Gál Sándor

A nyolcadik napon

Gál Sándor költészetéről

 

Akár a spanyolviaszt fedeznénk föl, midőn Gál Sándor válogatott kötetéről, az Új Atlantiszról írunk. Két irodalomtörténet* is eligazít ma már a versei között, s mindkét könyv egybehangzóan állapí­totta meg, hogy Gál Sándor a csehszlovákiai magyar irodalom egyik meghatározó egyénisége, az egyetemes magyar irodalom mértéke szerint is hiteles alkotó. Értékelészavarok láthatóan nincsenek tehát körülötte, a friss portréra sem igen lehet újabb vonásokat fölvinni. Gál ismert és elismert költő, termékeny alkotó, éppen húsz éve jelent meg az első kötete (Arc nélküli szobrok, 1974), s azóta a napi újságírói-riporteri penzumok és országjáró „csavargások” közben is sorra-rendre láttak napvilágot – olykor évente – újabb és újabb könyvei. Versek (gyermekeknek is), elbeszélések, novellák, mesejáték, irodalmi riportok, szociográfia. Nem volna tehát érdemesebb letenni a tollat?

A termékenysége azonban fölkelti a gyanakvásunkat. Gál Sándor népszerűsége ugyanis akkoriban kezdett el növekedni, midőn a hatvanas évek végén a csehszlovákiai politikai események átrendezték az alkotók helyét és szerepét az irodalmi életben; a szűkebb literatúrában pedig valóságos lírai forradalom robbant ki és izgatta fel a közvéleményt, az ifjú újítókat már-már anatéma alá helyezték.

Kendőzetlenül szólva tehát: Gál Sándor ismerősebb, hagyományos verseit érthetetlennek tűnő kísérletek ellenében fogadta rokonszenv. Míg a nemzedéktársaknak, Cselényi Lászlónak és Tőzsér Árpádnak megritkult a szava, Tőzsér hallgatott, Cselényi Párizst járta, s mindketten új lírai lehetőségek után kutattak, Gál egyre könnyedebb kézzel írta a műveket. Szembe kell tehát néznünk azzal a tapintatlan kérdéssel, hogy vajon esztétikai értékeinek köszönheti-e a népszerűséget, avagy egy devalválódott, belső megújulással küszködő irodalom inflációs árfolyamának?

Ha már most Gál Sándor válogatott verskötetéből, az Új Atlantiszból próbáljuk a választ kifürkészni, érdemes felfigyelnünk a válogatás szokatlan arányaira és szerkezetére. Gál láthatóan olvassa a köteteiről írt kritikákat, sőt, meg is szívleli azokat. Ez magyarázza, hogy az Új Atlantisz verseinek harmada egyetlen kötetéből került ki, az eddigi hat közül abból, amelyet a legtöbbre értékelt a kritika (Folyó, 1978).** Gál Sándor, a szokásoktól némiképp eltérően nem az egymást követő kötetek-korszakok legjavát rendezte egymás után, azaz nem költészete „évgyűrűit” tette szemléletessé, hanem élmény és témacsoportok szerint teremtett új rendet. A bátor, mint látjuk majd, egyes köteteket csaknem teljesen mellőző rostáláskor különösen kíváncsiak lehetünk, hogy a szerző hogyan értékelte korábbi korszakait.

A túlsúly tehát a Folyóé, a másik harmadot két olyan könyv adta, amelynek hangja elüt ettől. A Szabadvonulás (1969) és a Kőlapok (1973) mintegy az eddigi pálya – időben – közbülső állomásának is tekinthető. A pályakezdő kötetek (Arc nélküli szobrok, 1964; Napéjegyenlőség, 1966) zöme kimaradt az Új Atlantiszból, azaz a „zsengék” közé sorolódott.

Nem meghatározó a válogatásban a Kőlapok és a Folyó közötti átmenet, a Tisztább havakra (1976) sem. Lényegében két költői „korszak”, két hang erőteljesebb a válogatott kötetben, ezek megosztva uralják a ciklusokat, így azokat nemcsak élménykörük különíti el, hanem formai megoldá­sok is.

