Kilencven éve született Féja Géza

1990. december 19.
90 éve született Féja Géza író, újságíró, szerkesztő

 

Féja Gézáról a legtalálóbb felvételek a közszereplés villanófényében készültek, s nem hagyományos írószerepekben. „A szokásosnál magasabb termetű volt, de igen vékony, diákosan keszeg. Az emberek közt emiatt görnyedten járt. De ott a kocsmából kihozott zöld asztal tetején teljes hosszában fölegyenesedett, még vékonyabbra nyúlt, mondhatni könnyebbre; a földobott karjaival már-már fölrepülésre képesen. Előbb garabonciásszerű lett, aztán prófétaszerű. A fehérre meszelt, de magyarosan tohonya templom előtti térre a vasárnapi kánikulában Kálvin-korabeli, vagyis vegyesen ószövetségi és Dózsa György-i levegő ereszkedett. A szónok – azt éreztem – a föl-fölmeredt öklében villámokat tart, azon nyomban földfoglalásra, kaszaegyenesítésre gyújthatja a tömeget, jómagam is köztük.”

Illyés Gyula örökítette meg így az országot egykor gyalog, szekéren, tiszai csónakokon bejáró „fanatikus igehirdető” Féja Géza alakját. A harmincas évek diáknemzedéke, a Márciusi Fiatalok, majd a Márciusi Front ilyennek ismerte meg őt. Féja fölkavaró egyéniség volt, „magyarázó”, „lobogó tüzű igehirdető”; „az első őrjáratok vezetője”, „hatalmas gége”, ahogy a kortársai visszaemlékeztek rá, illetve megörökítették. A sok színből álló népi írói mozgalomban sajátos szerepet töltött tehát be, a politikai izgalmak sűrejében járt, tudott a tömeg és a közösség nyelvén szólni és írni, hatni akart és befolyásolta is a közvéleményt. Műveit is átjárta az állandó töprengés, szorongás, segítségkiáltás, vád és harc a magyarság sorskérdései körül, valaminő tragikus éthosz, a magyar lét és nemlét kérdése. Féja Géza nevét a szenvedélyes tanulmány, harcos irodalmi esszé és az agitatív szociográfia tette ismertté. A Régi magyarság bűvöletében tanárnemzedékek nőttek fel, a Jóslások Magyarországról élénk visszhangot vert, a Viharsarok viharai a sajtóból átcsaptak a megye- és városházak üléster­meibe, sőt a törvényszékekre is. Az írást történelmi cselekedetté akarta tenni, ezért szolgálta és segítette a tollával a történelem alatt élő, „elhelyezetlen szegénység” öntudatosodását, szerveződését. A „deresről”, az elnyomottak, tűrésre ítéltek szemszögéből nézte és ábrázolta a magyar nép történeti sorsát, így adott képet a múltról, a jelenről és víziókat a jövőről. Nevén is nevezhetjük: osztályszempontú műveket írt az új nemzeti, népi tudat formálása érdekében, így törvényszerűen messzire sodródott a szellemi ember eszményi típusától. Kifejezetten vonzódott a társadalmi bajokhoz, erős szociális érzékenység, társadalmi és nemzeti elkötelezettség jellemezte. Éles szemmel vette észre a sérelmeket. Bajlátó volt a szó legnemesebb értelmében, ehhez társult a tények elkiáltásának, izgató csoportosításának különös ereje, a vallásháborúk korára emlékeztető hitvitázó düh. A társadalmi erővonalak nyílt pályáin mozgott, könnyen tüzet fogott benne a szenvedély, hamar „megtalálta a gyújtópontokat, amelyekben minden kis gyarló tűz méltó lángolássá éghet.” Gazdag írói, szépírói életműhöz bizony több jóravaló önzés szükséges, Féja azonban másokért folytatott küzdelmekben töltötte ifjúságát, a népért és a népi írókért csatázott. Számos tehetség érdekében vívott, írói pályáknak nyitott teret. Előzte-kísérte Tamási Áron útját, Szabó Pálét, Veres Péterét, Darvas Józsefét. A legtöbbet talán Sinkáért tette. Csillapíthatatlan volt az őstehetségek felfedezésében, lankadatlanul járta az országot, egy-egy vidéki útjáról visszatérve – megrázó szociográfiai jelentései után – mindig bemutatott egy esedékes, frissen fölfedezett „őstehetséget is”.

