Gutai Magda

A megtalált hit
Gutai Magda: Zászló a hóban
 
Megint egy orvos, aki választott foglalkozását nemcsak a mai tudomány segítségével, de ősibb eszközökre váltva is űzi. Aki – míg „késes angyalként” védi a beteg testet, „hogy húsa hús maradjon, csont a csontja, a lázas szövet kővé ne meredjen” – szavakat mormol az elmúlás ellen, verset tapaszt a lüktető léleksebekre, ráolvasásaiban nevükön nevezi az ember-élet betegségeit, hogy hatalma legyen rajtuk, hogy eloszol jon–kiromoljon mindenféle nyavalya.
Mert voltak sebei Gutai Magda fiatal nemzedékének. Gyermekként gyöngyházvilágban éltek, s amikor a mítoszteremtésbe a külvilág is belopózott, toronnyá tornyosodó bálványt láttak. Az ötvenes évek derekán serdülő eszmélet készen kapta hitét, az idő az értelmet nem felnyitotta, inkább újabb mítoszba zárta, hogy a megszokott varázst később eloszlassa, a kapott hitet visszakérje, visszaperelje. A bálvány-torony gyufaszállá görbült, így mondja Gutai, így érezték nemzedéktársai. Ahogy görbült, az ember úgy magasodott, így a szétporló hit hamuja be nem temette. Sokakat nem, Gutait sem. Mert nem tragikus, de felszabadító élményként élték át a változó időt, a kapott (és elgurult) hit helyébe a megkeresett és megtalált hit került, igazabb hűség: mert nem a megszokott varázs; az eszmélet, az értelem önként hajló vállalása teremtette. Kicsíráztak belőlük az eszmék, nem a Tavaszi dal kényesek kertjét tiprató harsányságával; komorabban, szilárdabban, a megküzdött, csalódáson nevelkedett hűség szavával:
Most fehér falak csöndje feszül bennünk,
míg fájdalmunktól  szilárdul a rend.
És áll a ház, mit hűségünkre bíztak,
s bent hazatértek békéje dereng.
 
Az ember kétszer születik — mondja Gutai — „és másodszor a vajúdás övé”. Ez a gondolat első kötetének (Zászló a hóban — 1968.) legfőbb lírai tartalma. Az önmaga létével terhes, önmagát szülő ember csontot szaggató tolófájdalma nyomán feltör egy-egy sikoly, hogy nyugodt derűbe hulljon a kihordott szép emberségben, az egyéniség megteremtésében, az öröklött erkölcs helyett az elsajátított, vallott erkölcsben, a születési vakságot látóvá tevő értelemben. Mert ezt keresi. Gutai.
Hogy ki ez a költészetnek nekivágó poéta, ott lappang szófűzéseiben, képeiben. Kedvenc szavai: csend, hó. A jázminok vaslap alól kihajolva sírnak. A csöndes körtefa a túlsó partra bámul. Sokat töprengő, így rettegő, célt kereső és találó, csak csöndes örömre képes ember szavai ezek, akit embersége, emberszeretete szélsőségesen felfokozott állapotba sodor. „Rengő erdőket ringatok emberi szerelemmel”; „Sírok sírása mellemen, hömpölygő, hangos láva” — vallja meg távoli képek merész társításában, tudatállapota és természeti jelenségek összekapcsolásában szemérmesen, mégis feltárulkozva. S ez azt jelenti, hogy Gutai Magda költői alkat, verseiben egyénisége rávetül a világra, megőrizve a naiv gyermeki látomásmódot, a mindent másként nevezés kényszerét, így lesz a kettős ágy cethal-tetem, az asztal roncs hajó, a padlás kiszáradt tófenék, a diódaráló árokba dőlt ágyú. Igaz, a másként nevezést a képzelet néha túlhajtja, érezhető a túlzott poetikusságra törekvés, a mindenkor kötelezőnek vett metaforikusság; ezért csökken az olvasót elárasztó képzuhatag felidéző ereje, olykor ezért egyenlítődik ki a műélvezőben a különböző képek érzelmi hullámverése.
Bonyolult világállapot ez, amely nem a letisztulásban, hanem komplikált kifejezésben találja meg anyagát, valós és valóság fölötti látomásos képekben, szürrealisztikus mese­szerűségben, eljutva néha a dadaista meghökkentésig („Ég helyett lágy iszapot nyel a víz alatt alvó vitorla.”) Gutai Magda a mai magyar poézis Nagy László, Juhász Ferenc után fellépő középnemzedékének útját járja, költői technikájában, képalkotásában talán leginkább Kalász Márton, Tornai József világához került legközelebb. Az újabb költők mintha a bonyolult világállapotot megtartva az egyszerűbb formát keresnék. Miért, hogy erre ez a most fellépő, ígéretes elsőkötetes poéta nem figyelt fel?
Napjaink, 1969. 4. szám 11. oldal