A négy ciklus a szülőföld, filozofikum, a szerelem és a történelem élménymagja körül kristályosodott ki; a versek az egyes ciklusokon belül eredeti kötetbeli megjelenésük időrendjében sorakoznak, hozzávetőlegesen eligazítást kaphatunk tehát az egyes témák, motívumok, kifejezőeszközök formálódásáról.

Az önálló kötetek megjelenésekor méltán éreztük úgy, hogy gyakori volt Gál Sándor hang- és témaváltása. Görömbei András mutatta be, hogy e pálya a falusi-paraszti indulás érzelmi megkötöttségével kezdődött, majd egyetemes, filozofikus igényű és általános emberi témák felé mozdult. Most, ebben az elrendezésben az is látszik, hogy mennyire koherens, a belső folyamatosság legalább annyira jellemzi, mint a változás, sőt, olykor úgy érezzük, hogy az imént említett kétféle hang – kétféle „korszak” sem több változatnál. Mindenesetre a Folyó forrása – meggyőződésem szerint – a Szabadvonulás és a Kőlapok című kötetekben kezdett fölbuzogni, Gál Sándor már ott rátalált a később sikert hozó új költői megoldásokra.

Közelebbről is szemügyre véve most már az egyes ciklusokat, ugyancsak a folytonosságra utal, hogy az elsőbe — Ahonnan elindultam a címe – valamennyi kötetéből kerültek be versek; a szülőföld táji-emberi valóságából új és újabb élménytömböket fejtett ki az idők során. Gál láthatóan anteuszi alkat, akinek az otthoni földet kell meg-megérintenie, hogy ismét erőre kapjon. A költői teremtőereje igazi bizonyítéka azonban az, hogy a „kishaza” táji rekvizitumából, a folyóból nagyhatású lírai motívumot teremtett.

Egy-egy nép természeti környezete jellegzetes motívuma a költészetének is. A görög és latin poézisé a tenger, a „hegyország” a szlováké, a magyaré az Alföld (Petőfinél még „aranykalásszal ékes rónaság”, Adynál már terméketlen „Ugar”). A Habsburg-monarchiából nemzetállamokká széteső Közép-Kelet-Európa, főként a XX. századi magyar líra motívuma a boldogtalan kis országok között nyújtózó vén Iszter, amely az önállótlan népek tipródásait jelképezi (Ady: „A Duna-táj bús villámhárító. / Fél emberek, fél nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték”.De a „testvériesülés”, a közös sors jelképe is (József Attila: „Dunának, Oltnak egy a hangja”). A szomszéd népek közelítésének, a kapcsolatépítésnek igen gyakori szimbóluma a folyó fölé fényesülő, a partokat–népeket összekötő híd.

A Duna – a folyó – Gál Sándor alapmotívuma, az első kötetében például a szülőföld: „part, s a közöttük örvénylő szilaj hab”, a költő, talán még ösztönös hite: „a hidakra zuhogó fénysugár”, dala: „az épülő partok himnusza”. A folyómotívum végighúzódik valamennyi kötetén, mígnem a legutolsónak címadója lett. Az otthoni tájat versbe idéző Ahonnan elindultam ciklus azonban újra meg újra nyomatékosítja a számunkra, hogy nem lírai reminiszcencia. A folyó az olvasást-betűvetést megelőző eleven valóság Gál Sándor számára, aki Búcson, a Duna mentén, Csallóköz kapujában született, övéi élnek ott ma is, sétája bölcsőhelyén a nagyszülőknél vakációzó kislányával ihlette Mesét mondok, valóságot című szociográfiáját.

