Helikon Fonyódon

Helikon Fonyódon
Az irodalmi folyóiratok szerepe a szellemi életben[1]

 

Képzeletem képernyőjére kivetül egy ábra, valahányszor irodalmunk szocialista típusú folyóirat szerkezetéről gondolkodom. Épülő téglafalat látok, szélesen alapozták, fölfelé keskenyedve emberalakban folytatódik, mégpedig kettős figurában: egy munkás és egy paraszt stilizált felsőtestében. Egyik kezükben mesterségük címerét, kalapácsot illetve búzakalászt tartanak, a másik középütt a magasban eggyéolvad, s egy nyitott könyv tartóoszlopául szolgál. Ez a kétfejű „kentaurizált" téglafal nem a képzelet tréfás játéka, hanem az úgynevezett ötvenes évek irodalompolitikájának illusztrációja: ezzel az emblémával jelentek meg az Alföld elődjének, az Építünknek az első számai. A kor művészetpolitikájának ez a vizuális nyersfordítása mai szemmel harsány jelkép helyett inkább Kőmíves Kelemenné balladás borzalmait idézi: a lábak már befalazódtak, s a szörnyű építmény hamarosan magát az embert is elemészti, de még kétségbeesetten emeli magasba, utolsó tiltakozásul — vagy talán már megadóan — a nyitott könyv fehér zászlócskáit.

Nem feledhetjük el, hogy ugyanez a hímzés azon a pólyán is, amelybe a mai irodalmi folyóirat-szerkezet beleszületett, midőn a koalíciós korszak politikai és ideológiai harcai ráhozták az úgynevezett „fordulat évét" a kulturális életre is. A háború végjátszmájában széttört, majd a felszabadulás után sok irányban, iskolában, törekvésben újrakezdő irodalmi élet kétes egysége teremtődött meg ezzel a „fordulattal". A kommunista párt - akkor már MDP - 1945-48 között hirdetett népfrontos kulturális politikájának a felváltását hozta egy olyan „kultúrforradalommal", amelyben elvi irányítás címén az apparátus kulturális bürokráciája került túlsúlyba az alkotói szándékok, írói programok, az irodalom valósága ellenében. A fordulat éve után az államhatalom koncentrálódott, a kulturális politika megszokott eszközei, amelyek mindig és mindenütt szabályozzák és manipulálják a művek születését és terjesztését, most elhatalmasodtak. Az apparátus és a hivatal az irodalmi élet intimebb, viszonylagosan önálló részébe is mélyen behatolt; egész egyszerűen megfogta (lefogta) s vezetni próbálta az írók kezét. Az egységes szocialista realista magyar irodalom elve kizárta a kor irodalomszemléletéből az eszmei, felfogásbeli, ideológiai különbségeket.

Az államhatalom koncentrációját az irodalompolitika területén két szervezeti változtatás szolgálta. „Megerősítették és közéleti súllyal ruházták fel" egyfelől a Magyar Írók Szövetségét és annak pártszervezetét. A szövetségből 1949-ben szigorú tagrevízió során sok írót kizártak. Ez a „megerősítés" és „közéleti súly" valójában a szervezet átállítása volt a szövetségi funkciókról a felsőbb vezetés akaratát végrehajtó, illetve ellenőrző szerepre. A másik döntő szervezeti változás az 1945-49 között megjelent, a háború után újraindult, illetve az új valóság talajából sarjadt folyóiratok megszüntetése, s egy egészen más típusú folyóirat-szerkezet kialakítása volt.

A kulturális vezetés a felszabadulás utáni évek „új életrelobbanását" „gyors, mocsári virágzásnak" tekintette, és nem fogadta el a szocialista irodalomfejlődés kiindulópontjaként. Számára politikai szükségletként jelentkezett a működő folyóirat-kultúra radikális-adminisztratív felszámolása. Ezzel 1949-től, a „fordulat évétől" merőben új folyóirat-szerkezet alakult ki. A korábban markánsan tagolt, főként politikai-világnézeti-felekezeti rétegződésű, magán könyv- és lapkiadói vállalkozásként megjelenő irodalmi sajtó helyébe szervezetileg egységes, államilag szubvencionált, marxista világnézetű, a szocialista társadalom építésével szócsőszerűen azonosuló folyóirat-szerkezet lépett.

Az irodalmi folyóiratok alapfunkciója- az irodalom szolgálata, segítése, a „tájékoztatás" az íróasztalfiókok tartalmáról - szinte kiiktatódott, fő feladat ekkor már a korban túlhangsúlyozott aktuális témák hajszolása, magasabb vezetők beszédeinek és nyilatkozatainak mielőbbi „megzenésítése"; a szerkesztőnek kellett arról gondoskodnia, hogy az írók „arccal forduljanak" a legújabb témák felé.

