Ahol a sziget kezdődik

 

A fiatal prózaíróknak két éven belül másodszor jelent meg antológiája. Elsőként 1969 télutóján, nem sokkal a lillafüredi tanácskozást követően, Naponta más címmel. A megoszló vélemény, az elmarasztaló bírálat ellenére az új irodalmat figyelő olvasók érdeklődése és megfelelő kritikai visszhang fogadta. Ahogy Lillafüreden a fiatal írók egymás szavára, a kritikusok, szerkesztők ugyanolyan várakozással kezdtek figyelni az írótalálkozó résztvevőire: vajon ottani felelősségteljes politizálásuk, pontos valóságlátásuk megkapja-e a fedezetet műveikben? Ha a Naponta más egy-két elbeszélése a Palotaszálló termét megforrósító közéletiség, életesség helyett néhol irodalmiasságot, felelősség helyett pedig egyéni elgondolások általánosítását valósította is meg, az ígéret benne volt a kötetben: a fiatal magyar próza követi a szüntelen változó életet, vele együtt fejlődik, naponta több, más lesz, megújul. Az egyik írásban a valósághoz való viszony, az írói világkép, a másikban a már-már rutinos technika biztatott, hogy mielőbb elvégzik a fiatalok a szépprózára váró feladatot: a korunk társadalmi és emberi valóságában meglevő, emberileg lényeges tartalmak, sorsokban, cselekményekben, érzéki megjelenítésű visszatükrözését. E várakozással kezdtek azután egyre többen a magyar próza körül szorgoskodni. A folyóiratok nemcsak a fiatalok elbeszéléseit közlik, hanem öndokumentáló nyilatkozatokat, önalakító vitalehetőséget is biztosítanak, a Mozgó Világ a készülődés műhelyét kínálja, a kiadók, a rádió és a televízió is fújja a fiatal próza szélkerekére a meghajtó levegőt.

Ilyen előzmények után jelent meg 1971-ben Ahol a sziget kezdődik címmel a fiatal írók újabb antológiája.

Fogadtatása a könyvpiaci keresettséggel és a kritikai visszhanggal egyelőre nem mérhető. Az antológiát a megjelenés időzítése, helye a fiatal próza alakulás-folyamatában aligha állítja a figyelem középpontjába. A fiatal próza áttörését, az újabb alkotók nevének megismertetését a Naponta más már elvégezte, a kedvező fogadtatás a kiadókat is felbiztatta a bátrabb megjelentetésre. Az 1969-es antológia tehát (a szerzők esetleges együvé tartozása, színvonal- és szemléletbeli ingadozása ellenére) az irodalmi közvéleménynek eseményt jelentett. Amíg 1969-ben a kiadó érdeme az antológikus áttörés volt, ma már az önállósodás a tendencia.

Az újabb antológiától tehát nem a Naponta más megismétlését vártuk — részben azonos, részben friss nevekkel. Vagy az Elérhetetlen földhöz hasonlóan egységesen szerkesztett, közös tartalmi és formai jellegű irányantológiát, vagy magas színvonalú válogatást. Ehelyett viszont éppúgy a műhelyjelleg jellemzi, mint három évvel korábban a Naponta mást. Csak egy példát erre.

Mózsi Ferenc Naponta más-ban közzétett Robinson története (Wyman) a kötet egyik csúcsa volt. Mózsi azóta önálló könyvnyi anyaggal rendelkezik, amit talán már a kiadónak is eljuttatott. Mit tapasztalunk ennek ellenére? Az antológiában egy régebbi, gyengébb elbeszélését közlik (Ifjúság). A Napjaink olvasói emlékezhetnek: az írás ebben a lapban jelent meg 1969-ben. A szerkesztőbizottság mint a nyilvánosság figyelmére is méltó műhelymunkát közölte. Nem Mózsi Ferenc tehetsége bizonyításaként, inkább ennek a tehetségnek a kibontakozását segítve. A folyóiratban szívesen olvastuk, kevéssé viszont egy olyan antológiában, amely csupán egy írással reprezentál egy alkotót!