Gyermekkora a táj és a természet szeretetére nevelte, a verseiből és elbeszéléseiből delejes panteizmus sugárzik; a természeti élmények a motívumait is meghatározzák. Görömbei András figyelte meg, hogy kedveli az olyan jelenségeket (például az évszakváltást), amelyek hagyományosan összekapcsolódnak a művészetben az időszemlélettel. Az otthon valósága és empíriája azonban elsősorban a víz (jókedvű „bölcsőhelye” halaknak, gyermekkori bucskázásoknak, az ártéri vadkacsázásoknak), a Duna: a békés és fenyegető, elárasztó és éltető, elszigetelő és összekötő, partot építő és romboló, vadvizet küldő határfolyó. Hírhozója a túláti (anyaországi) hangfoszlányoknak és vastag vatelintakaró, mely ködbe, csöndbe, hallgatásba rejti az esztergomi partokat. Mennyi élmény, mennyi emlék és mennyi jelentés. Csoda-e, ha a Duna a tájlíra rekvizitumából nagy hordképességű lírai motívummá transzformálódik, hullámai a Búcson élők, s még tágabban: a felvidéki magyarság múlt, jelen és jövendő sorsát is görgetik. Az empirikus élmény és a történelmi létértelmezés kerül itt egymással elválaszthatatlan kapcsolatba, a „folyó” bensővé vált érték is, a nemzeti azonosságtudat őrzése. Így a válogatott kötet záró ciklusa, a Korommal írt idő, amely a csehszlovákiai magyar nemzetiség történelem ütötte sebeit takarja ki, rokon az otthont idéző Ahonnan elindultam ciklussal, az élmény szervessége és a motívum azonossága fűzi egybe vele. A „folyó” jelentésgazdagságán is megfigyelhetjük Gál Sándor verseiben a konkrét tárgyi világ élményközelségét, csehszlovákiai magyarságát, s az ebből ki­emelkedő tágabb filozófiai horizontot.

A második és harmadik versciklust (Post festa, A tél ünnepei) a Szabadvonulás (1969) és a Kőlapok (1973) uralja, az a két kötet, amelyet a kritika teljes joggal emlegetett hangváltásként. Gál horoszkópját ekkoriban Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Pilinszky János, Eliot, Pound, Holan, Holub, Popa csillagképéből lehetett leolvasni. A magányérzés ontológiai értelemben is foglalkoztatta, a tárgyi világ, mint egy űrfényképen, foltokká-formákká mosódott, belső áramlások, lelki tények lézersugarai tapogathatták csak le. E váltás megemelte Gál Sándor verseit, úgy tűnt, rátalált az igazi hangjára, gyönge pontok csak később tünedeztek fel. Jó szemmel vette azokat észre az akkor még „kölyökkutya” korú Varga Imre a Kőlapokról írt kritikájában. Idézem: „érdemes odafigyelnünk a csend különféle viszonylataira, a csönddel gyúrt képekre, a csendből megépített vers-házakra s a csend mögött rejtőző zenére, gondolatokra.” Ám, jegyzi meg, a kötetben alakuló-épülő „metafizikai líra” nem tűri a magyarázkodást, a didaktikát, a tetten érhető allegóriákat. Elfogulatlanságra vall, hogy – noha Varga Imre maga is a „metafizikai lírával” kísérletezik – a saját törekvéseitől idegen verstípusok között találta meg a kötet értékeit, mint írja: a mélységében is figyelemreméltó költeményekben a Fábry Zoltán felvetette problémák válnak mozgatóerővé, energiaforrássá. Ezek: európaiság, háború, helyünk és feladatunk a világban, az egyéniség épülése a rettenet után az újabb veszélyek árnyékában, kötelességeink önmagunkkal és embertársainkkal szemben. Varga Imre ráérzett arra, amit Gál Sándor újabb és újabb kötetei igazoltak is: eredendően realista alkat, a „metafizikai” élményei többé-kevésbé másodlagosak, a közösség alapélményei erősebben foglalkoztatják mint a lelki-pszichés mozzanatok, a „belső végtelen” a személyiségproblémái. Egy beszélgetés során mondta el például fiatal költőtársának, Tóth Lászlónak (a Vita és vallomás című kötetben olvasható), hogy a novelláiban és a verseiben „nemcsak tudatosan élt nemzetiségi létünk, hanem valamiképp apáink, nagyapáink és ükapáink élete is bennük van”; „nemcsak a magam tapasztalatai, hanem az elődeimé is motiválják az írásaimat” (168. l.) A líra nyelvén elhangzik ez már az első kötetében is: „Jöttem / századmagammal / korokon keresztül / egy nép sorsa / múltja van velem. / Így jövünk, így jövök, / így érkezem”. (A megérkezés himnusza.) Hangja a történelem alatt élő nép némaságának, nyelvének az oldódása, „kik szív-némaságra születtek”, azok kínját-baját akarja (és képes) kizengeni.