Furcsa ma olvasnunk, hogy az a magyar irodalom, amelyik Petőfi, Ady és Kassák köpönyegéből bújt ki, s amely mindig „tájrendező őrülettel" vetette bele magát a közösség ügyeibe, akkoriban olyan intelmeket kapott, hogy lépjen ki elzártságából, politizáljon jobban, fűtse közéleti érdeklődés. A bírálat azt érzékeltette, hogy a politizálás ellehetetlenült komolyabb író számára, aki élményeihez ragaszkodva, saját igazságainak is elkötelezetten nemcsak látta, mondani is próbálta „az égő füvek szenvedését". A pártosság kívánalma azonban akkoriban a napi aktualitások szolgálata, s nem az írói lelkiismeret felszabadítása volt.

A korabeli lapok nem képviselhettek irányzatokat, illetve csoportokat; át kellett fogniuk a magyar irodalom egészét, pontosabban azt a részét, amelyik publikálhatott.

A kor irodalompolitikai gyakorlatának a centralizált, csupán néhány folyóiratból álló struktúra felelt meg; egy olyan szerkezet, amely könnyen kézben tartható. Az irodalom belső tagozódási elvei helyett pótelvek (például földrajzi, területi, nemzedéki elv stb.) jutottak szerephez. A középpontban a centralizmusnak megfelelően egy szűkebb, az irodalom „egészét" reprezentáló központi mag helyezkedett el; a modell a tagolódást nemigen tűrte.

Ebben a szikár és elsivárított szerkezetben komolyabb szerepet kapott viszont a regionalizmus, jelezve a vidéki, különösen a debreceni, szegedi és pécsi irodalmi élet hagyományainak ösztönző és megtartó erejét; döntőbb volt azonban a felfejlesztésükben a korszellem. Az irodalompolitika az újjáépítés, a munkasikerek közvetlen ábrázolásától várta a szocialista irodalom megszületését. Az új vidéki lapok címe - Kohó, Építünk - is erre utal. A vidéki folyóiratoknak - még inkább, mint a központiaknak - nem az irodalmi élet „követése", a meglévő szolgálata volt a feladatuk, hanem inkább annak a hiánynak a kitöltése, amely a háború után virágzásnak indult úgynevezett „háromesztendős iroda­lom" eltiprása nyomán keletkezett. A meghirdetett szocialista irodalmi egységbe be nem illő, vagy beilleszkedni nem akaró írók elhallgattatása, a „fejlődőképesek" átnevelése, s még inkább a felnövekvő szocialista írók kinevelése, kézben tartása, irányítása az irodalompolitika legfőbb gondja. Ekkor már nem is írókról, hanem káderekről szokás beszélni. Az irodalompolitika elhatározta, hogy „tovább kell lépni a koalíciós állapotból", e fordulathoz szüksége volt az irodalom „proletár-bázisának" a kiszélesítésére, új költő- és írótehetségek fölfedezésére és felhozására a társadalmi mélyrétegekből, olyanokra, akiket már a párt nevelt és nevel majd tovább, s akik vállalták az osztályharcot, vállalták, hogy tol­lukat közvetlenül a párt napi harcainak a szolgálatába állítják.

A vidéki irodalmi élet támogatása mögött végső soron nem a decentralizmus, hanem éppen egy erősen centralizált hatalom kulturális taktikája állt, a lefojtott helyett gyorsan és mesterségesen fölpezsgetett irodalmi életet kívántak fölmutatni.

A folyóirat-szerkezet „átállításakor" a lapok és a könyvkiadás szerves és szervezeti kapcsolata is szétzilálódott. Korábban ismeretlen jelenség az irodalomirányítás, a folyóiratok felügyelete. A háború előtt sajtótörvény szabályozta a kereteket, a felelős kiadó és szerkesztő a törvénynek tartozott politikai számadással, egyébként ízlésüknek, elképzelésüknek megfelelően alakíthatták ki a lap irányát, jellegét, alkotógárdáját. Az új szerkezetben a tervkészítés, lapértékelés, közös nagy főszerkesztői értekezletek és aktívák, különféle írásos és telefonos instrukciók, általános pragmatizmus érvényesítették az állami beavatkozást; egyébként e tekintetben teljes joghézag volt. Az alkotmányos korlátozás és a felsőbb irányítás akarata könnyen összemosódott. A lapindítás nemcsak engedélyhez kötött, hanem állami-közületi monopólium is, kultúrpolitikai érdekek döntöttek róla, függött a helyi pártszervek véleményétől is.

Ez volt tehát „pólyánk piszka vagy csipkéje" a folyóirat-szerkezet születésekor. S bár e folyóirat­szerkezet azóta színesebb, tagoltabb, s megszabadult a dogmák némelyikétől, végső soron mégis ugyanazon az alapon épült fel, s őrzi fenti jellemvonásait, centralizált jellegét. Amikor 1956 után a folyóiratok újraéledtek, ugyanaz a központi mag maradt meg, csak más néven.

