Utószó - Féja Géza történelmi tanulmányához

 

Az itt közreadott részlettel[1] Féja Géza eddig ismeretlen Kossuth kéziratának egyik legizgalmasabb fejezetét veszi kezébe az olvasó. Történelmi tanulmányt, ám írótól, s irodalmi folyóiratban! Tehát nem szakmunkát, hanem sajátos, „irodalmasított” változatot: esszét. Esszét, amelynek – Németh László szavaival – „a téma csak csatatere.” Így is kell olvasnunk e tanulmányt: a szerző korát vetítve Kossuth pályaképe mögé, együtt szemlélve múltat és jelent. A történelem persze nem ismétli önmagát, csupán tanulsággal szolgál. Féja is a tanítómestert keresi a históriában, s nem saját kora martalékát. Ám a téma ürügyén fel-felcsillanthatók saját „lelki motívumai” is, viszonya korához, politikai nézetei. A közreadott fejezet ezért érdekes: a téma itt kínálja leginkább az azonosulást: Féja Kossuthtal zengheti saját kora kárhozatát, különösen azután, midőn áttér a kiegyezés közvetlen társadalmi következményeinek a tárgyalására.

Természetesen bennünket inkább az írói szándék érdekel, s nem a történelmi mű. Nem vizsgáljuk tehát, hogy a markáns, olykor egyszerűsítő, irodalmiasan stilizáló kifejtés csorbítja-e a történeti hűséget s egyáltalán, megáll-e, s hogyan Féja könyve a Kossuth-irodalomban. Amennyi ebből lényeges, annyit az olvasó is érzékel: a kiegyezés megítélésében Féja – akár Kossuth – harcos, egyoldalúan elutasító. Történetírásunk észreveszi a kiegyezés előnyeit is. Alapvető eltérés azonban nincs a deáki mű, illetve az emigrációban élő Kossuth önkormányzatról, dunai társulásról vallott politikai nézetei megítélésében (ez utóbbira utal egyébként a közölt részben a Nagy Terv és a Nagy Kísérlet kifejezés). Féja ugyanarra a következtetésre jut például, mint Szekfű Gyula – egyébként későbbi – Az öreg Kossuth című tanulmányában: Kossuth Cassandra jóslatát a jövő, a monarchia széthullása igazolta; Deák Ferencet viszont 1867 társadalmi-politikai valósága, „a magyarság másként ki nem elégíthető igénye az állami életre.”

