Újabb legenda?

 

Ez év elején[1] az Új Tükör című kulturális hetilapban vita folyt Áchim L. András „legendájáról”, e vita ráterelte a figyelmet Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza kapcsolatára is. A témával elsőként Antalffy Gyula (1982. jan. 24.), majd Kubinyi Ferenc (1982. márc. 14.), Féja Endre rövid megjegyzése (1982. április 18.), végül Kubinyi Ferenc (uo.), valamint Antalffy Gyula (1982. máj. 9.) erre adott válasza foglalkozott.

Antalffy szerint Féja Bajcsy-Zsilinszkyt tekintette Áchim gyilkosának, s ezt úton-útfélen hirdette; a Válasz 19 37- 2. számában megjelent Achim, a paraszt király című cikkében pedig le is írta. Féja korábban Zsilinszky híve, küzdőtársa, sőt pártfogoltja volt, hogy miért is fordult szembe egykori jótevőjével, annak Antalffy két okát tudja. Idézem: „Mindkettőt jól ismerik a még élő kortársak. Az egyik, hogy az 1935-ös tarpai bukás után Féja már feladta ama reményét, hogy a Nemzeti Radikális Párt révén mandátumhoz jut, s ezért Gömböshöz közeledett. A másik, hogy Bajcsy-Zsilinszky keményen lehordta nyilvánosság előtt amiatt, hogy a népi írókat »szállítani« akarja a totális fasiszta rendszer kiépítésére törekvő miniszterelnöknek. Az Áchim-ügy ezután történt célzatos előteregetésének előzményeit így tudja Talpassy Tibor, Zsilinszky legközvetlenebb környezetének immár egyetlen élő tanúja is.[2] Azóta maga Talpassy Tibor is foglalkozott Bajcsy-Zsilinszky és Féja kapcsolatával a Kritika 1982. 7. számában. A cikke megerősíti korábbi visszaemlékezéseinek beállítását: Féját Zsilinszky-renegátnak tekinti, mint írja: a Zsilinszky „körében forgolódók között csak két cserbenhagyó akadt: dr. Antal István és Féja Géza. Egyikük bezupált a magyar zsebführernek, Gömbös Gyulának, a másikuk Zilahy Lajos köpönyege alá bújva sodródott ugyanebbe a táborba, valamit adva a látszatra is”[3]

E megállapítások eléggé súlyosak ahhoz, hogy ellenőrizzük őket.

Antalffy – mondjuk ki fehéren feketén – bosszúra és karrierizmusra, tehát személyes indítékokra vezeti vissza Féja „szembefordulását” Zsilinszkyvel. Cikkében gondosan elhallgatta, hogy a Válaszban megjelent tanulmány a Viharsarok, Féja jelentős szociográfiájának egyik fejezete volt. E mű, mint ismeretes, Magyarországnak arról a vidékéről szól, ahol „az elmék és a szívek sohasem tudtak belenyugodni a meglevőbe”. Az agrárszocialista mozgalmak ismertetésekor felvillan a parasztvezérek – Péter András, Szántó Kovács János, Csala Imre - arcéle is, hogyan hallgathatott volna tehát Féja – akár Zsilinszky iránti tapintatból is – Áchim L. Andrásról.

Midőn Antalffy Gyula Zsilinszky Endre „kifakadásával” magyarázza Féja „szembefordulását”, nem állít kevesebbet, mint hogy Féja egy 1935-ös kisebb jelentőségű ügy miatt, bosszúból egész könyvet írt Zsilinszky ellen. Érve nyilvánvaló képtelenség; célravezetőbb lett volna talán azt firtatnia: vajon miért emelte ki Féja az Áchim-fejezetet a könyvből, miért járult hozzá a folyóiratbeli közléséhez, hisz tudván tudta (tudnia kellett), hogy ezzel megsebzi Zsilinszkyt.