A hatvanas évek elejére a konszolidáció következtében pezsdült és gazdagodott az írói alkotómunka. Az ötvenes években még nem ütközött ki, csak ekkor, a „teljes" kórus megszólalása után, hogy az írók és a folyóiratok erőteljesen dekoncentrálódtak. Vidéken kevés író élt és él, az irodalmi népsűrűség elenyésző a fővároshoz képest — a folyóirat-szerkezet területi része viszont túlméreteződött. Miután a lapok számára a szűken vett helyi feladatok mellett országos szerveződésre is lehetőség nyílott, a fővárosi írók rászorultak a vidéki fo­lyóiratokra. A folyóiratbázis és az írói bázis szétválása, a zömmel fővárosban élő írók és a vidéken szerkesztett folyóiratok egymásrautaltsága később még inkább fokozódott - s fokozódik mindmáig -_, a hatvanas évektől ugyanis a területi struktúra még erőteljesebben kiépült, miközben pangott vagy csak nagyon mérsékelten fejlődött a központi mag. Ha érvényes volt az ötvenes években, hogy a folyóirat-szerkezet egy kisebb központi részből s az ekörül elrendeződő nagyobb vidéki folyóiratcsoportból áll, még igazabb ma.

Mi az oka annak, hogy a területi szárny fejlődött erőteljesebben?

Döntő alighanem a központi mag alulfejlesztése volt; bizonyos merevség és elutasítás fogadta a kultúrpolitika részéről a korszerűsítés, minőségi fejlesztés igényét. Ezzel szemben vidéken - a gazdaság még prosperáló szakaszában - komoly irodalomépítő szándék jelentkezett a viszonylagos mozgásteret élvező helyi vezetésben. A századelőn a folyóirat még nem tartozott az irodalom intézményes feltételei közé, az elmúlt évtizedekben viszont már igen: a megyék szinte versengtek egymással a folyóirat-alapításban. A saját lap a megye kulturális fejlettsége fokmérőjének számított. Ám hogy ezek a „helyiérdekű" lapok egyre inkább országos jelentő­ségűvé nőtték ki magukat, ennek a fő mozgatója a folyóirat és az írói bázis már említett erős széttagolódása, illetve a vidéki lapok és a fővárosi írók egymásra találása. Az egymásrautaltságot növelte az, hogy a ’70-es évekre a fővárosban szerkesztett két központi folyóirat megmerevedett, elfáradt, színtelen, akadémikus lett. A vidéki lapok — az Alföld, a Tiszatáj és a Jelenkor — akkori látványos felfutása, egyenrangúsodása a központi funkciók zavarára vezethető vissza, s nem a vidéki irodalmi élet tárgyi feltételeinek a javulására, főváros és vidék egyensúlyzavarának a kiegyenlítődésére. Sokszor láthattuk az épülő városrészekben, hogy ha nem célszerűen tűzik ki az utakat, járdákat, a lábak igyekezete mihamar átrendezi a terepet. Az „élet él és élni akar", s tapasztaljuk is mindenfelé, hogy a természetes szükségletek, ahol csak tehetik, átütik, repesztgetik azt a mészvázat, amely szerencsétlenül szorítja le a vitalitásunkat. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk: ami változás történt az irodalmi folyóirat-szerkezetben az elmúlt huszonöt esztendőben, az az irodalom élni akarását fejezi ki: a nem egészen érdekei, alkata szerint kijelölt járdák, utak mellett ösvényeket taposott magának a szükségleteinek megfelelően. A központi és a vidéki lapok példányszáma, terjesztése jelentősen eltért egymástól, a vidéki lapok a nyilvánosság szűkebb körét bizto­síthatták, ezért az új társadalmi-művészi igények többnyire vidéken jelentkezhettek először, itt találtak rá megszerveződésük kísérleti, felvonulási terepére, míg a reflektorfényben álló központi folyóiratok elzárkóztak ettől, így a regionalizmus köntösében jelentkeztek a tartalmi strukturálódás igényei. Az időszerű új témák gyakran szigorú politikai szemrehányások, de azért tudomásulvétel, állandó gyeplőrángatás és reccsenő telefonok közepette hódítottak lassan teret a vidéki lapokban. Gondoljunk csak a vidéki folyóiratok szerepére az 1950 után kiszorult szerzők visszahozatalában, a fiókban lappangó művek közlésében, a hatvanas években indult fiatalok - s általában az újabb nemzedék - felvezetésében, egy új lírai értékrend kialakításában, a szociográfiai és híd-rovatok nyitásában, a határon túli magyar irodalom közlésében, a nemzet- és történelmi tudatot sokkoló kérdések fölvetésében, a modernebb poétikára, nyelvfilozófiára alapozott irodalomszemlélet meghonosítására.

Az „árnyékban-lét", másfelől a menedzser-szellem és a civil kurázsi a szerkesztőkben, ezek tették lehetővé a kulturális politika rosszallásai ellenére is, hogy a területi struktúra tartalmivá alakuljon át, s a vidéki lapok java a központi jellegű folyóirat-szerkezet szerves részét képezze - tartalmi vonatkozásban legalábbis. A hetvenes évek elejétől a hivatalos terminológiában a „vidéki" helyett már a „vidéken szerkesztett" formula szerepel, legalizálva e lapok országos jellegét. Ez eredményezte, hogy a hetvenes évek végére a struktúra területi szárnya maga is tagozódott.