Az igazi Kossuth Lajos kézirata nemrégiben került elő. Az író halála után a fia, Féja Endre a hagyaték rendezésekor, lelkiismeretesen és hozzáértéssel végzett munkája során bukkant rá a gépiratos, nyomdakész állapotban lévő külső és belső címlappal ellátott 254 oldalnyi tanulmányra. Meglepetést azonban csak a lappangás okozott, s nem a mű léte. A történelmi tanulmány ugyanis szerves tartozéka Féja Géza munkásságának; legismertebb könyve, a Viharsarok után, mintegy annak törvényszéki tárgyalásai „szünetében” írta Dózsa György című művét. Ennek előszavában olvassuk: „Ahhoz az irodalmi irányhoz tartozom, amely a történelmi realizmust írta zászlajára. A közvélemény általában falukutatóknak nevez bennünket, holott a »falukutatás« csak egy része tevékenységünknek. Feltártuk a mai magyar falu valóságát, de nem azért, hogy ennél a szükségszerű lépésnél megrekedjünk. Nemcsak a mai magyar falu valóságának feltárása a mi történelmi hivatásunk, hanem egy nagy szintézis keretében ábrázolnunk kell a magyar nép egész történelmi sorsát.” Most nem mérlegelhetjük, mennyiben érvényesült a történelmi realizmus abban az irányzatban – a népi mozgalomban –, amelyhez Féja is tartozik; szempontunkból az érdekes, hogy a népiek, Európa-szerte jelentkező törekvésekkel egy időben, hasonlóan más hazai irányzatokhoz, komoly hangsúlyt adtak az irodalom valóságfeltáró és nevelő funkciójának. Világnézetüknek megfelelő egységes képet kívántak adni a múltról, koruk társadalmi valóságáról és víziókat a jövőről. Ezért a hagyományos szépirodalmi műfajok mellett, nemegyszer azok rovására „irodalmasítják” a társadalomrajzot, históriát, irodalomtörténetet. Politikai, nevelő célzattal. Nem tudományos igazságok feltárására törekszenek, azok csupán eszközök „a történelem szociális arcának” megmutatás során. Figyelemre méltó adalék, hogy e szándékot a szaktudós Szekfű Gyula is méltányolta: „én egészben véve kénytelen vagyok korábbi koncepciómnál maradni” – írta a Dózsa könyv kapcsán Féja Gézának 1939-ben – „de ez nem akadályoz abban, hogy Tanár Úr szándékának és munkájának nagyvonalúságát meg ne lássam. Más az én feladatom és más a Tanár Úré: a mai életben hatni a történelmi alakok rajza által, magában véve is tiszta, idealisztikus szándék, s remélem, mégis csak meglesz a sikere.”[2] Ahhoz, hogy Szekfű sorait értékelhessük, tudnunk kell éles nézetkülönbségükről. Féja műveinek egyik „ihletője” polemizáló hajlama volt: írásainak jelentős része hitvitázó hévvel, valaki vagy valami ellenében készült. Történelmi tárgyú munkáinak „megkísértője” főként Szekfű Gyula. Az igazi Kossuth Lajos című tanulmányban is vele tusakodik, anélkül, hogy a nevét leírná. Főként a „Valahol utat vesztettünk” című, 1943–44 fordulóján a Magyar Nemzetben megjelent Szekfű-cikksorozat utalásszerű Kossuth képét támadja; a „több tekintetben a múlthoz vonzódó, azt sokban fenntartani óhajtó romantikus politikus” Szekfű féle felfogásával szemben a reálpolitikus Kossuth vonásait hangsúlyozza.

A népi írók mozgalmában később jellegzetessé vált „átértékelő” magatartás nyomait már Féja Géza pályakezdésekor megtaláljuk, 1923-as Csokonai és Szabó Dezső tanulmánya „egy nagy munkakívánság” jelzése, mint írja, a feladat ma: „kiásni a magyar irodalom múltját a tévedések s az ingó feltevések halmazából”. A hangzatos igénybejelentés ekkor még inkább Szabó Dezső öntudatlan követése; személyes meggyőződéssel alátámasztott írói programmá csak évek múlva érlelődik, főként Bajcsy-Zsilinszky mellett, az Előőrs korszakban; az ott megeredt gyökerek azután a „népi mozgalmon belül ásták magukat mélyre” (Barta János). Az Előőrs publicisztikája, Bajcsy-Zsilinszky vezércikkei mind történeti megalapozottságúak voltak, maga Zsilinszky mélyen átérezte történelmünk tanulságait, megvolt benne a múlt folytonos faggatásának a készsége; baráti körében is ott találjuk a történeti publicisztika néhány neves képviselőjét. Féja Előőrsbeli korszakának (figyelembe véve Esztergom-tábori tanári működését is) döntő jelentősége volt. Táborban nehéz sorsú, hátrányos helyzetű gyermekeket tanított, az ott látott szociális mélyvilág egészítette ki gyermekkora hézagos társadalmi alapélményeit; e szociális impulzusok pedig az éppen zászlót bontó Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett kaptak politikai formát. A hagyományhoz való viszony ekkor bukkan fel újra az írásaiban. A változás szembeötlő: a múlt újraértékelésének korábbi iránytalan áradása most már politikai medret talál: egy új Magyarországot akaró társadalmi erők felsorakoztatása, illetve a kurzus kontraszelekcióján fennakadt hatalmi, értelmiségi elit leépítése, felváltása a célja. „Nálunk az úgynevezett történelmi tudat s az úgynevezett nemzeti tudat az uralkodó osztályok szellemi támogató szerve s az uralkodó osztályok hatalmi túltengésének morális, helyesebben amorális létalapja volt” – írta egy cikkében. Ellenméregként a múlt újraértékelését ajánlja, a „történelem szociális arcának megmutatását” – e szándék vezeti majd később három kötetes „irodalomtörténete” és Dózsa könyve írásakor.