1937 februárjában vagyunk, egy hónap múlva bont zászlót a Márciusi Front, amelynek múzeumkerti seregszemléje a korabeli sajtó szerint „a magyar paraszttal, munkással, bányásszal való közösségvállalás ünnepe volt”.[4] Tömegmozgalom készülődik, keresi az eszközeit, a jelen és múlt felzaklató képeit. Féja, aki a Márciusi Front egyik vezetője s az ünnepség szónoka, példaképét, talán arcmását is látja Áchimban. Milyen is volt a parasztvezér? Vas Vilmos, Áchim egykori háziorvosa írta a visszaemlékezéseiben: „Ebben a században […] már egy új hatalom lépett fel: az az ember, akire a tömeg hallgat, és aki képes a tömeget vezetni. Áchimban pedig fokozott mértékben volt meg ez a képesség. […] Áchim vitte először harcba a népet. Megmozdult az utca: tömeg az egész vonalon. A szavazat nélküli parasztproletárok gyorsan mozgósítható s elszánt, harcos tömegét tömörítette. Nem volt szavazati joga, s mégis ő döntötte el a harcot.”[5] Féja Géza szereplései ez idő tájt Achimot formázzák; Illyés úgy emlékezik rá, mint aki „föl-fölmeredt öklében villámokat tart, azon nyomban földfoglalásra, kaszaegyenesítésre gyújthatja a tömeget.”[6] Idézek Féja 1937. március 15-i múzeumkerti beszédéből: „Ezennel meghívom a harci szellemeket hárommillió koldus és elnyomott kisparaszt élére. Két út vár a magyar ifjúságra, Beérheti a magyar feudalizmus és kapitalizmus morzsáival, de csinálhat történelmet is. Mi talán hamarosan elhullunk, de jöjjenek százak és ezrek a helyünkre, a magyar nép élére, akkor majd ismét lesz magyar március. Ti pedig, fiatal magyarság, új honalapítók lesztek.”[7]

Könnyű belátni, hogy a Viharsarok Áchim-fejezetének a kiemelése, folyóiratbeli közlése nem Zsilinszky ellen irányult. A nyugtalanító példára a mozgalomnak volt szüksége zászlóbontása előestéjén. S hogy a századeleji tragikus paraszti sors felidézése jó hatást váltott ki a korabeli munkásmozgalomból, népfrontos összefogásra serkentett, azt a Népszava gyors reagálása is jelezte: Borgisz [Révész Mihály] Féja írására mint a harmincas évek nyomorúságára és politikai viszonyaira is fényt vető korrajzra hívta fel a figyelmet.[8]

Tény azonban, hogy Zsilinszky megbántódott az Áchim-életrajz megjelentetésekor, s 1937. február 8-án részletes levelet írt Németh Imrének, a Válasz felelős kiadójának; e levél némi rövidítéssel és kéziratos utóirata híján olvasható a Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetben. E levélből kitűnik, hogy Zsilinszky és Féja eltérően ítélte meg Áchim szerepét; Zsilinszky számára Féja cikke korántsem csak az ő személyes szerepét megbolygató ügy volt, hanem a politikai harc eszközeiről való eltérő gondolkodásmódjuk manifesztációja is. Zsilinszky a politikai harc fő eszközének a sajtó- és a törvényhozói (parlamenti) nyilvánosságot tartotta, a mandátumától „megfosztva” „hivatásából kitaszítottnak” érezte magát. Az Egyetlen út a magyar paraszt című röpiratában Nagyatádi Szabó István, tehát egy egészen más típusú parasztmozgalom mellett kötelezte el magát, mint volt az Áchimé. Féja viszont már 1932-ben a tömegesség mellett érvelt, midőn létrehozta a Márciusi Fiatalok Szemináriumát. Kétségtelen tehát, hogy Féja „üzenni” is akart e cikkel, amit Zsilinszky el is értett, s levelében „válaszolt” Féjának. Szerinte Áchimot „az egyéni erőszakosság és terrorista cselekmények módszere, az elvi küzdelem és a nagyvonalú felszabadítás útjáról való letérés” jellemezte. Idézem: „az egyéni terrorista módszerek mindig idegenek és undorítóak voltak előttem […] De én még a becsületes felkelés módszerét is eleve elvetettem […] aki ezeket a módszereket próbálja elvakultan glorifikálni, az nem végez jó magvetést, az sárkányfogat vet ugyan, de olyanokat, amelyekből sohasem lesz igazi, népi haderő és nagyvonalú szabadságharc.”[9] Féja „szembefordulása” Zsilinszkyvel talán mégiscsak több, mint személyes bosszú, karrierféltés vagy cserbenhagyás; itt bizony először az elvek térnek el, s csak később az utak, ha eltérnek egyáltalán.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy zavarónak tartanám olyan további érvek bevetését, amelyek túlmutatnak a történetünkön. Zsilinszky mártíriumát például, a mégiscsak vállalt „becsületes felkelés” módszerét, avagy ellenkező oldalon Féja későbbi kormánysajtóbeli szerepvállalását, eléggé el nem ítélhető Stefan Zweig-„nekrológját”; akár csak annak a megállapítását is, hogy a kétségkívül progresszív s oly szépen indult Márciusi Frontból nem lett „igazi haderő és nagyvonalú szabadságharc”, avagy Zsilinszky következetes ellenzékisége sem vetette ki a történést a rossz kerékcsapásából. Mindez már egy másik história, a mienk, amelyre most a legenda homálya telepszik, 1937-tel záródik.

