Lobogó tüzű igehirdető

„Lobogó tüzű igehirdető”
Féja Gézáról a Magyar haláltánc megjelenése alkalmából
 
Féja Géza posztumusz műve, bár egy letűnt világot dokumentál, olyan felzaklató ma is, mint amilyen felzaklató volt egykor az ujjait sebekbe dugó, az országot gyalog, szekéren bejáró „fanatikus igehirdető”, Féja Géza maga. A könyv úgy mutatja őt, ahogyan a Márciusi Front, a Viharsarok, a Régi magyarság bűvöletében felnőtt nemzedékek látták. Az elmúlt húsz-huszonöt évben ezt a jellegzetes arcot jószerivel csak a Viharsarok közvetítette; a könyvkiadás, miután Féja Géza 1957-ben visszatérhetett a szellemi életbe, szabályos szépírót faragott belőle. Zömmel munkássága másodlagos elemei jelentek meg, ifjúsági regények, versek és elbeszélések például, úgyhogy az újabb nemzedékekben jószerivel már csak mint költő, szépíró, esszéista élt, legfeljebb a „daliás” idők egykönyves írójaként, a Viharsarok szociográfusaként. Pedig Féja Géza fölkavaró egyéniség volt, a mozgalom embere, „magyarázó”, „lobogó tüzű igehirdető”, „az első őrjáratok vezetője”, „hatalmas gége” stb., ahogy a kortársak visszaemlékeztek rá, illetve megörökítették.
A most [1984] megjelent első (igen megkésett s így ugyancsak időszerű) válogatás Féja Géza publicisztikájából helyreigazítja az elrajzolódott képet. Mégsem „perújrafelvétel” a Féja-ügyben, ha létezik egyáltalán ilyen, hanem tárgyilagos és elgondolkodtató hang és érv. Az író jellegzetes arcát mutatja meg. Ilyenformán kihívás a gondolatok, vélemények cserebomlását elutasító Féja körüli meddőségben, s arra ösztönöz, hogy termékeny szempontot keressünk a pályakép megközelítéséhez, hogy lépjünk ki végre a kortársi emlékezések sérelmi szemléletéből. Eddig ugyanis ezek uralták a terepet. Ez magyarázza, hogy a szellemi élet aligha nyelt el és eresztett át magán emésztetlenül több, egymásnak homlokegyenest ellentmondó véleményt, mint amit Féja Gézáról számon tarthatunk. Szerencsére az utóbbi években megjelent tudományos szakmunkák (Lackó Miklós, Juhász Gyula, Némedi Dénes, Salamon Konrád és Agárdi Péter [Fejtő] könyve például]) tárgyszerűségükkel javítottak az áldatlan helyzeten. E kisebb nyilvánosságú dolgozatok szelleme azonban egyelőre kevéssé járta át a közvéleményt, amelyben a sarkítottan ellentmondó vélemények továbbra is keringenek, anélkül hogy a különféle Féja-képek egymásra vetítődnének, egységes fejlődésképbe foglalódna a pálya, látnánk Féja erényeit és hibáit, tudnánk, hol tévesztett utat, tanulnánk botlásaiból s az értékeit örökséggé téve helyeződnék el végre gyötrelmekkel, tévedésekkel és hősiességgel teli huszadik századi szellemi-irodalmi életünkben.
A komolyabb ellenvetések Féja munkásságában általában társadalomképének a szilárdságát, műfajainak (szociográfia, történeti, irodalomtörténeti esszé) felszínességét, riportszerűségét, retorikus stílusát, indulati színezését, végső soron a hiányzó tudományosságát kifogásolják. Erdei Ferenccel szembeállítva meg szokták állapítani róla, hogy nincs összefoglaló társadalomszemlélete. Fülünkbe csengenek Móricz Zsigmond szavai is, ő a Viharsarokból a szónokot hallotta ki elsősorban, a stílus lángolása perzselte meg. Több Féjáról rajzolt kortársi emlékezésből tapintatosan bár, de félreérthetetlenül a „hordószónok” alakja kerekedik ki. Különös képességeit mindenki elismerte: élőszóban és írásban egyaránt hatott a tömegekre: a legtöbben azonban rögvest hozzáteszik, hogy csak alaptételeket mondott ki, „vájt füleknek közhelyeket”, (Illyés), szimplifikált, több volt benne a „gőz”, mint a „megfontolás” (Németh László).
Féja Géza sok tekintetben kora gyermeke volt. A rá annyira jellemző szellemi magatartás egészen más világnézetű és egyéniségű pályatársait is jellemezte, azokat természetesen, akik hittek az írás közösségi-politikai funkciójában. Születése 100. évfordulója, illetve a Lukács-centenárium irányította rá például a figyelmet Rudas László szerepére, illetve egy korjelenségre, a húszas évektől egyre jellegzetesebbé váló (kommunista) debatter attitűdre, amelyet Rudas nemcsak felvállalt, hanem szinte azonosult is vele. A szereppé vált debatter önállósította az elutasítás attitűdjét, ám maga a vita, „mint el nem döntött alternatívák végiggondolási és végigharcolás formája”, mint kritika háttérbe szorult benne. E jelenséget Mesterházi Miklós írta le Féjára is ráillő érzékletességgel: „Az önállósult debatter, a »csillogó«, a »szellemes« vitatkozó sajátos intellektuális beállítottságot jelent. Le kell győznie az ellenfelet: szikár érveléssel, inkább csak logikai konstrukciókkal és lépésekkel föl kell mutatnia az ellenfél álláspontjának abszurd voltát, következményeinek veszélyességét. [...] a debatter mindig döntő összecsapást vív, [...] ügyet szolgál, melynek híveket kell toboroznia, vagy a híveket legalábbis megőrizni a kísértéstől; tehát a debatternek meg kell mutatnia a pokol fertelmes mélységeit és a mennyország gyönyörűségét, hogy a hívek lássák, mit választanak. El kell söpörnie az útból az ellenfél taktikázgatását, amellyel palástolni igyekszik valódi arcát; redukálnia kell az ellenfél érvelésének »árnyalt« körmönfontságát a tiszta és nyilvánvaló hamisságra. Az olyan debatter [...] aki [...] a kifinomult elméleti érvek szintjén marad, kerülve a személyhez szóló (személy elleni) érvelést, aki tehát nem ellenfele gyöngéjét keresi, hogy aztán azt megtalálva lehetőleg halálosan beledöfjön, nos, az nem debatter: tulajdonképpen fából vaskarika.”[1]
Koncsol László állapította meg Fábry Zoltánról, hogy a „pillanatok és helyzetek szorításában”, az 1930-as években őrlő malomkövek között túlzottan szélsőségesen válaszolt az állapotok kihívásaira. Fábry ekkor „fényévekre sodródott a szellemi ember eszményi típusától, s egyoldalúságaival, dühödt szélsőségeivel, kései, szégyenkező önkorrekcióival inkább arra szolgáltatott példát, hogy miként nem szabad egy embernek egy szellemi pályán mozognia s a művészetről gondolkodnia, így tehát – kiélezett fogalmazásban – életműve megannyi tévedés meg pálfordulás, annak ellenére példája, önként vállalt magatartásmintája lehet egy közösség irodalmának, ön- és társadalomszemléletének”. Koncsol Fábryt szónokként ábrázolja: „életművét rétorsága, az agorán (fórumon) való közszereplése, legnemesebb értelemben vett néptribunsága szülte olyanná, amilyen [...] Írásainak pátosza, evidenciaszintje, vitázó éle, demokratikus elkötelezettsége, nyelvének költői elemekkel kevert racionalizmusa, a pillanatérzék, a naprakész válaszok és ítéletek külön is, együttvéve is a szónokot és a műfajt jellemzik.”[2]
A „féjizmus” – a harmincas években valóban forgalomba került ez a fogalom – a debatter és a rétor sajátos ötvözete, s mint ilyen, korjelenség. E szerep jól illett Féja egyéniségének alapdiszpozícióihoz: gúny, ellenkezés, bizonyos fölényesség és önérzet, kíméletlen, olykor durva támadókedv jellemezte; a debatter extrovertáltsága ugyanakkor Prokrusztész-ágy is volt számára, lecsonkolta egyénisége gazdagabb és szélesebb, introvertált, intellektuálisabb részét. Eötvös-kollégista évfolyamtársai (Barta János például), úgy is emlékeznek rá, mint a modern költészet vájt fülű értőjére, Rilke hívére. 1945 utáni évtizednyi kényszerű békéscsabai „fegyvernyugvásakor” – a debatter szerepvesztésekor – vallásos elmélkedéseket és világirodalmi tanulmányokat írt (Egy hívő naplója, Európa emlékezete címmel), az idős Féja irodalomtörténeti, kritikai „jóvátételei” is nyitottabbnak mutatják őt, mint a húszas-harmincas évek vitái.
