Tollharcok

„Emlékezések örvényeiben"
 
„Történelmünk tényhű megítélését nem elsősorban az emlékiratok­nak, hanem forráskiadványoknak, közvetlen dokumentumoknak kell szolgálnia." Berkes Erzsébet vonja le ezt a tanulságot Féja Géza Lap­szélre című posztumusz könyvéről írt kritikájában (Élet és Irodalom, 1983. február 25.); ő maga azonban nem követi a saját útmutatását. Bírála­tában Féja emlékeinek hitelét ko­rántsem közvetlen dokumentumok­ból ellenőrizte, főként Antalffy Gyula Új Tükörben (1982. 4. és 19. sz.), illetve az Alföldben (1983. 1. sz.) tett „észrevételeire” és Talpassy Tibor A reggel még várat magára (Gondolat, Bp. 1981.) című visszaemlékezésére hivatkozik. Hiá­ba tette tehát szóvá, hogy a két vi­lágháború közötti kort még mindig „részrehajló memoárok”, egymást „interferáló emlékezések örvényei­ben” kell értékelnünk, ő maga is belesodródott ebbe — az értékelés­re egyébként nem alkalmas — örvénybe.
Egy ideje kutatom az e korra vo­natkozó s Féja Gézával is kapcso­latos dokumentumokat. Ismereteim ellentmondtak Antalffy Gyula Új Tükörben közzétett, Féjára vonat­kozó megállapításainak, ez ösztön­zött arra, hogy ellenőrizzem őket. Tapasztalataimat az Alföld 1982. 10. számában közöltem. A kort megis­merni vágyó kutató „önzése” is munkált bennem, azért sorakoztat­tam fel aprólékosan a tényeket, mert tisztázó, termékenyítő vitát reméltem Antalffy Gyulától, a ko­rábbi, tömören vádló megállapítá­sok után most már az általam elő­adott tényekre összpontosítva. A vita azonban nem jött létre. Antal­ffy Gyula válaszolt ugyan a tanul­mányomra, ám anélkül, hogy cá­folta volna, egyszerűen kikerülte az érveimet, s így ismételte meg ko­rábbi ítéletét. Ha Antalffy tisztes­ség fénykörében eltelt egész életútja nem zárná ki, okom lett volna taktikai manőverezésre gyanakod­ni, amely a tényeknek fittyet hány­va az utolsó szó jogán akarja ki­vívni az igazságát, így csak sajnál­kozom az elmaradt vita miatt!
Talpassy Tibor, akire Berkes Erzsébet a továbbiakban hivatkozik, kitűnő emlékiratszerző, könyvei, természetesen kellő forráskritiká­val, dokumentumértékűek. Féjával szemben azonban elfogult, érzékel­tetésképpen hadd utaljak most csu­pán a stílusán, szófűzésein átütő in­dulatokra. Féját – midőn először bukkan föl a neve az emlékezések­ben – könyve egyetlen oldalán így mutatja be olvasóinak: „akadálytalanul helyezhette el saját és ke­gyeltjei kakukktojásait” az Előőrsben, a lap hangja ezért itt-ott a „levedlett időkre emlékeztetett”; Féja „kezébe kaparintotta” a lap irodal­mi rovatát és azt „teljesen egyéni ízlésének rendelte alá”. Ugyanitt megtudjuk, hogy Féja korábban Szabó Dezső „fullajtárja volt” és „saját sápadt versszüleményeit” „csempészte” be a Mester lapjába. Ez utóbbi információk „forrása” egyébként Bajcsy-Zsilinszky mindenese és küldönce, Kerecsényi Imre, aki maga sem lehetett szemta­núja a legalább hat évvel korábbi eseményeknek. Nehéz megértenünk, hogy Talpassy miért ad hitelt Féja esetében a pletykaszintű értesülé­seknek, mikor néhány oldallal ko­rábban, a bevezetőben még szigo­rúan csak olyan események felele­venítését ígéri, amelyeknek általá­ban ő maga, ritkábban valamelyik közelebbi barátja közvetlen rész­vevője volt. Megismétlem azonban: Talpassy Tibor mindezek ellenére kitűnő emlékiratíró, a tárgyilagos­sága olykor felülkerekedik még Féjával szembeni elfogultságain és ellenszenvén is, így helyenként maga végzi el emlékirata belső kritikáját.