Ahogy a hagyatékból előkerült tanulmány műfaja sem volt meglepetés, nem az a tárgya sem, jóllehet Féja a Visegrádi esték című regénye alapján Görgei-pártinak tűnhetett. A „megnőtt emlékezetnek” ebben az áradásában ugyanis az agg Görgei[3] Kossuth fantomjával vív saját igazáért. Féja azonban valójában mindig Kossuthoz vonzódott, s vele a forradalmi-szabadságharcos hagyományokhoz. Politikai nézeteit is nagymértékben Kossuth határozta meg. Talán még azt a feltevést is megkockáztathatjuk, hogy Kossuth, mint példakép a személyiségét is alakította; minden esetre könyvében nagy rokonszenvvel rajzolja meg, magasra értékeli hőse politikai rugalmasságát, hangsúlyozva, hogy mégis következetes, a realitások között mozog, gyújtóhatású szónok, nagy elkiáltó.

Az igazi Kossuth Lajos című tanulmány koncepciójának alappilléreit egyébként éppúgy készen találjuk Féja 1931 derekán írt Két Kossuth című cikkében, mint az 1943-as Nagy vállalkozások kora egyik fejezetében; Kossuth örökségének legfontosabb elemeire pedig lépten-nyomon rábukkanunk a publicisztikájában. Féja e politikai örökség eszenciájának Kossuth Kiutahiában[4] írt alkotmánytervét és a Duna-menti népek társulásáról szőtt elképzeléseit tekinti, a jövő demokratikus Magyarországának politikai biztosítékait ő maga is az önkormányzati rendszerben, a szabad társulásban, illetve a szomszédnépek együttműködésében látta. Kossuth politikai gondolkodása, főként az első világháborút követő ellenzéki körökben reneszánszát élte, ellentétes oldalon állók is merítettek belőle, Jászi Oszkár éppúgy, mint pl. Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Révai József, a Bartha Miklós Társaság, a népi mozgalom, avagy a Sarlósok, s a felsorolás még így is nagyon hézagos. E kérdésnek külön története van a huszadik századi politikai gondolkodásunkban. Féja álláspontja tehát a kor egyik jellegzetes magatartása.

Az igazi Kossuth Lajos című könyv említésre méltó vonása, hogy Kossuthot Féja mindvégig vérbeli reálpolitikusnak ábrázolja, aki már a negyvenes évektől kezdve egyenes úton haladt, nem rendi politikus, népi-nemzeti programja már a forradalom előtt s alatt kiérlelődött, ám pályáját nemcsak a tiszta elvek, hanem a gyakorlat vastörvényei is vezették, tekintettel kellett tehát lennie a tényleges társadalmi erőkre. Az emigráció első éveiben viszont „felszabadult”, minden taktikai kötöttségtől mentesen mutatkozhatott meg az igazi arca; erre utal egyébként a mű címe is. E felfogás alapjait maga Kossuth vetette meg: az emigrációban írt műveit úgy bocsájtotta útjukra, mint korábban megérlelt politikai nézeteit, hangsúlyozva, hogy azok a tényleges erőviszonyok, az érdekegyesítés miatt csorbultak a forradalom és szabadságharc alatt. Meg is jegyzi, hogy nem lesz többé az egyensúlyozás áldozata! Féja lényegében elfogadja Kossuth érvelését, s csak közvetve jelzi, hogy Kossuth a közelmúltból is tanult. A tanulmány kultikus szándéka szinte az első sortól nyilvánvaló. A heroizáló ábrázolás s a történeti hűség egyeztetése érdekében Féja sajátos módszerre kényszerül. Az érveket és ellenérveket egyidejűen sorakoztató árnyalás helyett elkülöníti az ódai és a kritikai hangot. A tárgyalt pályaszakasz jelenidejét felhőtlen fényben láttatja, a kritikai megjegyzéseit pedig utólag hallatja, többnyire Kossuth saját önkorrekcióihoz időzítve, tehát az újabb erény fényével, mintegy oszlatva a korábbi árnyakat. A kiemelő ábrázolás rendre kicsinyíti a hátteret, így törpül el például Féja könyvében – főképp szándékaiban – Széchenyi, alacsonyodik le Görgei, valamint a reformkor és szabadságharc számos személyisége.