A „féjizmus”, ez a „kereső, kutató, terveket kovácsoló, félig irodalmi, félig társadalom- és gazdaságpolitikai irány”, ahogyan kortársa, Farkas Jenő jellemezte még a harmincas években, erős szociális érzékenységre, társadalmi és nemzeti felelősségérzetre alapozódott. Féja szinte vonzódott a társadalmi bajokhoz, éles szemmel vette észre a sérelmeket, az igazságtalanságokat, bajlátó volt a szó legnemesebb értelmében, ehhez társult a tények elkiáltásának különös ereje, s a fentebb bemutatott hitvitázó-debatter készség. Érdemes megfigyelnünk, hogy a nyilvánosság előtt majd mindig a „pártember” angazsált pozíciójában lépett fel, nyíltan kiállt politikusok és politikai irányzatok mellett, úgy ahogyan azt írók nemigen teszik. Kérdés tehát, vajon jól közeledünk-e magához a jelenséghez, midőn egzakt társadalomkutató módszert kérünk számon Féja Gézán, s a szociográfia leértékelődését látjuk abban a változatban, amivé a műfaj a kezén formálódott.
Mi is a „féjizmus” igazán, társadalomkutatás, szépirodalom vagy publicisztika? A tudomány, a művészet vagy az újságírás valóságviszonyát, műfaji jellegzetességeit, stílusát helyes-e számon kérnünk rajta? A Magyar haláltáncról szólva, alighanem azt kell tisztáznunk elsősorban, hogy milyen szellemi magatartásforma érvényesül benne: a társadalmi jelenségeket sokoldalúan, tárgyszerűen vizsgáló tudósé, az önmagának, saját élményeinek, belső igazságainak elkötelezett íróé, illetve a politikai eszmékhez és áramlatokhoz kötődő, tollát ügyek és mozgalmak szolgálatába állító publicistáé? (E szétválasztás nem szembeállítás, csupán megkülönböztetés. Szépirodalom és publicisztika egymástól független, ám egyenrangú írásformák. Műfaji sajátosságaik, valóságviszonyuk, elkötelezettségük érvényesítési módja, érdekeltségük a társadalmi jelenségek különböző övezeteiben jól elkülöníti őket; ugyanakkor mindkettő használ belletrisztikus elemeket; az igazi publicisták magasrendű szépírói megjelenítő képességgel is rendelkeznek.)
Féja maga szociográfizálásnak tekintette munkásságának szóban forgó vonulatát, egy nagy „munkaterv” részének, amely során felmérik majd az egész országot, hogy a reform, az alkotó politikai munka megindulhasson. A szociográfia az 1930-as években Lackó Miklós szavaival „metapolitikai” színezetben tűnt fel, így a műfajmegjelölés védőpajzs volt, amely mögé el lehetett rejteni a publicisztika kézenfekvő politikai kötődéseit. Féja Géza a harmincas évek végéig ellenzéki újságíró volt. Az ellenzéki beállítottságban a rendszertől való függetlenség központi értékként jelenik meg, a szociográfia műfaja alkalmas a politikai szándék elrejtése mellett a hatalmi befolyásolás elhárítására is; empirikussága (az egyedi és egyszeri tények cáfolhatatlansága) pedig védelmet is jelenthet a szerzőnek. Egyetérthetünk továbbá Némedi Dénes megállapításával, hogy akkoriban „a szociográfia sokfelé tartó törekvések gyűjtőmedencéje volt. Sokarcúságát meghatározta közéleti szerepéből származó sokfunkciós volta: megismerő, megismertető, irodalmi és politikai műfaj volt”, „egyszerre értekezés, röpirat és szépirodalom”.[3] Úgyhogy a szociográfia korabeli fogalmába a publicisztika bizonyos válfaja éppenséggel befért, semmi sem zárja ki, hogy a szó klasszikus értelmében publicisztikának tekintsük, amit Féja Géza maga szociográfiának nevezett. Féja publicistaként lett ismert és jelentős alakja a két háború közötti kornak, első elismerését is ezért a tevékenységéért kapta: a székesfőváros Rákosi Jenő újságírói bizottsága a díját neki ítélte oda 1936-ban. A Magyar haláltánc című gyűjteményben közzétett írások is a publicisztika jelenségkörébe tartoznak. Vannak jelek rá, hogy Féja Géza már egyetemistaként újságírónak készült, mégis csak a pályakezdő – kevés sikert hozó és nem is színvonalas – költői kísérletek, továbbá néhány novella, műfordítás, irodalomkritikák és tanulmányok után talált rá a maga legsajátabb műfajára, tehetsége igazi természetére. Meglehetősen pontosan behatárolható politikai újságírói színre lépése: egy Bajcsy-Zsilinszky Endre oldalán, Szabó Pál társaságában tett beregi útról számol be az Előőrsben, a választások előkészületeként 1930-ban. Az igazi nyitány: az Országépítés vagy junkerpolitika? című cikke[4], ebben hitet tett Zsilinszky pártprogramja mellett. A Nemzeti Radikalizmus című brosúrát élete legfontosabb, útmutató élményei közé sorolta, a magyar államalapító, társadalomszervező gondolat reneszánszát fedezte fel benne. Számunkra most a hangnem a figyelemreméltó, a feltétlen elkötelezettség, a fenntartás nélküli azonosulás és csatlakozás. Azaz: a publicista attitűdje a kitisztított, szinte sematizált képlet, azonosulás és elhatárolódás, az árnyalatok kerülése. E szerep logikája, hogy a szakításkor Bajcsy-Zsilinszky Endrétől is élesen határolódik majd el új politikai irányának, a Márciusi Fronthoz vezető útnak megfelelően. A későbbiekből is ismerjük olyan cikkeit, amelyekben nyíltan kiállott politikai irányzatok, illetve személyiségek (például Teleki Pál) mellett.