Amikor Antalffy Gyula arról ír, hogy Féja Gömböshöz közeledett, elhallgatja: itt Gömbös és a népi írók találkozójának, illetve az Új Szellemi Frontnak sajátos Bajcsy-Zsilinszky-vonatkozásáról van szó, a vád nem amiatt éri tehát Féját, amiért a kortársak közül sokan, közöttük József Attila is bírálta a népieket. Gömbös az 1935-ös választások előtt megpróbálta leszerelni a politikai ellenfeleit, közöttük Bethlen Istvánt, Eckhardt Tibort és Bajcsy-Zsilinszky Endrét; Zsilinszkyvel is elhitette, hogy a kezét megkötötték, ezért nem vihet nyíltan más politikát, ám a színfalak mögött hajlandó lenne összejátszani az ellenzékkel, hogy lazíthasson a kötelékeken. Azt ígérte, hogy Zsilinszky pártjából is „futni hagy” tíz-tizenegy jelöltet a választásokon, ám hamarosan „reverzálist” kért, s megüzente, hogy Zsilinszkyék csak a kormánypárthoz csatlakozva juthatnak be a parlamentbe, különben kiirtja őket a választásokon. Ekkor javasolta Féja, aki a történtekben egyébként Zsilinszky politikai jóhiszeműségének az újabb jelét látta, Gömbös álnokságához „méltó” ellenlépésként azt, hogy induljanak el a kormánypárt listáján, s ezután a képviselőházban nevessenek majd Gömbös szemébe mint disszidensek, azaz a kormánypártból kiválva üljenek át az ellenzékhez. E sakkhúzás a főleg választási pártokra, parlamenti csatározásokra alapozott politikai élet bevett eszköze volt. Féja javaslata lényegében beleillett volna Zsilinszky „alkotmányos” gondolkodásába, ám ő a parlamenti harc makulátlan eszközein kívül minden egyéb manővert megvetett. E nézetkülönbségük (a párttaktika mérlegelésekor) nem játszott komolyabb szerepet Zsilinszky és Féja kapcsolatában; a választásokon egyébként Gömbös beváltotta a fenyegetését, a Nemzeti Radikális Pártból maga a vezér sem jutott be a parlamentbe, a Zsilinszky mellett korteskedő Féját pedig kiutasították a vásárosnaményi járásból.

Amikor Antalffy a továbbiakban megállapítja, hogy Féja akarta szállítani a népi írókat a totális fasiszta rendszer kiépítésére törekvő miniszterelnöknek, arra céloz, hogy Féja volt a spiritusz rektora Gömbös és a népi írók 1935-ös találkozójának. Talpassy Tiborra hivatkozik: „így tudja ezt [...] Zsilinszky legközvetlenebb környezetének immár egyetlen élő tanúja is” – írja. Nos, Talpassy Tibor egyáltalán nem így tudja. Idézem A holtak visszajárnak című kötetének (Magvető, 1971) idevonatkozó részletét: „Táplálhatta Zsilinszky gyanúját a találkozó összehívása körül keringő sok mendemonda is. Tény, hogy máig tisztázatlan, voltaképpen ki kezdeményezte a találkozót. Szabó Lőrinc mellett másokat is emlegettek értelmi szerzőként. Némelyek tudni vélték, hogy a hatalom felé mindig összeköttetést kereső és találó Zilahy »ment a miniszterelnök elé«, mások szerint nem Szabó Lőrinc, hanem egy, a megegyezésre szintén hajlamos csoporttag mozgatta figuraként az udvarképes Zilahyt [feltehetően Féjára céloz T.], utóbb azonban annak a változatnak volt a legnagyobb hitele, hogy ködösítés céljából Gömbös környezetéből röppentették fel a szállongó híreket, valójában azonban a murgai tanítófi [Gömbös] szándékai szerint történt minden. Ez a legvalószínűbb változat, így tájékoztatta akkor Zilahy a tőle érdeklődő Németh Imrét.”[10]