Berkes Erzsébet miközben „részrehajló memoárokra” hivatkozik, hallgat azokról az új tényeket felvonultató dokumentumokról, amelyeket Vida István tett közzé a Kritika ez évi első számában. Féja neve itt ugyan nem említődik, e publikáció azonban Talpassy Tibor ugyancsak a Kritikában megjelent korábbi (1982. 7. sz.) írása révén közvetlenül is összefügg Féja Bajcsy-Zsilinszkyt idéző – a Lapszélre című könyv tetemes részét kitevő – emlékezéseivel. Vida megállapítja, hogy a közzétett Bajcsy-Zsilinszky–Tildy levelek „néhány szempontból másról tanúskodnak, mint amit a szerző [Talpassy] emlékezete – fél évszázad távolából – megőrzött”. Hozzáteszem: e levelek Féja visszaemlékezésének azokat az állításait erősítik, amelyeket korábban, e dokumentumok napvilágra kerülése előtt, a szaktörténészek is kétes hitelű, légből kapott állításnak véltek. Ez is Berkes Erzsébet végső következtetésének a helyességét igazolja: a tollhibák ellen dokumentumokkal, tisztázó tárgyszerűséggel küzdhetünk, az „egymást interferáló” emlékezések örvényeibe csak alábukni lehet.
 
Élet és Irodalom, 1983. március 25. 2. oldal
 
Berkes Erzsébet
Féja bűvöletében
 
Megvallom, kellett hozzá némi idő, hogy rájöjjek: mi is a baj a Féja-recenziómmal. Zimonyi Zoltán ugyanis azt állítja, hogy bár a forráskiadványok és dokumentumok jelentőségét többre becsülöm múltunk marxista irodalomtörténetben esedékes földolgozásakor, mint az emlékiratokat, azért magam is csak emlékiratokra hivatkozom, jóllehet a szóban forgó kérdésben már vannak tudósi publikációk, például tőle is.
Hm ... Megesik, hogy az ember mást ajánl, mint amit megtesz. Ez történt volna velem is? Bárhogy forgatom azonban entollamból kikerült írásomat, csak azt látom, hogy Féja emlékirata állításait és merőben más állításokat tartalmazó emlékiratot, illetve vitacikkeket említek föl, de arról nem írok, hogy Antalffy Gyula vagy Talpassy Tibor koronatanú a vitatott kérdésben. Aggályaimat Féja Géza saját szövegének belső ellentmondásaival igazoltam, azaz lexikonokban is föllelhető tényekkel (Bajcsy-Zsilinszky, Szabó Dezső, Féja élettényeivel.) Ezt két oknál fogva is tettem: egyszer azért, mert Féja szövege tartalmazza ezekét a gyanúkeltő „csúsztatásokat”, másodszor azért, mert tisztázatlan kérdések esetében csak valóban meg­győző tényeket, dokumentumokat szoktam elővenni. Lehetőleg olyat, amit magam is megtekinthettem, közvetlenül értelmezhettem.
Betölti-e Zimonyi Zoltán dolgozata az utóbbi — cáfolhatatlan, tudományos bizonyítás – feladatát? Többször is elolvasva Alföld-béli cikkét, arra a megállapításra jutottam, mint első olvasásakor is: nem. Féja Géza 1937-es magatartásának jellegére, hogy tudniillik Áchimot formázta, maga is emlékezéseket idéz. Illyés Gyuláét és Áchim kezelőorvosáét. Illyés irodalmi rangja felől nincsen kétségem, de a tények ellenőrző szerepét mindenkivel szemben indo­koltnak tartom. Egy kezelőorvost citálni pedig akkor autentikus, ha az emlékezés tárgyát képező személy fiziológiájáról mond lényegest – epeköve volt-e vagy magas vérnyomása –, nem pedig, ha politikai viseletéről nyilatkozik. Vas Vilmost citálva erről van szó. Azt sem tartom szerencsésnek – tehát eléggé meggyőzőnek – hogy a Márciusi Front szerepéről a korabeli sajtót idézi Zimonyi, jóllehet a Márciusi Front lapjából, a Válaszból idéz. Politikai gesztusok megítélésében a korabeli sajtó korántsem volt olyan egységes, mint a korunkbeli.