Sokak szemében az újságíró befolyásosabb személynek tűnik, mint egy-egy miniszter. Meglehet, hogy nagyobb is a hatása a közvéleményre, s így közvetve maga is politikai tényező, helytelen lenne azonban fejére a politikus nimbuszát szőni. A publicista nem alkotója, hanem közvetítője a politikának; a napi sajtóban felszánt toll, írói képesség találkozhat össze szerencsésen vagy szerencsétlenül valamilyen politikai programmal. A publicisztika színvonala ezért függvénye egy-egy kor politikai kultúrájának, annak, hogy léteznek-e életképes, világnézetileg is tisztázott célkitűzésű pártok, amelyek keretet és hátvédet adhatnak az igényes publicisták működésének. A két világháború közötti újságírás magas nívója egyenes következménye volt annak, hogy létezhettek ellenzéki pártok és lapok, a harmincas évek második feléig legális a liberális szellemiség. S talán már sejtjük is, mennyire nem veszélytelen, ha a szépírót és a publicistát összekeverjük, egyetlen alkotón belül is akár. Elegendő csak a Féjával kapcsolatban sokat idézett Németh László-mondatra gondolnunk: Féja óriási gége, amit beleszuggerálunk, mindnyájunknál jobban eldörgi.[5] E kétségkívül találó, ám kicsinylően használt minősítés a szépíróra valóban becsmérlő; rátermettséget sejtet viszont egy pártnak, mozgalomnak elkötelezett magatartás, a publicista hivatás szemszögéből. Németh László az írói függetlenséget mindennél többre becsülte, háttal akart állni korának, mint Tolsztoj. Féja viszont az idő tájt mozgalmi ember volt, a politikai izgalmak sűrűjében járt, hatni akart, és befolyásolta is a közvéleményt. Püski Sándor mondta nekem egy szóbeli visszaemlékezésében: „Az ő szerepét én a népi mozgalomban elsősorban éppen a publicisztikai és a szónoki tevékenységében láttam. Számítva arra, hogy a népi mozgalom politikai mozgalommá alakul előbb-utóbb, nagy szükségét éreztem annak, hogy egy ilyen jellegű ember, ilyen tehetségű ember is legyen a mozgalomban. Ne csak szépíró vagy akár szociográfus, hanem aki tud a tömeg és közösség nyelvén szólani vagy írni. Erre Féja nagyon alkalmasnak látszott.”
Féja Géza újságírói pályáját Bajcsy-Zsilinszky Endre indította el. Az Előőrstől kapott szabadjegy lehetővé tette, hogy a fiatal Esztergom-tábori tanár vasárnaponként beutazza az országot. Döntőbb volt azonban a politikai keret, Zsilinszky határozott egyénisége, jól körvonalazott programja, amely betájolta Féja Géza tollát is. Féja az Előőrsben és a Szabadságban nőtt azzá az újságíróvá és közéleti emberré, akivé a harmincas évek derekának forrongó mozgalmaiban lett. Ez idő tájt azonban, ha a Magyar haláltánc évgyűrűit is megkülönböztetjük – maga a könyv ugyanis tematikusan építkezik – még a lírai hevület emeli a cikkeit, e korszaka inkább kérdező, látleleteket rögzít, később gyógymódot is ad, válaszol.
Amikor Féja Géza a gazdasági válság éveiben az „első őrjáratok” élén elindult a nép közé, a „történelmi halál” iszonytató képeit látta meg. A nagybirtok, s az ország egész politikai szerkezete akadályozta a paraszti fejlődést, a földnélküliek a koplalás, fázás és sűrű halál kegyetlenségében rájöttek „a legborzalmasabb emberi önkívületre: a haláltáncra, a pusztulás mámorára”. A gazdasági romlás belső eltorzulással járt, a szerencsétlenek szektákba menekültek, önfenntartó ösztönüket is odadobták. Az összeroppant lelkek vitustánca, a haláltáncnak ez a válfaja borzalmasabb, gyötrőbb a túlérett, pusztulásra ítélt, letűnő, végét érző közösség tombolásánál, ahogyan Ady jelenítette meg a kiegyezés utáni emberöltőnyi dáridót: „Most már orgia és eszeveszett / Haláltánc már a nemes urak tánca.” Borzalmasabb, mert egy feltörekvő osztály életereje bénult, mielőtt még történelemformáló erő válhatott volna belőle. „A parasztság emelkedő vágyait, friss előretörését visszaszorították, mesterségesen elhervasztották, végül pedig a nihilizmus párkányára lökték.”[6]
„Ki fogja meg a kezüket? Ki fogja visszarántani őket?” Publicistaként Féja Géza e nihilizmus ellen kelt fel, „az eszmélkedésnek a kilombosodásáért”, hogy ne maradjanak kidalolatlan, rejtetten a néma kínszenvedések, ne vakság legyen a magyar vonás, „hályogot tépve” sokasodjanak az „új-látó” szemek. A „féjizmus” felé elindult, debatter-rétori szerepet felvállaló Féja Géza kételyeinek és indítékának jelképe a Magyar haláltánc borítójának képe, Müller Miklós expressziv foto-epigrammája. A borítón mindössze két kéz. Kifordított, üres tenyerek, az érzékeny negatívra a lencse egy osztály és egy életsors jelképét rajzolta. Barázdák, árkok, gödrök – kétkezi munkás sorsvonala, olyasvalakié, akinek ez a két tenyér az egyetlen „szerszáma”, termelőeszköze, létét tengető vagyona. Olyan üres, hogy elvenni belőle már semmit sem lehet, ide csak adni szabad és adni kell. Megadó, engedelmes, mégis vádoló tenyerek. Nem ökölben, s nem is koldulásra; a megnyomorított talán még mosolyogni is tud. Tiborc még csak panaszkodik, még kér, s nem vesz és ragad. Ökölbe szorul-e vagy kéregetésre alázkodik? „Nagy politikai hatóerőknek” lesz-e kovácsolója, vagy foszló reményekbe, omló partfalakba, történelmi illúziókba kapaszkodik? Sorsa történelmi feladat vagy történelmi halál?
„Történelmi halál”, „történelmi munka”, „történelmi feladatok”, „történelmi realizmus” – ezeket a fogalmakat szerette Féja Géza használni. Megérezte, hogy nagy átalakulások küszöbére ért a társadalom, s ilyenkor a szellem világában a „casus belli” – a változások előszele – a valóság felmérését követeli meg: „[...] a valóság felmérése nem a letűnt realizmus irodalmi eszközeivel történik, hanem a ma élő s ható tényezőket, törvényeket és jelenségeket történelmi gyökerükig vezeti vagy érezteti vissza. Nemcsak az életszemléletet és a társadalmi tudatot alakítja át, hanem a sorsszemléletet is. Történelmi események s letűnt történelmi korszakok visszavarázslása helyett az írást mélyíti történelmi cselekedetté a történelmi realizmus.”[7]  Az írást mélyíteni történelmi cselekedetté – ez volt Féja Géza szándéka is. Tudta és vallotta: politikai és gazdasági szervezettség nélkül a nép nem javíthat a sorsán. A gazdasági életben a szövetkezés, a társadalomban és a politikában pedig a szervezkedés a cél. Hivatásának érezte, hogy tollával elősegítse az „elhelyezetlen szegénység” megszerveződését. Esztergom-tábori tanár korában kezdte begyalogolni a környék bányatelepeit, nyomorult falvait, mint visszaemlékezésében írta, ekkor már megérkezett a gazdasági válság, a bányászok jelentős részét szélnek eresztették, a falvak népe megkezdte az éhezést. „Ekkor láttam, hogy ezért a népért alig történt valami, hát felmutattam sorsát”.[8]
Publicisztikájának válogatott kötete korrigálja a Féja Géza műhelyeiről belénk rögződött képet. Újságíróként az őt elindító Előőrs, majd Szabadság (Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjai) után a Magyarország munkatársa volt, amelynek szerkesztői: Zilahy Lajos (1934–1936), később Mihályfi Ernő (1936–1939), majd, miután a kormány saját lappá alakította 1939-ben, Szvatkó Pál (1939–1944. március 19., ekkor a Gestapo letartóztatta), illetve Dernői Kocsis László (a nyilas puccsig). Eléggé elterjedt az a beállítás, hogy az Előőrs–Szabadság korszak után megtört Féja ígéretesen indult újságírói pályája, Bajcsy-Zsilinszky Endrével szakítva lealacsonyodott a tolla. Ellentmond ennek, hogy a válogatott kötet 129 írásából közel száz a Magyarországból került a kötetbe, 53 Zilahy, 42 Mihályfi idejéből, s mindössze 17 Zsilinszky lapjaiból. Ennek megfelelően a beválogatott írások zömmel 1934–1939 között keletkeztek, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza kapcsolatának fellazulása, illetve eltávolodásuk idejében. Féját Zsilinszky indította el, vezető publicista és érett újságíró azonban a Magyarországnál lett, ahol a Zilahy-korszakban Bajcsy-Zsilinszky Endrével párhuzamosan, felváltva írták a vezércikkeket. Féjának – a pártnak és vezérének alárendelt pozíciójából – ekkorra már önálló politikai karaktere lett, ezzel függ össze eltávolodásuk elvi, s nem személyes indítéka. A Magyar haláltánc írásai oszlatják azt a legendát, hogy Féja elárulta Zsilinszkyt és átállt Gömböshöz. Cikkeinek radikális, progresszív hangja egészen mást bizonyít. Féja publicisztikája érettebbé válik, a feladatok és tennivalók tudatosabban kirajzolódnak, fölsejlik bennük a polgári radikálisok, például Jászi Oszkár, Supka Géza politikai iránya.
