„Az ének megmarad”

Az ének megmarad
Bevezető szavak egy költői esthez[1]

 

Gondolom, megbocsátják, ha ma este mellőzök mindenféle irodalomtörténeti vagy esztétikai okfejtést a Hetek költőcsoport kialakulásáról és történetéről, a kortárs magyar lírában elfoglalt helyéről és szerepéről. Mint a meghívó hírül adja, e találkozásra Az ének megmarad című könyv bemutatójaként kerül sor, az antológia utószava pedig összefoglalja mindazt, amit a Hetek csoportról tudni érdemes, pontosabban, amit én mondhatok. Költővendégeik — Raffai Sarolta kivételével, aki beteg, mind eljöttek, itt van velünk Ágh István, Buda Ferenc, Bella István, Kalász László, Ratkó József és Serfőző Simon — jelenlétükkel amúgy is bizonyítják, hogy létezik e közösség, tagjait vállalt sorsuk és egymás iránti tiszteletük terelte egybe, külső, irodalomkritikai segédlettel. S fogadjuk el, amit az irodalmi köztudat, a kritika, belső mércénk és ízlésünk is igazol: a derékhadhoz tartozó, kortárs líránkat meghatározó költőegyéniségek ők, túl a válogatott versesköteteken. Radnóti- és SZOT-díjak mellett munkásságukat eddig hat József Attila-díj ismerte el. Reméljük, hogy friss versgyűjteménye e díjat kivívja a Holddal világítottunk szerzőjének is.

 

Aki így idézi versbe Balassi Bálint utolsó szavait; vagy aki Petőfi-keresőben túrja fel a földet az Alföldtől Szibériáig, kukoricásokba ereszti utána a kiáltást, hogy példaként visszahívja az érdek-lovagok, ország-garázdák, szélmalom-hitűek, napvilág-vakítók ellen; vagy aki két hexameter „egyenlegéből” — „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” — József Attila szerint választ; vagy aki az igazság pillanatát élethossznyira tágítja: „Mintha rögtön meghalnék J úgy kellene élnem / születéstől halálig tartó emberségben”; vagy akinek látomásaiban Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái havaznak: „Ki ültetett a torkomba rigót? / Ki rakatott madár-sípokkal bélelt / torkomba, borotvapenge-fészket, / kés-sugaras, halálig dáridót? / Nem a lantot, a Iáncot pengetem; / hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok [... ] Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak, / torkomba tömve verseim lobognak [... ] Feketén ég el az írás, mint a vér.''; vagy aki szegény, világ adósaként törleszt: „Rest nem leszek vérrel fizetni, / hússal, csonttal csak itt adózom. / Itthon vagyok, öledbe fekszem. / Holt számból búzaszál kizöldül”; s ugyanő — „lenni vagy nem lenni” — létkérdésként mérlegeli:

„Mindegy? Nem mindegy? Semmi sem mindegy. Mint ahogy az sem mindegy, hogy a költő hátasa a szérű szemetjén tengődő táltoscsikó-e, avagy aranyat prüsszentő szamár.”; vagy aki Nagy Lászlót virrasztó siratóasszony és így jajong: „Ki becéz / megkehült, kicsi lovacskát / gyorslábúvá, táltossá, lengő sörényűvé ki becéz, / keveset mondó, dadogó, / önmagunkról vallani képtelen / esetlen szavakat királyfi kincsévé / ki becéz, ki becéz, ki becéz! […] Gyönyörűnk, te segíts minket.”; aki tehát az emberi-költői tisztességnek és tisztaságnak, szociális érzékenységnek és nemzeti lelkiismeretnek a szavára hallgat, mint — az idézetek sorrendjében — Ágh István, Serfőző Simon, Ratkó József, Kalász László, Bella István, Buda Ferenc és Raffai Sarolta; aki „a valóság, a lelkiismeret, s az igazság ujjahegyén” mozdul, bólint, integet, igent és nemet, az nem félti a „mese” tüzét az élet zuhatagától, bá­tor kivinni azt a napvilágra. Társadalmi és szellemi eredetük egyaránt erre predesztinálja a Heteket. Kétkeziek gyermekei, s maguk is ismerik a munka, a szerszámok világát. Ez materiális alapja költészetüknek. A paraszti életbölcselet és a magyar irodalom közösségi hagyománya, Petőfi–Ady–József Attila–Illyés–Nagy László csillagképe, az ideák vonzása rögvalóságuk fölött. Költészetük hitelesítő pecsétje pedig eredetiségük, egyéniségük.