A vidéken szerkesztett folyóiratok lehetőséget kínáltak, hogy másutt élő írók, kritikusok, irodalomtörténészek ne csak írásaikkal, hanem szerkesztőként, tanácsadóként, szellemi patrónusként is meghatározhassák egy-egy folyóirat törekvéseit, arculatát. Sok helyütt újraszövődött az elszármazottak és a szülőföld kapcsolata; az Új Auróra arculatát így alakíthatta Fábián Zoltán, Béládi Miklós, majd Bodnár György; a győri Műhelyét egy időben Galgóczi Erzsébet, E. Fehér Pál; Fodor András pedig a Somogy ét; eléggé közismert az irodalomtudományi intézet és a pécsi Jelenkor kapcsolata; a lap felfüggesztéséig a Tiszatáj és a közép-kelet-európai együttműködésben dolgozó középnemzedékbeli szlavisták, történészek, irodalmárok együttműködése; kialakult több folyóiratunknál a távszerkesztés gyakorlata (Napjaink, Életünk, Forrás).

Visszautalva az iménti példára: a folyóirat-szerkezet mai pazarnak tűnő gazdagsága végül is abból a hallgatólagos együttműködésből alakult ki, amely a kijelölt járdák mellett taposott utakat nem ásatta fel, hanem tudomásul vette, engedte a struktúra vidéki részének a szélesedését, a gyalogösvényeket utólag tipegőkövekkel még kényelmesebbé és tetszetősebbé is tette. A szellemi közlekedés javult, az egész infrastruktúrát azonban nem sikerült korszerűsíteni. Sőt, a központi szárny fejlesztésében (a Kritika és a Látóhatár indítására gondolok elsősorban), felfedezhető bizonyos ellentételezése a vidéken megjelenő lapokkal kapcsolatos „engedékenységnek”. Bár folyóiratainkat számbeli gazdagság jellemzi, s irodalompolitikailag is elég tágas a mozgástér, mégis hiányérzés él mindannyiunkban, s úgy látszik, a számuk egyszerre sok is, kevés is. A vidéki folyóiratok egymást követő felfutását a megoldatlanságok is serkentették. Ha egy lap, épp a struktúra belső ellentmondásai vagy éppen a szerkesztő (e partizánállapothoz mért) önállótlansága, tehetetlensége miatt lendületét (és híveit) vesztette, a megfeneklett szándékok másutt kerestek terepet. A mennyiségi fejlesztés következménye az is, hogy a vidéki lapokban publikált értékek kallódnak, a hatékonyságuk elenyésző, s noha ma már több fővárosi és vidéki folyóirat egyszerre, együtt szolgálja irodalmunk egészét, az esélyek továbbra sem egyenlőek, prolongálódtak az „egyenjogúsítási" kérelmek. Ezért azután, ha összegyűlünk időnként, mint most is, mihamar előkerülnek súlyos gondjaink, a növekvő előállítási költségek, a dotáció zavarai, a szerzői honorárium és a példányszámok korlátozottsága, kiszolgáltatottságunk a nyomdának és a postának, a lapok egyenlőtlen helyzete; újra feltolulnak e sokszor fölemlegetett, reménytelenül megfeneklett problémák; egyre inkább belegabalyodunk önmagunk sors- és helyzetértékelésébe, a gondok ránk ólmosodnak. Pedig tipródásunk csak tünete az irodalom tipródásának. Nem önmagunkért kell tehát szóba hoznunk folyóirataink helyzetét, hanem a társadalom érdekében. Ne feledjük: az irodalom nem lehet vesztes igazán, mert ha az élet elromlik körülötte, számára annál erősebb a kihívás. Egyáltalán nem biztos, hogy az irodalom ügye áll rosszul, amikor az író nem találja a helyét, „szava megdadogósodik", olvasói elpártolnak tőle. „Félszárnyú madárként" verdes, igaz, de nem vergődik-e félszárnyát vesztve az ember is, a röpülés íve helyett fel-felrebbenésekkel dobódva a holnap felé? Mit jelez, ha az író a lázasan forrongó, reformálódó kor szemlélője inkább, mint motorja? Az irodalom presztízsvesztesége nem azt jelzi-e, hogy romlik az életünk minősége? Nem kísérő tünete a társadalmat fenyegető bajoknak, a népesség­omlásnak, devianciának, öngyilkosságnak, lelki restségnek, alkoholizmusnak, kábítózásnak, családok, közösségek széthullásának, a társadalmi beil­leszkedési zavaroknak?

Nem szakmai aggodalom és kenyérféltés szól itt tehát az irodalomért! A „jövő kezd félni a jövőjétől"! Az irodalomban nemünk legmagasabb rendű képességei jelentkeznek; eszméltető és fogódzó számunkra, hogy függetlenedhessünk a biológiai szükségletek nyomása alól, az ön- és fajfenntartás jutalomhelyzeteitől, hogy cselekvésünk felszabadult, alkotó, kísérletező, az emberi arcot és arányokat őrző, társadalmat építő tevékenység legyen. Az irodalom hatalmas közgondolkodást, szociális érzést, kollektivitást sugárzó érték, amely azonban kioldatlanul pazarlódik. A művek létrejönnek, de hiányzik a befogadói munka. A közönségnek nincs biztos értéktudata, sőt, az értékzavar a biztos.