Féja Géza publicisztikája a XIX. századig visszanyúló, rétegzett magyar szociális mozgalom egyik fontos fejezete. A szociális mozgalmak klasszikus ráismerése, hogy a társadalmi helyzet nem változtathatatlan viszonyokon nyugszik, hanem az uralkodó gazdasági körülményekben, amelyek átnyúlnak a politikai jogok körébe is. Így, bár a támadási pontjuk a fennálló társadalmi rendszer, a szociális mozgalom harcmodora és eszköztára igen változatos, beletartozik a gazdasági és politikai elégedetlenség elemeinek felkutatása. Célja, hogy a nép minden sértett, öntudatos rétegében felkeltse a politikai leleplezés szenvedélyét. Bizalmatlanságot akar kelteni a hatalom részesei iránt, denunciálni próbálja a rendszer tüneteit. Leleplezni és bomlasztani. A politikai sajtó elősegíti az öntudatosodást, a saját problémákra ismerést, az egyedi gondok összegzését, az általánosító erjedést. Annál hitelesebb, minél inkább benne él a népben, együtt érez vele, megosztja reményét és félelmét, szeretetét és gyűlöletét, örömét és bánatát. Annál hatásosabb, minél konkrétabban bírál, s nem általában harcol „a” rendszer, a hatalmi elit ellen, hanem a helyi tapasztalatokat tanulmányozza, a részleteket, az apróságokat, a gyakorlatot, az igazi életet, s azt elemzi, hogy hol kinek és miért, milyen módszerekkel sikerült a roppant nyomor és pusztulás ellenére valóságos javulást elérnie.
Az ellenzéki politikai sajtó e vonásai Féja publicisztikáját is jellemzik. A Magyar haláltánc riportjainak színhelyeiből egész magyar települési címtárat lehetne összeállítani. E „leltár” a helyi sérelmeket országos szintre emelte, átfogó propaganda volt, amely mind szélesebb rétegekben keltette fel az érdeklődést a politika iránt, kollektivizálta a mindennapos létharc tipródásaiban szétesett embereket, tudatosította a sorsközösségüket. „[...] mindenféle szövetségi kísérlet helyett kössünk végre szövetséget a parasztság legjavával, toborozzuk a földreform hadseregét, szellemi és politikai csapatait” – jelölte meg Féja a feladatokat.[9] „Nem kell félnünk az önismeret őszinte gyónásától” – hangoztatta másutt.[10] Féja balra tolódását jelzi, hogy megfogalmazása kísértetiesen emlékeztet Marx álláspontjára: „A szabad sajtó egy nép kíméletlen gyónása önmaga előtt.”[11]
A Magyar haláltáncot bizonyos „kettősség” jellemzi. Az írások egyfelől rendszerbírálók, izgatnak, lelepleznek, felgyújtanak, követelőzőek, példaként állítják a népi autonómia alulról jövő politikai és gazdasági megnyilvánulásait. Másfelől viszont „lojálisak” az itt-ott tapasztalt „becsületes szociálpolitika”, humánus szellemű közigazgatás iránt, hangjuk olykor instanciázó (mezőgazdasági gépeket beszerző szövetkezetek állami támogatásáért, a létminimum adómentességéért, filléres tankönyvekért, népi kollégisták ösztöndíjáért stb.), a „felülről meginduló reformpolitika” iránti igény és bizalom fejeződik ki bennük. A „kettősség” azonban nem kapkodás vagy ellentmondás, a szociális küzdelmek tartalma kívánja meg és a sokszínű harcmodort.
Az osztályharc az elnyomott, társadalmi függőségben élő, alárendelt osztályok sajátos érdekeinek érvényesítése a politikában, a gazdasági és társadalmi életben. Felöleli tehát a szociális és politikai harc széles területeit és különféle eszközeit. Maga az osztályharc, de annak még politikai formája sem azonosítható a polgárháborúval vagy forradalommal, amely annak csak egyik szélsőséges (végső) eszköze. Az osztályharc nemcsak a nagy csapásra tesz előkészületet, nemcsak a forradalmi rohamkürt megfújása a hivatása; beletartozik minden apró lépés, minden választási szövetkezés vagy egyesülés, amely az adott érdekeket előbbre segíti. Féja is igen változatos harcmodort alkalmazott, a kis lépések, apró kérések-követelések taktikájától a forradalom politikai kalandorságnak minősítésén (reform-hangulatkeltésen) át egészen a forradalmi út vázolásáig.
A válogatás érdeme, hogy láttatni engedi Féja munkásságának eddig rejtve maradt belső összefüggéseit és összetettségét, megérezteti, hogy leghíresebb műve, a Viharsarok és a publicisztika egyetlen tömb, mint a jéghegy víz fölötti és tengerbe merülő része – ha szabad az ismert hasonlatot tovább koptatni. A kiemelkedő Viharsarok víz alatti talapzata, a hétnyolcadnyi rejtett tömb Féja Géza kiterjedt publicisztikája. Munkásságának ez a talapzata mindeddig rejtve maradt, ezért a Viharsarok szinte „libegett” az életműben. Szerencsés véletlennek, alkalmi telitalálatnak tűnt sokak szemében, talán ezért is fogalmazódhatott meg az a vélemény, hogy a Viharsarok szervetlen, kivételes elem Féja munkái között.