Pálya vagy sors, hogy így alakult? A választ keresve ember és szerep viszonyát érdemes vizsgálnunk Féja esetében is, mint Németh László tette önéletírásában. Az ember a maga bonyolult teljességében csupa takart mélység, a szerep, amelyet vállal, csupa világ felé fordított felület. Féja Gézánál keresve sem lehetne jobb példát találni e kettő összhangjának megbomlására, arra, hogy valaki mennyire egyoldalúsíthatja önmagát a vállalt szerep érdekében. Féja a magyar sorskérdések őrlő malomkövei között túlzott szerepvállalással válaszolt az első világháború utáni állapotok túlzó kihívásaira. Egyoldalúságaival olykor arra is példát szolgáltatott, hogy miként nem szabad szellemi pályán mozogni, és a művészetről gondolkodni. Őt szokták, s okkal, felhozni példaként arra, hogy a mindenkori jelen mennyire kötődhet saját fel­adataihoz, s hogy ideáljai mennyire elvakulttá tudnak tenni valakit. Ugyanakkor Féja az árnyalatok iránt is fogékony volt, lényegében vájt fülű esztéta, aki felis­merte a tiszta szellemi értékeket, rajongott Rilkéért, nagy elismeréssel szólt Hölderlinről; öregkori esszéiben –a szerepkényszert már feloldva – ízlése és egyénisége arányosan mutatkozott meg, ellensúlyozva korábbi irodalomszemléleti egyoldalúságait. Egyértelmű tehát, hogy a vállalt szerep Prokrusztész-ágy is volt számára, nemcsak kiteljesítette, mozgalmak élére emelte, hanem le is csonkolta egyénisége számos értékes vonását, s kirekesztette a „szellemi Magyarországból.” A hitvitázó, debatter szerep azonban nem volt idegen Fájától, sőt, jól illett egyénisége alapvonásaihoz: gúny, ellenkezés, bizonyos fölényesség és önérzet, kíméletlen, olykor lehengerlő támadókedv jellemezte. Ne szépítsünk: Féja izgékony és igen nehéz természet volt. Folyton vibrált, konfliktusok támadtak körülötte. Nem érdekelte, kit mikor, mivel bánt meg. Bármi került is szóba, ha ellenvéleményen volt, mindig teljes erővel támadott és nagy hévvel vívott. Emiatt bomlott meg újra ember és szerep összhangja. Az ember nem állt mindig arányban a szereppel, amely a két háború között időnként nagyon jelentős volt, mozgalmak élére emelte, egy ideig Bajcsy-Zsilinszky Endre alvezére, a Szabadság, Kelet Népe szerkesztője, a Márciusi Fiatalok szemináriumának irányítója, a Márciusi Front egyik vezetője. Indulatai azonban nem tették őt teljesen alkalmassá az igazi néptribunságra, pártbeli, irodalmi vezérszerepre. Gyakran szelet vetett és vihart aratott. Hatása nemegyszer távolító, képességeit végső soron nem a magyar társadalom különféle szárnyainak és legértékesebb erőinek közelítésére, a második világháború előtt és alatt esedékes nemzeti egység és ellenállás erősítésére hasznosította. Túl sok a pályáján az ütközés, lökődés, verődés. Hirtelen bukkan fel csúcsokon, s hirtelen jut a perifériákra. Élete oldások és kötések, harcok és jóvátételek sorozata. Féját bizony a kortársai nemigen szerették, kevés jót írtak, mondtak róla. Sebeket osztott és sebeket kapott, ám ezek gyakran nem a nagy csaták, hanem az emberi ütődések sérülései. Indulatait nem mindig tudta megnemesíteni, szelídíteni. Publicisztikai, szónoki tehetsége lépten-nyomon a társadalmi átalakulás-változás, előrejutás esélyeit kutatta, végtelenül szerette a szegényeket és elesetteket, s mindent megtett, hogy felmutassa sorsukat. Propaganda ha­tása igen jelentős volt, kár, hogy Féja nem folytatott elég erős erkölcsi küzdelmet magával, hogy megfeleljen a kor felkínálta és vállalt szerepeinek. Féja Géza írói pályáját nem hagyományos szépírói műfajok (vers, regény, elbeszélés, dráma) alakították elsősorban. Dereka és delelője a „mozgalmi” műfajoké (riport, szociográfia, történelmi, irodalomtörténeti esszé, publicisztika), csupán a készülődés és a „lázadó alkonyat” a belletrisztikáé. Ha alkotás-lélektanilag közelítünk az oevre-höz, természetszerűnek látszik, hogy a hagyományos műfajok a peremén helyezkednek el. Féja tehetsége természete ugyanis nem kifejezetten szépírói. „Sorsa születéséről” olvasva,  elsősorban a Bölcsődal című életregényében – egy későbbi lehetséges írói pálya szempontjából – kifejezetten élményszegény gyermekkorra bukkanunk. Bár a bevezető sorokban „élménytengerről” írt, amely lassan morajlott lenn, egyénisége mélyében – nem a készülő prózaíró szeme nyílik rá a világra, egyelőre inkább csak elvont érzés, szociális fogékonyság és belső hevület ez a nyugtalan moraj - valódi társadalmi és természeti tapasztalatok híján. Meghitt karácsonyok és téli esték, a kályha kicsapó fénye, szánutak, holdfény, őszi kikocsizás – néhány foszlány, amely a kisgyerek képzeletét megragadta, mint írói életanyag azonban nagyon is általános, felszínes. Szembetűnő, hogy a szociális élmény, amelyre egyébként Féja később gyakran hivatkozott, mennyire hiányzik a gyermekkorából. Többször is felidézi, amint szülővárosa, Léva paraszti őslakói, tömegesen és öntudattól égve, sötét magyar ruhában, fáklyával a kezükben március 15-én kivonulnak a honvédsírokhoz. Nem nehéz észrevennünk: négy fal között élő, arcát az üvegablakhoz szorító, egy másik világhoz tartozó kisgyerek lesi ezt az idegen és ismeretlen tömeget, amely félelmet ébreszt, ugyanakkor felkelti kíváncsiságát, csodálatát és vonzza is őt.