Említettük már, hogy Féja Géza a szóban forgó tanulmányában lényegében a publicisztikájában fel-felvillanó Kossuth kép elemeit fogta egybe. Kérdés, milyen szándék ösztökélte erre? Érdemes ezért kissé közelebbről is megvizsgálni a tanulmány keletkezési idejét, amelyet szinte nyomozásszámba menő puhatolózás révén sikerült felderíteni. A gépirat címoldala adott ugyan némi eligazítást: ott látjuk rajta a Magyar Élet kiadó nevét. Ám ez csak igen hozzávetőleges támpont: Püski Sándor kiadója ugyanis 1939-től a negyvenes évek végéig működött. Kérdéses maradt tehát, hogy 1945 előtti vagy utáni munkáról van-e szó? Néhány kifejezés alapján 1945 utánira gyanakodhattam, egyhelyütt például ezt olvassuk: „ma népi demokráciának hívjuk ezt a szabadságot”. Később Püski Sándor bizonyossá tette a feltevést: elmondta, hogy 1945 tavaszán, amikor Féját levitte szülőfalujába, Békésre, egy Kossuth tanulmány kiadását tervezték; a mű nagyobbik része akkor már készen is volt. Levelek alapján sikerült megállapítani, hogy Féja még 1945 őszén is dolgozott a kéziraton. A Magyar Élet iratai között fennmaradt a tervezett könyv hirdetési és fülszövege, feltehetően 1946-ból; alighanem ekkoriban ejtették el végleg a kiadást, mert nyilvánvaló lett, hogy Féja személyes helyzetének rendeződése után sem időszerű a visszatérése a szellemi életbe.

Féja Géza készült tehát az irodalmi életbe való közeli bekapcsolódásra; az új Magyarországhoz elsőként egy történelmi tanulmánnyal kívánt hozzájárulni. A „felszabadulás” pillanatától – ahogy a gépiratban le is írja – megérett az idő Kossuth politikai örökségének a megvalósítására: az önigazgatásra és szövetkezésre épülő állami, illetve gazdasági életre, valamint a dunai népek társulására. Ez utóbbira, mint tudjuk Petru Groza és Rákosi Mátyás is tett kísérletet. A Duna-konföderáció gondolata azonban a második világháború végére bizonyos értelemben gyanússá is vált. Rávilágít erre Révai József 1944-ben, Moszkvában megjelent Kossuth Lajos című könyve: „Magyarországon az utolsó években és különösen az utolsó napokban nagy keletje volt Kossuth Duna-konföderációs tervének. De felelevenítve a Duna-konföderáció gondolatát, a magyar uralkodó osztályok mai vágyálmait és szükségleteit magyarázták bele. Úgy értelmezték, hogy a »Duna völgye a dunai népeké«: minden nagyhatalmat ki kell onnan zárni ki kell onnan zárni! Német-ellenes látszat mögött a Szovjetunió-ellenes célzat rejtőzött! A dunai népeknek nemcsak az imperialista Németország, hanem a Szovjetunió ellen is »össze kell fogniok«: ezt a reakciós külpolitikai koncepciót akarták Kossuth tekintélyével szentesíteni.” Révai egyébként maga is nagy jelentőséget tulajdonított a Duna-konföderációs tervnek, szovjetellenes élét elvéve alkalmazhatónak találta.