A Viharsarok és a publicisztika belső egysége ellenére sem véletlen azonban, hogy a szociográfia miatt került Féja Géza a vádlottak padjára, s a perben osztály elleni izgatással terhelték. E mű ugyanis „forradalmibb”, mint Féja Géza publicisztikája általában. A cikkek, mint említettük, széles skálán szóródtak szét, a szociográfia viszont fókuszba gyűjtötte a táj társadalmi nyomorúságát, az anyag elrendezése szinte kiáltott a társadalmi felszabadulásért. Így összegzésként Féjának be kellett látnia az evolúciós reformfolyamatok kilátástalanságát, a felülről adagolt újítások csődjét. Bemutatta, hogy a reform köpönyege alatt az uralkodó rétegek magukat melengetik, mentik – ezzel állította szembe a jövő perspektívájaként egy nagy szellemi és politikai mozgalom elsöprő erejét, a közösség tusakodását, a cselekvést a politikai szabadságjogok kivívásáért. A Magyar haláltáncnak a dolgok természete szerint nincs ilyen fókusza, ezért harcmodora és taktikája a szociális harc lehetséges fegyvereit váltogatja. Bizonyára sok olvasó számára reveláció a Magyar haláltánc reális parasztképe, továbbá az is, hogy a munkásrétegek is helyet kapnak Féja érdeklődésében. A válogató jól érzékelteti, hogy Féja népfogalma nem rurális, a munkásságot, sőt, általában a kétkezieket, köztük a kispolgári iparos rétegeket is ide sorolta. A magyar társadalom paraszti túlsúlya és nyomora, a torz földbirtokszerkezet értelemszerűen és logikusan helyezte a népi politika centrumába a földkérdést, a falu sorsát, együttérzése azonban mindenkor kiterjedt a város elesettjeire is.
Féja Géza publicisztikájának e kötetben olvasható része azt a „lobogó tüzű igehirdetőt”, „fanatikus propagandistát” láttatja, akit Fejtő Ferenc, József Attila is megbecsült. Megsejteti a rendkívüli tömeghatást, amelyet Féja tolla a harmincas években kiváltott. A Magyar haláltánc publicisztikánk csúcsteljesítményeihez tartozik. Pontosan körvonalazott általános program (a szociális harc) szolgálatában áll, mondanivalóját racionális érvekkel és tényekkel támasztja alá, érzelmileg is mozgósít, felzaklató, nagy hatású retorikus eszközökkel, zsurnálfogásokkal kelt izgalmat, pengére állítja a kérdéseket, nyílt és egyenes válaszokat ad rá, állásfoglalásra késztet és állást foglal maga is, mindig írói igénnyel, belletrisztikusan. Ars publicisticáját konkrétság-igény jellemzi. Egy 1935 júniusában megjelent cikkében írta: „A »népi politika« ma jelszó lett, s ha megvakarjuk, még bizonytalanság és üresség lappang alatta. Lehetetlenség, hogy fiatalságunkat ilyen űrhöz kössük. Konkrét programra van szükségünk, elsősorban nekünk, kik a publicisztika útján járunk és minden ítéletünket, minden állásfoglalásunkat ehhez a konkrét programhoz kell mérnünk.”[12] Féja politikai elve „magyarság és szocializmus találkozása”, „országunk és életformánk függetlensége”, „népi politika”. Azaz az élet összes sorompójának felnyitása a dolgozó osztályok előtt, új honfoglalás széles körű politikai szabadságjogok alapján; általános, titkos választójog, önkormányzó népi tevékenység, önigazgatás, a dolgozó osztályok, mindenekelőtt az addig szervezetlen parasztrétegek tömörítése, „a hárommillió földnélküli Jánossal kötött testvéri szövetség”, a közép-kelet-európai népek együttműködése. E politikai célokért, „becsületes és jogos érdekeinkért” törvényes (legális), ám döntően ellenzéki eszközökkel gondolta a harcot. A társadalmi fejlődést azokban a vármegyékben ítélte kedvezőbbnek, ahol az ellenzéknek komolyabb súlya volt, Békésben például, ahol a legális ellenzékiség lassú, szívós munkával gazdasági érdekvédelmet épített ki a nép számára. Vállalta a szociális mozgalom ellenzéki hagyományait, fennen hangoztatta, hogy a balmazújvárosiaknak „mentődeszka volt a szocialista szervezkedés akkor, amikor a magyar zsellérrel még senki sem törődött”.[13] Tudta és vallotta, hogy politika és gazdaság szorosan összekulcsolódik, az elnyomott tömegektől hiába várunk friss és kezdeményező gazdasági erőt, politikai szabadságjogokra van szükség a gazdasági felszabaduláshoz, s gazdasági megerősödésre a politikai szervezkedéshez. Bírálta és elutasította a Horthy-kor valamennyi földreformját. Főbb gazdasági követelése a demokratikus, radikális földreform (és telepítés). A magyar falu belső megújítása, önálló és önkormányzati alapon működő parasztszövetkezetek, a nagybirtok és az egykéz uralmának letörése. Tervszerű gazdaságpolitika, minőségi termelés (minél több és jobb piacra vihető felesleg), az egyoldalú szemtermelés helyett kertgazdálkodás, új kultúrák (például gyapot) bevezetése „növénygyárak” (mezőgazdasági nagyüzemek), mezőgazdasági feldolgozóipar megteremtése, a természeti források (magmahő, hévizek) termelési hasznosítása, a fogyasztásból kihullott rétegek visszahelyezése a fogyasztásba. Féja jól látta, hogy az agrárkérdésben lelkiismeretlenül szembeállították a várost a faluval, az ipart a mezőgazdasággal, ezért falun városellenes hangulat alakult ki, a város viszont nincs tisztában az agrárkérdés – falun túlmutató – jelentőségével, ezért hangsúlyozta, hogy egyetemes nemzeti és gazdasági érdek a fogyasztóképesség fokozása, az ipar és mezőgazdaság érdekeinek találkozása. Tömegigényeket szolgáló kulturális és szociálpolitikát szorgalmazott, egészséges tömeglakásokat, népélelmezést, egészségvédelmet. Féja e kötetben kirajzolódó patriotizmusa élesen eltér az uralkodó „neonacionalizmustól”. A hivatalos hazafiság a fennálló államszervezettel azonosította magát, valójában politikai nacionalizmus volt, amely az adott rend, a Horthy-kor államjogi státusát legitimáló eseményekhez, személyiségekhez kapcsolódott. Féja a hazafiság egészen más – népi – emlékeit és képeit kereste, Dózsa György, Petőfi, Kossuth, a márciusi fiatalok örökségét. Mindez a hivatalos neonacionalizmus szemszögéből csempészárunak „antipatriotikus érzületnek” minősült. Féja több cikkében is elutasította az új keletű és divatos fogalmakat. Az „élettér” hódító szellemével Petőfi és Ady patriotizmusát szegezte szembe, „az újabb idők magyar patriótái [...] nem vágyakoztak élettérre, hanem a haza megőrzését és felvirágoztatását tűzték ki életcéljuknak” – írta – „a haza nem élettér”, hanem „végső elv, melyet semmivel sem lehet helyettesíteni”. „A hazafiak a föld édes gyermekei, akik csak Magyarországon tudnak és akarnak élni.”[14] Tudjuk, mit jelentett ez az állásfoglalás 1939 augusztusában. „Kor és népáramlatok vad erői száguldoznak Európa-szerte”[15] – írta, s óvott a német befolyástól, hangsúlyozva, hogy a magyar műveltség mindig egész Európát tekintette hazájának.[16]
A Magyar haláltánc legkorábbi írása 1930-ból a „végtelen szenvedésben” a „végtelen megtisztulás” reményével hívta és mozgósította az ifjúságot, hogy egyesülve „jöjjenek az új történelmi feladatokat teljesíteni”.[17] A kötet utolsó írása 1943 márciusában azt hangsúlyozza, hogy a dolgozó osztályok „teljesen megértek a történelmi szerepre”.[18] Féja Géza publicisztikájának reprezentatív válogatásából mintegy lemérhető, hogy mi is történt másfél évtized alatt az agrárproletárok tömegeiben, a parasztság soraiban. Egy felgyorsult folyamat kezdő és végpontját szembesíthetjük. E változás a paraszti öntudatosodásban mintegy fokmérője, hogy a „láznak” milyen ifjú serege robogott fel, milyen „hályogot tépett a magyar szemen”:
Átváltódik, kit lázunk megkerül,
Mélyül s tornyosul gondolat és álom,
Megrázkódik újat lesve a szív
S minden szokottság fojtogat, mint járom.
