„A törékeny mindenség érfutásai”

Kalász László költészetéről
 
Kalász László két évtizednél hosszabb költői pályáját rövidítve ismerte meg az olvasó. 1967-ben (31 éves korában) „fiatal” költőként jelent meg az első könyve (Szánj meg idő); azóta jutott jogos helyére, a lírai középnemzedékbe. További kötetei (Parttól partig, 1970., Hol vagy jövendő, 1973., Ne dűts ki szél, 1975.) már a végeredményt: a költői hajlam és a külső meghatározók összegződését jelzik, ahogyan az Én összetalálkozik a világgal, átéli, megtapasztalja, s e tapasztalásból gyúródik egybe a sorsa.
Tanulságos megidéznünk e találkozás Kalász László-i történetéhez a Végtelen rét havában című versét. A Kalevala ősi ritmusán megszólaló, játszi groteszk költeményben a pajkos puttókölyök és az őt feladatra sarkalló apa párbeszédéből filozofikus gondolatsor bomlik ki a kötészet hasznáról, értelméről. Valójában egy belsővé váló külső kihívás története a vers, ahogy a csak az alkati adottságaitól indíttatott ember meghallja a világ elvárásait, a feladatot, amelyet az rábíz, mint Isten az üzenetet Jónásra, keservesen gyötrődik a terhe alatt, menekülne, majd végül elfogadja.
Gyermekörömmel, groteszk fantáziával indul a költemény: „békés óriás hegyökrök / gerincére meztelen / felszaladtam sütkérezni / lágyékukat csiklandoztam / erdő-szőrüket húzgáltam.” A világ azonban mást vár a fiútól; az elégedetlenség az apja hangján éri utol: „Hiábavaló fényemre / ostorral pattintott apám / mondta: / Tirhulj beste kölyke / szemenszedett láss dologhoz / önnön-fényű mást világíts / aranymarkú nekem is szórj / mókuskedvű bút nevettess.” Erre az első kihívásra még csak kamaszos esetlenséggel lóbálja lábát, az újabb és erősebb parancs elől azonban – „lásd bajunkat renyhe kölyke / minket lehúz ne ficánkolj” – már nem térhet ki. Az emberi sorsok szólaltatása azonban fölsebzi a lelket, nehéz a kereszt. Menekülni kell: „Én eddig csak sírtam / ne tanítson engem senki / emberek sorsán vajúdtam / megpróbálnék már nevetni.” Kitérés ez, s nem mókuskedv; a fájdalmában nevető ember életszemlélete, melyben a „játszi nedv [humor] nevet, s olykor szívre hat” (Arany János). A humor lenne tehát ama töklevél, amely alá a mi puttó Jónásunk húzódhatna, vagy esetleg a „lenni közönséges ember, mint más” Arany János-i magatartása, a lemondás: „vágyad csak pelleerejű / s rosszat nem lendíthet jobbá / ólomkezű szaporázzad / madárlelkű hullj a földre.” Ugyanezek a sorok – hisz az apa szavai – az imént még a fiút ösztökélő külvilág lemondását is jelentik, a reményvesztést a költészet jobbító lehetőségében. Az elhivatottságtól azonban nem lehet szabadulni. A játszi kedv és a valóság elvárása, a belső és a külső parancs időközben sorssá lett. „Vágyam el nem hagyhat / azt fogom én már csülökre” – így a fiú az apjának; magában pedig – s ez a vers zárótétele – megismétli ama első biztatást, amikor apja még hittel sarkallta sorsuk felemelésére: „Önnön-fényű mást világíts / aranymarkú másnak is szórj / mókuskedvű bút nevettess / fennlovagló szállj apádhoz / gyémántszemű nézz magadból / napjaidból láss jövőnkbe.” Csakhogy e belsővé vált elszánás felhangja kifejezi immár a feladatot elvállaló tragikus erkölcsét is. S a lehetőséget, hogy e kiküzdött harmónia alól előszökhetnek a legyőzött erők; felsejlik az előtörténet: mielőtt az Én és a világ fellebbezhetetlen sorssá állt volna össze. A kételyt: tényleg így, ilyen formában kellett-e lennie, nem jöhetett volna létre másképp e találkozás?
Kalász László egy másik, a Véletlenek hőse című szonettjében Rimbaud arcképét rajzolja meg, hogy végül a szemébe vághassa: „bolond vagy te Rimbaud zavart lélek”. Indulata önmagát sebzi, az ellentétekből felépített groteszk portré ugyanis önarckép. S számonkérése tehetsége rimbaud-i lehetőségének. Amely megvolt, megvan, bizonyítja ezt az Én láttam őt című költeménye.  Aligha akad szebb magyar vers, amely a költészet tiszta eszközével, panteista áhítattal legyőzte a halált, az elmúlásban is az életet himnizálva:
 