Az Ahol a sziget kezdődik című antológia műhely jellegét említve ezzel át is tértünk a kötet funkció-értékéről az önmagában vett értékére. Pontosabban: az egyes írások önmagában vett értékére, hiszen a kötetet, mint önálló alkotást nem kell szemlélnünk, régen leszoktattak erről a szerkesztők, akik sem egységes elvvel nem rendezik az antológiákat, valamilyen szempontú teljességre ugyancsak nem törekszenek.

Mindeddig a „fiatal" próza megkülönböztetést használtuk. Voltaképpen helytelenül, mert az irodalom egységes folyamat, a művek mércéje sohasem lehet az életkor, a fiatalságban-lét. Az Ahol a sziget kezdődik megítélésének alaphangját keresve tanácsos meg nem feledkeznünk a magyar elbeszélő irodalom csúcsairól, a mai széppróza teljesít­ményeiről. Emlékeztetőül utaljunk csak azokra a könyvekre, amelyek a fiatal írók két antológiája közötti években kerültek az olvasó asztalára: Sánta Ferenc elbeszéléseire (amelyek pályakezdő írásait is tartalmazzák), Sütő András és Bálint Tibor regényeinek szemléleti és nyelvi vívmányaira, Lengyel József újabban megjelent könyveire.

Innen nézve az antológiát, ismét a műhelymunka jellege a legerősebb. Egyetlen fellebbezhetetlen írás sincs benne, művet nem kapunk, legfeljebb a majdani mű ígéretét.

Bereczky László A hatalom kulcsairól ír egy diáktörténetben. Elbeszélése példázat igényű, a vállalkozás szándéka azonban monumentálisabb a megvalósulásnál. A konkrét történetet általánosítani próbálja, a téma viszont nem alkalmas rá. A jóravaló szándék, az érdekes életanyag, bontakozó formakészség pedig végül is mi más, mint műhelymunka?

Csalog Zsolt magnetofon-felvételt másolt át papírra. Lehet, hogy szó szerint tévedek, lényegét tekintve aligha. Mert akár magnóval gyűjt, akár nem, a módszere (a valóság tényeinek egyszerű „összeadagolása") a „mindent-szalagra-mágnesező" magnetofon technikájának felel meg. Életismerete megnyerő, az írás azonban nem áll össze egésszé, élő szervezetté.

Ajtony Árpád, Csaplár Vilmos, Csörsz István. Dobai Péter érezhetően a próza megújításán fáradozik. A megélt élet szenzuális tényeinek hideg tárgyilagossága, líra, divatos életérzések és élettények, a cselekmény elvetése, újszerű nyelvi megoldások, szürrealista helyzetteremtés jellemzi az írásokat. (Feltűnő a parabolák távolmaradása!)

Ez a jelleg ismerős az avantgárd, illetve a mai nyugati prózairodalomból. A megújító szándék tehát nem eredeti, mégsem epigonizmus, mert nem más művészi modor tehetségtelen utánzata. Az igazi újításhoz, megújulásihoz azonban kevés az új, friss asszociációkat keltő, tehát meglepetést okozó képek, stílus, szerkezet megalkotása. A valódi prózai megújulás életszemléletben, életfelfogásban is eredetit igényel. Ez viszont már nem sikerül. Dobai például egy útkereső fiatalember önalakító gondolati vívódásait emeli elbeszélésébe. Tehetségesen, de semmiképpen sem a felfedezés erejével. Emellett egy-két hibától sem szabadul: üres járatú mondatokkal nyújtja indokolatlanul (funkciótlanul) hosszúra az elbeszélést; dialektikára törekszik — verbalizmusba fullad. Sajnos, gondolati-tudati élményanyagát olykor igen lapos fordulattal fejezi ki. (A valószínűségről, a lehetőségről elmélkedő hőse mondja: A kocka el van vetve akkor is, ha a levegőben maradt.)