(Ady Endre: Új tavaszi seregszemle)
Féja publicisztikája olyan időszakban jelent meg és jutott el hozzánk, olvasókhoz – 1984 ősze és 1985 tavasza között – midőn az ország négy évtizeddel azelőtti sorsfordító pillanatait idézte az emlékezetébe és élte újra át. 1944–45-ben, ahogy a hadak nyomán leomlottak a Horthy-kor intézményei, fellazultak az eresztékek, önkéntes agrárforradalom futott végig az ország egyes tájain. Elsőként a nagy plebejus-agrárforradalmi hagyományokkal rendelkező Tiszántúlon értek véget a harcok 1944 őszén-telén. A lakosság a Viharsarokból kiindulva azonnal hozzákezdett az új, helyi politikai élet kialakításához és a közigazgatás megszervezéséhez. A tömegek politikai aktivitásának nagy szerepe volt, felsőbb irányításra nem is váró kibontakozó öntevékenység (olykor önkényesség) jellemezte. A falusi nincstelenek, napszámosok és szegényparasztok mindinkább sürgették a földigény kielégítését, küldöttségeket menesztettek Debrecenbe; a Tiszántúl parasztságának forradalmi megmozdulásai meghatározóak voltak a földkérdés megoldása szempontjából. Az új kormány 1945. március 15-én hirdette meg a földreformot, de már 1944 végén és 1945 elején az ország több részében önként megalakultak a helyi bizottságok, s megkezdődött a nagybirtok felosztása. A földreformot maga a nép hajtotta végre. E földreform eredményeit és hatását tekintve a történészek szerint agrárforradalommal ért fel; azzal pedig, hogy a bankok és tőkésvállalatok földbirtokait is kisajátították (már 1945-ben), akaratlanul is előkészítették az úgynevezett „népi demokratikus” fordulatot, a diktatúrát.
E forradalmi mozgás egyik kiindulópontja, mint említettük, az a táj volt, amelynek névadója Féja Géza. A Magyarország felfedezése sorozatban 1937-ben megjelent kötete címe alapján a Viharsarok szó, annak „forradalmi, mozgalmi töltése, hangulati vonzata, összetett jelentése, költői színezete és találó rövidsége” révén általánosan elfogadott és használt földrajzi névvé vált.[19]
Féja Géza publicisztikája és közszereplése is egyik előkészítője volt az 1945-ös agrárforradalomnak. Írása történelemformáló erő lett, bármerre is vezetett a személyes útja a háború alatt és 1945 után, bárhogyan is alakult a sorsa a világforgató időkben, s bárhová is vezetett ez az átalakulás. Sokakat ő készített fel a nagy történelmi mélyszántásra, amely a társadalmi viszonyokat megforgatta. A Magyar haláltáncot olvasva tehát kísértést érezhetünk, hogy alkotói pályája értékeit a ma uralkodó eszmék alapján próbáljuk meg legitimálni, hisz kétségkívül előőrsnek, a tömegeket forradalmi változásra ráhangoló „fellazítónak” tekinthetjük őt is. Mindez azonban ízléstelen és hazug lenne, hisz Féja nem volt sem kommunista, sem marxista, bármily közel is került 1936–1937 tájt a történelmi materializmus osztályharcos gondolkodásához, különösen a földkérdés kezelésében. Elegendő csak Révai József Marxizmus és népiesség című (1938) brosúrájába bepillantanunk, hogy lássuk a taktikai szándékot, kihalljuk a szirénhangokat. Révai József Moszkvából üzent haza: a népiekre a marxizmussal kapcsolatban valamiféle közömbösség a jellemző, „tudatában vannak ugyan ennek az ellentétnek, de megférnek vele”; „nem marxisták, de nem is antimarxisták”; „nem harcolnak a marxizmus ellen magában a munkásmozgalomban”. A kommunista moszkvai emigráció szövetségeseket keresett itthon, hogy szektaszerű keretekből népmozgalommá szélesíthessék mozgalmukat. Révai ekkor még kilátásba helyezett bizonyos kölcsönösséget, „kritizáljuk őket és egyben tudunk tanulni is tőlük”. A kommunisták 1945 után, megszálló szovjet csapatokkal a hátuk mögött egészen másképpen ítélték meg a népieket, ahogy azt Lukács György Népi írók mérlegen, 1946, A „népi” írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása, 1958.[20] tükrözi.
Nehéz lenne rokonságot találni a (létező) marxizmus és Féja Géza felfogása között – már az időben is, amikor a népiek közül Moszkvából éppen Féja Gézára tekintettek a legnagyobb bizakodással a kommunista emigránsok. A népi demokrácia kifejezést Féja is használta, például az Igazi Kossuth Lajos írásakor 1944-45-ben – ám ennek legfőbb eleme az önigazgatás, önkormányzatiság volt, s nem a proletárdiktatúra.
A háború kitörése után, s majd a végjátszmában, „gouvernementális tollforgató” korában, ahogyan Révai nevezte kormánysajtóbeli szerepvállalását, Féja Géza nemcsak a nyilasokkal folytatta tovább korábbi hadakozásait, hanem – Teleki Pál irányvonalának megfelelően – harcot vállalt a politikai színskála mindkét szélsősége, így a szélsőjobb mellett a baloldal ellen is. Rövidebb ideig tehát a gyakorlati marxizmus ellenfelei között is számon tartható. E kétfrontos harc indítéka Féja politikai meggyőződése volt; hitte, tudta, hogy a magyarságnak az egyetemes emberi fejlődés irányvonalának mentén a saját életformáját kell megvalósítania, Az „idegenvezetők” ellen fordult, egyaránt a német és a szovjet befolyás ellen, s ebben közös nevezőre jutott a Horthy-korszak hatalmi elitjével, azok politikai rétegezettségétől és színezetétől függetlenül. Egy televíziós interjúban, 70. életévén túl erről a „kor hangján” szólt, önkritikát gyakorolt: „Volt idő, amikor nem láttam tisztán a helyzetet és azokat a nagy politikai erőket, amelyek végső soron Európa és az emberiség sorsát eldöntötték” – mondta.[21]
Féja 1937-ben (a Márciusi Front zászlóbontásakor) a demokratikus Magyarország jelszavával szólított új honalapításra, 1938-ban egyike az úgynevezett első zsidótörvény elleni tiltakozóknak (Bartókkal, Kodállyal, Gáspár Zoltánnal, Supka Gézával, Mihályfi Ernővel és másokkal együtt). Az idő tájt a népi írók egyik legnyitottabb kapcsolatrendszerű tagja, baloldalról őt figyelik a legnagyobb várakozással.
A háború kitörése után, az új sajtófeltételek közepette munkatársa maradt a kormánypártivá alakított Magyarország szerkesztőségének.