Én láttam őt
midőn virágba lépett
s feje fölött a szirmokat becsukta
megölelte a vágyódó bibéket
s hamvát hullatta hamvadzó porukba
 
fényként a karcsú száron leszivárgott
felkáprázott egy gyökér alagútja
magára hagyván virágot világot
drága szívét a földbe visszadugta
 
E pillanat azonban csak egyik villanása Kalász versvilágának. Ha rámérnénk ugyanis költeményeinek vibráló lélekállapotait egy képzeletbeli skálára, az egyik végére a megszomorodott, magányos, egyedül vergődő ember, a „lépnék / égben akadok el / lépnék / földben megragadok” odavertség, mozdulatlanság-élmény, az emberre ólmosodó nagyobb erők kényszere, a „megültük / torát is a múltnak / de a jövő még nincs velünk” illúzióvesztése jutna. A másikra a bensőséges viszony a tájjal, környezettel, az emberekkel, a kor igazságainak öröme, a harmonikus, elrendezett Én. E két végpont között pedig az elesettség, a nehéz életek, kuszált emberi viszonyok, magány és kiábrándultság meghaladási kísérletei, hol mint torz fintor, groteszk rándulás, humor, érdes hang, harcos kiállás, az önmagát rendezett ember világszólongatása. Ez vezet át azután a harmóniához.
Ökonomikus költő jól tagolja eme lelkiállapotait; költői korszakokat, kötetalaphangot teremt belőle. Kalász László szervesen, s nap mint nap átéli a hangulatváltásra kényszerítő élményeit, költészete szüntelen ide-oda leng e világállapot-skálán. Fájó és elemi meghatározottságban. A folyton egymásba játszó hangulatok miatt hiányzik azután e skáláról a harmónián túli idill, s esik le róla a másik végén a fájó anyagot már nem birtokló versvillanás, torzó. Az egybejátszás miatt költői alaphangját sem igen lehet megjelölni, egyformán s egyszerre sajátja valamennyi. A végeredmény lett a váltakozás, melyben a költői hajlam és a külső meghatározó tényezők összegződtek.
 
Kicsinyes apró
gondjaimban
bálnaként lubickol a Gond
dombhátán-domb dombjaim közt
sötéten meredszik a Hegy
 
mi minden gyűlt roppant hasába!
Jónás Ninive vétek átok
őskor Jura pala agyag
arany
szemét
urán
jövendő
s jól megülepedett álmok
 