Készséggel elfogadom azonban azt az állítását, hogy az Áchim-fejezet publikálása nem Zsilinszky ellen irányult, hanem Féja már korábban kialakult politikai meggyőződésének – Zsilinszkytől esedékes politikai eltávolodásának – volt a kifejezése. Csakhogy egy cselekedet különféle indulatokból is táplálkozhatik, és különféle hatásokat is válthat ki. Megengedem, hogy Féja nem akarta megbántani Zsilinszkyt, de attól még megbánthatta. Nem helyesbítette tehát állítását a Válasz hasábjain, de a megfogalmazáson később változtatott a következő kiadásokban. Aztán visszaállította az eredetit. A lényeg azonban maradt: Zsilinszkyt otthagyta Féja. Később a népi írók derékhadát is. Nyilván politikai meggyőződésből. De ennek a politikai meggyőződésnek a mibenlétét nem, vagy csak igen kevéssé elemzi Zimonyi.
Megértem őt, hiszen a reformer Zsilinszkytől jobbra is, balra is forradalmibb frazeológiával „dolgozó” pártprogramok működtek. A nyilas párt későbbi választásokon elért példátlan sikere nyilván azt is mutatja, hogy vonzóbb ígéreteket tudtak azok a kortesek megfogalmazni. S itt különös „gubanchoz” érkezünk. Politika helyett a moráléhoz, S ez az a pont, ahol Zsilinszky, az 1935-ös választásokon „megvert” képviselőjelölt fejjel kimagaslik az őt elhagyó Féjához képest (is). Hisz azzal, hogy nem kormánypárti jelöltként indult, hogy még taktikai időleges azonosságot sem vállalt Gömbössel – mint neki Féja Géza javasolta –, bebizonyította, hogy nincs köze az emődi sortűzzel, nincs köze az ígérgető reformokkal, a Gömbös-féle 95 ponttal. Míg másokkal megesett, hogy folyvást alkalmazkodva a politikai realitásokhoz, addig mentek balra, míg jobbról Jöttek vissza.
Zimonyi Zoltán ismeri T. Bíró Zoltán Zsilinszkyről írt esszéjét (meglehetősen váratlan fordulat, ahogy dolgozata végén idézi), nem értem tehát, hogy miért nem hallja ki belőle az állítást: a politikai magatartásban megnyilvánuló ethoszt. Ha erre lett volna (lenne) Zimonyiban fogékonyság, akkor aligha volna számára oly felhőtlenül evidens Féja politikai viseletének elfogadhatósága.
Van egy kevéssé rokonszenves gyakorlat irodalmárok és történészek körében: ha egy pályaképet kutatnak, akkor „beleszeretnek” készülő monográfiájuk hősébe. Fokról fokra egyre jobban csak annak a valakinek a szemével látják a kort, s nem a kort látják, benne – annak részeként – a főszereplőjüket is. Ez az elmátkásodás vezet ahhoz, hogy ha bármilyen – nem szerelmes – megnyilatkozás lát napvilágot a „főhősről”, a monográfusok nyomban bejelentkeznek az igazságtevő, a jogvédő szerepében, s többé „nincsen osztály, nincs egyesség”, ami nélkülük megeshetne. Zimonyi Zoltán ugyanis nem cáfolja azt, amit a Lapszélre című Féja-kötetről állítottam. Csak úgy tesz mintha… Mert Féjával foglalkozik, s az ő híre nélkül már nem szabad a „témához” másnak hozzászagolnia. Úgy gondolom, ami protestálásának lényegét illeti, annak eleget tettem: többször is leírtam a nevét. S aligha fog nehezemre esni, ha majd egy sokoldalúan megvilágított Féja-portré szerzőjeként köszönthetem őt.