Zsilinszky és Féja útja 1935 végén valóban szétvált, Féja új irányát a Válasz 1936. 1.. számában megjelent Magyar Parasztpártot! című röpirata jelzi. Idézek belőle: „A szellem hordozói rájöhettek arra, hogy »fölfelé« hiába prédikálnak. Inkább a fáknak és madaraknak beszélhetnének. De mielőtt erre az útra térnének, mely különben igen esztétikus és veszélytelen, talán megpróbálnának először népükhöz beszélni.” Röpiratában Dózsa Györgyre hivatkozik, bejelenti a nép igényét az egész országra, s a szellem igényét az egész népre, hangsúlyozva, hogy az új front nem riad vissza az osztályharc fegyvereitől sem. E cikkben már felfedezhetjük a Márciusi Front későbbi vezetőjének arcvonásait, megalapozatlan tehát Antalffy állítása, miszerint Féja Gömbös irányában kereste tovább a csapást. Épp ellenkezőleg, ekkor számolt le igazán a Gömbös-féle reformillúziókkal. Bajcsy-Zsilinszky és Féja viszonyát illetően azonban lényeges, hogy e röpiratban Féja le sem írta Zsilinszky nevét, az addigi ellenzéki politikáról pedig általában lesújtó a véleménye. E hallgatásba burkolt kritika magyarázza a politikus Zsilinszky 1937-es „bánki" sértettségét, amelynek megrendítő dokumentuma a már említett Németh Imrének írt levele. Zsilinszky elvárta, hogy író barátai, köztük a hozzá közel álló Féja Géza, akinek ragyogó tehetsége volt a lázító igazságtalanságok szétkiáltására, megvédik, kiállnak mellette, miután Gömbös „kitaszította a hivatásából”. Ezzel szemben „egyetlen szót sem mondottak a nagy nyilvánosság előtt az én esetemről – panaszolja Németh Imrének –, holott jórészt tudták, engem félelemből és idegen kommandóra mészárolt le a hatalom [...], lassan úgy kezdtek tekinteni, mint egy korán elfelejtett halottat, akinek még csak a temetésére sem mentek el.”[11] Féja tehát Zsilinszkyt nem a támadásaival, hanem a hallgatásával sebzette meg. Az Áchim-cikk, e névnek a puszta leírása is, miközben az övét meg sem említi Féja a parasztságért indított pártmozgalmak számbavételekor, csak túlcsordította a keserűség poharát.

A személyes indítékoknak egyébként valóban volt szerepe Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza kapcsolatában, csak épp ellenkezőleg, mint Antalffy Gyula állítja. Az egymás iránti nagyrabecsülésük, az általános politikai kérdésekben megnyilvánuló elvazonosság, Féja személyes hálaérzete jótevője iránt éppen hogy fékezte az eltávolodásukat, amelyet, mint láthattuk, elvi okok váltottak ki. A zavartalan összhang a kapcsolatukban már i931-ben megbomlott, midőn Hubay Kálmánt Zsilinszky környezete kijátszotta Féja ellenében, ahogyan ezt Talpassy meg is írja A reggel még várat magára (Gondolat, 1981) című könyvében. Kodolányi úgy tudja, hogy I934-ben Zsilinszky került ellentétbe Féjával: „Azt mondotta nekem, hogy nem kívánja többé igénybe venni Féja szolgálatait.”[12] S ez idő tájt valaminő hallgatólagos megegyezéssel Zsilinszky valóban visszaveszi, Féja pedig odahagyja addigi – ugyancsak hallgatólagos – alvezéri rangját és sohasem legalizált szerkesztői munkáját. A tolla azonban a Szabadság hasábjain továbbra is szolgálta Zsilinszky irányát, az 1935-ös választásokon még mindig „erősen dolgozott” Zsilinszky megválasztása érdekében, ahogy ezt maga Zsilinszky is hangsúlyozta a Németh Imrének írt levelében. Féja valójában sohasem hagyta el Zsilinszkyt, mindaddig megmaradt a szabadcsapatában, míg az együtt kezdett és Féjától is ösztönzött pártmozgalom ezt kívánta; az viszont igaz, hogy midőn a Nemzeti Radikális Párt zátonyra futott, nem követte Zsilinszkyt a kisgazdapártba vezető út­ján. Emiatt Féját renegátnak, netán árulónak tekinteni egyet jelentene önálló ítéletalkotási és cselekvési jogának a tagadásával. Valójában akkor kellene Féját árulónak, a saját elvei renegátjának tekintenünk, ha a fentebb bemutatott nézetkülönbségek ellenére, a történtek után is megmaradt volna – hol is? Zsilinszky nyomdokaiban legfeljebb, hiszen a tábora szétszóródott; ám ennek a csapásnak akkor még nem látszott a jó iránya, sőt talán úgy látszott: iránya sincs a nagy vereség kábulatában.

