, hogy akár Magyarország második világháborús szerepét, akár az összeomlás okait ismerné.” (A félig bevallott élet, 378. l.) Ezért mozgatta meg az ország közvéleményét a már említett „eposzi méretű” kibeszélés, a televízió Krónika című dokumentumműsora a második világháborúról, a doni eseményekről, a II. magyar hadsereg pusztulásáról; eddig „lelakatolt szájak” nyíltak meg, a harcok résztvevőinek emlékezéseiből rajzolódott ki a történelem mozaik-képe.
A Kabdebó Lóránt beszélgetéseivel egyidőben vagy azóta megjelent könyvek közül a „nézőpontja” miatt lett hiánycikk Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939—1944 című dokumentumkötet: a Führer és a szövetséges államok vezetői tárgyalóasztalához ülhetünk le, bepillantva a titkos alkuba, amelyet ezek a kis közép-kelet-európai államok folytattak megoldatlan kérdéseik, nemzetiségi, területi igényeik érdekében az „igazságosztó” Hitlerrel, aki a nagyhatalmi politika régi játékát, a divide et impera elvét korlátlanul érvényesíthette. A szereplők indítékait keresi a közönség a Horthy-féle katonai elithez tartozók emlékezéseiben. Egy éven belül például már a második kiadást érte meg Shvoy Kálmán Titkos naplója és emlékirata 1918—1945. Újdonság Huszár Tibor Beszélgetések című kötete, amelyet olyan emigránsokkal folytatott, akik a háború végéig antifasiszták voltak, s mikor a háborúnak vége lett, a demokratikus pártok valamelyikében dolgoztak az ország átalakításáért, a földosztásért, államosításért. A negyvenes évek végén azonban politikai másként-gondolkodóként emigrációba kényszerültek (Kovács Imre, Nagy Ferenc stb.). E könyv ugyanarról a történetről szól, amelyről Kabdebó beszélgetőpartnerei is mesélnek, csak más nézőszögből és a háború végéig limitálva a történteket. Érdekességét éppen ez a hazai nyilvánosságból negyedfél évtizede kihagyott nézőszög adja.
Kabdebó Lóránt beszélgetései nem érintenek korábbi tabukat, nem lebbentenek fel fátylakat titkokról, s nem szólaltat meg addig hallgató személyeket. A kötetben a háború megítélését illetően dokumentum-értékű, felfedezésszámba menő közlést nem olvashatunk. Inkább újabb és újabb Pincenaplók ezek, színes, megható, érdekes részletek, a közfigyelem előterében álló neves művészek története arról, hogy ki hogyan is osztozott a közös tipródásban, mekkora karéj jutott a szenvedésből osztályrészéül. Méltó-e akkor a figyelemre?
Úgy tűnhet, ellentmondásba bonyolódtam. Bevezetőben hézagpótlóként dicsértem a beszélgetések során összegyűjtött tényeket, most viszont lefokozom dokumentum-értékét? Nos, a könyv anyagát képező felvételek a Petőfi Irodalmi Múzeum számára készültek, ahol Kabdebó Lóránt irányítja az irodalmi muzeológia egyik, viszonylag új ágát, a hangtárat, s céljuk a történeti kutatásban oly fontossá vált orális források gyűjtése. A beszélgetések dokumentum-értéke nem mutat túl az irodalmon, egyes alkotói pályákon, az irodalmi élet intézményeinek újjászerveződését feltáró részletkérdéseken. Kutatók belső használatra való forrásanyag tehát. A kötet olvasásakor azonban tanúi lehetünk annak, hogy az eredeti múzeumi anyag, orális forrás, hangdokumentáció hogyan „irodalmiasodik” elbeszéléssé, olvasmánnyá transzponálódik, a mikrofilológiai irodalomtörténeti érdekességek egy nagy háborús történet cselekményének epizódjaivá lesznek, a forrásértékű irodalomtörténeti dokumentumok emberi dokumentummá. Ez az átváltozás, az emberileg jelentős mondanivaló eggyé-lényegülése történelmi olvasókönyvvé teszi a kötetet. „A történelemkönyv csak présélménye az élet zöld fájának. Az író dolga, hogy zölden tartsa és élve őrizze meg azt a fát, ami oly kimondhatatlanul sokszínű: a történeti valóság” — mondta a beszélgetés során Fekete Gyula – s a könyv érdeme, hogy az általános, részleteiben