 
Élet és Irodalom, 1983. március 25. 2. oldal
 
 
„Az én menyasszonyom”
 
 
Megglosszáztam Berkes Erzsébetet (Élet és Irodalom, 1983. március 25.), féltve, hogy alámerül abban az örvényben, amelybe Féja Géza Lapszélre című emlékezéseit bírálva sodródott, noha a veszélyre ö maga hívta fel ugyanott a figyelmet. A dolgok meritumára majd később térek, egyelőre annyit: Berkes alaposan megtréfált. Míg és bajban láttam, ő már mögöttem állt, s akkorát kiáltott, hogy az inam remeg. Meg is pirongatott: elmátkásodtam Féjával. Azt már a kritikájából megtudtuk, hogy ez a mátka milyen csúf, így most szégyenkezhetem, mert „kifestett arcát angyalarcnak” látom.
Berkes ellen-glosszájáról (És, 1983. március 25.,  a jegyzetemet Berkes válaszával együtt közölték) az a bűbájos alapvicc jut az eszembe, amely a jegy nélkül utazó nyusziról szól. Nincs pénze a tapsifülesnek, de valaki bátorítja, szálljon csak fel nyugodtan, majd ő kilógatja az ablakon, amikor jön a kalauz. Így is történik, ám a kalauz alapos, tudni szeretné, nem rejteget-e potyautast. A mi emberünk gyorsan megcseréli a nyuszit tartó kezét, s mutatja előbb az egyiket, azután a másikat. A kalauz tovább gyanakszik, felszólítja, mutassa egyszerre mindkettőt. A „jótevő” meg is mutatja, csakugyan üres, mind a kettő.
Berkes szigorú kalauz és tapsifülest szagol; egyszerre szeretné tehát látni mindkét kezemet. S én mutatnám is, sőt emelném megadóan följebb, a tarkóm fölé, ha nem tudnám, hogy az egész revolverezés – csak játék, annak minden valótlanságával, gyermeki kegyetlenségével. Hisz nem Féja Géza megítélése, értékelése miatt vitáztunk össze. Berkes maga is zavarban van, nem érti és szóvá is teszi, hogy nem cáfolom azt, amit a Lapszélre című Féja kötetről állított. „Csak úgy tesz, mintha…” – fűzi hozzá. Ezt pedig én nem értem. Hogyan teszek? Mintha cáfolnám, holott egyetértek vele, avagy egyetértést színlelve kezdtem ki a bírálatát? Berkes nem latolgat, biztos ami biztos: mindkét pozícióból leiskolázza az asszót. Ha egyetértek, s mégis úgy teszek… – azért protestálok, mert a hírem nélkül szagolt a témához (ő mondja így), a büntetésem enyhe, elég, ha egypárszor sebtiben leírja megkaszabolt nevem. Ha viszont alakoskodom, akkor viszont nagy, szimbolikus mérkőzés folyik. Állja ő ezt is. Ezért szánja az elmátkásodás szót stílusértékében is telitalálatnak, ezért pécézi ki Illyés és a Válasz nevét/címét, hogy rajtacsípjen: lám-lám, a tényeket ellenőrző szerepet nem mindig és nem mindenkivel szemben alkalmazom. Elfogult vagyok tehát, Féja bűvöletében élek, s ha nem szerelmes megnyilatkozás lát napvilágot róla, akkor azután „nincs osztály, nincs egyezség”. Berkes jól megrendezi a meccset, a régi örökrangadók pokoli arénájában. De mi szüksége erre? Egy földön járó megjegyzésemre egész nótát költeni, beindáztatva vele az eredeti mondatot. Mi abban a szokatlan Berkesnek, hogy arról beszélek, amit gondolok, azt vitatom, amit ki is mondtam, amiről pedig nem volt szó, azt nem is gondoltam. Berkes a kritikája nagyobbik felében Bajcsy-Zsilinszky és Féja kapcsolatát vázolta, mégpedig jobbára a magát is Zsilinszky baráti körének nevező csoport szemszögéből, írásában név szerint hivatkozik rájuk. Ezt tettem szóvá!