Az 1939-es választásokon (titkos szavazással) jobboldali radikális érzelmek nyilvánultak meg. Az intézményrendszer, egyes reménybeli politikusok (például Imrédy) jobbratolódása, a háború kitörése új helyzetet teremtett, tovább színezte és kiélezte a hatalmi eliten belüli régebbi keletű és többrétű ellentétet. M. Kiss Sándor különböztette meg egy szóbeli előadásában a baloldali, progresszív ellenzék mellett a hatalmat közvetlenül gyakorlók hatalmon belüli ellenzékét. Maga a baloldali ellenzék is rétegzett volt; egyik alcsoportja a hatalmon kívüli, de rendszeren belüli (politikai értelemben legális) ellenzék, a másik a hatalmon és rendszeren kívüli (politikai értelemben illegális) ellenzék. Féja Géza útját, kétségkívüli jobbratolódását ebben a sémában követhetjük. Az illegális ellenzékbe (azaz a kommunisták közé) nem kívánt kerülni, a Viharsarok és pere moszkvai fogadtatásából szirénhangokat hallott ki. Hadállása a legális ellenzékiség volt, a harmincas évek végéig a hatalmon kívüli, de rendszeren belüli ellenzék népi szárnyának markáns tollforgatója, kezdetben Bajcsy-Zsilinszky Endre oldalán jobboldali beszüremlésektől sem mentesen, később, a Márciusi Front idején egyértelműen balról bírálta a hatalmat. A háború kitörése után a hatalmat közvetlenül gyakorlók hatalmon belüli ellenzéke megpróbált a jövőnek is dolgozni, kapcsolatot keresett, s közeledett a legális ellenzékhez. Ezért kerülhetett egyáltalán sor Féja kormánysajtóbeli szerepvállalására, a hatalmat közvetlenül gyakorlók hatalmon belüli ellenzékéhez való időleges orientálódására, amelynek meglett volna az értelme, ésszerűsége, taktikai értéke, hiszen közös nevezőre juthattak Magyarország háborútól való megóvását, később az ország háborúból való kivezetését illetően.
Féja ifjúkori alapélménye a magyar államiság összeomlása; 18 évesen elég tapasztalatot szerzett a Léva körüli frontmozgásban, hogy féljen a zűrzavartól, a közép-kelet-európai népek rendezetlen indulataitól és aspirációitól. Az esedékes történelmi fordulatot, belső megújulást, a népi honfoglalást nem egy háborús összeomlásban szétporló ország romjain, hanem államiságát átmentett, háborút túlélt Magyarország megreformálásával, illetve radikális átalakításával képzelte el. Ezért feladta – tegyük hozzá, hogy a háborús viszonyok között fel is kellett adnia, hacsak nem akart illegalitásba vonulni – a forradalmi indulatait, a lázításokat. Féja a legalitást választotta, s a hatalmon kívüli legális ellenzéknél esélyesebbnek, reálisabb politikai erőnek vélte a hatalmon belüli ellenzéket, ezért publicistaként irányzatukat erősítette. Választásában kifejeződött korábbi csalódása az igazi ellenzéki politikában, s kételye az ellenzék reális politikai erejében. Önmagában azonban bűneként nem róható fel, hogy „gouvernementális tollforgató” lett, azaz szerepet vállalt Teleki Pál és Bethlen István irányvonalában, továbbá az sem, hogy 1944. március 19-e után is jelentek meg cikkei. A mértékadó az, hogy a nyilvánosság számára megmaradt lehetőségeit hogyan használta fel akkor, amikor az újságírók jelentős és értékes részének a kezéből kiütötték a tollat. Ez az út is felkínálta volna ugyanis az ellenállást, az ország megóvását a háborútól, illetve később a kiugrást. A hatalmon belüli ellenzék azonban erre képtelen volt, s így leértékelődött Féja Géza választása. Elvileg nem hibáztatható azért, mert valóságos, létező politikai erőkkel teremtett átmeneti szövetséget, ám reményeitől kétszeres kisiklás is eltérítette. Ő maga úgy engedményezett a hatalomnak, hogy az kétségessé tette hitelét, hívó szavának erejét a jövőt formáló politikai erők felsorakoztatására és komolyabb befolyásolására. Másfelől a hatalmon belüli ellenzék mégsem bizonyult eléggé hatékony politikai erőnek, csődöt mondott, alkalmatlan volt az ország, de még saját legelemibb érdekeinek a képviseletére is; elegendő itt csak a kiugrási kísérlet kudarcára utalnunk.
Féja Gézát később, közvetlenül a háború után sokat foglalkoztatta saját publicista útja. Igen árulkodó Az igazi Kossuth Lajos című kéziratos történelmi esszéje. A Pesti Hírlap korszaka című fejezetben érezhetően személyes kérdésekkel viaskodik. Kossuthot reálpolitikusként ábrázolja, aprólékosan magyarázza, hogy miért haladt Kossuth a köznemességgel együtt, noha nem hitt a vezető szerepe tartósságában. Szerinte Kossuth ekkor nem tehetett mást, „[...] bár felhasználta az egyik uralkodó réteget, a köznemességet, de távolról sem az uralkodó osztályok konzerválásában kereste politikai hivatását, hanem új társadalmi erők felsorakoztatásában. Ám látnia kellett, hogy ez a felsorakozás még a jövő zenéje, tehát politikai művének ütemét egyelőre a valóságos politikai erőkhöz kellett alkalmaznia. Világnézeti próféták bizonyára másképpen cselekszenek, de államférfiak csakis úgy cselekedhettek, mint Kossuth Lajos.”[22] A sorokon átvérzik a személyes líra, épp megírásakor vetette a legnagyobb árnyékot Féjára a múltja. Mentegetőzik, mintha az uralkodó osztályok konzerválásában kereste volna politikai hivatását, azokhoz az erőkhöz szegődött volna el, melyek katasztrófába juttatták az országot. Holott maga a guvernamentális jelző is túl általános bélyeg kormánysajtóbeli szerepvállalására, amely a hatalmi elit egyik (Teleki–Bethlen nevével jelezhető) csoportjához kapcsolódott. Érdemes felidéznünk Boldizsár Iván egyik visszaemlékezését, eszerint 1944. március 19-e után ő maga is legálisan írt a sajtóban: „Most visszatekintve elképzelhetetlen, hogy április végétől szeptember végéig újra írhattam a lapba. Szinte magamnak se hiszem el, úgy beleszokott még az emlékezetem is a fekete-fehér, manicheus gondolkodásba. Ha ezt az utánam következő nemzedék tagjai olvassák, nyilván megütköznek: hiszen akkor ez az ember kollaboráns volt. Volt a fene. A Sztójay-kormány menesztése után erőre kapott az ellenállási mozgalom.”[23]
Féja Géza a németek bevonulása után, 1944 nyaráig (Magyar Néző) álnéven publikált néhány olyan történelmi tárgyú cikket, amely madárnyelven németellenes érzületet, magyar öntudatot, függetlenségi tartást erősített. 1944 őszén az angolszász orientáció híveként a kiugrási kísérlet szolgálatában kezdte írni Az igazi Kossuth Lajos címmel későbbi átdolgozásban fennmaradt történeti esszéjét a Külügyminisztérium Sajtó Osztálya, Gál István (az Apollo szerkesztője) megbízásából, amelyet angol és francia nyelvre fordítva Nyugatra akartak juttatni, hogy megmutassák Európának a „másik Magyarországot”.[24] Megalapozatlanok azok az 1945-ben forgalomba került vádaskodások, hogy még a Szálasi-puccs után is írt (nyilas érzelmű) névtelen cikkeket. Féja ekkor már nem vett részt a Magyarország szerkesztőségi munkájában, az új főszerkesztő, Mattyasovszky-Latesz Kornél fel is mondatott neki. Féja céltévesztése nem „gouvernementális tollforgatóskodása” volt tehát, hanem az, hogy e lehetőséget nem mindig használta guvernamentális gondolkodásra. Alapvető politikai értékeit, az önkormányzatot, demokratizmust, nemzeti függetlenséget, német- és nyilas ellenességét elválaszthatónak vélte és elválasztotta az emberi jogoktól. Patriotizmusát beszűkítve nem vállalta a magyarság ügyét a magyarság egészével, tehát a magyarországi zsidósággal való teljes szolidaritásban, ehhez társultak a baloldali szociáldemokrácia elleni támadásai, így nagy hatású képességeit végső soron nem az ellenzék különféle legális (népi, polgári, szociáldemokrata) szárnyainak közelítésére, az akkoriban időszerű nemzeti egység és ellenállás erősítésére hasznosította. A hatalmon belüli ellenzékkel való együttműködésekor ezért nem dolgozhatott eredményesen az új politikai erők felsorakoztatásán, ezért hagyta figyelmen kívül életképes szövetségek lehetőségeit.