Van persze okunk a „szakmánkért" való aggodalomra is. Az irodalom - éppen a folyóiratok gondjai jelzik - „állva" maradt a reformfolyamatokban, miközben a kulturális vállalkozói szellem zajtalan ugyan, de mocorog, új színházak, új folyóiratok és hetilapok indulnak, magánkönyvkiadás alakul. Miközben az élet elzúg a helyben toporgó irodalmi infrastruktúra mellett, valójában az irodalom válik otthontalanná. Az országos jelentőségű vidéki folyóiratok esélyei egyenlőtlenek, de hátrányos helyzetű valamennyi lapunk, nyugodtan mondhatom, hogy hátrányos helyzetű a Kossuth-díjas főszerkesztő vezetésével a belvárosban készülő Látóhatár is. Az újabb kezdeményezések körül pedig tartós a huzavona ma is; a Hitel című lap ügyében például, ami riasztóan jelzi, hogy irodalom és politika között bizalmi válság alakult ki.*

A hazánkban kibontakozó reformfolyamat a társadalmi viszonyok minőségi fejlesztésének átfogó módja. Egyaránt érinti a gazdaság, a politika és a kultúra világát. Egy-egy övezet reformja megelőlegezi vagy maga után vonja más területek megújítását. A korszerűsítés nem hagyhatja érintetlenül az irodalom infrastruktúráját sem. A reformszellem a megújulás szárnyait álmodtatta a művészi életre is, szervezeti-szerkezeti módosításokat, nagyobb szabadságfokot, bizonyos „önrendelkezést" vártunk. Kívánatos, hogy az írók beleszólhassanak az őket közvetlenül érintő dolgokba, véleményt mondhas­sanak folyóiratokról, az írószövetségről, a könyvkiadásról; ők majd eldöntik, ha szabad, ha lehet, hogy kit látnának szívesen kiadói vezetőként, főszerkesztőként; örömest alakítják az irodalmi intézmények arculatát. A politika és az irodalom egyaránt fölismerte — kibábozódva az ötvenes évek kultúrpolitikájából -, hogy összehangolódásuk szerencsésebb formái is lehetségesek annál, mint hogy a politika megfogja és vezetni próbálja az írók ke­zét. Irodalom és politika kapcsolatát végső soron ideálisan is elképzelhetjük a nép, a nemzet érdekeinek s egy eszmének, a szocializmusnak a közös nevezőjén; de elképzelhetjük racionálisan is: e közös nevezőre állított intézmények, jól kiépített és szankcionált garanciák rendezett viszonyai között, meghatározott felelősségi rendszerben. Az ideális, de még a racionális viszony is általában feszélyezi a korántsem ideális és racionális feltételek között mozgó politikát, amely új helyzetekben különösen makacsul ragaszkodik a kipróbált formákhoz, bevált sémákhoz. Ma már kibogozhatatlan, hogy a hatvanas évek végére a kulturális politika elkészült-e a maga reformterveivel vagy sem, mindenesetre a művészeti - s főként az irodalmi - élet infrastruktúrája alig változott, s nem mérlegelték a lehetőségeket olyan - szokás szerint hivatalosan adagolt - viták sem, amelyek komolyabb készülődésre utaltak volna. Látszatintézkedések történtek csak, ilyen volt öt-hat vidéki folyóirat átsorolása magasabb (bér)kategóriába; a lehetőséget azonban nem követte tényleges fejlesztés. Többé-kevésbé változatlan maradt az irányítás is, amely bántóan aszinkronba került a korszerűsödő gazdaságirányítással, vállalatvezetéssel. A kulturális irányítás a művészetpolitikai elvi folytonosság, a lépéstartás mellett óvakodott a lépésváltástól, mintha inkább a szellemi élet nyugalmán őrködött volna csak, mintegy a reform garanciájaként óvni próbálta a politika moz­gásterét. Gyanakvás élt benne az irodalommal, s általában a kritikai hanggal szemben; közeli történelmi emlékeket, véres tragédiák, viharok fölkerekedő előszelét, az ellenzék rémét és az ellenség kísértetét idézte fel benne; de 1956 mumusnak sem volt akármilyen, megijesztgetni azokat, akik mégiscsak megérettnek látták a reformot a kultúrpolitikában is. Aki ijesztget, maga is könnyen retten, s e félelem, a bénultság önkiteljesítő prófécia lesz: a mozgástérhiány, az otthontalanságérzet a legjobb szándékokat is kétségbeesett lépésre ösztönözheti. A magyar értelmiség egyes akciói mögött nem ellenséges szándék lapul az „illegalitás" a legalitás túl szűkre vont kereteit is jelzi; az irodalom társadalmi környezetében, a gazdaságban például, a törvényesség, a természetes integrálódás nem zárja ki, sőt, megkívánja az „alternatív" gondolkodást.