elmosódott, történelmi tendenciaként bennünk élő képet újra élővé, életté varázsolja vissza. S így már nem a kíváncsiság, az iz­galmakat, titkokat hajszoló, habzsoló szomjúság űz az olvasásban, hanem az érző és együttérző, az emberi sorson felindult szolidaritás. Kabdebó művészeket faggat ugyan, de a történetek közös nevezője nem a művészlét. A megszólalók sorsa ugyan drasztikusan különbözik egymástól, van köztük volt munkaszolgálatos, a háborút Svájc védettségében átélő és katonatiszt egyaránt, közös vonásuk mégis az, hogy egyformán kárvallottjai a háborúnak. Nem csupán a művész fenyegetettsége, hanem általánosabban, elemi emberi fenyegetettség bontakozik ki a lapokról, a megszólalók elsődlegesen nem művészként, hanem létükben válnak veszélyeztetetté. A háborúban a legtöbb ember elveszíti az identitását. Babits írta a fiatal katonáról, akit hadba küldtek és ölnie kellett, hogy „nem élhet aminek született”. Hisz ácsnak, boltosnak, tanárnak, versírónak akár, de csak alig-alig születtünk katonának, olyannak, aki a hivatását a mundérban találja meg. A második világháború azonban nemcsak érdeklődésünktől, feladatainktól eltávolító kényszerpályára vitt, hanem mélyebb, elemi identitásokat dúlt föl, nemzeti, emberi (faji) önazonosságokat kérdőjelezett meg, a nemzetből, sőt az emberi közösségből és az emberhez méltó életből, magából az emberi fajból tiltott ki tömegeket. Róluk írta, saját élményeként Radnóti megrendítő sorait, arról a jogfosztottról „aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, / hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, / kis holmiját elhagyja”, akinek a háza többé nem a háza, s hazája nem hazája, hiába vallotta, vallja szülőföldjének a lángokkal ölelt kis országot:
„már évek óta élek így,
vad bozótban, ártatlan Robinzon,
ki békén tett-vett s közben tudta meg,
nem védi semmi és a házat,
melyet jó magasra épített fel,
ledöntik s harsogó vadászat
kél ellene s az elbukó nap
vérében ázva gyilkos és
hallgatag vadászok hallgatóznak.
(Huszonkilenc év)
 
Abban a háborúban, amelyben az állam saját polgárait fosztja meg jogaitól, nemcsak az üldözöttek lesznek áldozatok. Megcsúfolja a „honvédő” ifjúságot, leértékel minden áldozatot és szenvedést, mert a hőssé-válás aureoláját nem adhatja fölé, a kivérzettség, a gyász mellé nem kínál vigasztalódást, az igaz ügyért szenvedés katarzisát. Nem születtünk katonának, igaz, ám éppen Szimonov ábrázolta híressé vált regényében, hogy békés civilek hogyan edződtek katonává a dicső honvédelemben, a hősiesség enyhítette a gyászt és szenvedést. A mi rossz háborúnkban viszont nem találta helyét a katonának született sem, aki a mundért választotta hivatásául. A Kabdebó könyvében emlékezők nemzedéktársa lehetne Cseres Tibor már említett regényének, a Parázna szobroknak katonatiszt főszereplője, Thormay Béla. Tisztekről, a tiszti hivatásról szól ugyan a regény, de a tisztikar szó helyébe a hivatalnok, tanár, értelmiség is behelyettesíthető, és sok más egyéb, amely a politikai-közösségi irányító, vezető tevékenység megjelölésére szolgál. A történelem csapdája ez, amelyet minden elrontott korszak felállít a nem lázadó, hanem szolgálni akaró többség számára. Erkölcsileg a forradalmár útja tisztább, egyszerűbb; a többség azonban nem forradalmár, s így erkölcsileg feloldhatatlan dilemmák között őrlődik. A reálisan létező politikai viszonyok és keretek között dolgozzon-e nemesebb céljai érdekében, vagy jobb, ha szerep-nem-vállalással ad hangsúlyt erkölcsi különállásának? A nem a saját sorsát intéző ország tragédiája sejlik föl Thormay Béla szavaiból, s a beszűkült lehetőség: a rossz korban szolgálni akaró ember hiába keveredik hírbe a korral, az esélye nem több a gép fogaskerekei közé hullott kavicsnál.