Féja Géza személyes felelősségét nem tagadva látnunk kell, hogy a politikai törekvések tisztázottsága, avagy tisztázatlansága, a publicisztikának fedezetet adó hátország mennyire döntő volt pályája alakulására. Tanulságos adaléka ennek egy rövidke följegyzés, amelyben Féja Géza publicisztikája kisiklásával közvetlenül, s nem oly áttételesen foglalkozik, mint a Kossuth-tanulmányban. 1945. október 5-én jegyezte fel az alábbiakat: „Hosszú hónapok óta az üldözött vad sorsát élem, pedig nem a privatumért harcoltam, hanem a magyar sors megszállottja voltam, nem a bőrömön, hanem csontig, idegig, életem legmélyéig éreztem az időtlen magyar szenvedést, a kétségeket, a reménytelenséget. Nem tudtam egyoldalúan nézni, nem tudtam hirtelen egy irányban dönteni, siető hullámokként zúdultak ránk az események, s én a menekvés útját kutattam. Hittem: ha egy Bethlen Gábor szabású zsenije lett volna a közelmúltban a magyarságnak, nem jutottunk volna idáig: nem alacsonyodtunk volna a németek szolgáivá, s nem tettük volna fel sorsunkat egyetlen lapra. Akkor más lett volna az én publicisztikai szerepem is, de mit lehetett ilyen züllött társadalomban s ilyen rothadt vezetőréteg ballépései közepette? Menteni a menthetőt, kutatni s építeni a menekvés útját. Mindkét kezem meg volt kötve, a szabadabb megnyilatkozás lehetőségei holtpontra jutottak; veszedelmek, rémületek s tragikus számvetések kamrájában, valóban belső börtönben senyvedtem.”[25]
Nem azért említettük Féja útvesztését, mintha nem szólhatnánk róla anélkül, hogy úton-útfélen azonnal rá ne olvasnánk a tévedéseit, még ha a téma meg sem kívánja, mint ahogyan ezt sokan szívesen megteszik. Emlékeztetnünk kellett azonban, hogy a Magyar haláltánc nem a teljes arcát mutatja Féja Gézának. A válogató Féja Endre rostája az átörökítésre méltó, időtálló értékeket, a progresszív elemeket engedte át. Korántsem a retusálás szándéka, hanem a válogatás természete szerint módosult a kép: a szemelgetés a termés legjavát hozta át az idő vámházain, a vevő, a mai kor igényei és szempontjai szerint. A tévedések ráolvasása azért is helyénvaló itt, mert a tények és érzések összekavarása miatt elég sűrű a homály Féja Géza útvesztése körül. A „renegát” jelzőt, amelyet Révai József a napi politikai harcokban hajított Féjára a Marxizmus és népiesség 1946-os kiadásának előszavában, többen az egész pályára igyekszenek kiterjeszteni, Féja életútját hatalmas árulássorozatként, megrögzött Júdás-sorsként próbálják bemutatni. Az árulás végső soron bibliai motívuma azonban túlzottan is leegyszerűsítő, mitikus magyarázata a pálya fordulatainak. A Magyar haláltáncban közzétett cikkanyag azt bizonyítja, hogy Féja életművének nagyobbik része legitimálja magát az emberi és nemzeti haladás szemszögéből, de az elmúlt évtizedek történelmi valósága és praxisa alapján is. Cikkeiben lépten-nyomon a társadalmi átalakulás-változás, előrejutás távlataira bukkanunk rá. A kollektivizmus kibontakozó lehetőségeit kutatta, és a társadalmi demokratizálódás távlataiban gondolkodott. A „nagy politikai hatóerők”, „az új történelmi hatás”, az „emberi megújulás”, „új honfoglalás”, „történelmi fordulat” igen általános és elvont, ám a Horthy-korszakban egyértelműen ellenzéki, olykor forradalmi csengésű programja, írásainak jövőbe mutató perspektívája emeli ezeket a cikkeket a szociális harc – Féjától nem idegen – alkalmi taktikázgatásai, vagy éppen tévesztett politikai állásfoglalásai, sőt, komoly botlásai fölé. (Szépirodalmi.)
Tiszatáj, 1986. 1. szám 55–69. oldal
 
 
 

[1] Mesterházi Miklós: Rudas László és a húszas évek Lukács-vitája. Magyar Filozófiai Szemle. 1984. 1–2. sz. 94–95. l.
[2] Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe – kívülről. Irodalmi Szemle, 1984. április, 369–370. l.
[3] Némedi Dénes: A népi szociográfia 1930–1938., 24. ill. 23. l.
[4] Előőrs. 1931. február 1.
[5] Homályból homályba, I. k. 495. 1.
[6] Magyar haláltánc, 9. l.
[7] Magyar haláltánc, 293. l.
[8] Lapszélre, Szépirodalmi, Bp. 1982. 16–17. l.
[9] Magyar haláltánc, 270. l.
[10] Uo. 313. l.
[11] Marx–Engels–Lenin: A sajtóról, Kossuth, Bp. 1974. 241. l.
[12] Magyar haláltánc, 268. l.
[13] Uo. 29. l.
[14] Uo. 355. l.
[15] Uo. 354. l.
[16] Uo. 340. l.
[17] Uo. 9. l.
[18] Uo.  405. l.
[19] Farkas József–Szabó Ferenc: A Viharsarok. Egy tájegység sajátos történeti problémái. Párttörténeti Közlemények, 1979. 3. sz. 196. l.
[20] Révai József könyve eredetileg Kállai Gyula nevén jelent meg 1943-ban legálisan, majd 1946-ban:
Révai József: Marxizmus és népiesség. Szikra Kiadó, Bp., 1946. Ennek előszavában renegátnak nevezi Féját.
Lukács György: Népi írók mérlegen. Az MKP Politikai Akadémiáján Lukács György előadása 1946. március 2-án. Hozzászólások: Horváth Zoltán és Erdei Ferenc. Szikra Kiadás, Bp., 1946. Az elméleti munkaközösség személyi összetételét nem hozta nyilvánosságra az MSZMP.
[21] Könyvben: Válaszolni nehezebb, RTV–Minerva, Bp. 1980. 15. l.
[22] A művet 1987-ben Kossuth Lajos címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg Féja Endre gondozásában. Az idézett rész a 62. oldalon olvasható.
[23] Boldizsár Iván: Március tizenkilencedike. Kortárs, 1984. 5. sz. 762. l.
[24]  Féja Géza hagyatéka, valamint Gál István levélbeli közlése,
[25] Féja Géza hagyatéka.