Bari Károly

 

Hír és olvasottság nem mindig azonos az irodalomban. Az alkotó megítélését szemé­lye befolyásolja, s ha valaki „eseménnyé" lesz, alighanem áttolódik a hangsúly a műről az életre, a valódi irodalmi megmérésről a suttogó irodalomtörténetre.

Bari Károly cigány származása, kamaszkori felbukkanása már elég szépen kezdte szőni a legenda selyemburkát, s bár verseit olvassák-szavalják (az első kötete két kiadást ért meg, a második, a közelmúltban megjelent Elfelejtett tüzek fogyófélben van a könyvesboltokban), gyanakszom mégis: megítélése jobbára a legenda burkába fojtja, Bari-képünk nem a művekből kapja a színeit.

Új kötete, az Elfelejtett tüzek a felszín nyugalmát és biztonságát példázó négysorossal indul, utána nyugtalan és vibráló versek következnek: íme, Bari „drámájának" fölcserélt jelenetei. Elöl a megoldás katartikus megtisztulása, utóbb a megelőző küzdelem és vívódás. „Kiszolgáltatva hitemnek l haláltalan szavakkal szólok, l ande muro jilo káli jag phabol, l kimondom nektek az éjszakát." A költészet évezredes hitére és önbizalmára utal, ércnél maradóbb szavakkal, a megélt élményeihez és életérzéséhez való hűséggel ígéri — az éjszaka kimondását. A kimondás: kegyetlenség önmagunkkal, a szűkebb közösséggel, a világgal szemben, amelyet megérteni is lehetne, de a mindenkori költői akarat az éjszakára gyújt világot, hogy a torkából kiparázsló tűzzel, színei vörösében elhamvassza a feketét.

Az éjszaka, mint a mitikus természetes életmódú cigányság látomásos, fölfülő világa egy zsánerszerű versében az első kötetében is megjelent, most viszont szimbolikus tartalmat kapott, foglalata és jelképe lett mindenféle rossznak és ember-ellenességnek, feketesége a nagyapát megtipró bika, a hajlongó sors, a cigányságot megkötő ősi törvények, az elmúlás jelzői.

A kötet tehát nem oly magabiztos, mint Bari Károlyt ismerni vélik, rárótt-ráütött prófétasága is kérdéses. Lírai önportréja zaklatott. Mélyen átéli a cigánysorsot. „Kietlen tenyerekkel kapkod megváltó után az ölek véres szakadékából már a csecsemő is" — ezért emeli sáros arcát a zászlajára; gúnyája alatt „vérző tűz-erdők gyökereznek [...] cigánygöndör nyelvekkel hánykódnak suhogva." Más verseiben ott e vállalás fonákja is: a magány, az ön veszejtő létezés, a megválthatatlanság: „tudom, hattyú fehér magányba nem fényesedhet vissza szekértársadalom és menthetetlenül ég a poharakra szédült ajkakon a pálinka."

Karácsony című versében a gyönge megváltó és a messianisztikus magatartás tragikuma jajong, s fölsajdul benne a cigányfolklórban is meglevő elrendeltség a bűnről–bűntudatról, a szétszóródottságról. „A pusztuláshoz kovácsolt népnek nem dobog gond marta szíve, kifosztott sorsa ellobog, tüzes bálvánnyá faragni arcát nem tudom."

Bari Károly nagy üzenetet hozott, mint írja: „aranypecsétes levelet címezett a Mindenségnek szívemben egy nép." Gazdag képi érővel és nyelvi fegyelemmel új életterületet-élménykört vont be költészetünkbe. Köszönet érte!

 

Déli Hírlap