Visszatérve a Kossuth-tanulmány keletkezésére, hamarosan kitűnt, hogy a szálak messzebbre vezetnek. Mint történelmünkben annyiszor, az ország lefojtott politikai vágya a második világháború idején is egy-egy évforduló, történelmi személyiség kultusza révén próbált felszínre törni. Így lett a magyar kibontakozás és újjászületés követelésének egyre tudatosabb szimbóluma Kossuth Lajos. Nevét, művét egyre többet emlegették, mind inkább a hatalmi körökben is: alkalmat kínált erre Kossuth Lajos halálának közelgő 50. évfordulója. Az ünneplés azonban elmaradt, 1944. március 20-tól „Kossuth Lajos halálévfordulójának nemzeti emlékünnepe helyett az ország német megszállásának a kezdete lett.” Révai József írta, már említett könyvében: „az ország megszállásával a német szövetség bódulatából Kossuth szellemében magához térő magyarságot akarták letiporni.”

Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy Féja Kossuth könyve e német-ellenes hullám jegyében fogant; erre utal már az is, ahogy Kossuthot íróvá álcázva felvette irodalomtörténete 3. kötetébe, s a stílus ürügyén politikai testamentumát taglalta. E miniatűr portré írása során gyűjtött anyagát Féja bizonyára hasznosítani akarta egy, a Dózsa György-könyvhöz hasonló, politikai színezetű tanulmányban; akárhogy is volt, a német bevonulás időszerűtlenné tette a tervét. Névtelenül jelent ugyan meg néhány cikke, a megszállás megfosztotta politizálási lehetőségétől. Ezt követően még egy utolsó alkalma nyílott, hogy a háttérmozgás részese legyen. E legnagyobb titokban szervezett akcióhoz kapcsolódik a Kossuth tanulmány megírása. Mielőtt erre térnénk, egyet s mást fel kell azonban idéznünk Féjával kapcsolatban!