A kérdésnek azonban van még egy további, Féja erkölcsi megítélésével összefüggő elágazása. Az nevezetesen, hogy Féja – politikai önállósodásakor – túllépte-e a jó ízlés, az erkölcs határait, valóban Zsilinszkyt tekintette Áchim gyilkosának, hazugságszámba véve a feddhetetlen, szavahihető Zsilinszky neki tett vallomását az esetről? Igaz-e az, hogy orvul, a Válasz körének tudta nélkül támadott Zsilinszkyre, s később a népi írók felszólítása ellenére is megtagadta a helyreigazítást? Antalffy Gyula és Kubinyi Ferenc ugyanis ezt állítja.

Nézzük először a gyilkosság vádját!

A Zsilinszky fivérek, mint ismeretes, együtt kérték számon Áchimon a családi sérelmeiket, e „számonkérés” okozta a parasztvezér halálát. Mint emberölés társtettesei, együtt álltak a bíróság előtt is, amely gyilkossággal vádolta őket. A gyilkosság az emberölés egyik minősített esete, előre megfontolt szándékot feltételez; a jog akkoriban megkülönböztette még a nem előre megfontolt szándékkal történt szándékos emberölés, valamint az erős felindulásban elkövetett emberölés eseteit is. A Zsilinszky fiúk pőrében csupán a jogi minősítés volt kérdéses; az esküdtszék azért hozott felmentő ítéletet az egyébként halállal büntetendő gyilkossági perben, mert nem állapított meg előre megfontolt szándékot, úgy találta, hogy Zsilinszky Gábor bátyja védelmében jogos önvédelemből lőtt Áchimra.

Féja igen röviden foglalkozott a Viharsarokban Áchim halálával, ifj. Zsilinszky Endre nevét le sem írta, gyilkossággal pedig még Gábort sem vádolta, a vizsgálatnak megfelelően közölte, hogy Achimot „Felelősségre vonása közben 1911-ben saját lakásán lőtte le, a törvényes ítélet megállapításai szerint, Zsilinszky Gábor.” Féja előadása a továbbiakban is megegyezett Zsilinszkyével, aki a Németh Imrének írt levélben részletesen felfedte az Áchim-ügy motívumait. A számonkérésre Féja szerint is családi okból került sor; külön hangsúlyozta, hogy Áchim mindinkább dúvaddá vált, keményen támadott, nem riadt vissza a személyes inzultusoktól sem, támadásait nem egészen joggal fordította id. Zsilinszky Endre ellen, akiben elhamarkodottan látta az ellene megindult hajsza irányítóját.

Hitt-e tehát Féja Zsilinszkynek, aki az esetet neki korábban többször is elmesélte? Maga Zsilinszky sem azt vetette Féja szemére, hogy őt gyilkossággal, egyáltalán olyasmivel vádolná, amit nem követett el; a tettük értelmezése háborította fel. Idézem: „Féja Géza most mégis úgy tüntet fel engem és öcsémet, mintha egy osztály részéről hozott halálos ítéletet hajtottunk volna végre, még szép, hogy nem mondja, hogy öntudatosan, parancsszónak engedve.”