Közel egy évtizede már, hogy a legfelsőbb szintű politikai testület feladatul szabta a művészeti infrastruktúra vizsgálatát és korszerűsítését. Ez a korszerűsítés, bár megindult már 1978-ban, s akadozva folyik azóta is, nagyobb lendületre vár. Most a folyóiratokat is érintő friss aktualitás a világháború után megalkotott első sajtótörvény (az 1986. évi II. törvény), amely majd 1986 szeptember 1-jén lép hatályba. Próbáljuk meg szemügyre venni, szigorúan az irodalmi folyóiratok szemszögéből e törvény néhány rendelkezését, végső soron azt kutatva, hogy elmozdulhat-e ezek között a keretek között az irodalmi folyóirat-szerkezet „racionálisabb" irányba?

Nézzük először a törvénynek azt a rendelkezését, amelyik az irodalmi élet neuralgikus pontjaival kapcsolatos. Ilyen fájdalmas, idegességet kiváltó eseménye volt az elmúlt éveknek, midőn a főszerkesztők által imprimált lap nyomását, illetve terjesztését „láthatatlan" kezek leállították; beszéltek akkoriban zsilettpengével kimetszett és kicserélt oldalakról is. E „láthatatlan" kezek a szó legszorosabb értelmében törvénytelenül, azaz nem törvény által engedélyezett eljárás keretében nyúltak közbe. A sajtótörvény most kodifikálja a beavatkozást, az előállítási és terjesztési engedély „megtagadását". Az indoklás szerint: „A javaslat feljogosítja az ügyészt arra, hogy bármely sajtótermék […] nyilvános közlésének a megtiltását indítványozza a bíróságnál. Ennek a rendelkezésnek az a célja, hogy a törvényes állami beavatkozás lehetőségét biztosítsa arra az esetre, ha a már engedélyezett sajtótermék […] nyilvános közlése sérti a törvény által védett érdekeket. Az ügyész a nyilvános közlést azonnal felfüggesztheti."

Ha törvénytelennek éreztük - s joggal érezhettük annak — a „láthatatlan" kezek beavatkozását, nem szentesíti-e a törvény most a törvénytelenséget? Vajon van-e helye itt egyáltalán állami beavatkozásnak, s változtat-e valamit magán a tényen — netán a tartalmán - a beavatkozás formája, ti. az, hogy rendőri vagy sajtóigazgatási keretekben történik-e meg? Vagy csak a „kín finomul"?

Nos, az alkotmányban rögzített sajtószabadság alkotmányos korlátozást jelent a világ bármely táján. Az állami beavatkozás az állam lényegéből, funkcióiból ered. Korántsem közömbös azonban a mikéntje, mert misztifikálhatja vagy kiszámíthatóvá teheti azt, illetve ködösítheti vagy pontosíthatja a törvény által védett érdekek körét. A „láthatatlan" kezek beavatkozása nyomán ugyanis sohasem konkretizálódik a törvény által védett érdek, a tiltását mint ideiglenes tabut, természetes korlátot, a haladás árát vagyunk kénytelenek elfogadni. A sajtóigazgatás jogi szabályozása viszont elősegítheti, hogy a törvény által védett érdekek tényleges határai pontosan megvonódjanak, s mind kevesebb olyan korlátot legyünk kénytelenek elfogadni a „haladás" áraként önkéntes belátásból, amelynek valójában semmi köze sincs a törvény által védett érdekekhez. Igaz, a jogalkotás csak igen elvontan határozhatja meg ezeket az érdekeket, a tényleges határok kirajzolódhatnak viszont a joggyakorlatban, a bírói praxisban, s mindenféle önkényre, kamarilla-politikára szűkítően hatnak. A sajtótörvény biztosítja az alkotmányos korlátok, a törvény által védett érdekek körül az élő joggyakorlat kialakulását. Az ügyészi beavatkozást a törvény a bíróság elé utalja (nemperes eljárásban), a bíróság – kérelemre – felülvizsgálja a beavatkozást. A javaslat - mondja az indoklás - a jelenlegi szabályozás továbbfejlesztésével - a hatósági döntés ellen biztosítja a bírósági jogorvoslat lehetőségét.

Egyelőre úgy látszik, kívánatos lenne, hogy az eljárások száma eleinte szaporodjon; az olyan ügyekből, amelyekkel kapcsolatban az ügyész indokoltnak tartja a beavatkozást, s amely ellen fellebbezni lehet, precedensértékűen adódnának az alkotmányos korlátozás, a törvény által védett érdekek határai. Az ilyen eljárások az érdekmérlegelés intézményesítésében nagy előrelépést teremthetnek, ha van hozzá civil kurázsi ügyész, szerkesztő és bíró részéről egyaránt.[2] Sajnos a törvénynek van egy ezzel ellentétes sugallata is, amely nem a pontosítást, hanem a misztifikálást segíti elő azzal, hogy lehetőséget teremt az állami beavatkozás valódi indítékainak a leplezésére. Az engedély akkor is megtagadható ugyanis, ha nincsenek biztosítva a személyi és tárgyi feltételek. Ilyen feltétel például, hogy a saj­tóterméknek legyen kiadója és sokszorosítója, megfelelő mennyiségű papírja stb. Miután a sokszorosítás állami monopólium - a politikai beavatkozás gazdasági szempontok mögé bújhat, s a jogilag megfogható sajtórendészeti eljáráson kívül is fenntart magának egy rejtett sávot.