Költőként, tanulmányíróként kezdte a pályafutását, 1931-től viszont a felesége halála és Bajcsy-Zsilinszky zászlóbontása után egyre inkább politikai vizekre hajózott, útjai, a kanyarok és irányváltásai eléggé közismertek. Bajcsy-Zsilinszkytől való elfordulása után először balra, majd jobbra tért: a Márciusi Frontról egyenesen Teleki Pál irányvonalához csatlakozott. Mindez Féja Géza pályája megítélése szempontjából tüzetes elemzésre szoruló további feladat. Annyi bizonyos, hogy bonyolultabb mozgásról lehet itt szó, semhogy szimpla árulással okolhatnánk Bajcsy-Zsilinszkyvel való szakítását, avagy negyvenes évekbeli tevékenységét – elég képtelen feltevés! – fasiszta kollaborációnak tekinthetnénk! Féja hajózni próbált a politika vizein, s hol itt, hol ott kereste s vélte megtalálni a távlatos politikai cselekvés földjét. Tévedések és illúziók kergették, de Féja politizálni akart, aminek a lehetősége – hol ellenzéki, hol kormánypárti sajtóban – adva is volt számára egészen 1944 tavaszáig, a német megszállásig. Tanulságos emlékezetünkbe idéznünk a kormánypárti Magyarországhoz kerülésének körülményeit. A rezsim pörökkel fenyíti az írókat, Féja emiatt még szerény kültelki tanári állását is elveszíti – ugyanez a kormányzat rögtön utánanyúl, beengedi a sajtójába, mi több: mindazt, amit Féja Géza addigi működése jelentett (beleértve a Márciusi Frontot is) a maga számára igyekszik kamatoztatni. Féja jelenlétét a kormánylapban az a kétarcú politikai manőverezés tette lehetővé, amely a háború kezdetétől egyre inkább jellemezte a kül- és belpolitikát, a sajtóéletet és a sajtóirányítást. Nem árulás, múltja megtagadása vitte bele ebbe a játékba, hanem a politizálás torzan megítélt lehetősége. Hitte (elhitte), hogy a hatalmi elit kétarcú politikája hagy annyi rést a távlatos célok szolgálatára, s mindarra, amit a Márciusi Front 12 pontja leszögezett, hogy érdemes vele hírbe keveredni, kompromittálódni. Az igazi Kossuth Lajos című tanulmányon – érdekes, ám érthető módon – helyenként átütnek Féja saját arcvonásai is, talán öntudatlanul a „maga mentségét” írja, midőn Kossuth tetteinek logikáját magyarázza: „bár felhasználta az egyik uralkodó réteget, a köznemességet, de távolról sem az uralkodó osztályok konzerválásában kereste politikai hivatását, hanem új társadalmi erők felsorakoztatásában. Ám látnia kellett, hogy ez a felsorakozás még a jövő zenéje, tehát politikai művének ütemét egyelőre a valóságos politikai erőkhöz kellett alkalmaznia. Világnézeti próféták bizonyára másképpen cselekszenek, de államférfiak csakis úgy cselekedhetnek, mint Kossuth Lajos”. Ha Féjára vonatkoztatjuk e megállapítást, semmi kétségünk, hogy politikai hivatását a negyvenes években nem az uralkodó osztályok konzerválásában kereste. Más kérdés, hogy a kormánypolitikával együttműködve a rezsimmel együtt zsákutcába jutott. 1944 ősze, tanulságos történelmi leckét adott Féja Gézának is. De ezelőtt még – megpendítettük már –, még egyszer kapcsolatba került a politikai manőverekkel.

A Lakatos-kormány megalakítását követően, 1944 augusztusától a külügyminisztérium propagandisztikus akciót kezdett, összhangban a kiugrási szándékkal. Magyarország múltját, történelmének progresszív vonulatait, demokratikus hagyományait kívánták megismertetni az országgal hadban álló hatalmakkal. A legnagyobb titokban szervezett akcióba Féja Gézát is bevonták, 1944. október 3-i kelettel megbízást kapott egy magyar politikai olvasókönyv szerkesztésére, amely szemelvényekben ismertette volna meg a magyar haladás, főként a reformkor, 1948/49 és a XX. század nagy személyiségeinek életművét. A könyvet mintegy 200 oldalra tervezték, Féja Géza bevezetésével és jegyzeteivel. Féja hagyatékban fennmaradt rövidke jegyzete szerint ezenkívül még egy könyv megírásáról esett szó. Gál István irodalomtörténész segítségével – ő akkoriban a külügyminisztérium munkatársa volt – sikerült azonosítanunk e második könyvet: a Kossuth-tanulmányról volt szól. Ekkor – 1944 őszén – készülhettek el tehát a könyv egyes fejezetei. Midőn a külügyminisztérium propagandisztikus terveit „túlszárnyalták az események” (ahogy Féja írta a kis jegyzetében), továbbfolytatja a munkát, feltehetően Buda ostroma idején is – immár hangpróbaként, az új Magyarországon történő megszólalásra készülődve. 1945 februárjában levélben jelenti Püski Sándornak, hogy Kossuth könyve utolsó fejezete hiányzik, „egy újból száz lap kész.”

Az igazi Kossuth Lajos két, élesen elváló történelmi korszak törésvonalán íródott, mint lappangása mutatja, anélkül, hogy befolyásolhatta volna az eseményeket. Azok irányítását a nagy rengés nyomán támad társadalmi erők vették kezükbe, amelyek oly váratlanul mégiscsak fölléptek a történelem színpadára. Az új Kossuth-kultusz Féja Géza tanulmánya nélkül indult el útjára 1945 után.