(Persze lett volna néhány kisebb, a glosszám keretei közé nem illő észrevételem is. Hibás például a Zsilinszky vagy Bajcsy-Zsilinszky név helyett a Bajcsy rövidítés használata, a név és előnév összetévesztése. Berkessel ellentétben nem tartom Féja kései esszéit érdektelennek. Berkes elhallgatta, hogy a Lapszélre emlékezés-anyaga töredékesen maradt fenn, nem befejezett műve Féja Gézának. Csalódottságát megértem, mindannyian azt vártuk – mint Berkes is írja –, hogy Féja az emlékiratai folytatásában „belemegy a mozgalom és saját szerepe ellentmondásos tényeinek taglalásába, egyesek rendületlenül progresszív szerepének, mások esetenként fasisztoid, vagy éppen nyíltan antiszemita, elvakult viseletének elemzésébe”. Csakhogy Féja az emlékiratai írása közben meghalt. A csalódottságunk ettől még jogos lehet, de ennek hangot adhatunk elhallgatás és félrevezetés nélkül is. Féja végső soron azzal mondott önmagáról szigorú ítéletet, hogy halogatta, nem írta meg azt, amit már 1964-ben, a Szabadcsapatban beígért: emlékiratainak az eltévelyedésekkel is szembenéző folytatását. Számomra azt jelzi ez, hogy Féja a maga számára sem találta meg pályafutása logikáját.)
Visszatérve az ellen-glosszára: Berkesnek arra kellett volna felelnie, ha vitatkozni, akart volna, hogy a szóban forgó emlékiratok forrásértékűek-e Féját illetően vagy sem, a hitelükről meggyőződött-e közvetlen dokumentumokból.
Berkes azonban nem vitatkozik, hanem harcol, és ennek megfelelően harcmodort választ. Hatásosat, tehát a legegyszerűbbet: a neki felrótt kritikát olvassa vissza rám. Hogy a visszafordított penge megül-e vagy sem, nem is fontos. A harcmodor nem a tényekkel, hanem a sikerrel számol, s csak a győzelemért megy. Nem a tiszta találat a fontos, elég, ha a bíró és a közönség annak látja. No meg, a jó játék egy kis svindli nélkül érdektelen is. Miért ne olvashatná félre Berkes a „közvetlen dokumentumokat” – ezt ajánlottam neki – saját „tudósi publikációmnak”. E kis „elhallástól” lesz igazán játék a játék, vértelen fantom-asszókkal, s utána a fejre nyomott tréfás barackkal: jól van, öcsi, te ajánlottad magadat, ne szepegj hát, amit akartál, megkaptad, hisz leírtam, nem is egyszer a neved!
Milyen találatokkal akarja nyerni Berkes a csörtét? Én is emlékezéseket idézek, ellenőrizetlenül – rója fel nekem. Illyést például. Mi baja Berkesnek ezzel az idézettel? Hisz azt illusztrálom vele, amit többtucat, egybehangzó forrásból tudunk: Féja, mint szónok, kiemelkedő volt, tudott a tömeg nyelvén szólni. Miféle kontrollra szorul ez a megállapítás? Nyilván semmilyenre, ám így, testtel takarva el lehet játszani a találatot. Továbbá, ha én azt mondom az egyik emlékezésről, hogy Féjával kapcsolatban pletykaszintű értesüléseknek is hitelt ad, fényes riposzt, ha azzal csíp vissza, éppen csak pengeheggyel: és Vas Vilmos, Áchim kezelőorvosa? Ő csak epekőben, s nem a politikai arculat megítélésében autentikus. Berkes is tudja, hogy Vas Vilmost szemtanúként idéztem – milyennek látta ő közelről, mert közelről látta Áchimot, az Áchim „harcmodort”? S így ugyancsak autentikus. Mellesleg Vas nem kedvelte Áchimot és a fasizmus áldozata lett, Illyés és Féja viszonya pedig mindig is távolságtartó és hűvös volt. Amit pedig a Válaszból idézek – félmondatnyit – szintén illusztráció, az 1937-es múzeumkerti seregszemle népfrontos jellegét érzékelteti, e tény közhelynek számít, ellenőrzésre nem szorul, a korabeli sajtó – a progresszív oldal – egységesen így látta ezt, s így látják ma a történészek is. A Márciusi Front lapja egyébként nem a Válasz volt, mint Berkes tudja, hanem a Híd.