Mi táplálja e váltakozást? Miért éli meg Kalász szervesen s mindennap a hangulatváltásra kényszerítő élményeket?
Tanulságos a költői sorsalakulás külső története maga is. Szinte csodagyerek, kilencéves korában már versikéje jelent meg egy napilapban; az Építünk – az Alföld elődje – 19 évesen indítja, s már akkor – ahogy Bata Imre visszaemlékszik – „mint az anyanyelvét, úgy használta a költői beszédet”. Kötethez mégis csak 30–40. életéve között, meghosszabbított ifjúságában jutott. „Sose álltam jól a sorban / jelentkeztem s mindig késve / s csak maradék semmiségre” – panaszolja az egyik versében, s ez a panasszal árnyalt önjellemzés helyzetét és emberi-költői természetét egyaránt hitelesen tükrözi.
1933-ban született Perkupán, egy kis abaúji hegyi faluban, köves, sivár vidéken. A háború végén 12 éves, a társadalmi fordulat épp idejekorán biztosította a szegény útőr fiának a továbbtanulást, felemelkedést; az életkora viszont azt is jelzi, hogy lemaradt a fényes szellők mozgalmas időszakából, a világforgató hit akkorra kihűlt, amikor már Kalász is részelhetett volna belőle. Debrecenbe, az egyetemre rossz időben érkezik, az ötvenes évek eleji komor hangulatban, szellemi fagyosságban. Az otthonra, a falura is ekkor nehezedik a legnagyobb teher. „Ki tudná ezt a világot eltalálni / csak rázni kell a markunkban / csak rázni” – jelzi az egyik, akkoriban írt verse az elbizonytalanodását. Válságos, megfutásra kényszerítő évek ezek a világban „örök újonc” habitussal élő fiatalembernek. A másik debreceni „tanú”, Kiss Ferenc így ír erről: „Külseje, megjelenése, viselkedése, mozgása, egész lénye félszeg, csellengő ember benyomását kelti [...] Kitért mindenki elől, minden bántást eltűrt, s kínos helyzeteiben az ártatlan humor volt egyetlen menedéke.” Csoda-e, ha mellékutak csöndjére vágyik, s megszökik Debrecenből. Alig néhány embernek tűnt fel, amikor egy szép napon elmaradt az egyetemről, hazatért a távoli országzugba, a szemhatárt befogó dombok-hegyek közé, szülőfaluja mellé, Szalonnára tanítani. Ott él azóta is. E körülmény, túl a félbemaradt tervek, az elmenekülés keserű szájízén ellentmondásokat hordoz. Mindenekelőtt és legáltalánosabban: a falu egyszerre megtartó és nyomasztó, de mindenképpen valóságos élettere. Ottléte nemcsak vonzalom, hanem odavertség, meghatározottság is. Elzártságélmény egyfelől, az élet nyomasztó az utak holtágán, a kisfalu elesettségében, ahonnan „nem szálltak még rakéták / s nem tudjuk még követni se szemmel / se ésszel / se szívvel [...] van dolgunk más / egészen földi / idevalósi gond elég / / éjszakánként zuhanva alszunk / de álmunk könnyű messzeség.”
Az itt élő költő számára közvetlenül adott a valóság kihívása, az illetékességtudatot pedig megadja az életközelség. Kalász átlát a falu gondjain, emberi kapcsolatai a szociográfiáját is hordozzák. Így, amikor róla szól, egyszerre pöröl érte és vele, hisz a magukba süppedt házaknak, befelé néző ablakoknak nemcsak a külső, a belső megoldást is meg kell találni a felemelkedéshez. Felbukkan a verseiben az ugarmotívum, az istent, kisjézust, szűzmáriákat fölfaló behemót ökör szimbolizmusa, a vidéki zabálás naturalista-naturális életszintje: „lelkünket kipréseli gyomrunk ki törődik ma a lelkével bort húst bele mindent bele.”
Nagyszerű, de nehéz e közösség szolgálata. „Helyettük is élek míg élek: / fölöttük is éljen a nap / ám mily könnyű hinni azt: fények / dőlnek mindig és sugarak.” S milyen erős a kísértés!
 
Sötétségük van
a fényeknek
liliomoknak feketéjük
sátánszárnyakkal száll az angyal
a csecsszopó dühvel felém üt
 
ezért menjek én Ninivébe?
----
nekem nem kell menny menedékül
nem kell jövő mártíromság sem
s ha kiköp a hal: némán állok
vagy fajtalanul kiabálok
velük együtt
részegen
Ámen
 