A válogatott kötet beköszöntő verse a költői szereptudatot realista színben tünteti fel: a SZÓ „ az Idő a Tér / s az Értelem háromszögéből” pattant ki, a „fájdalom árnyékában”, a „tapintható” és a „végtelen” ívén. Kedvünk lenne ezt a nyitó verset a kötet szellemében ilyesformán „átkölteni”: „az idő-Idő a tér-Tér / s a Látomások háromszögéből / patakzik / a SZÓ”. E rejtélyes „átköltést” az egyszerűség kedvéért idézetekkel illusztrálom: „lassan távolodom magamtól / kettényílva a térben / mégis egyként vagyok jelen / a kettős idő törvényében” (Árnyak című verséből); „ahogy távolodom magamtól folyótól a folyó / a kettévált egy megtelik lassú hullámveréssel” (Kihalt évszakok). A lírai Én úgy kettőződik, vagy inkább hasad ketté, ahogyan a part „válik” el a parttól. A partok magánya, a mederágy üressége a folyóval vigasztalódik, a „kettévált egy” „lassú hullámveréssel” telik meg. Így nyeri el újabb jelentését a folyómotívum, amely betöltött világhiány is, objektum és szubjektum egyszerre. A hagyományos lírai Én átalakul, folyóként tárgyiasul, a folyó költészetté lényegül, az idő és tér megkettőződésében a valóság új életre kel a szemhéjak mögé zárt látomásokban: „magammal viszlek / készülődj ó folyó / készülődj a befogadásra”; „őrizzétek magatokban a folyót / itt küldöm cseppenként / nyelvem alatt hordott énekemben” (Folyó című verséből).

Ama nyolcadik napon vagyunk, amelyre az írás címe is utal, túl a teremtés biblikus hat napján, és – Post festa – túl a hetediken is, az ünnepen, midőn az Úr „megszűnék minden munkájától”. A nyolcadik nap Gál Sándor „teremtés-mítoszában” a befogadásé. Idézem: „szembejön a teremtés nyolcadik napja”, „bezártak újra szemem mögé látni a / mozgást a fényt az örökkévaló / bomlást-épülést ami szembejön;

 

a tág ég alatt bezárt ablakok előtt
feltűzött szuronyok jártak lám ez is
szembejön az úton testetlenül látom
látok minden autókereket minden
marhavagont havat füstöt lobogó
cédulákat a zajló dunát a jég
panaszos összekoccanásait a part
felszabdalt arcát két üres tenyeret
két öklöt az ég felé nyúlni a fáradt
felhányt szántásokat ahogy jajgatnak
a szélben
szembejön a bekerítetlen
temető két kriptával fehér kőangyal
merev szárnyai és nem tudom elmondani
és nem tudom megnevezni minden
hibás vagy elhibázott csak belül él ha
él még valami halvány írás jel hogy ez
volt hogy ezt éltük nem nem nem nem
építem a gátat az ár ellen követ rőzsét
rakok tagadást a megalkuvó igenekkel
szemben egyre többet s egyre magasabbra
[…]
jön szembejön nevetést hoz és halált
kínlódva épülnek a szavak a tiltakozás
a tagadás mert nem igaz hogy nincs ami
elveszett lehunyt szememben a világ jön
[…]

 