,,[...] a volt tisztikar minden tagjára ránehezedik, [...] hogy bár tőle független okok miatt, mégis hivatásának kifejtésével nem szolgálhatta a haza érdekeit, s lett légyen valaki a leglelkiismeretesebb, legképzettebb, legbátrabb, működése végső soron nem mozdította elő a magyarság ügyét. Hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán rossz ügyért kellett harcolnunk, arról nem tehetünk, ez azonban nem változtat azon, hogy az embert bizonyos rossz érzés fogja el. Mennyire igazságtalan a sorstól, hogy önkifejtésünk iránya nem egyezhetett meg az ország fölemelkedésének irányával, hogy minden igyekezetünk és jóhiszeműségünk mellett is minden rosszra fordult. Nem tudok szabadulni attól a rossz érzéstől, hogy azzal, amit még ma is tulajdonképpeni hivatásomnak tartok, végső soron nem használhattam.
Az ember sorsa hazája sorsához van kötve, s ha a haza lehanyatlik, az egyén nem lehet boldog, mert a benne működő köztevékenységi törekvések balsikerre vannak ítélve. Milyen gyakran megismétlődő dolog ez a magyar történelemben. Soha nem tudom meghatottság és részvét nélkül olvasni Zrínyi e sorait: »Nem mondhatni egy országot boldogtalannak, az ki sok időkön által és sokáig hervadatlanul állott virágjában, és már alább kezdett szállani, mert ez a vége a világi dolgoknak és nem mondhatjuk boldogtalannak azt, aki a maga országának leszállásában és estiben születik és nem virágjában. Azért ehhez is szerencse kell.«”
Ez az eszmefuttatás folytatódik a mottóként már idézett sorral: „Minden józanságunkra és lelkünk minden erejére szükségünk van, hogy életünknek erről az (úgy látszik) beforrhatatlan sebéről kétségbeesés nélkül szóljunk” (Paráz­na szobrok, 597—598. l.)
Kabdebó, a kérdező, az előszó szerint bevallottan is emléket szeretett volna állítani a magyar irodalom egyik legszebb korszakának, a „háromesztendős” irodalomnak, ahogyan Nemes Nagy Ágnes nevezte az 1945—1948 közötti, irányzatok versengésére és vitaszellemre alapozott élénk irodalmi életet. S mert a válaszolók józanul és kétségbeesés nélkül szóltak a megemelő, távlatot adó korszak előtörténetéről és bealkonyulásáról is, a könyv nemcsak monumentum, hanem mementó is. Poklon vezet át, a háborús szenvedések végeláthatatlan bugyrain, majd fölkísér a sámsoni erő újraéledéséig, végül bemutatja, hogy „az emberiségnek, szolidaritásnak, a független szellemnek ez a szép vetése” hogyan fagyott el hamarosan egy másik – az úgynevezett hideg – háborúban. Ahogy az egyik válaszoló mondta, valóban van „e századvégi (ezredvégi) emberi sorsban egy univerzális érdekű talány, amely Föld-lakó mivoltunkban érint. És ez a talány [...] éppoly drámai (drámába illő), mint a trójai háború volt a görög tragikusoknak. Miféle mechanizmusok hozzák létre a sorozatosnak ígérkező »világháború-jelenséget«? Ez itt a kérdés.” Igen, ez itt a kérdés!
Életünk, 1985. 3. szám 281–285. oldal