S mennyi, de mennyi a kényszerpályára terelő mozzanat. Hisz a debreceni szökevény odahagyta Csokonai városában az érvényesülés lehetőségét. Aki egy eldugott kis borsodi faluban tanít, aki csak zsúfolt órarendje, túlórái után írhat verset, az nem ér rá mutatni magát, ráadásul, ha ügyetlen is ehhez. Nyomaszt a szellemi magány is.
Kalász László nemzedéktársai két hullámban, 1955, illetve 1958 körül indultak; ő mindkettőről lemaradt. Kötete évről évre késett, a hite egyre apadt önmagában, küldetésében: „régtől szétrágják előlem / ami miatt teremtődtem”.
A falu azonban otthonos is, az intézmények (városban személytelen erők), a tanács ott Feri vagy Lajos bácsi, a rendőr sógor-koma is lehet, s falun ki nem az. Az odavalóság megtartó erőt, folytonosságérzetet ad a nagy társadalmi mozgás sorscseréiben. A „Jeszenyin-kék tájak távlatok” megőrzik az ember és természet bensőséges kapcsolatát, csodálatos tartományokat rejtegetnek a költészet számára is: „Énhozzám lejönnek / az őzek / széles csapáson / miattam / meggyullad a tőzeg / a lápon / ha fázom / / a szél / szájában hord tüzet / jeges szívemnek / ledőlök / akkor a hegyek / szívem mellé feküsznek.” Kalász László verseiben mesterkéltség nélkül szólal meg a Francis Jammes hangjára emlékeztető panteisztikus falusi hitélmény, természetesen beszéli a népköltészet nyelvét, lengeti dallamát, birtokolja naiv szürrealizmusát.
E biztonságra szüksége is van annak, aki nem mindenütt honos egyéniség, aki a nagyobb világban vendég vagy idegen. Útjairól az idegenségérzet kíséri haza, de otthon is ott van e nagyvilág, hisz a legelzártabb mai falu sem maradhat már meg a maga lokális életében. A tömegkommunikáció, a felgyorsult közlekedés kinyitja, az elzártságban is ott a teljes élet, s a költő feladata éppen ennek a megélése. Mindebből az is következik, hogy a nagyvilág sorsszerűbben, személytelenül, ijesztőbben, élményszegényen jelenik meg. Aminek fontos esztétikai következménye is van Kalász költészetében. A darabka otthonosságért nagyobb adaghoz jut az otthontalanságból, s ha ezt versbe emeli, saját megélt világa élménye alapján teheti csak. A személytelen, idegen világ humanizált, otthonos környezetben való megragadása a költői kifejezés allegorikus, hasonlatokra alapozott megoldását sugallja, ösztönzi az átvetítéses előadást, ami új esztétikai minőséget teremt. A humort.
A humort hordozó személyiség helyzetteremtő, a valóság ellentéteit játssza egymásba, hogy meghaladja őket. Korábban említettük már, hogy nehéz helyzeteiben a humor volt Kalász egyetlen menedéke. Élethelyzete ugyancsak erősen szituációteremtő, sugallja az átvetítéses előadást („lila szputnyik a karalábé”) és az ellentétek ütköztetését. Gyakori stilisztikai eszköze például a képtelen ellentét: „Kelek, mert este lesz”; „Sötétségük van a fényeknek”; sűrűn alkalmazza a rímhumort: „kengyel-angyal”; „körmök-karmok”; olykor belső rímként is: „Az ingerek és undorok”; „Az ott az út”; „A bazár bezár” stb.. Költészetét legerősebb esztétikai minőségként a humor jellemzi, a maga változatos alfajaiban, aszerint, hogy milyen a lélekállapota. Megfér benne a derű, borongás, szomorúság és a szarkazmus egyaránt. A Hazám című költeményében például a természeti megújulás képvilágában kifejezett iparosítás („gyáraink rügyeznek gallyaidon”) derűs, az alábbi (stempli) képverse viszont, hogy csak a két véglettel példálózzunk, szarkasztikus:
 
M
É
L
Y
Holló-kék
színű ez a
k a r á c s o n y
Krisztus születését
bejelentem a tanácson
 