A tapintható anyagtalanná vált, „part és folyó más tér más idő látomásává tűnik” (157.l.). Elmúlt a „perlekedés” s „elérkezett a névadás kora”: „törvényem volt az emlékezés / hogy önmagamban megújuljak”, „de eltörtem gyűrűt s a láncot”, „a teremtés hangja elköltözött”, „sötét tüzekké gyúlnak az éjek / s elindulnak vérző menetben” (78—79.l.). A versek legjavában a reális élmény, közös életanyag a „tapintható” és a „végtelen” ívén, látomásként, a szenvedésekből gomolyog elő egy új dimenzió stílustörvényei szerint. Igen, a látomások órájában Gál Sándor a romantika felé haladt, a szónak (elsődlegesen) abban az értelmében, ahogyan Horváth János különítette azt el a stílrealizmustól. Nem a romantika fogalmához köznapian tapadó regényes, érzelmes, naiv, elringató, megszépítő attitűdről van szó, hanem arról a szikárabb, kelet-európai típusként ismert „realistább” változatról, amely nem fordul el a valóságtól, sőt, erőteljesen elkötelezett, politizáló jellegű, társadalmi kérdések foglalkoztatják.

A folyó motívum ebben a kontextusban kapja meg a végső szövését, színeit, mintázatát. Képletesen szólva, hiába keressük fölötte a „hidat”, a mi folyónk omló, elmosódó, erodálódó, elnémuló tájon hömpölyög át. A nemzetiségi sors jelképe a válogatott kötet címeként választott Új Atlantisz. A magyar költészet tradicionális „nemzethalál” víziója, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady jóslata, a „szétszóródás” utáni helyzetnek megfelelően „nemzetiséghalállá” transzformálódott Gál Sándor verseiben. Az érzelmi hullámok a jeremiáda sirámai és a himnusz felfakadó fohászai között csapdosnak (Könyörgés, Siratóének egy védtelen táj felett). „Lángnyelven szól”, hogy a félelmeit „tűzre vesse”, hamuvá égesse. Szókincsét és frazeológiáját a (Horváth János-i értelemben vett) stílromantika jellemzi. Az éjszaka „képei” éppúgy felzaklatnak, mint a „csontlovak”. Árnyak vonulnak fel, láthatjuk a haláltáncot, a megelevenedő kőszobrot, kőangyalt stb. Ellentétek, felfokozott, olykor ad abszurdum vitt ábrázolás, retorikusan hömpölygő hatalmas versmondatok. Olyan romantikus formai eszközök ezek, amelyekbe beleépült a modern „stílromantika”, Ady, Csontváry szimbolizmusa, a huszadik századi izmusok, sőt, helyenként még a neoavantgárd hatása is. A költői világnézet azonban, s ezt újra hangsúlyozom, nem romantikus, ugyanakkor azonban nem is teljesen érintetlen attól. A már idézett „jöttem századmagammal” kollektív tudatalattija is ebbe az eszmekörbe tartozik.