Féja ugyanis a Zsilinszky fivérek tettét – a Viharsarok koncepciójával összhangban – a paraszti osztályharc keretei között értelmezte, előadása azt érzékeltette, hogy Áchim és politikai ellenfelei küzdelméből Áchim számára mindinkább élethalálharc lett, belőttek a tanyai lakásának az ablakán, később, amikor vasredőnnyel védekezett, azt is átlőtték; az uralkodó osztály tehát Áchim megsemmisítésére törekedett. Áchim halálának ez a beállítása nem Féja találmánya, közvetlenül a parasztvezér tragédiája után már Jászi Oszkár is úgy látta, hogy a „lármás és véres dráma mögött szociális energiák működtek”, Móricz Zsigmond pedig „az egész úri társadalmi osztály intelligenciabeli csődjének” tekintette a történteket.

Zsilinszky ellen lenne tehát kihegyezve ez a koncepció, mint Antalffy állítja? Féja, midőn a megérlelődött osztályérdek öntudatlan, vak eszközének tekinti a Zsilinszky fiúkat, bár le is fokozza az egyéni jelentőségüket, de éppen ezzel csökkenti a felelősségüket, gyilkossággal pedig az úri társadalmat vádolja. Kubinyi viszont minden áron azt szeretné bebizonyítani, hogy Féja Zsilinszkyéket politikai gyilkosság hírébe keveri. Vitamódszerét jellemzi, hogy nem riad vissza még a szöveg manipulálásától sem, midőn érvként Féja Válaszbeli cikkéből idéz. Mint látjuk majd, a felfogásának ellentmondó részt egyszerűen elhagyta, anélkül hogy a csonkítást a szokásos módon érzékeltette volna. Az eredeti Féja-szöveg (amelyet alább éppen ezért bemutatok, dőlt betűs szedéssel különböztetve meg a Kubinyi által elhagyott részeket) meggyőzhet bennünket arról: árnyalatok iránti fogékonyság kérdése, hogy meg tudjuk-e különböztetni: más dolog politikai gyilkosság hírébe keverni valakit, s megint más azt állítani, hogy a családi indítékú, politikamentes tettben egy osztály megérlelődött ítélete is kifejeződik. Íme: „Áchimot a vele szemben álló társadalmi réteg halálra ítélte. Csak az volt a kérdés, hogy pillanatnyi hevületében kiből robban ki ez a társadalmi ítélet. az Áchim-ügy tárgyalásán a város vehető lelkésze is azt vallotta, hogy ö is lelőtte volna Áchim Andrást. Nincs semmi kétség: aki egy családi ügyből kifolyólag megölte, talán egészen önkénytelenül, de a maga társadalmi rétegének ítéletét hajtotta végre, s tette után is azt érezte, hogy a cselekedete nem egyéni tett volt, hanem engedelmeskedett saját közössége parancsának.”

Nem árt emlékezetünkbe idéznünk: Zsilinszky nemcsak a személyét illetően tekintette valótlannak Féja beállítását, tehát nemcsak azt cáfolta, hogy ő és fivére egy osztály halálos ítéletét hajtották végre, hanem elutasította azt is, hogy ilyesfajta osztályítélet egyáltalán létezett volna. Szerinte Áchim végzetét az egyéni erőszakossága és terrorista cselekményei idézték fel.

Féja írásaiban a „történelem szociális arcának” a megmutatására törekedett. Az Áchim-dráma társadalmi hangsúlyait sem Zsilinszky-elienes indulatai erősítették, hanem a kor feladataihoz erősen kötődő iránya, a Viharsarok egész koncepciója. Megsejtette ezt Zsilinszky is Németh Imrének címzett levele autográf utóiratában: „Valami neojászizmus bujkál a Féja szerencsétlen egyoldalúságaiban, amely kissé magyarabb hangszereléssel meg jogi, állampolitikai és történelmi süketséggel akarja erősíteni a fogékonyságot a szociális szellemek (éspedig meglehetősen vékonypénzű szellemek) iránt. Nekem neobűnöm egyes ifjú titánok előtt, hogy nemcsak a nagybőgő hangját hallom ki az életszimfóniából, mint ők. Boldogok a süketek, mert övék a zenei mennyek országa”[13]

Féja Géza irányáról, történelemszemléletéről, a „féjizmusról" kellett volna tehát egy-két tisztázó-vitatkozó mondatot leírnia Antalffynak és Kubinyinak, s nem morál insanitynek tüntetni fel őt.