Irodalmi műveiben nemegyszer megjelenik alteregója, ám ez nem a közismert Féja arc, hanem a kissé ironikusan kezelt, szenvedő és aszketikus „gótikus szenté”. A Féja elbeszélések hőse szerelmi kalandról-kalandra sodródó, tovafutó gavallér, aki azonban sohasem tud megszabadulni első nagy szerelme hatásától, a tragikusan elhunyt feleség emlékétől. Érzékeny, sebezhető, tusakodó, igazi romantikus–szentimentális–misztikus lélek. Féja szépirodalmi alkotásai egyéniségének erre a rétegére építenek. Ez is része a „takart mélységnek”, a vállalt szerep külső magabiztossága és keménysége bizonyos fokig e belső érzelmesség és lágyság kiegyenlítése. A személyiségnek ebből az érzelgős rétegéből nem fakad igazi bő forrás a szépíró számára. Lélekmosdatásra, belső megtisztulásra azonban nagyon alkalmas a kényszerpályára került Féjának, békéscsabai száműzetése éveiben, és öregkorában, amikor az irodalompolitika igyekezett szabályos, szépírót faragtatni belőle a könyvkiadással. A saját életénél elemibb és mélyebb élménye a történelem, népköltészetünk, a prédikátorok kora, az irodalom és a vidék szociális állapotának, egy-egy kallódó őstehetségnek a felfedezése,. Legjobb regényei témájukat, anyagukat a történelemből vették, leghatásosabb művei pedig irodalom és történelemszemléletünket, valóságképünket átformáló esszék és szociográfiák.

Féja Géza tehetsége igazi természetét alighanem Szabó Dezső ismerte fel elsőként, amikor arra figyelmeztette a mellette famuluskodó, verseket és tanulmányokat író, a Nyugatban már költővé is avatott fiatalembert: „A maga kifejező formája a gondolat, maradjon mindig a tanulmánynál.” Az eddig elmondottak alapján szinte természetes, hogy a gyors szépírói sikereket elért „művészlélekként" ismert Eötvös-kollégista – akinek egyébként a lexikonokkal ellentétben sohasem jelent meg Egyarcú lélek című verseskönyve – 23 éves korában megtorpan, hirtelen eltűnik, csak a húszas évek vége felé bukkan fel újra, de ekkor már kritikusként, esszékkel. Az első irodalmi kísérletek és publikációk után maga a személyiség vesztette el távlatait. Nem volt olyan erős a belső élménye és életanyaga, amely szépírói pályán tartotta volna. Az elvont, hevületszerű belső fűtöttség és elhivatottság viszont még nem találta meg a feladatait. Szabó Dezső körül megsejtette tehetsége igazi természetét, s irányt kapott későbbi szerepéhez, ám ahhoz, hogy ez kiformálódjon, hiányzott a tárgyi alátámasztás. Formákra és műfajokra, témákra és életanyagra a valóságismeret révén, országjárásai során talál majd. A népi gondolat, amiért Féja is küzdött és amit képviselt, nem érzelmi rajongás volt, hanem „komoly, tudatos munka, gyűjtés és építés, ihlet felszívása és teremtés.” A magyarság szétszórt, kallódó erőit, szunnyadó képességeit, történelmi élményeit, irodalmunk közösségi, „templomépítő” erejét kereste Féja is. „Ahhoz az irodalmi irányhoz tartozom – írta Dózsa György című esszékötete bevezetőjében –, mely a történelmi realizmust írta zászlajára. A közvélemény általában »falukutatók«-nak nevez bennünket, holott a »falukutatás« csak egy része tevékenységünknek. Feltártuk a mai magyar falu valóságát, de nem azért, hogy ennél a szükségszerű lépésnél megrekedjünk. Nemcsak a mai magyar falu valóságának feltárása a mi történelmi hivatásunk, hanem egy nagy szintézis keretében ábrázolnunk kell a magyar nép egész történelmi sorsát. Enélkül nincs magyar önismeret, nem keletkezik helyesen kormányzó történelmi lelkiismeret, s iránytalanul bukdácsolunk a jövő felé.” Egy küzdő nemzedék utakat kereső, maradandó műveket is hátrahagyó alkotója volt. Alakját az utóbbi években a kortársi emlékezések optikája eltorzította. Érdemes közelebb hajolni az egyes művekhez is, hogy lássuk erényeit és hibáit, tudjuk, hol tévesztett utat, tanuljunk botlásaiból és értékeit örökséggé téve helyezhessük el gyötrelmekkel, tévedésekkel és hősiességgel teli huszadik századi szellemi-irodalmi életünkben.