Láttuk, Gál Sándor energia-forrása Fábry Zoltán, ám el is tér a minőség magyarság, a vox humana kategorikus imperativuszának jelszószerű hirdetésétől A folyó hullámai fölött (ismét képletesen szólva) nála nem hidak fényesülnek, szivárványoznak, hanem a nemzetiséghalál víziója gomolyog. Ezeket az eszmei tartalmakat Gál Sándor nagyhatású, egész költői képrendszerét meghatározó lírai motívumba sűrítette, a „folyó” a táj-élménytől kezdve egészen a stílromantikus költői attitűdig sokféle tartalmat oldott magába. Gál Sándornak a közép-kelet-európai, és főként a magyar líra egyik ismert motívumkincsét sikerült nemcsak új életre keltenie, hanem továbbfejlesztenie is. A jelkép „tárgyi oldalát” a maga konkrét egyediségéből (Duna) fogalmi általánosságba emelte (folyó), a jelentését pedig a Duna-menti kis népek sorsközösségének fenntartása mellett a nemzetiségi létre is alkalmazta. Ezenközben zavartalanul nyúlt bele a romantika zsákjába, ahonnan viszont csak kedve szerinti formai megoldásokat, nyelvi eszközöket emelt ki. Így verseit mégis az élmény őszintesége, a mondanivaló forrósága hevíti át, anyaga nem irodalmi hatások, reminiszcenciák révén formálódik, hanem eredeti költői szándék szerint. Szinte fölemelő Gál Sándor keserűsége a nemzetiségi létet, perspektíváit – éppen a „küldetés” lehetősége miatt – megszépítő, sőt, egyenesen előnyösnek tekintő (a tapasztalatokkal ellenkező) – derűlátás után. Mélyen gennyedő, betokolódott sipolyokat tár fel, hitelesen, felrázóan, ugyanakkor mély elkötelezettséggel. „Gyökértapadása” mellett „világhorizontja” is van, ahogyan Fábry Zoltán mondaná. A „folyó” pedig gyönyörű költői névadás.

Abban, hogy Gál Sándor a hetvenes években visszatalált költői tehetsége igazi természetéhez, s a Folyóval kiugró sikert ért el, azt hiszem, szerepe volt megismerkedésének Ratkó Józseffel. Az a költői magatartás, amely Gál Sándor egyéniségének, közéleti-közösségi érdeklődésének megfelelt, a második világháború rémségei miatt, az azt követő „néma évek” hatásaként válságba jutott. A vers törékenynek, fegyvertelennek bizonyult a társadalmi kataklizmákban, így illuzórikus lett a küldetéshite. Talán ezért is hatott az úgynevezett „metafizikai líra” irányába menekülő Gál Sándorra revelációszerűen a Törvénytelen halottaimat író Ratkó József attitűdje, amely éppen a fegyvertelenséget hirdetve vállalta mégis a küldetéshitet és a sirató–próféciáló hangot. E hatásról nemcsak egy Ratkó Józsefnek ajánlott vers árulkodik, hanem Az éjszaka ajtaja előtt című nyolcsoros is, amelybe Gál beleszövi Ratkó egyik verseskötetének a címét („félelem nélkül”), továbbá nyilvánvaló utalásokat találunk a nevezetes Törvénytelen halottaim címlapjára (az éjben „két szál gyertya lobog / felgyújtott két karom”). Ne feledjük azonban, hogy Ratkó csak közvetítette számára a magyar költészet hagyományos szereptudatát, próféciáló, felrázó, sirató, tragikus, komor hangját, amely ráismerésszerűen felszabadító ha­tású lett Gál Sándor számára, visszavezette tehetsége igazi természetéhez.

Gál Sándor itt felvázolt útjával egy időben a csehszlovákiai magyar költészetben Tőzsér Árpád, Cselényi László, illetve a fiatalabbak, az úgynevezett „Vetés” nemzedék révén (Tőzsér szavaival) horizonttágítás zajlott le. A neoavantgárd ráirányította a figyelmet a művészi műhelymunkára, a nyelvesztétikai kérdésekre, experimentumokra, újragondolta és átértékelte a hagyományokat.

Én azt hiszem, hogy Gál Sándor maga is merített a „Vetés” nemzedék „lírai forradalmából”, a fiatalok pedig szintén sokat köszönhetnek neki, ugyanis a csehszlovákiai magyar költészet vajúdásainak az eredményeit nagyrészt ő „hordta szét”, ránevelte a közönséget a modernebb hangzású versre. Méltán lett erős otthon is és itthon is versei  – ismét Fábry Zoltán szavával – „barlangvisszaverődése”. Lírája értéket közvetít, a közösséget nyugtalanító gondokat fejez ki nyelvi-esztétikai igénnyel, a hazalátogató líra porába-sarába fulladt nemzetiségi tudatot a tájlíra színvonalából gondolatilag is igényes szintre emelte.

 

Tiszatáj, 1984. 10. sz. 65–71. old.