A megújulási szándék és a hibák között maga az írás: hang és jellegkeresés, kísérlet a megújulásra, s nem annak eredménye. Műhelymunka ugyancsak, ahogy az eddigiek, s ahogy Ajtony, Csörsz, Csaplár elbeszélése is, ha a példát és igazolást nem is tőlük vettük.

A fiatalok megnyilatkozó forma-keresése, eddigi eredményük az irodalmi ábrázolásmódot élénkítő transzfúzió. Kár, hogy olykor gyanús felhang is keveredik a törekvésekbe. Németh László írta régebben: az irodalom, ha szűz, irtózik az ügyességtől. Sajnos, a kötetben az irodalmiaskodás ellepi a természetes önkifejezést, különösen Ajtony Árpád nőtt el ebbe az irányba. Ihlete elvész az ügyesség alatt.

A természetes ihlet, megszenvedett élmény Munkácsi Miklós, Ördögh Szilveszter (némileg Tóth Bálint), Ungváry Rudolf és Vámos Miklós elbeszéléséből tűnt ki. A mai prózairodalmat sokak szerint az elszürkülés veszélye fenyegeti a lényeges tartalom kihalása miatt. Az említett szerzők súlyos életanyag birtokosai. Saját életük fölé hajolva nemcsak személyes titkokat, hanem valós és megélt létproblémákat, társadalmi kérdéseket is tanulmányoznak. Ma, amikor a próza feladata, sajátos eszközeivel mondani el mindazt, amit a szociográfia, publicisztika (azaz: a közvetlen valóság-feltáró irodalom) megmutatott, bi­zakodással tekinthetünk ezekre a (szerkezetben, stílusban korántsem hibátlan) elbeszélésekre, illetve szerzőjükre. Különösen Munkácsi, Ördögh és Vámos írásaira. Vámos Miklós szűkszavú elbeszélő, a drámai élettények iránti fogékonysággal és a feszes megjelenítés képességével. Munkácsi Miklós nemcsak itteni, hanem önálló kötete elbeszéléseivel is a munkásélet, a városi élet művekbe emelője és feldolgozója, még inkább az lehet, ha megtalálja a külső tények befelé, a lélek felé is vezető rajzát, s megfogadja azokat a súlyos baráti szavaikat, amelyekkel egy éve az És-ben, Császár István az irodalmiaskodás veszélyére figyelmeztette.

Ördögh Szilveszter a mai és jövőbeli magyar falu és a vidék leghivatottabb ábrázolója lehet. Egyetlen eddigi publikációja sem igazi elbeszélés. A kispróza: zárt forma, Ördögh Szilveszter, mint a nagy kompozícióra készülő festő, vázlatkönyvébe gyűjti az arcokat (most a Vénemberé készült el), hogy pontos megfigyeléseit, a plasztikus figurákat egy nagyobb műbe beleépítse majd.

Végezetül egyetlen megjegyzés kívánkozik még ide. A kritikus tudatát befolyásolta, hogy a Napjaink szépprózai rovatát vezeti, véleménye pedig annak a kapuját zárja és nyitja. Most, amikor a lap felkínálkozott a fiatal prózairodalom kísérleteinek egyik műhelyévé, taná­csos kimondani: a kritikusi vélemény és a rovatvezetői tervek mögött egységes esztétikai elképzelés, irodalompolitikái elkötelezettség áll ugyan, mégis hiba lenne, ha a kritikai vélemény és a lapszervezés gyakorlata teljesen egybeesne, hiszen ezzel a rovat 'éppen arról mondana le, amire vállalkozott: a műhely szerepről, a próza ügyébe történő beleszólásról. A rovatvezető szívesen bekapcsolja tehát az antológia valamennyi íróját a Napjaink szerzői közé. A kritikus viszont, elvei szerint, a fenti véleményt adta.