Amikor antológiájukat válogattam, nyilvánvaló volt, hogy rendhagyó a vállalkozás. s ennek megfelelően rendhagyó megoldást kell találnunk. A nemzedéktudat pályakezdő írókban-költőkben a legerősebb, ők érzik úgy, hogy biztonságosabb rajban fölrepülniük. A Hetek viszont most, amikor először jelentkeznek majd együtt, már beérkezett költők. Milyen legyen a közös kötetük? Létérdekek szövetségére, s újfajta költői értékeik felmutatására és elismertetésére akkoriban kellett volna szervezkedniük, amikor pályájuk kezdetén álltak. Mára viszont túljutottak az egyéni válogatott köteteken. Mi értelme ezek esszenciáját egy nagy közös edénybe, külön rekeszkékbe önteni? Nem lehetne a lélek mai szükségletei felől olvasni a verseiket? A Hetek indulásukkor a sajátos nemzeti sors diktálta életanyagból és személyes élményekből kiindulva a bajok elkiáltójaként tűntek ki. Azóta társadalmi gondol­kodásunkat is telítette a valóság felfedezésének a vágya. A kincstári észjárás is osztja már Illyés annak idején ellenzékinek számító figyelmeztetését: „növeli, ki elfödi a bajt.” A Hetek verseit válogatva, egyre inkább érződött, hogy az irodalom nemcsak előőrs, nemcsak sejtelmek, nemcsak a művészi érzékenység műszerével felfogott tapasztalatok, s később igazolt összefüggések korai hírmondója, hanem utóvéd is. Ugyanaz a vers, amelyik a hatvanas-hetvenes években még felderítőként jelentette a társadalmat veszélyeztető-fenyegető bajokat, most, a sajnos szemmel is látható, s nemcsak tudományosan beigazolódott deviancia, népességomlás, öngyilkosság, lelki restség, alkoholizmus, kábítózás, családok-közösségek széthullása, az egykori tbc-nél veszedelmesebb tbz — társadalmi beilleszkedési zavarok — idején az érzelmi mozgósításban, e veszélyek elleni országos riadóztatásban juthat újra szerephez.

A válogatás ezért nem a Hetek költői rangját akarta bizonyítani, s nem is súroló-fénynek készült az egybeszerkesztés, amely az egyéni, egyedi vonásokat plasztikusabban kiemeli. Értékük és jelentőségük biztos tudatában vállalni lehetett, hogy akár tompítva is egyéniségük színeit, az időszerű közös mondanivalóra, az egymás szavát vállaló, folyamatos versbeszédre helyeződjék hangsúly, a csoportvonások mutatkozzanak meg.. Az antológia ezért szerveződött tematikusan, a könyvtestben elmaradt a versek elől a szerzők neve, így semmi sem emlékeztet az illesztésekre-eresztékekre. A kiválasztott versek köznapi dolgokról, mondhatjuk, a költészet hagyományos, már-már banális témáiról szólnak. S mégis életünk legnagyobb misztériumairól: a természet, élet-halál, születés–elmúlás, szerelem, földhöz–tájhoz–társhoz, emberhez–családhoz kötődés, a hűség csodájáról. Van-e még érvényes szava költészetünknek e „közhelyekről”, a kis csodák lehetnek-e még „megtartó erők", „ős hatalmak", „vén mágiák"? Tud-e még a költészet közmegegyezést kovácsolni megtartó értékeink mellett, az emberi lét különleges minősége, a humanizmus kerteseként? Fölvértezheti-e még a fegyvertelen embert, fölhangolhatja-e a jóra és a boldogságra, hogy a Föld árkaiból és barázdáiból ne csak kínt, sírást, jajszót forgasson ki a hatalmas hanglemez, hanem örömdallamokat is.