A sajtótörvény a sajtó egészéről rendelkezik. A sajtó azonban különböző tevékenységek hordozója. Egészen más például az írói és az újságírói munka jellege. Ezek a különbségek egy globális törvényben nem érvényesíthetők. Érvényesíthetők lennének viszont az átfogó törvény nyomán járó rendelkezésekben. Úgy gondolom, hogy a sajtótör­vényhez kapcsolódó jogi szabályozásban fokozottan meg kell majd jelenjék az irodalom sajátszerűsége. Az irodalmi folyóiratok például a személyi és tárgyi feltételek tekintetében miért ne térhetnének el a politikai napilapoktól. A szerkesztők alkalmazásakor nemcsak a diploma, az újságíró-iskolái végzettség, hanem az írói teljesítmény is ismérv lehet. Irodalmi és politikai sajtó eltérő engedélyezési, működési, felelősségi rendszerét vonhatja maga után például az írói és az újságírói tevékenység különféle jellege. A publicista közvetlenül kötődik a politikai szférához, eszmékhez, áramlatokhoz, párthoz. A napilap főszerkesztője személyében is hordozója a politikának, így illetékessége és egyszemélyi felelőssége indokolt lehet. Az író a művészi tudatformához kötődik, verset, elbeszélést írva elsősorban önmagának, élményeinek, belső igazságainak, saját stílusának, esetleg formai újításai csudabogarainak elkötelezettje, e tevékenységgel szemben elég szerencsétlen szembeállítani idegen egyszemélyi felelősséget, hisz itt már ízlésről kell dönteni és vitatkozni. Az irodalmi sajtó főszerkesztőjének egyszemélyi felelősségén oldani lehetne. Persze az irodalom sem steril, még a versből sem lúgozódik ki a politikum; talán a megosztott felelősségnek volna itt helye, úgy, hogy a főszerkesztő egyszemélyi felelőssége kifejezetten politikai természetű lenne, esz­tétikai kérdésekben viszont egyéb felelősség is érvényesülhetne. A szerzői felelősség kizárólagos megállapítása a törvénnyel szemben még inkább megfelelne az irodalom érdekeinek, a művészeti szféra relatív önállóságának.

A nagy írónemzedékeket földajkáló Nyugat s más folyóiratok mögött mecénások álltak, sokszor egy-egy élet szorgalma emésztődött el egy-egy lapindítással, mint például Molnár Ferenc öröksége a Válaszban. Ha most élne mondjuk Németh László, s a nászajándékul kapott fogorvosi fúrógépet megpróbálná elkótyavetyélni egy folyóiratra, sohasem indulna meg a Tanú. A törvény ugyanis magánsze­mélyeknek nem engedélyezi a lapalapítást.* Irodal­munk története alapján el kellene gondolkodni azon, hogy van-e joga ehhez a törvénynek, van-e joga megfosztani az állampolgárokat a legnemesebb vállalkozástól, a kulturális áldozatoktól. Úgy gondolom, hogy a sajtótörvényt követő, s már a különösségeket is számításba vevő jogalkotásban ezeket a „kivételezettségeket" biztosítani lehetne az irodalmi folyóiratoknak.

Elszakadva immár a sajtótörvénytől, mint láttuk, sem állami, sem társadalmi érdekek nem fűződnek ma már a hatalom olyan koncentrációjához, mint az ötvenes években, s ennek megfelelően a demokratizálódás áramában meg is kezdődött az államhatalom és a művészeti szféra elkülönítése. A kulturális szféra bizonyos önállósága megengedi, hogy az irodalmi életben, az irodalmi infrastruktúrában megteremtődjenek az öntörvényűség elemei. Nem az államhatalom kivonulásáról, netán elutasításáról lenne itt szó, hanem az állami beavatkozást jogilag szankcionáló, törvényes keretekben megvalósuló önkormányzatról. Ezt szolgálná a hierarchikus, egymásnak alá-fölérendelt, egyenlőtlen esélyű, a nyilvánosság szűkebb-tágabb, tehát különböző körét képviselő folyóirat-szerkezetnek az átalakítása úgy, hogy a jelenleginél több, öt-hat egymással egyenrangú folyóirat segíthesse az irodalmat, őszintén el kellene dönteni végre, hogy meg akarja-e a politika adni, vagy sem legalább az egyenlő esélyeket, s teljes presztízst és az ezzel járó anyagiakat - legalább a központi vidéki lapoknak elnevezett folyóiratoknak.

Államhatalom és művészeti szféra elkülönítésének természetes vonzata a támogatási rendszer újragondolása. Az esélyegyenlőség érdekében nagyobb támogatásra lenne szükség egyfelől, másfelől: az önkormányzat függvényében az állami támogatás bizonyos fokú „kivonulására", és ezzel összhangban a tőkebeáramlás lehetőségére. Egész egyszerűen arra gondolok, hogy az államilag dotált folyóiratok mellett meg kellene jelenjenek a folyóirat fenntartás szövetkezeti, sőt magánvállalkozási formái. Az állami kulturális ellátás teljes felelőssége ma már nem biztosítható, s az államot (a tanácsokat) részben mentesíteni lehetne például az irodalmi folyóiratok fenntartására irányuló írói szövetkezéssel.