Berkes megró, hogy nem elemzem Féja „politikai meggyőződésének mibenlétét”, ami miatt otthagyta Zsilinszky Endrét. Inkriminált tanulmányomban mást sem tettem (Alföld, 1982. 10. szám). Féja 1936 után néhány évig pályája fényes, kiemelkedő szakaszát járta, kár lenne tehát ekörül a tényeket és az érzéseket összezavarva mesterséges homályt teremteni. Bele kellene nyugodnia, főként a magát Zsilinszky baráti társaságának nevező egykori munkatársak csoportjának, hogy Féja pályája nem azért vált problematikussá, mert elfordult Zsilinszkytől. Zsilinszkyt sem értékeljük le, ha nem hazudjuk el, hogy az „önállósult” Féja 1937-ben a demokratikus Magyarország programjával szólított új honfoglalásra, 1938-ban egyike az úgynevezett első zsidótörvény elleni tiltakozóknak (Bartókkal, Kodállyal, Gáspár Zoltánnal, Supka Gézával, Mihályfi Ernővel és másokkal együtt). Az útja később gubancolódott össze, korántsem azért, mert nem a kivételes sorsot – Zsilinszky mártíriumát – választotta, hanem azért, mert az 1939-es választások jobbra csuszamlása után, a vészkorszakban nem érzékelte, hogy a magyarság ügyét csak a magyarság egészével, tehát a magyarországi zsidósággal való teljes szolidaritással lehet képviselni.
Végezetül, miután Berkes kiadósan foglalkozott a személyemmel, hadd mondjak keveset én is önmagamról. Rendszeresen olvasom Berkes Erzsébetet – így megvolt az elképzelésem, hogy mire számíthatok a tollharcunkban. Ő nemcsak jó kritikus, jó vitatkozó is – a debattőrök pedig nem bűnbánó Magdolnák. Tudtam, hogy földbe ver, mint a cölöpöt, a kérdéses csak az volt, hogy miből merít ihletet a pamfletjéhez. Volt is tippem – arra viszont nem számítottam, hogy engem, a céhen kívüli könyvmolyt ennyire megemel és céhbeli irodalomtörténészként kezel. A nekik dukáló indulattal. Berkesből ugyanis valaminő irritáltság lövell az irodalomtörténészekre. Két éve az irodalomtudományi intézet egyik vezetője, a „tréfás kedvű akadémikus” ellen intézett szabályos könnyűlovassági rohamot, tavaly pedig ugyanennek az intézetnek egész részlegéről tépte le a tudósi váll-lapot. Ítéleteivel – ha netán célt téveszt – eleve reménytelen szembefordulni, megmondta ő már, hogy irodalomtörténész ne próbálja a tízes kört máshol látni, mint ahová ő betalált.
A tanulság azért mégis ott jár a torzsalkodások felett, számomra legalábbis (s megint gyanús helyről). Németh László írta: „A legjobb védekezés […] a továbbmenés: ha az Isten előttünk jár, úgyis győzünk, ha nem: csak személyünket keverjük bele a vitával elveinkbe, s megkönnyítjük azok dolgát, akik a személlyel akarják az elvet kompromittálni. Szép a termékeny vita, de ahhoz minálunk kevés a tárgyra irányított indulat.”
Zimonyi Zoltán
 
Kései megjegyzés
A glossza természetesen nem jelent meg, tudtam előre. Berkes Erzsébet védett személy volt, a tollharc tárgya, Féja Géza pedig (az És-nél különösen) fekete bárány Az első szösszenetemet is csak azért közölték, hogy a párhuzamos ellen-glosszával fejbe kólinthassanak.