Sajátos, hogy a groteszk is erős jellemzője, holott ritkán jár együtt a humorral. Általános megjegyzésként – egy későbbi kritikai észrevétel kedvéért – említsük meg, hogy a humornak adottak a veszélyei is; nevezetesen, ha a szubjektumban nincs meg – Hegel szavával – „az igazi objektivitással telt lélek magva és tartása”, akkor megjelenik az érzelgősség, illetve a nyers fájdalomban megcsappan az igazi humorhoz tartozó nagy szellemi mélység és gazdagság.
Összegezve az élethelyzettel kapcsolatban elmondottakat, benne egyszerre adott az elzártság-, elesettségélmény, a világ sorsszerű megélése, a kényszerpályára jutás érzete, ugyanakkor az otthonosság, az élő emberi és természeti kapcsolatok, illetékességtudat. Esztétikai vonatkozásban pedig ösztönzője a humornak.
E mozzanatok váltakozó tendenciaként jelennek meg az egyes kötetekben. Az első (Szánj meg idő) egyik fő motívuma az önbecsülés és a költői hivatásérzet aláejtése. A másik a jobbért izgató magatartás, a „gyermek-jövendőt” óvó szenvedély. E versekben követ legjobban mintákat, főként a Tiszta szigorúság költőinek attitűdjét: az érzelmi általánosságban és fogalmi elvontságban megformált jövőhívást. (Mérj meg szocializmus / ... Mérj meg / végre mindenkit mérj meg: / kit hajt gond / s kit csak könnyű érdek.”) Ugyanez a magatartás viszont élménygazdag azon verseiben, amelyekben a származtató világot, apja munkáserkölcsét állítja mérceként, avagy egybekapcsolja az anyaképet és a szerelmet (Műemlékeimet, Anyámnak kontya van). E két tartomány mellett ritkábban, bár karakteresen szólal meg a groteszk (A gyerekek hajnalban) és az idill nélküli életszeretet (Patakparti világban).
Az első kötete megjelenése érezhetően lezárta az elhúzódó pályakezdést, közelebb vitte Kalászt önmaga igazi lényegéhez. Második kötetében (Parttól partig) elszakadt az erkölcsi általánosságoktól, a nehéz indulás, beérkezés miatti alkotói gondoktól. Látásmódjának, élményeinek új minőségei jelentek meg, illetve kiteljesedtek a korábban csendesebben meglévők. Erősödött az illetékességtudat, a „fölemelni e tájat” igény és szándék; itt a legjobbak a magány meghaladási kísérletei. Kevésbé ellentmondásosan jelenik meg élethelyzete, ugyanakkor hangvételében és tematikájában gazdagabban; groteszkjeiben, humorában a szellem itt a legmélyebb. Érdemes azonban felfigyelni a kötet beköszöntő versére. „Bolondnak kéne lenni” – indítja, s így végzi: „mert csak a bolond bátor / mert csak bátor segíthet / mert ha az se segíthet / eltűnünk mint a kámfor”. A kiküzdött tartást feszegeti a lefojtott személyes indulat és keserűség, megjelenik a rejtőzködés, a szerepformálás. A harmadik kötetben (Hol vagy jövendő) fokozódik majd, még közelebb jut személyisége mélyrétegéhez, s egyben ellentmondásaihoz is. Az előzőekben a meghaladási kísérlet volt az erősebb, most a menekülésvágy, a jónási magatartás. Az illetékességtudat inkább ostorozó, az „ugarral” perel. Fölerősödik a „megültük / torát is a múltnak / de a jövő még nincs velünk” türelmetlensége és illúzióvesztése. Kötet-címadó verse is görcsös kapaszkodás, föllökött két kar, sikoly az aláhullásban, menekülés a félvak idő elől, az élet ideges rángásaiból: „vágtatunk / csupán a létért / hol vagy jövendő”. Nagyon fájó, keserű anyag ragyogtatja fel a költészet optimizmusát, szolgálja a beköszöntő versben megformált teljességigényt: „Tisztább világban emberként egészen / hol föld se reng és ég se háborog / élhetni bátran tehetni merészen / – mostanában csak erre gondolok.”
Miként a legújabb kötetében is (Ne dűts ki szél), amelyben a félelem még didergőbb, a hit azonban emberközelibb, az eszményi cél helyett közelebbi megtartó erőbe kapaszkodik, „a nappal dolgos arcán” fölragyogó munkába, a mindennapokba. E könyv egyenes folytatása és következménye az előzőben elkezdődött folyamatnak, bár szétziláltabban. A fájdalom ihlette szerepformálásra már nem jut erő, a „hajdan míg bátor voltam / kezemben csörgőt hordtam” leplezkedés helyett a pőre emberi fájdalom jajdul: „Fejemet / már / nem / oroszlántorokba / dugom / homokba / fenekem / az égnek / félek.”
Kalász legutóbbi két kötete mutatja ugyanis a legőszintébben – esztétikai normaként  – az alkotót és élményvilágát, ugyanakkor viszont a leplezetlen önmegmutatás gyakran kerüli a belső megformálást, élménytagolást. A fájdalom tompítja a szellem igazi mélységét és gazdagságát is.
Itt válna problematikussá Kalász László újabb pályaszakasza. Hogy mégsem, maga az ambivalencia a biztató jel. A hozama a személyiség legmélyebb rétegének megmutatkozása, s ha ennek a rendezőerő ellanyhulása volt az ára, ezt meg kellett fizetni. Kijelöli viszont Kalász további irányát is, az egyensúly visszaállítását, amire nemcsak biztató jelek, hanem nagyszerű versek is utalnak, mint például a kötetzáró Színt vallok a szelekkel. Az anya a böjti szélben megfényesedett ég felé emeli a kéthetes tojásokat: „s röntgenezi a nappal / röntgenezi öreg szemével / a törékeny mindenséget / a törékeny mindenség ér-futásait fürkészi / hogy mi kél majd ki / fürkészi a jövendőt / a kert alatt tipegő aranybolyhokat / fürkészi az életet és színt vall / öreges mozdulása a tavasszal / és ősz hajában kunkorodik egy tincs is / s jövendő kacsák billegése / ingatja fejét jobbra-balra / s a lánykor népdalai / az újulás nász és születés / dalai türemlenek fel / s a lánykor táncai / az újulás nász és születés táncai / mozdulnak őt kísérő-emlékező mozdulatomban / hogy tartsam arcom a nap felé / hogy a fény elé tartsam arcom / ...lássam a földet / a Földet melyet a fény elé kell végre tartani / / mint anyám a tojásokat”.