Az Áchim, a parasztkirály című tanulmány megjelenése után Zsilinszky helyesbítést kért: „Nem tudom, van-e még arra mód, hogy Féja könyvének kérdéses részében az igazságnak megfelelő apró változtatások történhessenek” – írta Németh Imrének. Kubinyi szerint Féja nem tett eleget e kérésnek, ám elhallgatja, vagy nem is tud róla, hogy Féja csak a helyreigazítás elől tért ki, Zsilinszky óhajának megfelelően azonban ,,apró változtatásokat” tett a könyvében, több ízben is. Ez a magyarázata annak, hogy a Viharsarok Áchim-fejezetének a Válaszban megjelent eredeti szövege mellett három további változatát ismerjük. E szövegváltozatok elemzése azt igazolja, hogy Féja az eredetihez képest valamennyi további variánsban korrigált Zsilinszky javára. Az első kiadásból egy mondat kivételével elmaradt egy bekezdés, ugyanaz, amelyet Kubinyi megcsonkítva idézett; így az a Zsilinszkyt mindenekfölött sértő beállítás maradt ki, miszerint ő és fivére „egy osztály részé­ről hozott halálos ítéletet hajtottak végre”. E bekezdést Féja soha, semelyik későbbi kiadásban nem állította vissza.

Említettük már: ifj. Zsilinszky Endre nevét Féja eredetileg sem írta le, a Viharsarok 1937-ben – egyazon évben – megjelent 2. és 3. kiadásából azonban teljesen elhagyta a Zsilinszky nevet. Kár volt tehát Antalffy Gyulának kétségbe vonnia Féja Endre állítását, aki szerint édesapja a Viharsarokban meg sem említette Zsilinszky Gábor nevét. Antalffy tudhatta volna, hogy Féja Géza 1937-es „árulása", „orv támadása" lévén a vizsgálat tárgya, autentikus szövegként a korabeli kiadásokban illik ellenőrizni a vitapartner állításait; Féja Endrének viszont közölnie kellett volna, hogy a változtatásra csak a második kiadásban került sor.

A Viharsarok további, 1956 utáni kiadásaiban Féja Géza visszaállította az első kiadás szövegét, újra szerepel tehát Zsilinszky Gábor és id. Zsilinszky Endre neve, azonban e kiadásban is igazított még egy szón. Az eredeti szöveg a bírósági tárgyalásra utalva Áchim halálának okozóit említette, e társtettesi jogállásra utaló kifejezést Féja egyes számra, okozójára javította. Mint említettük már, az eredeti Válasz-szöveg soha többé nem jelent meg ugyanabban a formában.

Kubinyi Féja egyéni akciójának és rosszhiszeműségének a bizonyítására a Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetben megjelent Németh Imre visszaemlékezésre hivatkozik csak; hivatkozhatott volna ugyane könyvből, néhány oldallal odébb Sárközi György levelére is, amelyben leszögezi, hogy „a Válasz szerkesztősége természetszerűleg a közölt cikkel azonosítja felfogását”. Sárközi megvédte Féja koncepcióját, elismervén, hogy vitatható ugyan Áchim karaktere, „de mozgalmi és kortörténeti jelentősége nem”, s „hogy a történész ezt a jelentőséget milyen mértékben hangsúlyozza ki, az individuális”. Elmondhatta volna Kubinyi azt is, amit Németh Imre nem hallgatott el: a Válasz köre elvetette, hogy az Áchim-cikket helyreigazítás formájában korrigálja Féja, ehelyett döntöttek a megengesztelő küldöttségjárás mellett.

Zsilinszky Endre azt kérte Németh Imrétől, hogy ne dobják el a levelét, amely talán kortörténeti értékű. S az is valóban, ám nem Féja „árulásának” a bizonyítéka, ahogyan azt most az Új Tükörben Áchim legendájáról folytatott vitában mutatták fel bűnjelként, hanem annak a megrázó tanúsítványa, amit T. Bíró Zoltán írt le a Tiszatájban közölt tanulmányában (1982. 1. sz.): „a Zsilinszky-dráma a politikus drámája, amely a politikai tudatosság első lépcsőfokánál kezdődik”, s nem az Áchim-üggyel. Ez a levél már az igazi Zsilinszky-dráma egyik pillanatfelvétele a hivatásától éppen megfosztott politikus magányos tipródásáról 1937-ből.