Az ötletet, hogy milyennek is képzelem az antológiájukat, a Hetek hideg szemmel nézték, ennek okát nehezen és nagy sokára, nem is olyan régen értettem meg. Megcsalódtak ők is, csak épp megfordítva, mint ama mesebeli császár az új ruhájával. A csaló szabók, mint bűvös kelmét, a semmit varrták az uralkodóra, de csak egy ártatlan gyermek merte kimondani, hogy „meztelen a király!”. A mi hét királyfinkon, talán már-már királyokon látjuk a pompás palástot, és ott is díszeleg rajtuk valóban, a romlatlan gyermeki szem és őszinteség azonban hiányzik, nincs száj, hogy elkiáltaná: gyönyörű! Ők erre a hangra vártak az antológiából, mert helyzetük – beérkezésük ellenére is – fonák, csalja őket az irodalmi élet, a sokat emlegetett esztétikai ízlésváltás és közöny tükrében meztelennek érzik magukat. Lenne tehát még tisztáznivalónk, megháborgathatnánk például költészetük tiszta és világos képletét, egyszerűnek hitt társadalmi és szellemi eredetük próbatételét fölkavarva megláthatnánk, hogy miből is ülepedett le ez az áttetszőség. Erőfeszítést erre eddig csak egyet találtam: Kiss Ferenc érzékenysége mutatta ki, hogy Ágh István, Nagy László édesöccse hogyan formált a bátyjáéval azonos tárgyi valóságból és életanyagból öntörvényű, egyéni lírát, ő értette meg Kalász Lászlót, Buda Ferencet, Ratkó Józsefet. Rajta kívül sejtettük-e, elemeztük-e, hogy a József Attila-i alkatú és sorsú Ratkó József miként gyötrődik a nemzethalál újra fenyegető rémével, hogyan formált a szikár, fegyelmezett József Attila-i verselésből és Ady látomásosságából új motívumokat, e két hatalmas örökséget miként oldotta új minőségbe. Neki is inkább csak a szárnycsapásait számoltuk, mint Buda Ferencnek, s nem a repülésük ívét. Szoktuk-e idézni a modern képalkotás és költői nyelvteremtés példájaként Serfőző Simon, Kalász László, Bella István képeit, a csönd elhullajtott gyufásdobozait, a hegedűnyakkal szálló hattyúkat, a Szeretkezéseim versciklus nyelvi leleményeit.

Ha igaz az, mint Németh László írta, hogy „minden léleknek van egy ősbútorzata: egy ős-»szék«, -»ház« -»hegy«, -»férfi«, ami az elvont szóban a többiért megjelenik”, akkor életemnek eme kútmélyében, a csillanó miskolci emlékképekben erre az ősbútorzatra ismerek rá. Ha kimondom: temető, s lehunyom a szemem, s „egy kicsit elringatom rajta magamat”, ez a temető jelenik meg itt szemközt, a mindszenti, apám régi hantja a kövérkékkel. A patak, a Szinva „keskeny szennycsíkja” a meredek házfalak között, a vasút pedig, ahová a „Nagyhídon át” mentünk.

Különös ajándék, hogy itt, a miskolci emlékekben, a legszűkebb hazában szerzett tapasztalatanyagban káprázik föl egy, az irodalommal végül is így-úgy hírbe keveredett, írogató-szerkesztő ember őstapasztalata az irodalmi életről.

Amikor annak idején az egyetemről hazajöttem, az volt a kérdés, hogy eltemet vagy fölemel a szülőváros. Az irodalomszervező vágy, amely akkoriban, 1966-tájt itt fölpezsgett, fölfelé hajtott, feladatokat és szerepet kínált. Ez a buzgalom volt az, amely a hatvanas évek első felében indult költők közül előbb hatot, majd hetet kiemelt, és ideszervezett a Napjaink köré, egybeterelte és tudatosította költői csoportjukat. Nemcsak a verseiket közölte, s egyéb írásukat, gyakran személyesen is hívta őket, úgyhogy itt a miskolci emlékképekben, a fogalmakat belső zengésbe helyező őstapasztalásban a költő szóra több arc is fölkáprázik, a Hetek eleven arca. Egyre inkább retusálatlan közelképekben, szülői tragédiák árkaival, a férj párjával együtt vajúdó szolidaritásában, a szülőfalut bemutató bölcsőhely körüli séta meghittségében, jó kolbászok fokhagymaillatában, pecázás közben és bálványfaállításkor, s egy villámkatonáskodás kényszerközösségében.

Mielőtt még úgy tűnne, hogy emlékezni jöttem, gyorsan meg is állok. Nem nosztalgiázom, jó hírt szeretnék mondani, így ünnepek előtt — minden ünnep előtt termé­szetesen, amelyre fényt a költészet, s a versben reinkarnálódó humánum szór. E jó hír, az evangélium: a szép szóra éhes, emberségre törő lélek igéket találhat az igák jármában. Hallgassák őket, a költőket, az igéket!