Ideje lenne, hogy a gazdasági reformszellem behatoljon a folyóirat-szerkezetbe. Lapjaink jelenleg „kiadóvállalat" címén érdekeiket nem képviselő szervezet „fogságában" raboskodnak. Egészében megszabadulnánk ezektől a béklyóktól, ha a folyóiratok jogi személyek lennének, s közvetlenül rendezhetnék saját dolgaikat, maguk köthetnék meg a szerződést a nyomdával, a terjesztővel stb. A kiadói és szerkesztői felelősség elkülönítésével akár egyesíteni lehetne a szerkesztőséget és a kiadóvállalatot. Jó lenne, ha a lapok önfinanszírozási céllal létrehoznának egyéb - kulturális, szabadidős - vállalkozásokat.

Jó lenne továbbá, ha az irodalmi folyóiratok közelebb kerülnének az irodalmi élet centrumához, illetve a meglévő, működő, de lappangó irodalmi élet nyilvánosságra jönne, az informális keretekből beáradna a formális keretekbe. Ezúttal nem szerkesztési kérdésekről van szó, hanem a felelősségvállalás megosztásáról, folyóirat-szerkesztők írói csoportok ajánlására történő kinevezéséről, lapok körüli főmunkatársi írói grémiumok kialakításáról stb. Tudunk íróavatásokról, amelyek már megtörténtek az első publikáció előtt; könyvekről, amelyek meg sem jelentek, s a szájpropaganda már bestsellerré tette. Az irodalmi közvéleményt nem a folyóiratok, könyvkiadók irányítják, hanem ez a lappangó, a pangó felszín alatt vitálisán működő irodalmi élet. Lapjaink becsületére legyen mondva, hogy nem szigetelődtek el, érzékelik, s olykor meglovagolják a hullámait, ám jó lenne a lappangó irodalmi életet bevinni a folyóiratokba. Kapjanak az írók nagyobb lehetőséget egy-egy lap arculatának a kialakításában - nyíltan is, ne csak a háttérből.

Szükséges lenne, hogy a folyóiratok erősebb általános befolyást gyakoroljanak az irodalomra. Az igazi műhely: az írószoba, ott dől el irodalmunk sorsa, jelene, jövője, minősége. Szüksége van viszont impulzív szellemi környezetre, az alkotást segítő, kiszolgáló infrastruktúrára. A hivatalosan legtöbbet emlegetett folyóirat-funkciók mellé — a kulturális politika támogatása, a közműveltség előmozdítása, megrendelő szerep stb. - zárkózhat fel az infrastrukturális helyzetből adódó mediátor-közvetítő - szerep: a sajtó alapfunkciójának megfelelő „tájékoztatás" arról, hogy mi is készül a műhelyekben, az írószobákban.

Közelíteni kellene a könyvkiadást és a folyóiratokat. Jó lenne, ha a folyóiratok háza táján, különösen vidéken, de a fővárosban is, könyvkiadás létesülhetne. Ma csak a sokszorosítás, a nyomtatás állami monopólium, a szedés és tördelés magánvállalkozásban előállítható. Lehetőség van tehát arra, hogy egyszerűbb szedőberendezések bázisán folyóirat és könyvkiadás közös kisvállalkozása szerveződjék a szerkesztőségekben. Meggondolandó, hogy az állami támogatás egy részét nem volna-e helyesebb a szerkesztőségek javára termelőeszközökként invesztálni.

Sem politikai, sem gazdasági érdek nem indokolja a terjesztés jelenlegi rendszerének a fenntartását, a posta monopolhelyzetét.

Röstellkedve látom, hogy a sok kell, kellene mind felsőbb intézkedésre váró hangsúllyal fogalmazódott meg. Ez bizony meg is felel állapotunknak. Az önkormányzat eszméje viszont az instanciázó hang helyett önállósodást kíván. A lehetőségeket a lapoknak maguknak kell bemérniük, kiküzdeniük. A folyóiratok hagyományos funkcióiból már-már ki­veszett üzleti-vállalkozói szellemet is újra kellene tanulni.

Befejezésül még egy dolgot érdemes az emlékezetünkbe idézni. Bár a neve — litera, literatúra - a betűhöz, az írásbeliséghez kötődik, maga az irodalom, az emberi léleknek ez a fényűzése megvolt, még mielőtt betűket metszettünk volna, s meglesz, amíg eszméletünk létezik. Emberiséghez kötött, s nem betűhöz, nyomdához. És bizony nem is folyóiratokhoz. Maga a folyóirat-kultúra hazánkban mindössze kétszáz éves, igazi jelentőségre azonban a huszadik században tett szert, csak azóta nélkülözhetetlen formája az irodalmi nyilvánosságnak. Történelmi képződmény tehát. Nem árt a saját dolgainkhoz ezzel az alázattal közelednünk, a folyóiratforma múlandóságának a tudatával, látva, hogy már jelentkeznek az elektronikus médiák. Fel kell tehát készülnünk e más formákban tovább élő irodalom szolgálatára, sőt, elő kell készítenünk ezek elterjedését is. (1986)